MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁGOT MINDEN MAGYARNAK !
NE CSAK OLVASSAD AZ HL FELHIVÁSAIT, DE VÉGY IS RÉSZT AKCIÓINKBAN MERT CSAK A TETTEK SZÁMITANAK!
FELIRATKOZÁS VAGY LEIRATKOZÁS MIKÉNTJÉRÖL:
Tisztelettel kérek mindenkit, hogy NE NÁLAM JELENTKEZZENEK, ha fel vagy lekivánnak iratkozni az HL cimlistájárra/ról. Nagyon kérem, hogy ezt mindenki maga intézze úgy, hogy rákattint a -re.
Amikor kinyilt a honlapunk, a lap bal oldalán lévõ ablakba beirja a saját villanypostai cimét és az ablak alatt rákattint a SUBSCRIBE gombra akkor, ha feliratkozni, vagy az UNSUBSRIBE gombra, akkor ha leiratkozni kiván, majd rákattint a SUBMIT (GO) szavakra.
EKEZETEKROL:
Aki nem tud ekezetes szoveget olvasni, mert gepeben nincs meg a magyar abc, az az alabbi honlap utasitasai szerint beallithatja a magyar betuket:
Akinek szamitogepeben benne van a magyar abc (Hungarian 1O1), de szervere (digi-postasa) nem rendelkezik azzal, az a minden penteken kiadott akcio-levelunket elolvashatja a Magyar Lobbi (HL) honlapjan:
Arra, hogy egyesek kenyelmere megcsonkitsuk a magyar abc-t a Magyar Lobbi nem teheti!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
AKCIÓNK
1) MÁSODIK DUNA PER HÁGÁBAN
2) MAGYAR KISEBBSÉGI STÁTUS ROMÁNIÁBAN
HÁTTÉRANYAG
3) ÉVVÉGI GONDOLATOK
3a) CSOÓRI SÁNDOR
3b) SÓLYOM LÁSZLÓ
3c) LIPTÁK BÉLA
3d) FÜR LAJOS
4) 50. ÉVFORDULÓ
4a) FILM 1956-RÓL
4b) ZONGORA HANGVERSENY
4c) HONLAP GÉRECZ ATTILA KÖLTÖRÖL
4d) EMLÉKMÜVEK
4e) TV DOKUMENTUMFILMEK DVD-n
5) KULTÚRA
5a) VILÁGÖRÖKSÉGI HELYEK MAGYARORSZÁGON
5b) MAGYAR MÜVÉSZEK KANADÁBAN
5c) OSCAR JELÖLT MAGYAR FILM
5d) MAGYAR SZOBRÁSZ KIÁLLITÁS NEW JERSEYBEN
6) KETTÖS ÁLLAMPOLGÁROK SZAVAZÁSÁRÓL
7) MAGYAR RIPORTER SEGITSÉGKÉRÉSE
8) VAJDASÁGI MAGYARSÁG ZÁSZLAJA
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
AKCIÓNK
1) MÁSODIK DUNA PER HÁGÁBAN
(2006-ban remélhetöen elindul Hágában a bös-nagymarosi vizlépcsö perének második köre. Ezért kérjük az HL tagjait, hogy az alább felsorolt honlapokról tájékozódjanak és környezetüket is tájékoztassák a per és a Kiegyezési Terv részleteiröl. Kérem, hogy az alább felsorolt honlapok cimeit továbbitsák más érdeklödöknek is. A Duna perre vonatkozó levelezést a DunaMKA@AOL.com cimre várja a Magyar Környezetvédelmi Alap.)
FOUNDATION TO PROTECT THE HUNGARIAN ENVIRONMENT
(Magyar Környezetvédelmi Alap – MKA)
President (Elnök): Béla G. Lipták, Vice Presidents (Alelnökök): Béla J. Bognár, Ignatius J. Kazella, Márton Sass, Board of Directors (Igazgató Testület): László Bakonyvári (California), Ildikó Berger (Washington), Béla J. Bognár (Ohio), Márta Sz. Cs. Boróczy (England), Charles Borossa (Canada), Béla Csordás (New York), N. Frank (Israel), Zsuzsanna Kesserû Haynal (Argentina), Ignatius J. Kazella (New Jersey), Nárcissza Layton (Connecticut), Márton Linka (Austria), István Mailáth (Brazil), József Marton (Magyarország), Béla Pontai (Germany), Cecilia Rékay (California, Éva Saáry (Switzerland), Jenô Sujánszky (France), Pál Vladár (Venezuela)
1a) A KIEGYEZÉSI TERV MÜSZAKI MEGOLDÁSA: Az erre vonatkozó, – amerikai müszaki magazinban "Controlling the Danube" cimmel megjelent- müszaki cikket, az alábbi cimen olvashatják:
1b) BÖSI VITA MAGYAR NYELVÜ ISMERTETÉSE: A bös-nagymarosi kérdés különbözö vonatkozásait magyar nyelven az alábbi honlapon olvashatják:
1c) BÖSI VITA ANGOL NYELVÜ ISMERTETÉSE: A bös-nagymarosi kérdés különbözö vonatkozásait angol nyelven az alábbi honlapon olvashatják:
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
2) MAGYAR KISEBBSÉGI STÁTUS ROMÁNIÁBAN
(Sajnálom, hogy a múlt heti HL akció-levélben hibás cimet adtam, de – mint arra a budhisták jing-jang tanácsa figyelmeztet -, ugyanakkor örömömre volt a rengeteg, engem e hibára figyelmeztetö levél, mert azokból láttam, hogy munkánk nem hiábavaló, hogy sokan elküldik leveleinket. Ha Ön is egyetért az alábbi levéllel, kérjük irja alá és adja fel azt a megadott cimekre.
Többen kérdezték azt is, hogy az USA-Románia viszonyát analizáló mult heti irás hol jelent meg? A New York Timesben. Szerzöjével, – egy meglepöel jól tájékozott riporterrel – felvettem a kapcsolatot.)
January 6, 2006
The Honorable Traian Basescu
President of Romania
TO:
procetatean@presidency.ro
CC:
Katalin.Szili@parlament.hu,
ibolya.david@parlament.hu,
Elnok@mszp.hu,
szdsz@szdsz.hu,
v2006@fidesz.hu
Dear Mr President,
I would respectfully ask that you start the New Year by initiating a honest attempt of reconciliation and cooperation among Romanians and Hungarians. I would respectfully suggest that you consider to follow the model of Finland, which is described below:
In Finland the Constitution ensures the equal rights of the Swedish minority. Finland has two official languages, Finnish and Swedish. One takes precedence over the other, depending on how many of the people in a given community speak them as their mother tongue. In districts with a Swedish majority, the Swedish speakers have their own schools, day care centers, local government councils, newspapers and television. Signs are written in Swedish at the top, Finnish below.
Similarly, in the courthouses, women's shelters, nursing homes and government offices, of districts with a Swedish majority, the Sweedish speakers, by law, must be served in Swedish, if they so request. All documents and brochures must be translated into Swedish. When the time comes to fulfill their military duties, Swedish speakers usually serve in Swedish language detachments.
Dear Mr. President, if you accepted the Finnish model in treating Romania's Hungarian minority, I am sure that Hungary would reciprocate by offering identical treatment of her Romanian minority. This would bring international approval and a new age of cooperation that would benefit both nations.
Whishing you and all Romanians a Happy New Year,
YOUR NAME AND ADDRESS
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
HÁTTÉRANYAG
3) ÉVVÉGI GONDOLATOK
3a) CSOÓRI SÁNDOR
Csoóri Sándor a magyar irodalomról, s a kultúráról.
Megjelent a Magyar Nemzet 2005. dec. 24-i számában.
Szinte magamtól is meghökkenve jegyzek föl naplómba egy erőszakosan rám törő, hajnali gondolatot. A gondolat lényege az, hogy korunk szellemi, lelki, politikai járványai ellen éppúgy védőoltással kellene védekeznünk, mint a pestis ellen, a mocsárláz ellen vagy a fölöttünk héjaként keringő madárinfluenza ellen. Ugyanis lelki, szellemi veszélyeztetettségünk semmivel se kisebb, mint amilyen a test kiszolgáltatottsága volt és lehet még újra tömegpusztító járványok idején.
Ennek a szellemet-lelket védő módszernek óriási előnye lenne a vírusok révén terjedő bajokkal szemben. Mindenekelőtt az, hogy egy-egy olyan új nyavalya ellen, mint amilyen az elidegenedés, a világméretű közöny, a mindent letaroló reklámhadjárat, nem kell fejvesztetten fölfedezni újabb és újabb ellenszereket, mivelhogy hihetetlen mennyiségű védőszer halmozódott föl évszázadok, illetve évezredek óta. Összefoglaló néven úgy nevezzük ezt a „szérumot”, hogy műveltség, egyetemes nevén pedig úgy, hogy kultúra. Az emberiség kultúrája.
Ez az a nagy feszültségű pont, ahol ellentétes vélemények csapnának össze. A megszólalók két táborra szakadnának. A kultúrapártiak azt bizonygatnák rokonszenves okfejtéssel, hogy maga az élet, különösen a mi mai modern életünk, csupa zűrzavar, összeviszszaság, és csakis a kultúra teremthet benne rendet. Más szóval: a kultúra az élet terve, szükséges kényszer, amellyel sorsunk alakulását óráról órára értelmezhetjük.
A másik tábor szószólója, szája sarkában keserű mosollyal, azzal kezdené válaszát, hogy ez szép beszéd volt, bármelyik ország akadémiáján nagy tapsot érdemelne, de semmi köze a mai valósághoz. Nézzük csak a tényeket – folytatná higgadtan –: soha olyan egyetemessé nem vált a kultúra, mint a huszadik században és napjainkban, a harmadik évezred elején, s az élet ellen még sose követtek el – hatalmak, érdekcsoportok, birodalmi személyiségek – olyan égbekiáltó merényleteket, mint ezekben a „fényes” évtizedekben. Elég csak címszavakat említenünk: háborúk, haláltáborok, tömeggyilkosságok, atombombák, hóhéros békekötések, erőszakos beolvasztások, mesterséges lélekcserék, a pénz terrorja, a gátlástalan gondolkodás világraszóló bűntettei, és így tovább és így tovább, egészen addig, hogy lassan a valóság minden kézzelfogható részlete eltűnik szemünk elől, és a nagyra becsült kultúra árnyékában csupán a rejtélyek szaporodnak. Igen, a rejtélyek, ami azt jelenti, hogy épp a legfontosabb dolgainkról nem tudunk semmit vagy eleget. És ilyenkor csöndben azt kérdi magától az ember, hogy ez a nem tudás vajon miben különbözik attól a nem tudástól, amelybe a diktatúrák taszítják az embert.
Ha ilyen nagy a különbség a két szószóló között, akkor melyiknek van igaza? – kérdezhetné egy ártatlan érdeklődő. Mit válaszolhatnánk neki? Valami olyasfélét, hogy ha különválasztjuk őket, igaza inkább a másodiknak van, hiszen az apokaliptikus tapasztalatok őt igazolják. De ha csak önmagában nézünk valamit, akaratlanul is megcsonkítjuk, mert kiszakítjuk abból a folyamatból, amelyben tartalmát, sőt saját árnyékát is megőrizhetné. Külön semmi sem létezhet. Egy igazság csak egy másik igazság társaságában ér valamit. A hazugsággal szemben túl könnyű igaznak lenni.
De térjünk vissza az első megszólaló vallomásához, mely szerint egy világnagy csapdában vergődünk, közel a végső kimerüléshez, és ha nem a kultúrába kapaszkodunk bele, semmi reményünk a megmenekülésre. Szerinte kultúrára éppúgy szükségünk van, mint szabadságra és oxigénre.
Az én nemzedékem jobbik része a maga életében tapasztalta meg a kultúra rendkívüli szerepét. Személyes élményként raktározhattuk magunkban el, hogy a kultúra védi az embert, védi a nyelvet, védi a nemzetet. A közös műveltség erősebb összekötő kapocs, mint a vérrokonság. Némely esetben életre szóló példákat is láthattunk magunk előtt. Tudtuk, hogy a művelt embert ugyanúgy agyon lehet lőni, be lehet börtönözni, a végsőkig meg lehet alázni, mint bárki mást, de lélekcserét az igazán kiművelt emberfőkön nem lehetett végrehajtani. Ők pontosan tudták, mi történik velük. Gondoljunk csak Kazinczy Ferencre, Batsányi Jánosra vagy Bibó Istvánra.
Ma a röhögtetők nagy korszaka jött el. Ők a műveletlenek kedvencei, bárói, akik, ha nem ismerik is Jean Baudrillard A rossz transzparenciája című könyvét, tapasztalatból tudják, hogy korunkban „semmi se tűnik már el (még az Isten sem) befejeződés vagy a halál révén: a megsemmisülés útja az elszaporodás, a fertőzés, a telítődés és a transzparencia, a kimerülés és a kipusztulás… áttűnés a szimuláció másodlagos létébe”.
Magyarán szólva: minden, ami műveltségellenes.
A dolgozószobám könyvespolcain külön sorakoznak a kortárs költők kötetei és külön a klasszikusokéi. Az olyan életműsorozatok, mint amilyen Adyé, Babitsé, Kosztolányié, József Attiláé, Németh Lászlóé, Illyésé, Hamvas Béláé, Szerb Antalé, Fülep Lajosé, Veres Péteré, Máraié, Cs. Szabóé, Vas Istváné, Szabó Zoltáné, szintén külön. Néha hosszú percekig meghatódva, sőt inkább megrendülve nézem a könyveiket: micsoda kincsesbányák, micsoda műveltség, szellem! Életismeret, történelmi tudás, képzelőerő! Ha fölidézem sorsukat, legtöbbjük hajótörött, szenvedő ember, száműzött magyar vagy áldozat, de amit a sorsukból kiolvasztva megteremtettek, lenyűgöző. Ilyenkor jó lelkiismerettel ismétlem el magamban Zrínyi mondatát, mely szerint: „Egy nemzetnél se vagyunk alábbvalóak…” Hisz Babits, Kosztolányi, József Attila, Németh László éppúgy világirodalmi jelenség, akár T. S. Eliot, Rilke, Gide, Ortega vagy éppen Camus. Gondolkodásban, eszmeteremtésben nem maradnak el tőlük egy fél lépéssel sem. És ami aranykarátos jellel igazolja ezt a merész kijelentést, leginkább a stílusuk. Mintha végső üdvözülésüket is a nyelvtől várnák. Németh László minden írása teli van hasonlattal, érzékletes képpel. Egyetlen mondattal képes Cs. Szabó Lászlót, a Cs. Szabó László-i tüneményt bemutatni. Ezt írja róla egy 1943-as tanulmányában: „Barátaival beszélget a kolozsvári Mátyás-szobor alatt, de a századok hallgatják metaforáikat.” Igen, ez Cs. Szabó. A műveltség nagybirtokosa, aki még Németh Lászlót is meg tudja lepni.
Nyelvünk nagy korszakai és csúcsteljesítményei mindig egybeestek történelmi megpróbáltatásainkkal vagy sorsfordító reményeinkkel. Az első ilyen nagy időnk a tizenhatodik és a tizenhetedik század volt, megterhelve a mohácsi vésszel, a magyar királyság összeomlásával, a hit háborúival: a reformációval és az ellenreformációval, az országszakadással, a török hódoltsággal és a végvári küzdelmekkel.
A második nagy korszak a tizennyolcadik század végén, a herderi jóslat után suhant fölénk, s dacot ébresztve bennünk előbb Széchenyi korába, a reformkorba sodort bele, utána pedig legnagyobb nemzeti és társadalmi küzdelmünkbe, a szabadságharcba. Mert a szabadságharcok is általában a nyelvben kezdődnek el. Mi másról tanúskodik Petőfi élesen szikrázó mondata. „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék…”
A harmadik csodaidő Ady ideje. Mondhatnám azt is, hogy a Nyugaté, a folyóirat köré csoportosuló íróké, de így csupán irodalomtörténetileg fogalmaznék pontosan. Ady is inkább csak formailag tartozott hozzájuk. A körülmények és a látszatok alapján. Élete, műve, magyarsága, nyelve egyszemélyes élet volt, egyszemélyes magyarság és egyszemélyes nyelv. A kivételesek között is az egyetlen kivételes. Hogyan is vallott önmagáról egyik közismert versében?
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek.
Ezt gondoljuk mi is, kései utódok. De ha ez a vallomás igaz, hogyan vallhatja magát büszkén, kihívóan Góg és Magóg fiának, Ond vezér és Dózsa György unokájának, bujdosó kurucnak, párizsi Bakony betyárjának, paraszt Apollónak, Szent Napkelet mártírjának, a Jövendő fehérei közül a legvakmerőbbnek. És még száz másfajta alakváltoztató lénynek, egyszerűen azért, mert ő minden és mindenki volt egy személyben.
A tolakodó Gráciát ellöktem.
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem.
A minden kellett s megillet a Semmisem.
Adyig minden nagy költőnknek színes, regényes életrajza volt. Az volt Balassinak, Zrínyinek, Csokonainak, Petőfinek, Vajdának. Adynak azonban köznapi életrajzán kívül, mondhatnám, mitológiai életrajza is volt. Petőfi négyökrös szekéren utazott, Ady koporsóparipán. Elhiggyük neki? Vagy inkább gyanakodjunk? Picasso azt vallja mély meggyőződéssel, hogy a művészet olyan hazugság, amely mindig az igazságot szolgálja. Ilyen hazugságok, vakmerő mesék a mítoszok is, például a tüzet ellopó Prométheuszé vagy a Jónást elnyelő cethalé. Az ős Kaján, a Szent Lélek karavánja, a Hóvárbércek alatt, a Lovatlan Szent György, A Jó Csönd-Herceg, ha kicsit távolról is, de velük tart rokonságot. Miközben minden Ady-vers éppoly lírai, éppoly személyes, mint Csokonaié, Petőfié, József Attiláé, a hangjuk mégis mítoszi, amely szerintem sokkal mélyebb, mint amilyen a szimbólumok mélysége lehet. Ady rögtön a vers elején fölvillant egy képet, mondjuk: egy szimbólumerejű képet, amelyet epikusan is kibonthatna, részletezhetne, de ő önmagáról is csak látomásokban tud beszélni, s így messze túllép a szimbólumokon. Magát látva az egész magyarságot látta, a kezdetektől saját koráig. Szövegem folytatásaként Németh László néhány mondatát kell idéznem ismét. Ezt írja: „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is… Hangja minden más magyar költőétől különbözik. Nem annyira, mint egyik egyénisége a másikétól, hanem, mint egyik kultúráé a másikétól.”
Számtalan bizonyító idézet helyett csupán egyetlen meghökkentő, emberfölötti vallomást idézek Adytól: Én a Halál rokona vagyok.
A magyar költészetben ki írt le őelőtte ilyen hideglelős, döbbenetes sort? Ráadásul ilyen természetesen. A halál minden nagy költőnknek megérintette a szíve táját, a homloka közepét Balassitól kezdve Csokonain, Vörösmartyn, Petőfin át Vajda Jánosig. Petőfi az Egy gondolat bánt engemet című rapszodikus versében hősiesen foglalkozik is vele, a szabadságért folyó küzdelem melléktémájaként, de az Ady-féle halálrokonság egészen más eredetű. Bevallom, sokáig féltem is Ady sorától, féltem, sőt egyenesen viszolyogtam tőle, és csak akkor enyhültem meg iránta, amikor megismertem a klasszikus görög sorstragédiákat, Szophoklész Antigonéját és Oidipuszát, mert az ezekben a tragédiákban szereplő halál az élet helyrebillentésének és folytatásának a feltétele, amely Ady sorában kései visszhangként verődik vissza újra. Vagyis nem mélabús kijelentésként, hanem kihívó, mítoszi nyilatkozatként.
Sokan zavartan állhatnak meg az olvasásban, hogy a kultúra, a műveltség szerepéről töprengve, nagy kanyarok után hogyan jutottam el Adyig? Mondhatnám: törvényszerűen, egy belső iránytű jelzéseire figyelve. Nagy elődök nyomán, de saját élményeim sodrásában is elég korán megvilágosodott előttem, hogy Ady nemcsak a magyar költészet király-hágói magaslatán áll egyedül önmagában a Minden Titkok tudójaként, Isten szörnyetegeként, Muszáj-Herkulesként, hanem a magyar kultúra történetében is éppoly sorsfordító volt, mint a verseiben. Költő elődeinknek mindig csak egy-egy történelmi korszak volt a felségterületük, stílusuk kerítésével körülkerítve, Ady nem ismert ilyen határokat: neki az Egész kellett. A Mindenség, a Semmi, a látható és a láthatatlan történelem, a Sion hegye, a Hadak útja. És minden percében úgy viselkedett, mintha a magyarság évezredek alatt kialakult eredetiségét, szellemi-lelki genezisét ő örökölte volna. Ellentmondást nem tűrő hangon ilyen sorokat írt le:
Minden percünk kis magyar fátum.
Ezt a Beteg századokért lakolva című versében mondja, az alábbit pedig a Vidám temetés énekében:
Ki ma nincs, az nem is volt soha.
És még száz és száz hasonló sort olyan költő ír le, aki íróságában gőgös és hiú, parádés, fejedelmi ember, de ha mítoszi sorsa megszólítja belülről, öntudattal jelenti ki:
Nagyobb vagyok magamnál is.
(Én jó Hiszekegyem.)
Idáig ez az írás szabad csapongás volt inkább, mint gondosan fölépített esszé vagy tanulmányvázlat. Az elején – mondhatnám, ötletszerűen – leütöttem egy hangot: a kultúráét, és táguló rezgéshullámaira bíztam rá magamat.
Hogy jól tettem-e vagy rosszul, nem tudom, de itt az ideje, hogy visszatérjek a kiinduláshoz. Vissza ahhoz a csodálathoz, amelyet mindannyiszor átélek, amikor a magyar költészet mellett a huszadik századi esszéirodalomra gondolok. Egyenrangú testvérei egymásnak. De hogy ez megvalósulhasson, ebben volt kivételes, sőt királyi szerepe Adynak. Olyan lenyűgöző költészetet teremtett új időknek új dalaival, új nyelvvel és sosemvolt látomásokkal, amelyek egyszerre voltak újak és ősiek, egyszerre voltak élet és halál, kezdet és vég. Bizonyára akadtak riadt agyvelők, amelyek azt gondolhatták, hogy Ady szerepe leginkább Mátyás királyéra emlékeztet, akivel a középkori magyar államiság a legmagasabbra emelkedett, a halála után pedig csúfosan összeomlott.
Ha ezt a kissé erőltetett hasonlóságot nem egészen ilyen végzetként élték is át a kortársak vagy a költő halála után fellépő ifjabb nemzedékek, a húszas–harmincas években többször föllobbanó Ady-pörök arról árulkodnak, hogy a Nagy Modern Táltostól, az Isten Szörnyetegétől való szakrális borzongás sokukban ott élt. Ott élt azokban is, akik csodálták és azokban is, akik idegenkedtek tőle. Két olyan tehetséges ifjú költő, mint amilyen Szabó Lőrinc volt és Illyés, látványosan elhúzódott Ady világától. Babitsot, Füst Milánt, Kassákot követték inkább. A náluk néhány évvel fiatalabb József Attila értette őt legmélyebben, bizonyára tetszett neki harcos dacossága, gőgje, messiási öntudata, erről tanúskodnak az olyan versei, mint a Bús magyar éneke, a Szerelmes, keserű hazafiság vagy az Ady emlékezete című verse, de ő is elsősorban csak lírikusi ösztönére hallgatva emelt előtte kalapot, nem a rajongó tanítványok elragadtatásával.
Utólag mindez érthető és indokolható is. Ady olyan volt a nemzet, az irodalom és a szellemi élet emberei számára, mintha egyszer csak egy hatalmas piramis került volna a nagy magyar Alföld közepére, de odakerülésének titkát éppúgy nem ismerte senki, ahogy az egyiptomi piramisokét sem. Ady lenyűgöző volt és legyőzhetetlen. Legföljebb csak körbejárni lehetett és eltávolodni tőle. Átlépni gyorsan egy másfajta térbe, egy másfajta időbe és kultúrába. A leghitelesebb magyarázatot ismét Németh László fogalmazza meg számunkra. Ezt írja 1934-ben a debreceni Ady Társaság előadó estjén: „Nagy költő nagy árnyékot vet, s faiskoláknak nap kell, nem árnyék. Aki nem akart belezuhanni Ady vonzásába, menekülnie kellett tőle; természetes, hogy a legkülönbek menekültek legjobban.”
A neves pályatársak közül Babitsnak például nem kellett menekülnie. Elsősorban azért, mert ő már 1908-ban – három olyan kötet után, mint amilyen az Új versek volt, a Vér és arany és az Illés szekerén – azt írta Fogarasról Juhász Gyulának, hogy „Ady bizony kimagaslik közülünk két fejjel”. Másodsorban azért nem, mert ahogy Petőfi mellé egyszerre társként, de ellenpárul is Aranyt állították oda, Ady mellé ugyanígy Babitsot jelölték. Tegyük hozzá, hogy jogosan. Persze, ha Babits mellett maradt volna még egy keskeny férőhely, Babits szellemi ikertestvéreként Kosztolányit is odaállíthatták volna. De már több hely nem volt!
Szerencsénkre! – mondom kihívóan és arcátlanul, de mélyről érkező sugallatok hatására. Kosztolányiból semmiképpen se lett volna egy nyugatos Tompa Mihály. S mivelhogy nem volt kijelölt helye az irodalmi hierarchiában, maga teremtett magának benne helyet. Ahogy mondani szoktuk: tíz körömmel. Tíz körömmel s Toldi erejéhez mérhető daccal, amelyet lelkesítő fény és játszadozások öröme lengett körül. Közismert közhelyet fogalmazok meg újra, ha most fölemlegetem, hogy a magyar irodalom múltján két irány osztozkodik: az egyik a politizáló, a nemzet létéért küzdő, hagyományos irányzat, a másik a keresgélő, amely elsősorban a nyugati irányzatokra figyel, azokat ötvözi a hazaiakkal, miközben tudja, hogy a nemzeti jelleg megőrzése nem az egyik vagy másik csoportosulás föladata, hanem az egész irodalomé.
A sorozatos országvesztések, elbukások sorozatában érthető, hogy a nemzeti irányok képviselőit jobban megbecsülték a beavatott olvasók, mint aki eltér ettől a hagyománytól. A magyar irodalomról írt tanulmányában Babits villámfénynél mutatja be a leglátványosabb példát: Tinódi Lantos Sebestyént, aki valójában a pogány regösök utódaként járt-kelt az országban, énekelt, siratott, lelkesített, hitet sugárzott, sokkal többen ismerték és szerették, mint a negyven évvel később született modern Balassi Bálintot.
Kicsit túl jó a példa, már-már olcsó is, de Kosztolányival valami hasonló történt. 1907-ben jelent meg első verseskötete: a Négy fal között. Maradandó irodalmi kritikát, mondhatnám, briliáns ismertetőt Ady ír róla. Róla? Az írás legalább annyira Adyról szól, mint Kosztolányiról. A veretes, pompás sorokból párállva száll magasba az elismerés és a költővé avatás tömjénfüstje. De egyszer csak fordul egyet a világ, és a fölszentelő pap kezéből kiesik a kereszt, csörömpölve a füstölő, és világias torokköszörülés után bejelenti, hogy Kosztolányi Dezső egy nyugatra vetett perzsa költő, Háfiz-utód, abszolút költő, akinek ha Ady föladná Arábia történetét, a reneszánszot, Hackelt, az egyszeregyet vagy a magyar agrárkérdést: ő mindegyikben ezer költői témát találna. Azaz: Kosztolányi Dezső nem több, nem más, mint egy irodalmi író. Ráadásul olyan, akire alig vagy éppenséggel nem is hatottak az Ady-versek.
Ezek a mondatok csakis Isten közeléből hangozhattak el, ember legyen hát a talpán, aki nem roggyan tőlük össze.
Írótanonc koromban nagyon tetszett nekem ez az írás. Tetszett Kosztolányi parádés mennybe vitele és a kapuk előtti elejtés fejedelmi eleganciája: tanuljanak a fiatalok ebben a végzetes országban verset írni és bírálatot is.
Később, amikor már a kicsinyes, gyáva, cenzúrázott irodalmi élet engemet is megedzett, épp az ifjúkori véleményem ellenkezőjére döbbentem rá. Nem Ady igazsága vagy igazságtalansága érdekelt, hanem a történet maga. Még évtizedek után is szégyenkezve írom le: örültem annak, hogy egy ilyen, rejtelmeket magába sűrítő drámai vétség zajlott le irodalmunkban. Akaratlanul is a régi görögökre gondoltam, akik nemcsak hitték, de tudták is, hogy tragédiák mindig ott vannak, ahol megoldhatatlan kérdések halmozódtak föl, és közben azt is tudták, ahol megjelenik a katarzis szükségszerűsége, az élet ott képes csak megújulni.
De hogyan léptethetem itt újra szemünk elé, főszereplőként, Kosztolányi Dezsőt? Úgy, hogy elképzelek egy elképzelhető lélektani helyzetet. Szentül hiszem, ha nem Ady írja róla, amit ír, hanem mondjuk Schöpflin Aladár vagy Hatvany Lajos, talán egy fejcsóválással, talán egy gúnyos karinthys tőrdöféssel záródik le az ügy, de Ady nemcsak a maga számára volt fátumos ember, lidérces lény, hanem másokéra is. Irodalmi író? Ady szájából ez a fennkölt becsületsértés úgy hatott, mintha a sokat szenvedett nemzet mondta volna ítéletként.
Kosztolányi bizonyára megrendült a profetikus mondattól, de haragtól fűtött védőbeszédet mégse mond maga mellett. Sőt inkább mentegetőzik. Olyasvalamit ír önmagáról, hogy: „Testetlen és vértelen az én poézisom, levegőcsillogás a gondolatvilágom, ködvár a házam. A szívek és érzések világában az a végzetem, ami Berkley püspöknek a filozófiában, hirdetem, ami nincs, s bámulom a semmit, az ürességet, ami nekem mégis több, mint az egész buta világmindenség…”
Kosztolányi egyik legjobb értelmezője, Kiss Ferenc se tudja eldönteni, hogy mennyi ebben az őszinte hang és mennyi a rejtett visszautasítás. Mi se tudhatjuk. De élete és lenyűgöző életműve felől nézve annyit azért föltételezhetünk, hogy Ady jakobinusi véleményét úgy hordozhatta magában, mint egy el nem követett bűn terhét, amely gyakran súlyosabb lehet, mint az elkövetett bűnöké.
Azt gondolom, hogy ez a szíve alá fúródó szilánk kezdett el később egész testében vándorolni, és talán – Adyhoz méltó daccal – ekkor döntötte el magában: mindenkinek megmutatja majd, milyen is egy irodalmi író. Megmutatja jobb kéz felől és balról, csillagfényben és ködben, háborúban és forradalomban, egy-egy világvárosban és a nagy magyar Alföld peremén, megmutatja hajnali részegség közben és szeptemberek áhítatában. Ady teljesen új nyelvet teremtett a költészetében? – kérdezhette magától. Igen, azt! – válaszolt saját kérdésére. Újat, előzmények nélkülit és folytathatatlant! Éppen ezért az ő dolga csakis az lehet, hogy a meglévőt újítsa meg s tegye naggyá. Mert a nyelv az a nemzet is.
Nyelvújító munkáját Kosztolányi önmagán kezdi. A világosság az író udvariassága – vallja Jules Renard-ral együtt. S ezt az elvet – minden túlzás nélkül mondhatom – az egész magyar irodalomban először ő emeli a legnagyobb magasságokba. A nyelv olyan izgalmas volt számára, mint egy regényhős. Úgy foglalkozott is vele. Regényt írt róla. Aki nem hisz nekem, vegye le a polcról Nyelv és lélek című kötetét, amelyben ötszázhetvenhét oldalon anyanyelvünk természetéről: csodájáról és kifejezőerejéről ír. Eddig még egyetlen költőnk, se szépírónk nem áldozott ennyi időt és szellemi erőt a nyelvünkre, mint ez az irodalmi író! Pedig Illyés szerint Kosztolányi is felnőtten tanulta meg nyelvünket.
Aki csak egy kicsit meg szeretné ismerni ennek a szerelmes küzdelemnek a rejtélyeit, olvassa el a föntebb említett könyvet, amelynek az első írásai 1905-ben, 1906-ban, 1909-ben születtek. Mindegyik írás élénk, pallérozott szellemiségű írót léptet elénk. Még csak húszéves, de már helyet kaphatna a jó tollú felnőtt írók társaságában. Egyáltalán nem fitogtatja a műveltségét, ekkor azonban még könnyedén karol bele idegen szavakba. Ilyenekbe, mint orgánum, homonculus, szenilitás, ominózus, parafrázis, banalitás, intuitív, diszkreditált és így tovább. Ady különleges „szittya” nyelve is tele van latin szavakkal, de a régiességük miatt ez az ő nyelvébe jobban beleillik, mint Kosztolányiéba. És amikor ráébred erre a laza polgári bűnére Kosztolányi, elkezdi hősies harcát az idegen szavak ellen. De előbb hallgassuk meg – sokadszorra! – vallomását. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta gondolok erre. Éppannyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok… Csak az anyanyelvemen lehetek igazán én.”
A fönti vallomás időpontja 1927.
Az első, nyelvi gondokkal foglalkozó írásai óta két évtized telt el, s ebben a világháborúval, forradalmakkal, hóhéros békeszerződésekkel bemocskolt két évtizedben Kosztolányi, mint Isten csöndes napszámosa, egyszerűen csodát művelt a nyelvünkkel. Nem olyan meghökkentőt és lenyűgözőt, mint Ady, hanem olyat, amely túléli megteremtőjét, és ez évszázadok alatt is csak egyszer-egyszer esik meg vele. A magyar nyelv életében a legelső ilyen termékeny korszak akkor zajlott le, amikor fölszabadult a latin nyelv több évszázados uralma alól.
Kosztolányi – a dráma kivételével – szinte minden műfajban kivételeset alkotott. Költőként még sincs abban a körben, ahol Ady, Babits vagy József Attila éli halhatatlanságát. De ha kell, még félálmunkban is föl tudunk sorolni tíz–tizenöt olyan verset, amely a magyar költészet csúcsaiig jutott. Elég említeni a Szeptemberi áhítatot, a Hajnali részegséget, a Halotti beszédet, a Februári ódát, a Marcus Auréliust, az Esti Kornél énekét. Hasonló a viszonyunk a regényeihez is. De a tanulmányaiban, irodalmi jegyzeteiben, színes, európai útleírásaiban, országportréiban, a magyar és a világirodalom lángelméiről írt esszéiben olyan magával ragadó nyelvet és stílust teremtett, amely egyenrangú versenytársa lehetett volna bármelyik kortárs francia esszéistának. Akár Renannak, Alainnek, Julien Bendának, Valérynek, másoknak. Babits szerint Kosztolányi az írói mesterség hőse volt, aki ha kellett, sziszifuszi konoksággal harcolta ki magának a mindennapi ihletet.
Tehát mégiscsak irodalmi író maradt élete végéig? Gyanakvó ösztönökkel élő homo aesteticus, akinek erkölcse a szépség volt, a megalkotott mű, s aki nem tömegekre támaszkodva, hanem a saját lelki erejében bízva akarja birtokolni a világot.
A Kosztolányi-kérdés számomra is sokáig rejtély volt. Ma már csak egy izgalmas regényfejezet irodalmunk múltjából. Bármivel vádolták is meg, régen viszszapattant róla. Szívesen újraolvasom az 1929-es Ady-ellenes kirohanását is. Az egész szöveg egy mélylélektani lázbeszéd, amelynek egyik része esztétikailag igaz és cáfolhatatlan, a másik része pedig egy sorsdráma halálosan vakmerő monológja. Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy a huszadik század első felének Magyarországáról Ady mondott el szinte mindent. A nagy gondolatkörnek, hogy: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat…”, ő volt a megfogalmazója. Hogy még mi minden másnak is, most fölösleges volna elsorolnunk. Az viszont bizonyos, hogy Ady világa mellett Kosztolányinak egy másik világot kellett kitalálnia. Ráadásul olyan magyar világot, amely nem szegényesebb Adyénál sem. Kosztolányi világegyeteme, európai hazája a magyar nyelv lett. Ezt írja a Csonka magyar nyelv című kis jegyzetében: „Nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól. »Csonka Magyarország nem ország« – de a csonka magyar nyelv sem magyar nyelv, mely ennek a földnek csorbítatlanságát és épségét kölcsönkért, korcs szóval »integritás«-nak, a magyar nép észjárását pedig »mentalitás«-nak hívja. Bizonyos, a közélet is egyenesebb, becsületesebb lesz, hogyha elpárolog a kéjgáz. A jó orvos azt mondja a betegnek, feküdjön le, tegyen a hasára borogatást, s nem darálja el neki az egyetemek latin mondókáit, mint Moliere doktorai. Nekünk most ilyen orvosokra van szükségünk.”
Amikor Kosztolányit olvasok, vagy valamilyen képzettársítás révén őrá gondolok, már jó ideje mindig megszólal bennem egy figyelmeztető hang: ne csak őrá gondolj! Gondolj a sok bejegyzett és bejegyzetlen tanítványára, arra az esszéíró-nemzedékre, amely a magyar esszét szinte már a magyar költészet rangjára emelte. Valamikor ifjonti elragadtatásomban Németh Lászlót a tanulmányírás Adyjának neveztem. A mondatot ma is vállalom, egy aprócska kiegészítéssel. Az adys gondolatvilághoz, sorslátáshoz, nagyarányúsághoz valóban Németh László került legközelebb, de nyelvében nem Ady jelenik meg sugalmazóként, súlyos, protestáns mondataival és torlódó szimbólumaival, hanem inkább annak a szellemnek a fénye, amely évtizedeken át Kosztolányi műhelyéből szűrődött ki s hatott az utána föllépő új nemzedékre. Ugyanezt elmondhatjuk Ilylyésről is, aki nemcsak Jules Renard-tól tanult magyarul, hanem Kosztolányitól is. És aki Cs. Szabó lázba hozó esszéit olvassa Európa nagy íróiról, festőiről, szobrászairól, új korszakot kezdeményező gondolkodóiról, kinek ne jutna eszébe Kosztolányi Lángelmék című könyve és a másik: a Lenni vagy nem lenni című kötete a mi magyar lángelméinkről. És Szerb Antal és Illés Endre és Vas István! Kitől tanultak ők is legtöbbet? Kosztolányitól! Pontosan tudjuk, hogy Babits nemcsak a költészetben volt európai jelenség, de az volt a tanulmányírásban is, mégse hatott annyi ifjú íróra, mint Kosztolányi. Azt hiszem, Kosztolányi volt az a magyar író, aki a műveltséget először tette igazán vonzóvá irodalmunkban. A legnagyobb erőt ebben az esetben is a nyelvtől kapta.
Most, hogy az írás kalandja révén, bejárva sok zeget-zugot, visszajutottam ismét a műveltség fontos szerepéhez, kissé elcsodálkoztam magamon. Úgy beszéltem én nyelvről, költőkről, tanulmányírókról, kultúráról, mintha az időszerűség szorgos múzsája csapongott volna körülöttem. Holott egyfolytában a múltról beszéltem, ami – utólag bevallva – álombeli beszédnek is beillenék. Hogyan okoskodhattam én korunk szellemi járványai ellen védelmet nyújtó oltásról, ha például napjaink legújabb ártalmait nem ismerjük. Vagy ha ismerjük is, tehetetlenek maradunk vele szemben. Ki merné állítani mondjuk, hogy ma nincs irodalom? Soha ennyi irodalmi mű nem jelent meg a világon, mint amennyi ma megjelenik! ".Igaz, hogy ennyi autógumit se gyártottak, ennyi géppisztolyt se, ennyi bank bélyegzot, rakétát, ennyi önmagát felrobbantó terroristát se, mint manapság. A rengeteg megjeleno könyv arra jó, hogy hanyatt essünk tole, vagy, hogy a piac varázslatától megkótyagosodjunk, de arra szinte egyik sem alkalmas, hogy megüzenje nekünk, hogyan lépjünk ki az emberiség mostani orült zurzavarából. Kosztolányi még úgy ült le írni, hogy az irodalom nagy természeti erovel mozgósítja a nyelvet, edzésben tartja, és a nyelv pedig egy közösség legfontosabb öröksége lehet.
Ma sajnos nem tudom, milyen nyelven beszélünk. Nem csak azt nem tudom, hogy más milyen nyelven beszél, hanem azt sem, hogy én hogyan beszélek. Mivel nem tartok sajtó tájékoztatót, politikai szónoklatot, és országos viszhangot kiváltó vitába sem keveredem Dávid Ibolyával, Kuncze Gáborral vagy Eörsi Mátyással, valószínu, hogy nem is létezem igazán.
Az igazság az, hogy a Kádár-rendszerben – minden cenzura ellenére – lélekben sokkal szabadabb író, sokkal szabadabb ellenzéki voltam, mint amennyire szabadnak érezhetem magamat tizenöt év óta a demokráciában. Umberto Eco egyik rövid kis jegyzetében azt írja, hogy a szólásszabadság a retorikától való megszabadulást jelenti. Boldog ember, aki ilyeneket állíthat. A szólásszabadság az én számomra Magyarországon a kábítószer egyik legravaszabb fajtája. Megnyugtatja lelkiismeretünket, és nagy távlatot nyit a Semmi elott. Egyre inkább az intézményesülo cinkosság leleménye.
Lehet, hogy újra felül kell vizsgálnunk mindent? Külön-külön a szavainkat is? Másképp fogalmazva: lehet, hogy a muveltség kikerülhetetlen restaurációját ismét a nyelv visszahódításával kell elkezdenünk? De úgy, hogy a muveltség kikerülhetetlen restaurációját ismét a nyelv visszahódításával kell elkezdenünk? De úgy, hogy megtanulunk újra haragudni, mint nagy elodeink, és a demokrácia szépen kifestett szobafalához – ha kell! – odavágni még a tányérunkat is."
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
3b) SÓLYOM LÁSZLÓ
Sólyom László köztársasági elnök újévi beszéde
2006. január 1. 11:26
Óvott a lejárató kampánytól, a teljesíthetetlen ígéretektől, és az egyéni felelősségre hívta fel a figyelmet Sólyom László köztársasági elnök újévi beszédében, a 2006-os parlamenti választások kapcsán. Az államfő vasárnap délelőtt a Magyar Televízióban elhangzott beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.
Boldog újévet kívánok Magyarország minden polgárának, a magyar nemzet minden tagjának! Remélem, akik mulattak, jól mulattak, akik szomorkodtak, megvigasztalódtak.
Újév napja ünnep – és illik is, hogy az óévbúcsúztatás után emelkedett lélekkel, egy egész év távlatára tekintve, komolyan kezdjük az új esztendőt. És mindenek előtt bizakodva. De mit is várunk az új évtől? Talán helyesebb így kérdezni: mit várunk önmagunktól? 2006 választási év lesz. Tavasszal parlamenti képviselőket, októberben önkormányzati képviselőket választunk.
Vegyük komolyan a választásokat! Ez az az alkalom, amikor döntési helyzetben vagyunk mindannyian. Most hatalmazzuk fel mi, választópolgárok a pártok képviselő-jelöltjeit arra, hogy kormányt állítsanak, illetve hogy négy éven keresztül törvényeket hozzanak. S bármilyen fontos is általában a civil szervezetek részvétele a közéletben, a választásokon politikai pártoknak kell versengeniök.
A demokrácia nyilvánul meg abban, hogy választhatunk, s mivel szabadon választunk, nagy felelősséget viselünk. A felelős ember ad magára. Megköveteli, hogy ne akarják teljesíthetetlen ígéretekkel, vagy mások kárára megnyerni támogatását. Reális, hosszú távú programot akar látni, és annak hiteles jelét, hogy az adott pártban lesz elszántság véghezvinni mindazt, amit ígér. A kampánytanácsadók jól tudják, melyek a leghatásosabb hívószavak, mondatok, színek, taglejtések és arcjátékok. Média-világunkban ez érthető.
Én arra lennék büszke, ha Magyarországon nem lehetne lejárató kampánnyal választást nyerni. Sok jelét látom annak, hogy az embereknek elegük van abból, hogy a politikában ellenségképpel dolgoznak. Sokan emlékeznek a faji alapon gyártott ellenségre, az osztályellenségre, a külső és a belső ellenségre.
A rendszerváltás utáni politika súlyos bűne, hogy nem szüntette meg ezt a módszert. Bízom benne, hogy megjelenik és eredményessé válik a magyar politikai életben is az a minta, amely a pozitívumokra épít. Mert gondoljuk csak meg: demokratikus, alkotmányos pártok versenyeznek, és nem viszi romlásba az országot, bármelyik győz is. Megtapasztalhattuk, hogy a gazdaságpolitikában viszonylag szűk a mozgástér – ezért is van állandó zavar abban, nevezhető-e egyáltalán jobb- vagy baloldalinak az aktuális kormányok politikája.
S az is nyilvánvaló, hogy a négyéves ciklusoknál hosszabb távú és átfogóbb keretekkel kell számolnunk – elegendő csak az Európai Unió költségvetésére utalnom. De a gazdaság, egyáltalában a hétköznapi élet nem négyéves ciklusokban létezik. Mindebből az következik, hogy sokkal inkább távlatosan, az ország – és most már Európa – érdekeit szem előtt tartva kellene politizálni, és nem élet-halál kérdésként beállítani a választási győzelmet.
Az ország gondjait ugyanis nekünk kell megoldani. A szegénységet megszüntetni, a tisztességes anyagi gyarapodást lehetővé tenni, a magyar kultúrát és tudományt fenntartani, a magyar nemzetet határoktól függetlenül megtartani, csak úgy lehet, ha mindegyikünk lelkiismeretesen végzi a maga feladatát. Még ha nem is mindig érezzük, nagyon sok múlik rajtunk. Csak ritkán lehet a külső körülményekben mentséget találni arra, amit elmulasztunk.
Mindenki fontos, mindenki hozzájárul ahhoz, hogy jó legyen Magyarországon élni. Hozzájárul munkájával, de azzal is, ha képes szeretettel fordulni mások felé. Természetesen nem kisebbítem a politikai vezetők felelősségét. Az ő feladatuk, hogy időszerű, világos és elérhető célokat határozzanak meg. Ők alkotják meg azokat a feltételeket, amelyek megkönnyítik vagy nehézzé teszik munkánkat, eredményessé vagy hiábavalóvá erőfeszítéseinket.
Nekünk pedig szükségünk van pontos tájékoztatásra, éppúgy mint az önálló ítéletalkotásra, hogy ne lehessen olcsó reklámfogásokkal befolyásolni minket. Ha mi viseljük a terhet, tudnunk kell azt is, melyik párt hogyan vágna bele a régóta halogatott reformokba, mit és hogyan változtatna meg, s főleg: mikor. Nagyobbrészt erről kellene szólnia a kampánynak.
Ebben az évben emlékezünk meg az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójáról, valamint arról, hogy 125 évvel ezelőtt született Bartók Béla. Mindkét ünnep a magyarság és az egyetemes emberiség kapcsolatáról szól: szerepünkről a világtörténelemben és az egyetemes művészetben. Elmélyült és méltó ünneplést kívánok mindnyájunknak!
Újévkor sokan tesznek fogadalmat. Ez jó, mert az elhatározás neveli az akaratot, és azért is, mert aki fogadalmat tett, az önmagába nézett: mit is szeretne máshogy csinálni, mint eddig. Még jobb lenne, ha eközben nemcsak magunkra gondolnánk, hanem másokra is: elsősorban a családra, azután a kisebb közösségeinkre, amelyek körülvesznek, s azokra is, akik segítségre szorulnak.
Feleségemet gyakran hívják különféle alapítványokba, betegek, árvák, fogyatékkal élők otthonaiba, intézményekbe, ahol a rászorultak hosszabb ideig menedéket találnak. Megrendítő nemcsak a rengeteg bajjal és nyomorúsággal találkozni, hanem azzal is, hogy milyen sokan segítenek, hányan áldozzák akár egész életüket arra, hogy a testi-lelki bajban levők mellett legyenek. És bíztató, hogy anyagilag is milyen sokan támogatják az ilyen intézményeket.
A Magyar Köztársaság nevében köszönetet mondok ezekért az önzetlen tettekért, és azért a páratlan segítségért is, ahogy az ország népe megmozdult a szökőár áldozatai, továbbá a bánáti és a székelyföldi árvízkárosultak megsegítésére.
Ezek a gesztusok sokkal többet jelentenek, mint pusztán anyagi támogatást: olyan erkölcsi erőt, amelyre nemcsak a bajban lehet építeni, és amely megvan mindenkiben, aki figyelemmel fordul a másik ember felé, vagy csak egyszerűen lelkiismeretesen dolgozik.
Ezért vághatunk neki reményteli nyugalommal az új esztendőnek, amelyben jó egészséget, és sok szívbéli örömöt kívánok mindenkinek!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
3c) LIPTÁK BÉLA
A fentiekben olvashattuk Csoóri Sándor bölcs és aggódó sorait a világméretü közönyröl, lelki veszélyeztetettségünkröl, a pénz terrorjáról és arról, hogy csak a kultúra vethet gátat a mai világban dühöngö nihilista materializmus árjának, mert az a legfontosabbat, a közös müveltséget, a közös nyelvet, tehát a nemzeti közösségeknek összekötö kapcsait védi. Figyelmeztet, hogy a müveltség restaurációjához elöször nyelvünket kell visszahóditanunk, majd pedig a felelös sajtót kell visszállitani, olyant, mely érti, hogy a feladata nem a demagógia vagy a szenzáció terjesztése, hanem annak tudatositása, hogy "egy nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak"!
Sólyom László (Wéber Ferenc, az államfö sajtófönöke közölte, hogy újévi televíziós üzenetét az államfö nem kívánta külsöségeiben a nemzeti ünnepeink rangjára emelni. Ezért Sólyom László a beszédet dolgozószobájában mondta el, ahol – szemben a
Sándor-palota tárgyalótermeivel – sohasincs zászló), szintén a "visszahóditásról" beszélt. Ö inkább a rövidtávú és praktikus teendökröl, igy a nemzet, határoktól független megtartásáról, a belsö ellenségeskedés, – legyen az faji, osztály vagy nemzetiségi alapú, – felszámolásáról szólt és kérte a pártokat, hogy személyeskedés helyett a programjaik közötti különbségek ismertessék a választókkal. A sajtó képviselöit is arra kérte, hogy a pártprogramok közötti különbségekröl tájékoztassák a választókat, mig a válsztókat pedig arra, hogy tájékozottan és higgadtan, a pártok programjai alapján hozzák döntésüket.
A Realitás
Innen a messzi távolból, Csoóri és Sólyom szavai bölcseknek, megnyugtatóaknak hangzanak, de amikor otthon jár az ember, vagy amikor a hazalátogatókat hallgatja, akkor e szavak üresen konganak, nem érezzük, hogz arok a realitás talajában gyökereznének. Inkább azt érezzük, hogy olyanok e gondolatok, mint a madár, mely légüres térben csattogtatja a szárnyait ! Az ilyen madár önhibáján kivül. de nem tud repülni! Azért nem, mert az otthoni emberek lelke nem ad azoknak levegöt a szárnyaláshoz. A realitást nem Csoóri és Sólyom szavai, hanem a gyülölködés, marakodás, a – már a családi körbe is be-betörö – rosszindulat jellemzi.
Nehéz elhinni, hogy azoknak a gyermekei, – kiknek asztalánál én 56-ban azért ehettem, kiknek ágyában azért alhattam, mert nemzetör karszalag volt a karomon, azoknak a pesti srácoknak gyermekei, kiknek igazsága erösebbnek bizonyult a diktátorok tankjainál, kiknek irószövetségi ládáira és betört ablakú kirakataira idén, filmekkel és szobrokkal, emlékbélyegekkel és egyetemi konferenciákkal emlékszik majd a világ, kiknek tiszteletére Placidó Domingó a Bánk Bánt énekli majd Amerikában és kiknek emlékére fejet hajt majd az Egyesült Nemzetek közgyülése, – azoknak fiai és leányai honfitársaikat kitagadva, egymást marva csak a húsosfazék közelségéért tülekednek.
Elkeseritö, hogy a társadalom, – mely észre sem veszi vagy eltüri, hogy a falra mázolt bárgyú szövegektöl (graffiti), a turista szemében balkánira süjjedt fövárosának légköre, eszébe se jut, hogy ha nem támogatja a honi ipart, ha nem vásárolja a honi terméket, akkor a másik magyar embertöl veszi el a kenyeret, hogy azzal önmagáról, önbecsüléséröl állit ki bizonyitványt, ugyanúgy, mint amikor szép magyar nyelvünket, – a világ egyik leggazdagabb nyelvét -, idegen szavakkal piszkitja. Igen, a mai magyar társadalom még lelkibeteg és önromboló.
Intézményeink
Mint Sólyom László is hangsúlyozta, az egészségesen müködö demokráciához olyan állampolgárokra van szükség, kik tudják, hogy unokáik jövöjéröl nem mások, hanem ök döntenek, s e döntés eszköze a szavazóurna. A másik amit jól kell érteni az, hogy a társadalom négy alap-intézményének függetlennek kell lenniük és alkotmányosan kell müködniük. Az alkotmányos müködéshez pedig szükséges egy valódi alkotmány, mert az 1949-es toldozott-foltozott alkotmány a 21-ik század magyarságához nem méltó!
A négy intézmény, melyekre minden egészséges társadalomnak támaszkodnia kell, 1) a törvényhozás (képviselöház), 2) a kormány, 3) az igazságszolgáltatás (biróságok) és 4) a szabad sajtó. A törvényhozás akkor egészséges, ha csak olyan személy lehet képviselö, akit a körzetében megválasztottak. Pártlistáról nem kerülhet senki az Országházba, mert az ilyen személy nem a választók, hanem a párt érdekeit szolgálná.
A biróságok esetében a függetlenség a legfontosabb, s ez nagyban függ attól, hogy kik és milyen szabályok szerint nevezik ki a birókat.
Mint Csoóri Sándor is kifejtette, a szólás szabadságnak nem szabad valami ravasz kábitószerré alacsonyodnia, mely az intézményesülö cinkosság leleménye, mely a "mindenki lop" hitét terjesztve elhiteti az olvasóval, hogy a demokrácia nem több, mint korrupt klikkek tülekvése a hatalomért. A sajtó dolga a hiteles tájékoztatás és nem az olvasók figyelmének demagóg elterelése a tényekröl. Ahhoz, hogy a társadalom a szavazó urnáknál helyesen dönthessen, ahhoz a riportereknek fel kell hagyniuk a párt propagandával, a biróságoknak pedig fel kell hagyni az igazat kimondó riporterek zaklatásával.
Én a fent emlitett gondok és teendök ellenére optimizmussal nézek a jövöbe, mert úgy tünik, hogy 2006-ban végre bekövetkezhet a valódi rendszerváltás. Gondolok itt nem csak a választásokra, nem csak az 50. évfordulóra, de az olyan jelekre is, mint az egyre valószinübbé váló második hágai Duna Perre vagy az 1949-böl ránk maradt alkotmányunk reformjára. Optimizmussal nézek a jövöbe, mert ma már csak önmagunkkal kell megküzdenünk, már csak az kell, hogy megértsük a demokrácia müködését, kiheverjük a fasizmus és kommunizmus ejtette lelki sebeket, ne a multtal, hanem a jövövel foglalkozzunk és felhagyjunk az önrombolással, testvérharccal, tehát tehetségünket arra használjuk, amire ezer évig használtuk: Középeurópa vezetésére.
Lelki Sebeink
A 20-ik század ejtette lelki sebek meggyógyitásához szükséges, hogy a társadalom egyetértsen abban is, hogy mi történt a multban, kik és milyen bünöket követtek el és abban is, hogy e bünöket egyének követték el, tehát azokért csak ök, a bünös egyének felelösek, nem pedig fiaik vagy unokáik! Az alábbiakban külön foglalkozom a fasiszta és a kommunista bünösök, a német és a szovjet megszállókkal kollaborálók ejtette lelki sebekkel:
Fontos a zsidó és keresztény magyarok öszinte megbékélése és ehhez elengedhetetlen, hogy felhagyjanak az egymásramutogatással, képesek legyenek a másik szemével is látni, a másik szivével is érezni, egyszóval képesek legyenek elfogadni azt is, hogy bünösek voltak a nácik és kollaboránsaik, de azt is, hogy ezen egyének büneiért sem unokáik sem népük egésze nem felelösek.
Tudjuk, hogy a kommunisták burkoltan szitották az antiszemitizmust. Tudjuk, hogy azért adták a hatalmat a Kún Bélák, Rákosi Mátyások és Péter Gáborok kezébe, hogy a nép a bünökért ne öket, hanem a „zsidókat” hibáztassa. Ök abból sem csináltak titkot, hogy sok „zsidó ÁVHs dolgozott” Recsken. Arról viszont mélyen hallgattak, hogy a recski rabok között is sok volt a zsidó származású magyar! Arról sem esett szó a pártlapokban, hogy a Tüzoltó utcai szabadságharcosok hös parancsnoka, – Angyal István, akit a forradalom bukása után Kádárék pufajkásai felakasztottak -, szintén zsidó volt.
A fasizmus által hátrahagyott lelki sebek begyógyitásához szükséges, hogy mindannyian elfogadjunk pár magátólértetödö igazságot. Ilyen igazság az is, hogy az egészséges lelkü, önbecsülö ember nem cserélgeti, hanem gyüjti a lojatitásait. Az egészséges lelkü ember ragaszkodik apái tradicióihoz, kulturális és vallási gyökereihez. Ezért csak tiszteletet érdemel, ha egy bevándorló, legyen az zsidó, tót vagy sváb, úgy válik 100%-ban magyarrá, hogy közben megörzi ösei kultúráját, mindkettöhöz ragaszkodik és igy válik értékesebb (200%-os) emberré.
Aalapszükséglete a megbékélésnek a fajelméletek elvetése! Az embereket a maguk élete és tettei alapján kell megitélnünk, nem pedig származásuk alapján. Magától értetödö ez az elv, elvégre senki sem választotta szüleit és ezért igazságtalan arról itélni meg valakit amiröl nem tehet. Ezért a magyar társadalomnak el kell határolódnia a fajelméletben gondolkozóktól (fasisztáktól, nacionalistáktól, azok minden változatától, igy a cionostáktól is), függetlenül attól, hogy azok pozitivumnak vagy negativumnak tartanak egy bizonyos származást. Értenünk, éreznünk kell, hogy a népét szeretö patrióta és a más népeket lenézö vagy gyülölö nacionalista nem azonos (!) és vállalnunk és becsülnünk kell hazánkat, kultúránkat, nyelvünket.
Ha a magyar társadalom egésze képes öszintén elfogadni a fenti alapelveket, akkor megindul majd a fasizmus ejtette sebek gyógyulása. Ennek a folyamatnak része az is, hogy visszatérjen a magyarság jogos nemzeti öntudata és az is, hogy az önbecsülés visszatérte miatt, a zsidó mamák ne féltsék gyermekeiket az antiszemitizmus újraébredésétől, mig a keresztények pedig ugyanolyan bizalommal tekinthessenek zsidó származású vagy vallású honfitársára, mint a tót, lengyel vagy német származásúra.
Az, hogy a másod generációs izraeli magyarságból már sokan haza is tértek, bizonyitja, hogy a megbékélés folyamata elindult. E tény önmagában bizonyitja azt is, hogy Magyarországon visszaszorult az antiszemitizmus és egyben reményt is ad arra, hogy a jövö Teller Edéi és Andy Grovejai (volt müegyetemi osztálytársam, Gróf András, az Intel alapitója), már otthon alkotnak majd.
Megbékélés a Kommunisták Fiaival
A történelemben még nem volt példa arra, hogy egy uralkodóosztály önként lemondott volna elöjogairól, hatalmáról, s ezt a kommunista nomenklatúra utódaitól sem várhatjuk el. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a recski raboknak és recski rabtartóknak, a Terror Háza kinzottainak és kinzóinak unokái békében és a multat feledve kell együtt épitsék a szebb magyar jövöt.
Ahhoz, hogy a társadalom, a ma már amúgyis kihalóban lévö pufajkásoknak megbocsájthasson, ahhoz nem kell bosszú, nem kell Nürnberg vagy akasztás, az viszont kell, hogy ök bocsánatot kérjenek népüktöl. Aki nem vallja be, hogy bünös, aki a pufajkások tetteit mentegeti, aki az 56-os szabadságharcosok meggyilkolását, a szovjet megszállók kiszolgálását, mint „eseményeket” igyekszik besöpörni a magyar történelem szönyege alá, annak nehéz megbocsájtani!
A másik lépés ami elengedhetetlen és ami nagyrészben már meg is történt, az a titkosrendörségi jelentések nyilvánosságrahozatala, mert csak azt ismerve és elfogadva tud a jövöjére koncentrálni! Tudnunk kell azt is, hogy ki volt a besúgó a házban, azt is, hogy kiröl, kinek és mit jelentett a besugó, de tudnunk kell azt is, hogy a besugó vagy az ÁVH-s tetteiért se pártja, se vallása, származása, gyereke, vagy unokája nem felelösek, csak ö maga! A hazaárulás nem jobb vagy baloldali tett, nem konzervativ vagy szabadelvű megnyilvánulás, az egyszerüen csak bün, melyért egy egyén felelös. Egy egészséges társadalomban, ilyen egyénböl nem lehet pártelnök vagy képviselö.
Én hiszek abban, hogy a magyar nép a kommunizmus lelki fertözéséböl is kigyógyul, lezárja a multat, felszámolja az egymásramutogató testvérharcot és a nemzeti összefogást megbénitó pártoskodást. Amikor majd megtörtént ez a "lelkületváltás" (a valódi rendszerváltás), amikor már elfogadtuk, hogy minden pártban meghúzódtak néhai besúgók és pufajkások, akkor elfogadjuk azt is, hogy valaki nem attól lesz hazaáruló, mert konzervativ, vagy szabadelvű, hanem attól, hogy szemét ember.
Amikor ez megtörtént, akkor majd a politika is visszanyeri a maga természetes szerepkörét. Akkor már nem kellenek majd a kódszavak, akkor a liberális szó megint a kossuthi és deáki szabadelvűséget jelentheti, nem azt, hogy zsidó és a szocialista szó is Kéthly Anna nemes és hazaszerető munkáspártjára emlékeztet majd, nem a kommunistákra.
A Jövö
Tudom, nem vitatom, hogy az elmúlt 16 évet nem használtuk ki úgy ahogyan azt ki kellett volna használnunk. Tudom, hogy mi csak az egy före esö nemzeti tartozás területén „vezetünk” a mai Középeurópában és közben még abban is nehezen jutunk egyeszségre, hogy honfitársainknak tekintsük-e az elszakitott testvéreinket, hogy államban vagy nemzetben gondolkozzunk-e?
Mégis nekünk, az optimistáknak van igazunk. Azt hiszem, hogy a magyar történelem perspektivájából nézve, ez a 16 év csak egy jelentéktelen zökkenö volt. Mi ez a 16 év a lechfeldi vagy a mohi pusztai vereséghez, Mohácshoz vagy 1848-hoz? A magyarság hatalmas életrejét mi sem bizonyitja jobban mint az, hogy nem csak kiheverte a római császártól, tatártól, töröktöl, vagy osztráktól elszenvedett vereségeket, de Lechfeldet Szent István, Mohi Pusztát IV Béla, Kosovót a Hunyadiak és a Bach-rendszert pedig Széchenyi emelkedö nemzete követték.
Én nem csak hiszem, de tudom, hogy amikor tudatunk már megemésztette a huszadik század tragédiáit, amikor a nemzet már megbékélt önmagával és újra egységbe forrott, akkor majd a magyarság újra nagyot alkot. Nem kell ehhez sok, csak annyi, hogy mi magunk elhiggyük, hogy unokáink jövöje rajtunk múlik és ezért kézbevegyük országunk irányitását! Ezért kell résztvennünk a szavazásokon, ezért kell odafigyelnünk arra, hogy miröl és kire szavazunk! És persze ezért kell az ország újáépitésére, a nemzet vezetésére megtalálnunk a 21. század új Széchenyijét.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
3d) FÜR LAJOS
Vélemény
A tömegterror évszázada A megtartandó múlt s a megszerezhető jövő érdekében kell az útból eltakarítanunk a nagy torlaszokat
2005. december 21. (6. oldal)
Für Lajos
A középkor embere, szerte Európában, a háborút, járványt és éhínséget, igen találóan, apokaliptikus „lovagoknak” titulálta. Ahol közülük akárcsak az egyik megjelent, átvonult, ott – szemben a szálazó természetes elhalálozásokkal – tömeges méretekben aratott a halál. Ki gondolta volna, hogy az ember képes lesz a „lovagok” számát eggyel szaporítani. A tömegterror borzalmaival. És hogy ha ez megjelenik, a mészárlásban messze felülmúlja majd a régebbi „lovagtársak” pusztításait. A két világháborúban a harci események együttes áldozatait mintegy 60 millióra, a tömegterror ártatlan halottait pedig kétszer annyira, 125–130 millióra becsülik. A XX. század így hát joggal nevezhető a tömegterror századának.
A tömegmészárlásnak valamilyen válfaját, mondhatni „enyhébb” változatát persze ismerték már a megelőző századokban is. Meglehetősen elterjedt formája volt, amikor a megtorlásokat alkalmanként hadseregek vagy seregtestek alkalmazták egy-egy település vagy tájegység lakossága ellen. Az újabb korban például a franciák vetették be, több esetben is, a bosszúállás fegyverét gyarmataikon. Ugyanezt tették az angolok, és nemcsak gyarmataikon (mondjuk Indiában), hanem a szomszédos Írországban is. Az angol hódítást nehezen viselő írek száz- és százezreit űzték el a saját hazájukból. Ezért került messze több ír az Újvilágba, mint amennyi otthon meghúzhatta magát. És nem csak a tömeges elűzést, de igen könyörtelenül használták velük szemben az éheztetés eszközét is. Egy egész népcsoport ellen az éhhalál fegyverét így hát először épp az angolok alkalmazták (például az 1840-es években). A népirtás legszívósabb és sikeres „felhasználója” – nem árt, ha tudjuk – az Egyesült Államok volt. Tekintélyes állami segédlettel sikerült a hatalmas térségeken előrenyomuló „polgároknak”, a fehéreknek egy színes népcsoportot igen szisztematikusan kiirtani. Az indiánokat. A hasonló példák száma sorolható lenne még. Ami közös volt bennük, hogy ezek „csak” alkalmi esetek voltak.
Aztán jött a XX. század, s a tömegterrort minden képzeletet felülmúló méretekben alkalmazták. Miben is különbözött ez a korábbiaktól? Mindjárt abban, hogy a tömeges emberirtást hivatalos állami rangra emelték. És mert a tébolyult őrület mindig találékony, hozzá úgynevezett világias eszmerendszereket eszeltek ki. Olyan ideológiákat, amelyek szerint az emberiség boldogítását annak árán lehet elérni, ha a társadalmak egyik fele elpusztítja a másikat. Nem utolsósorban pedig abban különbözött, hogy a tömegterrort céltudatosan, szisztematikusan és tartósan alkalmazták. Tudjuk, hogy ennek két „alapváltozata” honosodott meg a XX. században. Egyiket faji alapon működtették, főként a náci Németországban. Másikat, a társadalmi vagy osztályalapokon szított tömegterrort a Szovjetunióban találták fel, majd alkalmazták számos más táján a világnak. Röviden, a nemzeti és nemzetközi szocializmusokban. Az ideológiát pedig az előbbiek esetében – akarták, nem akarták – Darwin és Nietzsche, másiknál Marx és Engels lángelméletei szolgáltatták. Az osztályharcok történetét hirdető tanokat azután Lenin, Trockij és a grúz gengszter, meg a többi nagy tanítvány váltotta valóra.
Itt az utóbbi borzalmakra emlékezünk. A gulágokra. Azokra a szörnyűségekre, amelyeknek művészi filmes megszólaltatása nálunk Sára Sándor nevéhez fűződik. Korábban filmet készített a Don-kanyar pokláról. Majd folytatta, amit elkezdett: a magyar „gulagosoknak” állított méltó, emberarcú emléket. („Nehézsorsúak”) Ha egyáltalán lehet egy embertelen világról emberarcú művet alkotni. Hiszen maga a rendszer minden elemében emberellenes rendszer volt.
A tömegterror gyűjtőfogalom, magába foglalja a különféle „eljárási módokat”. A nagyobb siker érdekében ennek többféle változatát eszelték ki és vetették be a Szovjetunióban és a kommunista országokban. Egyik közismert eszköze, mindjárt 1917-től, a bírósági ítélet nélkül vagy csupán formális bírósági ítéletekkel végrehajtott tömeges kivégzések voltak. Vég nélkül lehetne sorolni a helyeket és eseteket, ahol ezeket alkalmazták.
Ebbe illeszkedett az úgynevezett lágerrendszer. A különböző lágerfajták egyik fontos feladata a munkaerő sajátságos koncentrálása volt, amikor is ingyenmunkával, borzalmas körülmények között építettek föl grandiózus létesítményeket. Ám semmivel sem játszott alárendeltebb szerepet az az ördögi szándék, hogy bennük tömegesen pusztítsák el a nemkívánatos elemeket. Kolima meg az összes többi orosz „tábor”, bárhogyan nevezték is az állambiztonsági szervek szóhasználatában, egyben „halálgyárakként” is működtek, ahol az agyonhajszolt és kiéheztetett embereket százezerszám pusztították el.
A bolsevik birodalom és valamennyi közeli-távoli „nyúlványa” azonban forgatta a kiszolgáltatott lakosság ellenében a tömeges éheztetés fegyverét is. Csak a Szovjetunióban előbb az 1920-as, majd az 1930-as évek elején több mint tízmillió embert tudatosan éheztettek halálra az ukrán országrészeken. Végül, de nem utolsósorban a tömegterror közkedvelt módszerei közé tartozott a tömeges ki- és áttelepítés, egyes népcsoportok elüldözése. A tobzódó terror megannyi módszert agyalt ki erre nézve, főként a sztálini korszakban. Krími tatárok, görögök, lengyelek, észtek, finnek, lettek, litvánok, volgai németek részint magyarok sokaságát, és még számos kisebb népcsoportot telepítettek át, hurcoltak el szülőföldjéről. Etnikai tömböket ritkítottak meg, másutt hatalmas földterületekről teljesen „eltakarították” az ott élő népcsoportokat. S tették ugyanezt a tanulékony tanítványok 1945 után a magyar kisebbségek egy részével és a svábok nagy részével – itt a Kárpát-medencében és Közép-Európa más térségein. Ismeretes Sztálin híres mondása: egy-egy ilyen akció lebonyolítása „csak vagonkérdés”. A XX. századi tömegterror végeredménye iszonyatos. Abból a 125–130 millióból jóval nagyobb hányad, közel 100 millió halott esett a kommunista-szocialista rendszerekre. És körülbelül 25–30 millió halott szárad a náci Németország vezetői lelkén. Döbbenetes számok, ha az ember belegondol, elképed, megborzong. És ki tudná tíz- és tízmilliók, a szerencsésebb túlélők tengersok szenvedését, amit a halálukig hordoztak a megnyomorítottak testükben és lelkükben, fogalmakba önteni, csak eldadogni is?
Miért hallgatunk a borzalmakról mi, magyarok? És miért nem beszél róla a nagyvilág? Miért hallgat a bolsevik vészkorszakról a Nyugat? Pedig az ’50-es, ’60-as években már tudtak, sokat tudtak erről, és kiszivárgott már egy és más a világháború előtt is. A hallgatás okaként háromféle magyarázat forog közkézen. Arról beszélnek (és írnak), hogy a „forradalom” szónak meg a forradalmi eseménynek egyfajta kultikus tisztelete alakult ki a világban, főként a haladó értelmiség köreiben. Hogyan is lehetne hát egy már-már „mítoszos” forradalomban született, a forradalmak vezető országát ennyire súlyosan sötét ügyekkel megvádolni? Ráadásul épp a világforradalom tündökletes éllovasát, a nagy Szovjetuniót? De az eltussoló szándék mögött állt és áll, hogy a Szovjetunió a második világháború idején a náci Németország és szövetségesei ellen küzdő katonai koalícióban nagy szerepet, mondhatni döntő
