SZOCIOLÓGIAI KUTATÁSOK A HATÁRON TÚLI MAGYARSÁG KÖRÉBEN
ÉRTÉKREND ÉS ÉLETMÓD VÁLTOZÁSOK
AZ ERDÉLYI, FELVIDÉKI, KÁRPÁTALJAI ÉS VAJDASÁGI MAGYARSÁG KÖRÉBEN
1997-2011

Download the full 184-page research report (PDF)

Kutatási jelentés összegzése — Dobos Ferenc (KárpátPress / B-Fókusz Intézet, kutatásvezető), 2011. május 31. A teljes, 184 oldalas tanulmány (a kutatás módszertana, régiónkénti reprezentativitási adatok és részletes gyakorisági táblázatok) letölthető alább. A kutatás 2733 kérdőív alapján, 297 határon túli magyarlakta településen készült.

2. Összegzés

Közéleti érdeklődés

Idősoros adataink összességében egy, a határon túli magyar közélettől való markánsan elforduló tendenciát körvonalaznak, hiszen jelenleg már minden negyedikötödik felnőtt korú határon túli magyar tekinthető részben, vagy teljesen apolitikus – közössége jelene és jövője iránt közömbös – beállítottságúnak, ami csaknem kétszerese az 1999-ben mért szintnek. Az idézett negatív tendencia elsősorban a társadalmi ranglétra alsó felében, illetve alján található rétegek kiugróan passzívvá vált magatartásának köszönhető. Az említettek körében a közügyek iránti érdektelenség mindegyik régióban immáron 3040% között mozog, ami egyfelől nagyságrendekkel meghaladja a korábban mért értékeket, másrészt pedig közelít egy olyan kritikus szinthez, ami akár belátható időn belül kétségessé teheti az érintett csoportok tagjainak bármilyen szintű megszólítását (mobilizálását) a közösségi célok érdekében, viszont – a MOST/HÍD analógiájára – alkalmassá válhat közösségellenes, identitásromboló manipulációk befogadására. Összességében tehát elmondható, hogy a határon túli magyarság közélete iránti elkötelezettség mindegyik régióban erőteljesen tovább gyengült az elmúlt tíz évben, ami komoly figyelmeztető jel a közösségi keretekből való kiszakadás további eszkalációja szempontjából.

Választói hajlandóság és pártpreferenciák

A megkérdezettek többsége továbbra is élni kíván választójogával. A biztos választók köre azonban három régióban (Erdély, Felvidék, Vajdaság) már alig haladja meg az 50%-ot, a kárpátaljaiak körében pedig az előzőeknél immáron csupán mintegy 10%-kal kevesebben járulnának biztosan az urnákhoz (mindössze 45,1%). Válaszadóink tehát összességében oly mértékű választói aktivitásról tettek tanúbizonyságot, amely a közélet egyéb vonatkozásaitól való számottevő elfordulás ellenére továbbra is stabil szavazóbázist látszik biztosítani a határon túli magyar pártok számára. Az erdélyi választási pártpreferenciák 2008-hoz képest egyfelől az RMDSZ igen markáns (csaknem 20%-os) megerősödését mutatják, míg az MPP ugyanezen idő alatt csaknem teljes szavazóbázisát elveszítette. Olyannyira, hogy még a formálisan nem is létező (a kérdezés időpontjában bejegyzés alatt álló), Tőkés László nevével fémjelzett pártkezdemény is kétszer több támogatót tudhat magáénak a biztos pártválasztók körében (7,4), mint az MPP. A legbrutálisabb – és a mai napig homályos hátterű – párt-transzformációt megélt felvidékiek körében jelenleg az MKP 45%, a MOST/HÍD pedig 23%-os támogatottságot élvez. A közelmúlt történései – a MOST/HÍD létrejötte és választási sikere – azt igazolta, hogy vállalkozásuk (politikai szándékuk) csupán egy, identitását és értékrendjét tekintve eleve megrendült (az elmúlt 20 év során a „rejtett dimenziókban”, tudatosan „lepusztított”) célpopuláció esetében vezethetett a felvidéki magyarság sorsát és megmaradását beláthatatlan módon veszélyeztető eredményhez. Ennek lényege, hogy a felvidéki magyar pártstruktúrában a kezdetektől gyökeret vert illegitim – a többségi érdekeket kiszolgáló kollaboráns – hatalmi erők két évtizede tartó kollektív identitás elleni aknamunkája immáron nyílt politikai legitimitásra tett szert. Következésképpen jelen állás szerint a társadalmi szinten szétroncsolt nemzeti identitástól való elfordulást és az asszimilációt programként felvállaló kriptoérdekképviselet kombinációja a felvidéki magyarság megmaradásának szempontjából már a közeljövőben végzetes és egyben vissza-fordíthatatlan folyamatokat generálhat. Korábbi kutatási adataink tükrében tehát elmondható, hogy a jelenleg törvényhozási és végrehajtói (kormányzati) szinten politikai érdekképviselet nélkül maradt felvidéki magyarság közéleti értékrendjébe már évekkel ezelőtt „be volt kódolva” a most tapasztalt végkifejlet. Kutatási adataink nem hagynak kétséget a felől sem, hogy elérkezett az azzal való szembenézés ideje, hogy – függetlenül a népszámláláskor hamarosan adminisztratíve rögzítésre kerülő arányoktól – jelenleg a felvidéki magyarság nagyobbik részét immáron a magyar nemzeti identitásuktól különböző szinten elfordulók teszik ki. A kárpátaljai magyarság pártstruktúrája a felvidékihez képest nemcsak sokkalta átláthatóbb, de egyben hosszú évek óta mozdulatlan is. A KMKSZ támogatottsága jelenleg 43%, UMDSZ-é pedig 10%. Ezt a pártstruktúrát egy relatíve alacsony szinten megrekedt választói aktivitás övezi, amely a legkisebb arányú a vizsgált egyéb régiókkal való összehasonlításban. Ugyancsak kárpátaljai specialitásként tarthatjuk számon, hogy itt a legmagasabb a bizonytalanok részaránya, ami a választásokon részt venni nem kívánókkal együtt már több mint 40%-ot tesz ki. A vajdasági magyar pártpreferenciák 80% körüli arányban stabilizálódott választói aktivitás mellett leginkább az erdélyi tendenciát tükrözik. Ebben a régióban ugyancsak egy párt, a VMSZ tölt be domináns szerepet (csaknem 50%-os támogatottság a teljes lakosság körében), míg a többi politikai alakulat szimpatizánsainak aránya összességében is alig haladja meg a 10%-ot.

A plurális politikai képviselethez való viszony

Együtt, vagy külön? Látván az eddigi monolit politikai képviseleti forma „eredményeit” biztos-e, hogy továbbra sem érdeke a határon túli magyarságnak érdekképviselete megújítása, dinamizálása? A feltett kérdésre kutatásunkban hosszú kérdéssorok segítségével kerestük a választ, azt vizsgálva, hogy a megkérdezettek – választási pártpreferenciájukon túl – milyen mértékben nyitottak a plurális érdekképviselet irányába, és milyen mértékű együttműködést tartanának optimálisnak az egyes régiókban meglévő pártok között. A válaszadók túlnyomórészt – regionális különbözőségre való tekintet nélkül – nyitottnak bizonyultak egy, a pártok tevékenységét felügyelni hivatott civil fórummal kapcsolatban. Különösen igaz mindez az erdélyiek és kárpátaljaiak esetében, akik csaknem kétharmad arányban értettek egyet a felvetéssel. Az előbbi véleménymegoszlásoknál sokkalta meglepőbb arányokat regisztráltunk viszont azzal kapcsolatban, hogy a pártok milyen prioritások szerint végezzék tevékenységüket. Az, hogy egyik régióban sem éri el a 70 átlagpontot azok részaránya, akik szerint a pártoknak „kizárólag a magyarság érdekeire kellene tekintettel lenniük” már önmagában is figyelmeztető jel. Az azonban már krónikus mértékű önfeladásra vall, hogy válaszadóink úgyszintén régióra való tekintet nélkül 55 átlagpont körüli arányban értettek egyet azzal, hogy olyan magyar párt képviselje őket, „amelyiket mindig elfogadják a szlovák, ukrán és szerb pártok/partnerek is”. Ami az Erdélyben meglévő, illetve alakulófélben lévő pártok közötti elméletileg lehetséges pártszövetségek megítélését illeti, a válaszok alapján a felajánlott konkrét opciók közül kettő bír említésre érdemes támogatottsággal. Ebben a relációban az RMDSZ-hez köthető „egypártiság” alá való besorolódás már mindössze 37,8%-os támogatottsággal bír, ami mögött csupán alig néhány százalékponttal marad el az MPP-EMNT_SZNT együttműködés hatékonyságára voksolók részaránya (31%). A konkrét kérdésfelvetés szintjén tehát az erdélyi megkérdezettek körében a monolit RMDSZ vezetés jövőbeli kívánalma már nem mutat a választói pártpreferenciák esetében tapasztalt elsöprő arányú elfogadottságot. Az idézett megoszlások végeredményben azt mutatják, hogy az eddigi választásokon tanúsított kényszerű „összezárás-effektus” az erdélyi magyarság körében nem jelenti egyben azt, hogy az érintettek egyáltalán nem mutatnak érdeklődést közösségük politikai érdekképviseletének megújítása (pluralizálódása) iránt. Ennek példáját láthatjuk abban, hogy az MPP és az EMNT létrehozását egyaránt 30% körüli arányban fogadták el a megkérdezettek, ami nem várt nagyságrendű – noha még így is kisebbségben lévő – nyitottságról tanúskodik az erdélyi pártstruktúra potenciális átrendeződése iránt. A bemutatott adatsorok legfőbb tanulságaként végeredményben elmondható, hogy Erdélyben a tisztán identitáspolitikai kezdeményezések erőtere egyelőre erősen korlátozott. Mindazonáltal nem elképzelhetetlen, hogy akár az életszínvonal csökkenése, akár egy, a népességfogyás terén bekövetkező katartikus negatív fejlemény (amire a küszöbön álló népszámlálás során megvan az esély) átrendezheti a jelenleg még sziklaszilárdnak tűnő – és az RMDSZ által dominált – erőviszonyokat. Ami a felvidéki pártpluralizálódással kapcsolatos fejleményeket illeti, adataink alapján nem kétséges, hogy a MOST/HÍD szavazóbázisa azokra a hívójelekre bizonyult döntően fogékonynak, melyek a magyar identitás és közösségi érdek hangsúlyozásával szemben a „megbékélés”, valamint a szlovák hatalmi struktúrákkal való leplezetlen és egyoldalú kiegyezés politikáját sugallták. Mindehhez hozzájárult, hogy a nemzeti identitás alapján politizáló emblematikus politikusok (főként Duray Miklós) ellen folytatott több évtizedes „karaktergyilkos” manipulációk ezúttal átütő sikert értek el az identitásában megrendített felvidéki magyarság számottevő rétegeinek körében (közöttük még az MKP mellett kitartók körében is). Kárpátalján a pártok politikájának megítélése világos határok mentén különül el egymástól, amelynek főbb jellemzői a következők: amíg a határozott identitáspolitikát folytató KMKSZ-re szavazó többség választott pártjának tevékenységét kiugróan pozitívan (60 átlagpont fölött) értékeli, ugyanez az az arány az UMDSZ szimpatizánsok esetében ennek csupán mintegy felét teszi ki (30-35 átlagpont). Következésképpen az UMDSZ szimpatizánsainak többsége pusztán egy strukturálatlan potenciális választási szavazóbázist képez, amely két választás között semmilyen egyéb funkcióval nem bír, társadalmi-politikai tevékenységet nem folytat. Az UMDSZ-t támogatók önmagukról kiállított képe alapján végeredményben elmondható, hogy a következő választások egyetlen kérdése az (vagy újra az) lesz, hogy a KMKSZ klasszikus kisebbségvédő közéleti politikája ellenére az UMDSZ-nek ismét sikerülni fog-e a bemutatott mértékű apolitikus jellegzetességeket magukon viselő választói rétegből elegendő szavazóbázist létrehozni ahhoz, hogy mostani pozícióit megtarthassa.

Az autonómiához való viszony

A különböző autonómiaformák elfogadottságára vonatkozó alapkérdésünkre régiók szerint egymástól számottevően eltérő igényszinteket regisztráltunk A multi-etnikus – egész régiókra (Erdély, Vajdaság stb.) kiterjedő – autonómia megítélésének tekintetében alapvető eltérés látszik a vajdaságiak, valamint a másik három régióban élők között. Amíg ugyanis az előbbiek körében az egész Vajdaság autonómiájával a megkérdezettek kétharmada ért egyet, Erdélyben, Kárpátalján és a Felvidéken a tíz évvel ezelőtt regisztrált megoszlásokhoz képest egyaránt jelentősen csökkent a tárgyalt autonómiaforma támogatottsága. A felvidékiek esetében például a vajdaságinál nyolcszor(!) kevesebben látnák csupán jónak hasonló multi-etnikus autonómia létrejöttét (mindössze 8%). Összességében a vajdasági magyarságnak van a legreálisabb esélye egy számára előnyös, a közösségi létet megerősítő autonómia megszerzésére. Ez az esély tükröződik mind a válaszadók idézett mértékű igényszintjében, és a MNT melletti kiállásban, mind számottevő optimizmusában az autonómia belátható időn belüli megteremtésével kapcsolatban. A vizsgált bő egy évtized alatt a kárpátaljai autonómiaigények terén regisztráltuk a legcsekélyebb változásokat. Ezzel kapcsolatos adataink végeredményben ugyanazt a relatív állandóságot, illetve mozdulatlanságot tükrözik, amit a pártpreferenciákkal kapcsolatban a kárpátaljaiak közéleti értékrendjében már megtapasztaltunk. Az erdélyi magyarság körében ezzel szemben a tizenegy évvel ezelőtti autonómiaigények teljes mértékben átstrukturálódtak. Mintegy két és félszeresére esett vissza az össz-erdélyi autonómia elképzelést támogatók aránya (58-ról 22%-ra), miközben megduplázódott a kulturális (30,2%) és a 20%-ot meghaladó szintre emelkedett a területi autonómiát kívánók részaránya. Ezek az alapvetően megosztottá vált vélemények leginkább a kérdéssel kapcsolatos bizonytalanságot tükrözik, amiben a mindenkori romániai belpolitikai helyzeten kívül minden bizonnyal az erdélyi magyar pártok eddigi autonómiapolitikája is részes. Elsősorban az RMDSZ-é, melynek történetében az autonómiához való ellentmondásos (döntően: elhessentő) viszonya a mai napig különösen „kilógó lólábként” van jelen az erdélyi magyarság közéletében. Ezt bizonyítják azok az adatsorok is, melyek szerint az RMDSZ szimpatizánsai a területihez képest csaknem nyolcszor(!) nagyobb arányban választották a kulturális autonómiát, az MPP választói számára ugyanolyan mértékben bizonyult elfogadhatónak mindkét megoldás, míg az EMNT-ra szavazók közül több mint minden második részesítené előnyben a területi autonómia megteremtését (hétszer nagyobb arányban, mint az RMDSZ szavazói). A pártszimpátiák szerint alapvetően megoszló autonómiaformákhoz való viszony összességében mégis határozottan egyirányú (felbillenő) tendenciát tükröz – a kulturális autonómia elfogadásának dominanciáját – hiszen amíg az RMDSZ-re voksolók a mintasokaságnak 87, a másik két párt szimpatizánsai együtt is mindössze 13%-át teszik ki. Az autonómiaigények szempontjából középutas, „tétova” erdélyi helyzethez képest a Felvidéken sajnálatosan egyértelmű tendenciákat tapasztaltunk. A felvidéki válaszadók saját önrendelkezésükhöz való viszonya ugyanis az egyik legpontosabb – és egyben legaggasztóbb – fokmérője az ott élő magyar közösség megrendült identitásának és szétroncsolt közösségi értékrendjének. Szemben azzal, amit a többi régióban élők körében tapasztaltunk, a felvidéki megkérdezettek még a tíz évvel ezelőtt regisztráltnál is drasztikusabb mértékű érdektelenséget tanúsítottak az autonómia kérdésével kapcsolatban: összességében abszolút többségük – csaknem kétharmaduk(!) – elutasította az önrendelkezés bármely formáját (26,3%), illetve nem tudott, vagy nem kívánt véleményt nyilvánítani (34,2%).

A haza fogalomhoz való viszony és a nemzeti értékrend változása

A határon túli magyarság nemzeti gyökereihez és szülőföldjéhez való kötődésének különböző fokozatait találtuk, amelyek regionálisan számottevően eltérő – azonban döntően negatív – tendenciákat mutattak. A nemzeti identitás egyik legfőbb fokmérőjének kisebbségben a haza fogalmához való viszonyt tekinthetjük, amivel kapcsolatban azt találtuk, hogy az erdélyi, kárpátaljai és vajdasági válaszadók 1997 óta lényegesen szorosabban kötődnek a magyarok által lakott makrorégiókhoz (Erdélyhez, Kárpátaljához és a Vajdasághoz), mint szűkebb szülőföldjükhöz. A növekedés/csökkenés mértéke mindegyik régióban 20% körüli. Mindez igen számottevő átrendeződésre utal a válaszadók hazafogalomhoz való viszonyában, ami azonban nem mondható pozitív fejleménynek. A szűkebb értelemben vett szülőföldnek, mint a kisebbségi lét-identitás szempontjából kardinális fontosságú hazafogalomnak (úgy is, mint identitásteremtő és -fenntartó vonatkozási pontnak) jelzett mértékű leértékelődése ezért kutatásunk egyik legfontosabb és legfigyelmeztetőbb tanulságaként értékelhető. A megkérdezettek hazához való viszonya terén adataink még inkább aggasztó tendenciákat tükröznek azzal kapcsolatban, hogy 1997 óta a válaszadóink milyen mértékben tekintik hazájuknak azt az országot, amelyben élnek. Már az erdélyiek kapcsán is figyelmet érdemel, hogy 14 év alatt megduplázódott a Romániát hazájuknak tekintők részaránya (14,3%), ami váratlan fordulat ugyan, ám az ott élők többségének lét-identitás szilárdságát érdemben nem, vagy csupán kis mértékben módosítja. Koránt sem ez a helyzet azonban a felvidéki magyarsággal kapcsolatban, akik immáron ugyanakkora – egyharmad-egyharmad – arányban tekintik hazájuknak Szlovákiát és a Felvidéket. Az állampolgári lojalitás (a státus-identitás) ilyen brutális mérvű behatolása a kisebbségi lét-identitás struktúrába még akkor is elképesztő fejlemény, ha a felvidékiek esetében erre utaló jeleket előző kutatásaink alkalmával már bőségesen dokumentáltunk.

A nemzeti értékrend változása

A nemzeti értékrendelemek változása terén tapasztalható módosulások kapcsán egyértelmű tendenciaként állapítható meg, hogy amíg az eredeti identitást erősítő elemek stagnáló, vagy némiképpen csökkenő, a nemzeti önazonosság szempontjából negatív konnotációkkal bírók túlnyomórészt erőteljesen növekvő megoszlást mutatnak mindegyik vizsgált régióban. A nemzeti értékrend szempontjából pozitív állításokhoz való viszony az elmúlt évtized során egy vonatkozásban módosult számottevően mindegyik régióban. A magyarság megtartásáért való politikai szerepvállalás a Vajdaságban 6, a Felvidéken 8, Kárpátalján 13, Erdélyben pedig 16 átlagponttal csökkent. Mindez logikus következménye a közéleti érdeklődéssel kapcsolatban már részletezett negatív tendenciáknak, és újabb adalék amellett, hogy a válaszadók egyre szélesebb rétegei fordítanak hátat közösségi érdekeik megőrzésének.

Az általános értékrend változása

A vizsgált négy határon túli magyar közösség tagjai az országonként jelentősen eltérő társadalmi-gazdasági-politikai kondíciók ellenére alapvetően azonos viszonyulásokat mutatnak a különböző emberi alapértékek iránt. Az egyes értékrend elemek sorában olyan értékek szerepelnek vezető helyen, mint a család, a munka, a kitűzött célok elérése, az anyagi jólétre való törekvés, valamint a szabadság. A relatíve magas pozitív választások között szerepel továbbá annak igénye is, hogy a megkérdezettek a magyar nemzet tagjának mondhassák magukat, noha ezzel kapcsolatban az erdélyi, illetve felvidéki magyarság körében igen jelentős, mintegy 10 átlagpontot kitevő csökkenést regisztráltunk. A hagyományos értékek relatív térvesztésének egyik lehetséges kiváltó oka minden bizonnyal a fogyasztói magatartással kapcsolatos értékorientációk megjelenésében keresendő. Adataink e téren továbbra is azt mutatják, hogy ez utóbbiak (az anyagi javakhoz való hozzájutás, a siker és az érvényesülés) egyelőre ugyan nem váltak dominánssá megkérdezetteink értékrendjében, ám már a hagyományos alapértékekhez közel azonos súllyal vannak jelen a határon túli magyarság alapértékei között. Végeredményben elmondható, hogy az általános értékrend terén olyan sajátos állapotot regisztráltunk, melynek lényege, hogy a hagyományos, illetve modernizációs/fogyasztási értékek a megkérdezettek értékrendjében egyelőre nem kioltják egymást, hanem egyfajta törékeny egyensúlyi helyzetet alkotnak. Összességében azt találtuk tehát, hogy a határon túli magyarság általános emberi értékekhez való viszonya a szűkebb, személyes (család, munka, megbecsülés, anyagi gyarapodás stb.) síkon inkább, a tágabb, makro-környezeti vonatkozásban azonban (segítségnyújtás, mások véleményének tiszteletben tartása, szolidaritás stb.) egyre kevésbé felel meg azon együttélési normáknak, melyekre a vizsgált nemzeti közösségek fennmaradását alapozni kellene. A határon túli magyarság értékrendjében a főkomponens-analízis szintjén kialakult értékrendtípusok alapján egyöntetűen és egyre inkább a „siker, érvényesülés, illetve fogyasztás” dominanciája érvényesül. Ez a – haszonelvűség prioritását (túl)hangsúlyozó – szemlélet azonban azért vet fel a jövőt tekintve nyugtalanító kérdéseket mert egyre kevésbé nyitott a közösségi léttel kapcsolatos értékvilág, valamint az ezt a szférát érintő, fenntartó és erősítő személyes viselkedési minták felé.

A többségi-magyar együttélés, és a határon túli magyarsággal szembeni diszkrimináció megítélése

Az „Önt, vagy családtagját ért-e hátrányos megkülönböztetés magyarsága miatt” kérdésre érkezett válaszmegoszlások szerint a most a relatíve legkisebb diszkriminációs nyomást az erdélyiek és a vajdaságiak érzik. Velük szemben a felvidékiek és kárpátaljaiak körében már azok vannak többségben, akiket ért valamilyen hátrányos megkülönböztetés, emellett pedig egyre gyakrabban, vagy rendszeresen tapasztalnak ilyet. A legnagyobb fokú hátrányos megkülönböztetéssel a válaszadók mindegyik régióban egyértelműen a hivatalokban találkoztak. A kárpátaljaiak mindennapjait mindez extrém mértékben jellemzi, hiszen 77%-uknak volt már része hivatali diszkriminációban (mindössze csupán 17-uknak nincs ilyen negatív tapasztalata), ám 50% fölötti arányt mértünk ezzel kapcsolatban a Felvidéken és a Vajdaságban is. Ehhez képest az Erdélyben regisztrált hivatali diszkrimináció foka némiképpen alacsonyabb: körükben csupán 28%-ot tesz ki azok részaránya, akiket hivatali ügyintézésük során sérelem ért magyarságuk miatt. Adataink a nyelvhasználat terén összességében mindegyik régióban sokkal súlyosabb diszkriminációra utalnak, mint azt korábban az egyéb hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatban láttuk. A nyelvhasználatukat a többi régióhoz képest mindegyik vizsgált vonatkozásban legkevésbé korlátozottnak érző felvidéki vélemények mindennek csupán látszólag mondanak ellent. Ismervén ugyanis az érintettek nemzeti identitásával és kisebbségi érdekvédelmével kapcsolatos krónikus arányú „immunhiányát” (ami számos egyéb vonatkozásban bizonyítást nyert), ez esetben is annak a vészjósló tendenciának a térnyerését láthatjuk, mely szerint a felvidéki magyarság igen számottevő része számára hovatovább a diszkriminatív állapot elfogadása válik normává az organikus értékrend megőrzése helyett. Csupán ezzel magyarázható, hogy helyzetük nyilvánvaló – törvényileg korlátozott – romlása ellenére képesek azt relatíve jónak érzékelni.

A kettős állampolgársághoz való viszony

A rendkívül szerteágazó – emellett pedig kiemelt aktualitással bíró – kettős állampolgárság altematikával kapcsolatban a következő főbb tendenciák érdemelnek figyelmet. Három régióban csaknem a teljes magyar népesség értesült a kettős állampolgárság lehetőségéről, a Felvidéken azonban a megkérdezettek csupán háromnegyede hallott róla. A kettős állampolgárság megteremtésével legkiugróbb arányban a vajdaságiak és kárpátaljaiak értenek egyet: körükben a „teljes mértékben egyetértők” részaránya csaknem eléri a kilencven százalékot, ami 20%-kal haladja meg az Erdélyben mért szintet, és mintegy kétszerese annak, amennyit a Felvidéken regisztráltunk. Az állampolgárságot kérvényezni szándékozók részaránya ugyancsak a vajdaságiak körében a legmagasabb (65%), akiket az erdélyiek követnek (60,2%), a kárpátaljaiak közül pedig több mint minden második válaszadó tekinthető potenciális magyar állampolgárnak (53%). A Felvidéken azonban közel kétszer többen vannak, akik nem fogják kérni az állampolgárságot (40,2%), mint akik igen (mindössze 22,3%). A kérvények beadásának módjáról csupán Erdélyből vannak adataink. Eszerint az ottani kérelmezők többsége (51,5%) a lakhelyéhez legközelebb eső Demokrácia Központon keresztül fogja elindítani az ügyintézést (leginkább a székelyföldiek: 65%). Mindössze alig több mint 10%-uk fog a romániai magyar konzulátushoz fordulni, Magyarországon pedig a partiumiak az erdélyi átlagnál kétszer nagyobb arányban kívánják majd kérvényüket leadni (12,4%). Ami az állampolgársági kérelem beadásának várható időpontját illeti, az erdélyiek azonos arányban szándékoznak az állampolgárságért folyamodni már a közeljövőben, valamint csupán több mint egy év múlva (egyaránt 21%), a kárpátaljaiak esetében pedig ez az arány a „kivárók” többségét mutatja (15 és 24%). A felvidékiek körében nem éri el a 10%-ot azoknak a részaránya, akik rövidesen – tehát a következő két évben – fogják kérni az állampolgárságot. Az állampolgárságért folyamodni szándékozók közül egyértelműen a vajdaságiak részéről várható a legnagyobb „roham” már a közeljövőben, ugyanis csupán 14%-uk tervezi kérelme beadását több mint egy év múlva. Mindegyik régióban létezik – noha eltérő mértékben – mind bizonytalanság, mind aggodalom a magyar állampolgárság felvételének lehetséges konzekvenciáival kapcsolatban. E téren Erdélyben és a Vajdaságban mértük a relatíve kisebb fokú félelmeket, ám így is meglehetősen magas, egyaránt csaknem 30%-ban tartanak attól, hogy családjuk hátrányt szenvedhet a magyar állampolgárság kérelmezése és felvétele miatt. Ez az arány a Felvidéken 57,9, Kárpátalján pedig 53%-ot tesz ki, ami már elementáris mértékű óvatosságot jelez az érintettek részéről. A jelenlegi állampolgárság elvesztésétől való félelem relatíve kevésbé az erdélyieket és vajdaságiakat, leginkább pedig a kárpátaljaiakat, valamint természetesen a felvidékieket jellemzi: utóbbiak közül csaknem minden második megkérdezett válaszolt igennel erre a kérdésre. Az adminisztratív megtorlástól és egyéb hátrányoktól való félelem Kárpátalján és különösen a Felvidéken bizonyult jelentős visszatartó erőnek annak eldöntésében, hogy a válaszadók kérelmezni kívánják-e, vagy sem a magyar állampolgárságot. Mindegyik régióban magas egyetértéssel találkozott a magyar állampolgárságért folyamodni nem kívánók körében az az érv, mely szerint a válaszadó számára „nem járna kézzelfogható előnyökkel” a magyar állampolgárság megszerzése. Az igénylés technikai részletei (utánajárás), illetve annak járulékos költségei elsősorban Kárpátalján, különösen azonban a Vajdaságban látszanak számottevő visszatartó erőnek a magyar állampolgárság kérelmezése tekintetében. A magyar állampolgárságot igényelni kívánó határon túli magyarok jelentős része számára ez az aktus elsősorban olyan érzelmi kérdés, amelynek igen erős identitásmegőrző dimenziói vannak. A főbb motivációs tényezők a következők: a válaszadók a Vajdaságban, Kárpátalján és Erdélyben 74-82% közötti arányban fogadták el az „ezzel megerősíteném a magyar nemzethez való tartozásomat” opciót, s még ennél is magasabb fokú támogatást élvezett a „magyar vagyok, tartozom ennyivel őseimnek és utódaimnak” alternatíva. (78-86%) Ezzel szemben a felvidéki állampolgárságot igényelni kívánók kevesebb, mint 60%-a érzi csupán, hogy a magyar állampolgárság megszerzésével „megerősítené a magyar nemzethez való tartozását”, s közülük már csupán alig több, mint minden második fogadta el azt az állítást, hogy „magyar vagyok, tartozom ennyivel őseimnek és utódaimnak” (ami megdöbbentő arányú identitáskopásról árulkodik). A magyar állampolgárság megszerzése elsősorban a Kárpátalján, illetve Vajdaságban élő állampolgárságot igénylők többsége számára könnyítené meg jelenlegi hátrányosnak érzett helyzetüket. Ami az állampolgársággal járó (gyakorlati) előnyökhöz való viszonyt illeti, leginkább az erdélyiek és kárpátaljaiak számítanának arra, hogy magyar állampolgárként könnyebben jutnának munkához, illetve vállalkozói engedélyhez Magyarországon. Mindemellett ugyanezen két régió lakosai kívánnák a legnagyobb arányban igénybe venni a magyarországi közintézmények szolgáltatásait is. A magyar állampolgárság megszerzése önmagában egyáltalán nem indítana el Magyarországra történő elvándorlási hullámot a határon túli magyarság körében. Ezzel kapcsolatos adataink azt mutatják, hogy a magyar állampolgársághoz való hozzájutás következményeként magyarországi (vagy egyéb külföldi országban való) letelepedést tervezők részaránya csupán töredékmegoszlásokban mérhető. Következésképpen: a szülőföldhöz való kötődést a magyar állampolgárság ténye egyáltalán nem gyengítené. Az egészségügyi ellátás igénybe vételével kapcsolatos adataink szerint a kárpátaljai és erdélyi válaszadók túlnyomó többsége, a vajdasági és felvidékiek pedig 50% körüli arányban tartanának szükség esetén igényt magyar állampolgárként Magyarországon egészségügyi ellátásra. Ezekkel – a túldimenzionáltnak méltán nevezhető – igényekkel kapcsolatban azonban újra szükséges annak hangsúlyozása, hogy az ilyen hipotetikus kérdésre érkezett válaszok általában igen csekély eséllyel tükrözik a később bekövetkező valós folyamatokat. Túlnyomó többségben egyébként mindegyik régióban azok vannak, akik esetleges magyarországi ellátásuk fejében – ugyan különböző mértékben, de – hajlandóak lennének rendszeres anyagi áldozatra is. A határon túli régiókban élő leendő magyar állampolgárok véleménye a szavazati jog megadásáról rendkívüli mértékben szóródik. Az érintettek egyfelől a vártnál sokkal kisebb arányban értenek csupán egyet azzal, hogy a magyarországi parlamenti választásokon szavazati jogot kapjanak. Ez az igény csupán az erdélyiek esetében haladja meg némileg az 50%-ot, míg a vajdaságiak és kárpátaljaiak egyaránt 45%-ban, a felvidékiek pedig mindössze 33%-ban támogatják az ötletet. Az említett reakciókat még inkább megerősíteni látszanak azok a vélemények, melyek arra vonatkoznak, hogy az érintettek milyen mértékben kívánnának élni szavazati jogukkal. Adataink szerint csupán egyetlen régió akadt (Kárpátalja), amelynek – magyar állampolgárságot szerzett – lakói többen szavaznának egy magyarországi parlamenti választás során, mint ahányan távol maradnának az urnáktól. E téren a legnagyobb megosztottság az erdélyiek és felvidékiek körében tapasztalható, ahol minden második potenciális magyar állampolgár nem kívánna részt venni a választásokon, emellett pedig csupán alig több mint harmaduk, illetve egynegyedük élne választójogával. A „ki képviselje Önt a magyarországi parlamentben?” kérdés (amely kérdőívszerkesztési okokból csupán Erdélyben került lekérdezésre) arra vonatkozott, hogy a választáson részt venni kívánók milyen jelöltre szavaznának legszívesebben. Ezzel kapcsolatban igen számottevő tanácstalanságot tapasztaltunk, ugyanis a válaszadók 52,2%-a nem tudott, vagy nem kívánt válaszolni a kérdésre. A kérdést megválaszolók egyébként közel azonos arányban látnának szívesen romániai (20,8%), illetve magyarországi pártok 24%) által delegált jelölteket. A potenciális határon túli szavazók magyar pártokkal kapcsolatos preferenciái minden régióban egyértelmű tendenciát mutatnak: gyakorlatilag kizárólag a FIDESZre szavaznának (a többi párt szavazói összesen sem teszik ki egyik régióban sem a biztos szavazók 10%-át). A kettős állampolgárság kérdéskörének lezárásaként azt vizsgáltuk, hogy a megkérdezettek szerint mindez milyen hatással lehet a határon túli magyar közösségek jövőjének alakulása szempontjából. Eszerint a magyar állampolgárság megszerzésétől három régióban is igen jelentős (70% körüli) mértékben várják azt válaszadóink, hogy megerősíti a nemzeti öntudatot, megállítja az asszimilációt, emellett pedig a magyarmagyar összetartozás megerősödésére vonatkozó alkérdésekre is hasonlóan magas arányú pozitív válaszok érkeztek. Ugyancsak mindegyik régióban nagyságrendekkel többen számítanak arra, hogy az állampolgárság megszerzése nyomán csökkeni fog az utódállamok politikai nyomása a közösségükre. Ehhez képest sokkal inkább szóródnak az azzal kapcsolatos válaszok, hogy a kettős állampolgárság következményeként „több magyar gyereket fognak magyar iskolába járatni”. A kettős állampolgárság lehetséges hatásait vizsgáló blokkunk utolsó kérdése arra vonatkozott, hogy a megkérdezettek mennyire tartanak attól, hogy az állampolgárság megszerzése további feszültségekhez vezethet a többségi társadalom és a határon túli magyarok között. Ezek a félelmek elsősorban Kárpátalján (46,2%), leginkább pedig a Felvidéken (48,1%) mondhatók számottevőnek. Erdélyben csaknem minden harmadik megkérdezett értett egyet ezzel a felvetéssel, legkevésbé pedig a vajdasági magyarok tartanak attól, hogy magyar állampolgárságuk miatt kiéleződhetnek a szerb-magyar ellentétek.

A vendégmunka-vállalás és a migrációs potenciál változása

A Magyarországon vendégmunkát vállalók részaránya két régióban (Erdély és Vajdaság) a tizenkét évvel ezelőtti szinten stagnál, Kárpátalján némileg csökkent, míg a felvidékiek körében három és félszeresére nőtt. Az egyéb országokban való felvidéki vendégmunka-vállalással együtt az évtized elején regisztráltakhoz képest a felvidéki magyar közösség tagjai körében a külföldi munkavállalás aránya 2011-re brutális mértékben megnőtt: megnyolcszorozódott(!).Mindez azt jelenti, hogy jelenleg immáron a felvidéki magyar családok csaknem 40%-ában vannak jelenleg külföldön dolgozó családtagok (amiből a többség már nem Magyarországon, hanem idegen nyelvterületen él). A felvidékiekkel kapcsolatban elmondottak éppúgy érvényesek a többi régióban tapasztalt munkaerő-migrációval kapcsolatban is, noha nem ugyanilyen mértékben. Az erdélyi vendégmunkások száma például a vizsgált bő egy évtized alatt megduplázódott, így jelenleg már minden negyedik erdélyi magyar családban található külföldön dolgozó családtag. Ami a határon túli magyarság körében ténylegesen meglévő elvándorlási potenciált illeti, az regionális összehasonlításban egymáshoz igen közeli részarányúnak bizonyult: összességében a válaszadók 23-29%-a foglalkozik különböző szinten szülőföldje elhagyásának gondolatával. Az elvándorlás célországai szerint a legnagyobb fokú átrendeződés ment végbe az elmúlt bő egy évtized alatt a határon túli magyarság körében a vizsgált bő évtized alatt. 1999-ben ugyanis még mindegyik régióban toronymagasan Magyarország szerepelt migrációs célországként (Kárpátalja 86%, Erdély 63%, de a Felvidéken és a Vajdaságban elvándorolni készülőknek is csaknem fele választotta volna az anyaországot). Ehhez képest jelenlegi adataink azt mutatják, hogy a Magyarországra készülő erdélyi migránsok aránya a korábban mért szint egyharmadára csökkent (23%), a felvidékiek is csupán ugyanekkora arányban választanák az anyaországot (24%), míg a vajdaságiak körében is 15%-kal csökkent az ide kivándorolni szándékozók részaránya (32%). Egyedül a kárpátaljai potenciális kivándorlók többsége választaná továbbra is végleges letelepedési helyül Magyarországot, ám a korábbihoz képest ők is már csaknem 25%-kal kevesebben (63%). Mindennek logikus következményeként a Magyarországtól – mint domináns elvándorlási célországtól – való elfordulással fordított arányban mindegyik régióban megnőtt a nyugat-európai (valamint a tengeren túli) országokban letelepedni kívánók részaránya. A növekedés mértéke három régióban is 13-15%-ot tesz ki, amely csupán a Vajdaságban marad el ettől (noha ott is az érintettek több mint egyharmada választana új letelepedési helyül nyugat-európai országot).

A jelentés zárásaként a szerző egy összehasonlító táblázatban (48. táblázat) foglalja össze mind a 15 vizsgált értékrendelem regionális előjelét (pozitív/negatív irányú elmozdulás) 1997 és 2011 között — ez, valamint a részletes régiónkénti gyakorisági táblázatok a teljes tanulmányban találhatók. A szerző összegzése szerint a felvidéki magyarság értékrendje bizonyult a vizsgáltak közül a legválságosabbnak (a 15 vizsgált elem közül mindössze egyben mutattak pozitív irányú elmozdulást), míg a vajdasági magyarság körében regisztrálták a legtöbb pozitív tendenciát.