A Kalotaszeg Wedding, Reenacted: The Pittsburgh Folk Dance & Music Symposium

The reenacted Kalotaszeg wedding party, Pittsburgh folk camp

By Kaán Zsuzsa. Originally published on the Hungarian Heritage Page, June 1998.

Törvény szerint (eredeti magyar szöveg)

Az idei Magyar Néptánc és Népzenei Szimpózium, 1978 óta a tizedik, „A népzene mesterei” címét kapta a szervező Magyar Kálmántól, az American Hungarian Folklore Centrum elnökétől. Az Állami Balett Intézet hajdani növendéke, olyan tánctanítók után, mint Zsuráfszki Zoltán, most Szabó Szilárdot és Németh Ildikót, olyan együttesek után, mint a Teka, vagy a Méta, ezúttal az Ökrös Zenekart s élükön a mérai születésű legendás hegedűvirtuózt: Fodor (Neti) Sanyi bácsit prezentálta a tábor résztvevőinek. A mintegy százötven jelentkező szálláshelyéül sikerült ideális helyszínt is találnia: egy campinget pár mérföldnyire Pittsburghtől.

A tíz napos, és egyre népszerűbb amerikai magyar néptánc- és népzenei tábor — közösséget is teremtve — fogja össze az autentikus magyar folklór híveit: második és harmadik generációs magyarokat… és nem magyarokat. Túl a 4–6 személyes, összkomfortos faházak során egyszerre kinyílik a táj: „Akár a Vadász-tó!” — ámélkodom egy nagyot a csupazöld dombolqak övezte hatalmas víztükör láttán. Az égető napsütésben ideszűremlő muzsika s a lelkes hangulat új értelmet ad Nagy László sorainak: „Tüzes a föld, levegő. / Éden és pokol az ingem. / Idegeimben zeneszó jár. / Tudom, törvény szerint / betölti sorsát minden. / Gyönyörű s gyötrelmes ez a nyár.”

Nos, épp a gyötrelem az, melyet ebben az idilli környezetben, legfeljebb csak a dagadt bokák miatt éreznek a hatvan feletti örökifjak. De még számukra is gyönyörű, ahogy Szabó Szilárd és Németh Ildikó (utóbbi az Állami Balett Intézet első s tán legerősebb néptánctagozatának növendéke), a martonvásári Százszorszép Táncegyüttes két vezetője dolgozik. Gyakorlottan és fáradhatatlanul, kedves szigorral, könyörtelen megszállottsággal. Gyönyörű, ahogy már puszta jelenlétük a körtáncba parancsol fiatalt és időset, soványat és testeset — Quebeckből és Torontóból, New Jersey-ből és Clevelandből, sőt, Tokióból. Olyanokat, akiknek felmenői Kiskunhalas, Kecskemét, Debrecen vagy Miskolc szülöttei voltak, akik már csak angolul vagy franciául, esetleg japánul beszélnek; ám a tánchely: a pajtaszerű, hatalmas, favázas hangár falára kiírt magyar nyelvű népi rigmusokat, csujogatókat és népdalszövegeket mind magyarul kurjongatják, magyarul éneklik.

A zene és a tánc csak a közös étkezések alatt szünetel. No és a szimpózium kora délutáni előadásai alatt. Ez a szellemi táplálkozás ideje — magyar népzenéről, néptáncról, a hagyományőrzésről, népi hangszerekről. Magam is sorra kerülök az egyik alkalommal, a téma a magyar néptánc útja, múltja és jelene hazánk (helyi viszonylatban az „anyaország”) színpadi néptáncművészetében. Angolul készülök, hiszen a hallgatóság 60 százaléka nem ért és nem beszél (csak népi mondókákat mond) magyarul. De a kanadai folklorista, Dreisziger Kálmán az utolsó pillanatban beáll szinkrontolmácsnak, így azután mégiscsak könnyebb Kinizsiről, a hajdútáncról, a verbunkról, reformkori férfitáncos-virtuózainkról, a Gyöngyösbokrétáról vagy az ötvenes évek profi együttesszervezódéseiről s végül a mai helyzetről beszélni.

Tíz nap tömény autentikus magyar és erdélyi néptánc-népzene… nem kevés. És akkor még hátravan a meglepetés, az utolsó napi egésznapos játék: a kalotaszegi lakodalmas. Egy szépszál erdélyi származású legény (Kovács Árpád) s egy bájos washingtoni leány (Balázs Szilvia) vállalja az ifjú pár egésznapos tortúráját — 40 fokos parában és eredeti népviseletben! A Pittsburgh-i campinget ügyes kezek már előző nap erdélyi faluvá varázsolják. S a szintén ünneplőbe öltözött „násznépet” Neti Sanyi bácsi és az Ökrös Zenekar széles jókedvvel — s ami a fő: Kalotaszeg lakodalmas rendje szerint — muzsikálja végig az esküvő fázisain.

Először a vőlegény „családjához”, innen — a „főutcán végig” — a menyasszonyos házhoz, ahol előbb seregnyi kislányt, nőnek öltöztetett férfit majd felékesített kutyát „adnak ki” a vőfélynek, mielőtt „a gyöngyös matkát” megpillanthatná az ünnepi sokadalom. A felpántlikázott, virággal s magyar zászlóval feldíszített menet bevonul a templommá „szentelt” pajtába, ahol — Magyar Kálmán vőfélyi s magyar-angol narrátori közreműködésével, és ifj. Magyar Kálmán szintetizátoros orgonamuzsikájával — kezdetét veszi az esküvői szertartás. Zeng a Boldogasszony Anyánk, felhangzik a Biblia és az esketés után a magyar himnusz. Természetesen magyarul.

Ezután következik a sok lakodalmas tánc és játék: menyasszonylopás és menyasszonytánc, torkolypálinka és illatozó székelykáposzta… És úgy éjjel kettő felé, még egy utolsó széki táncrend, mintegy ismétlésképpen… Jól esik látnom, hogy még e késői órán is mennyien maradnak. Önként, saját jószántukból, hiszen még fizettek is érte. Csakhogy átélhessék vagy újraélhessék a magyar népi hagyományok élményét és örömét.

Közöttük — őszintén szólva — megrendítő érzés őshonos magyarnak lenni, s közben megtapasztalni, hogy többségüknek mélyebb, egyetemesebb és bátrabb a magyarságtudata, mint sok millió honfitársunknak a Kárpát-medencében. Biztos, hogy e téren sok még a tennivalónk, és sok a törlesztenivalónk is odahaza. Ezerszázegyedik évünkbe lépve, a magunk alkotta törvény szerint. Csak legyen rá időnk.

Kaán Zsuzsa

The Bride and Groom

The bride and groom, Szilvia Balázs and Árpád Kovács, in full Kalotaszeg wedding dress.

Detail of the bride's beaded "párta" headdress.

The wedding party, with the traditional pálinka bottle in hand.

Scenes from the day: the procession, the barn "church," the crowd, and the couple. Photos: Kaán Zsuzsa.

This year’s Hungarian Folk Dance and Folk Music Symposium — the tenth since 1978 — was titled “A népzene mesterei” (Masters of Folk Music), organized by Magyar Kálmán, president of the American Hungarian Folklore Centrum. A former student of the State Ballet Institute, this time — following dance teachers like Zsuráfszki Zoltán, and now Szabó Szilárd and Németh Ildikó, and ensembles like Teka or Méta — the camp presented the Ökrös Zenekar, led by the legendary violin virtuoso born in Méra, Fodor “Neti” Sándor bácsi. Some 150 participants found an ideal setting: a campground a few miles outside Pittsburgh. Over ten increasingly popular days, this Hungarian-American folk dance and music camp — building its own community along the way — brings together devotees of authentic Hungarian folklore: second- and third-generation Hungarians, and non-Hungarians alike.

Beyond the rows of simple four-to-six-person cabins, the landscape opens up: a great green-hilled lake, music drifting in on the hot sun, and a spirited atmosphere. The music and dancing pause only for communal meals — and for the symposium’s early-afternoon lectures, devoted to Hungarian folk music, folk dance, tradition-keeping, and folk instruments.

Szabó Szilárd and Németh Ildikó — the latter a graduate of the State Ballet Institute’s first and perhaps strongest folk-dance program, and the two leaders of the Martonvásár-based Százszorszép Táncegyüttes — work tirelessly and with affectionate strictness, drawing young and old, thin and heavy alike into the circle dance: participants from Quebec and Toronto, New Jersey and New York, even Tokyo. Descendants of families from Kiskunhalas, Kecskemét, Debrecen, or Miskolc who now speak only English, French, or Japanese — yet inside the barn-like wooden hall lined with Hungarian folk rhymes, csujogatók, and folk song texts, they shout and sing every word in Hungarian.

On the topic of “the path, past and present of Hungarian folk dance in the stage art of our homeland” — the Canadian folklorist Dreisziger Kálmán stepped in at the last minute as simultaneous interpreter, since 60 percent of the audience neither speaks nor understands Hungarian (beyond folk rhymes they’d memorized) — making it far easier to discuss Kinizsi, the hajdú dance, the verbunk, the great male dance virtuosos of the Reform era, the Gyöngyösbokréta movement, and the professional ensemble organizing of the 1950s, down to the present day.

Ten days of concentrated, authentic Hungarian and Transylvanian folk dance and music — no small thing. And still to come: the surprise of the final day, an all-day reenactment of a Kalotaszeg wedding. A strapping young man of Transylvanian descent and a charming young woman from Washington take on the day-long ordeal of the young couple — in 40-degree heat, in full original folk costume! Skilled hands had already transformed the Pittsburgh campground into a Transylvanian village the day before. Neti Sanyi bácsi and the Ökrös Zenekar, in high spirits — and, crucially, in strict accordance with Kalotaszeg wedding custom — play the newlyweds through every phase of the ceremony. First to the groom’s “family,” then straight down the “main street” to the bride’s house, where first a crowd of little girls, then a man dressed as a woman, and finally a costumed dog are “presented” to the best man before he’s allowed to glimpse the “beribboned bride.” The beribboned procession, decorated with flowers and Hungarian flags, files into the barn “consecrated” as a church, where — narrated bilingually by Magyar Kálmán as best man, with organ music from his son on synthesizer — the wedding ceremony begins. “Boldogasszony Anyánk” rings out, followed by scripture, the vows, and the Hungarian national anthem. In Hungarian, of course. Then come the many wedding dances and games — bride-stealing and the bride’s dance, pálinka and fragrant Székely cabbage — and, around two in the morning, one last Szék dance set, as if in reprise.

It’s good to see how many stay even at this late hour. Voluntarily — having even paid for the privilege — just to live through, or relive, the experience and joy of Hungarian folk tradition. Among them, frankly, it’s a moving thing to be a native Hungarian and realize that many of them carry a deeper, more universal, and braver sense of Hungarian identity than millions of our compatriots back in the Carpathian Basin. There is clearly still much work to do on that front — and much to make up for, back home. As we step into our one thousand one hundred and first year, by the law of our own making. If only there were time enough.