PETŐFI SÁNDOR
1845-ös költeményei

150 vers, alfabetikus sorrendben. Forrás: egy 2000-es évekbeli rajongói gyűjtemény (VirtualBoy, extra.hu/virtualboy/petofi), a klasszikus Petőfi-kiadások szövegét követve. Három vers ebből a gyűjteményből már önálló oldalon szerepel az archívumban — ezekre alább hivatkozunk, a többi 147 verset itt közöljük teljes terjedelmében.

---

Tartalom

• A bokrétát, melyet…
• A csárda romjai
• A gyüldei ifjakhoz
• A hazáról
• A honderühöz
• A hó, a holt föld téli szemfedője
• A hűtelen barátokhoz
• A jegygyürű
• A jó öreg kocsmáros
• A költő s a szőlővessző
• A letarlott…
• A magyar nemes (1845)
• A magyar nemzet (1845)
• A nap
• A négyökrös szekér
• A sivatag koronája
• A sorshoz
• A szeretőm nyalka gyerek…
• A toronyban delet harangoznak…
• A varróleány
• A világ és én
• A világtól elvonulva…
• A zsiványság vége
• A. b. emlékkönyvébe
• Ablakodból hogyha…
• Alacsony kis ház…
• Amióta szerelembe…
• Amott fönn egy csillag ragyog…
• Anyám, anyám…
• Apám mestersége s az enyém
• Avvagy én már soha…
• Az erdei lak
• Az utósó ember
• Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz
• Azt hivém, hogy…
• Barátim, csak vigasztalással…
• Be szomorú az élet énnekem..
• Búcsu kunszentmiklóstól
• Búm és örömem
• Császár ferenc őnagyságához
• Drága orvos úr…
• E szobában küszködött…
• Egy asszonyi állathoz
• Egy fiatal íróhoz
• Egy hajfürthöz
• Egy szép hölgy emléke
• Elfojtott könnyek
• Elmondom, mit eddig…
• Elnémult a fergeteg…
• Fa leszek, ha…
• Fekete kenyér
• Felhő és csillag
• Forrás és folyam
• Félre mostan…
• Félre mostan…
• Függ már a lant…
• Gyalázatos világ
• Gyermekkori barátnémhoz
• Gyors a madár, gyors a szélvész…
• Ha az isten…
• Ha ébren meg nem látogatsz…
• Ha életében…
• Hatalmas orvos az idő…
• Hazugság, amit…
• Hegyen űlök…
• Hiába várlak hát…
• Hogy van, hogy azt a sok gazembert…
• Hol vagy te, régi kedvem?
• Hol van oly nagy pusztaság…
• Holdvilágos éj
• Hová levél?,,,
• Hull a levél a virágról…
• Háborúval álmodám…
• Három szív története
• Ismerjetek meg!
• Jaj, be bús ez a harangszó!
• Játszik öreg földünk…
• Jókay mórhoz
• Jőj, tavasz, jőj!…
• Ki a szabadba!
• Kicsapott a folyó…
• Kéket mutatnak még…
• Két testvér
• Költő lenni vagy nem lenni
• Le az égről hull a csillag…
• Lyányka, mikor…
• Láttam két hosszu nap…
• Líliom peti
• M. e kisasszony emlékkönyvébe
• Meg ne ítélj…
• Megteremtéd lelkem új világát…
• Megvallom, hogy…
• Messze estem…
• Messze vándoroltam…
• Mi bűvösbájos hang…
• Mi kék az ég!
• Mi volna különös azon…
• Midőn nagyon bánt…
• Mihelyest megláttalak…
• Milyen fucsa álmam…
• Mit nem tettem volna érted…
• Miért tekintesz be szobámba?
• Mulatság közben
• Nem háborítom-e nyugalmad…
• Nincs jogom, hogy…
• Nála voltam…
• Nő szerelmem…
• Oh mi szép…
• P…..y vilma kisasszonyhoz
• Panaszkodám hát?…
• Paripámnak az ő színe fakó…
• Piroslik a kecskerágó…
• Piroslik már a fákon a levél…
• Pusztai találkozás
• Rosz verseimről
• Rég veri már a magyart a teremtő…
• S. k. emlékkönyvébe
• S. zs. kisasszony emlékkönyvébe
• Sohasem volt az szerelmes…
• Sorshuzás előtt
• Szemere pálhoz
• Szerelem átka
• Szerelemnek lobogója…
• Száz alakba…
• Szép vidéknek szépséges leánya…
• Sírba tették…
• Te voltál egyetlen virágom…
• Természet! még te is gúnyolódol?
• Tizenkettőt ütött az óra…
• Téli világ (1845)
• Téli éj
• Vadonerdő a világ…
• Vahot sándorhoz
• Van a nagy alföldön csárda sok…
• Vasárnap volt…
• Virágoskert a költő szíve…
• Visegrád táján
• Voltak sokkal jelesebbek…
• Zárjátok be már azt a koporsót
• Álltam sírhalma mellett…
• Álmaimban gyakran…
• Álmos vagyok és mégsem alhatom…
• Éj van…
• Életem most…
• Én vagyok itt…
• Én és a nap
• Így is jó
• Örök ölelkezés
• Ő, a kedves drága kisleány..
• Őszi reggel járok…

---

A bokrétát, melyet…

A bokrétát, melyet nekem adtál,
Háromszin
szalaggal kötted át.
Szereted te a hazának színeit,
Lyányka, mert szereted
a hazát.

Adok én is három szint cserébe:
A zöld
színnek vedd reményimet,
A fehérnek halovány orcámat,
A pirosnak vérző
szívemet.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

A csárda romjai

Te vagy, oh szép alföld végtelen
rónája,
Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.
Az a görbe felföld hegy- és
völgyeivel
Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell,
De te, alföldem,
hol hegy után hegy nem kél,
Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott
levél,
Amelyet egyszerre általolvashatok;
S vannak beléd írva szép, nagy
gondolatok.
Mint sajnálom én, hogy egész életemet
Itt kinn a pusztákon
töltenem nem lehet!
Itt szeretnék élni a puszták közepin,
Mint Arábiában a
szabad beduin.
Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,
És, szabadság, te
vagy lelkem istensége!
Szabadság, istenem, még csak azért élek,
Csak
azért, hogy egykor érted haljak én meg,
S síromnál, ha érted onthatom
véremet,
Meg fogom áldani átkos életemet.
De mi ez? sír… halál… hova
nem vetődtem!
Nem csoda különben, mert rom van előttem.
Nem váromladék ez.
Csárdának romjai.
Hanem hiszen azt az idő nem keresi:
Mely'k milyen
épület? vár-e avvagy csárda?
Ennek is, annak is reálép falára;
S hova az
idő lép, omlik, ha kő, ha vas,
És neki semmi nem alacsony, nem magas.
–
Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?
Holott kőtermésnek nyoma sincs
körüle.
Itt régente falu avvagy város állott,
Míg nem nyögte hazánk a
török rabságot;
(Szegény Magyarország, szegény édes honom,
Be sokféle
bilincs volt már lábaidon!)
E hajdani várost földúlta az ozmán,
Kő kövön
nem maradt, csak az isten házán.
A templom maradt meg – de ez is betegen
–
Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen.
És gyászolt a templom több hosszu
századot,

Míg végre bujában össze nem roskadott.
Hogy haszna ne
vesszen széthullott kövének,

Belőle e helyen csárdát épitének.
Az
isten házából csárda!… és miért ne?
Ott léleknek: testnek szolgált itt
enyhére.

És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek?
Egyenlőn
kedveznünk kell mind a kettőnek.
Az isten házából csárda!… és miért
ne?
Itt és ott élhetünk az isten kedvére;
S láttam én csárdákban tisztább
szíveket már,
Mint kit naponként lát térdelni az oltár. –

Csárda,
eldőlt csárda, még mikor tebenned
Utasok vigadtak, utasok
pihentek!
Fölépít tégedet újra képzeletem,
S vendégidet színről-színre
szemlélhetem:
Itt görcsös botjával egy vándorlólegény,
Ott zsíros subában
egy pár szegénylegény,
Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,
Amott egy
drótostót s több ilyen borozó.
Hát a szép csaplárné fiatalságával?
Mostan
ölelkezik egy hamis deákkal,
Kinek a bor kissé megzavarta fejét,
De a szép
menyecske még jobban a szivét.
S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem
pattan?

Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan…
Kazal végén akkor,
most már lenn a sírban,
És a szép fiatal menyecske is ott van,
És a hamis
deák s mind, kik itt boroztak.
Ők valamennyien már rég porladoznak.
A
csárda is vénült, vénült és roskadott,
Leüté fejéről a szél a kalapot,
A
födelet.. ekkép áll hajadon fővel,
Mintha urával beszélne, az idővel,
S
kérné alázattal, hogy kissé kimélje;
Hanem sikeretlen esdeklő
beszédje.
Dűledez, dűledez; félig ismerni csak:
Melyik volt az ajtó,
melyik volt az ablak.
Még áll s emelkedik az éghez kéménye,
Mint a
haldoklónak utósó reménye.
Pincéje beomlott, a kút is mellette,
Honnan az
ostorfát valaki elvitte;
Csak az ágas és a gém van meg épségben,
Egy
mogorva sas űl a gém tetejében.
Legmagasabb hely a pusztán e gém
vége,
Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
Fönn űl és merően maga elé
bámul,
Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.
Fölötte lángol a nap, az égnek
ifja,
Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;
Szeretője, aki epedve néz
rája,
Délibáb, a puszták szép tündérleánya.

Szalkszentmárton, 1845. október 8 – 16. közö
tt

VÁLTOZÁS
Nem úgy van, amint volt. A földön
Minden
mindegyre változik.
Multam s jelenkorom két testvér,
S egymást tán meg sem
ismerik.

A tenyeremben hordtam egykor
Szivem,
barátsággal tele;
Nem volt szükség, hogy kérjék tőlem:
Magam kináltam mást
vele.

Mostan ha kérik szívemet sem
Adom, nem
adom senkinek.
Azt hazudom, ha jőnek hozzám:
"Nincsen szivem,
eredjetek!"

Egykor, ha szerelemre gyúltam:
Plátói
szerelem vala.
Oly szentül hittem, hogy minden lyány
A mennyországnak
angyala.

Azt hittem!… most tudom, hogy
inkább
Ördög, mint angyal a leány;
S nem sírok, ha nem kellek
egynek,
Akad helyette akarhány.

A hazaszeretet napom volt,
Mely melegíté
lelkemet;
S mi mostan? holdvilág, mely sárga
Hideg sugárt arcomra
vet.

Egykor ha a világ megbántott,
Kivánkozám a
sírba le;
Most, épen mert bánt, élni vágyok,
Dacolni van kedvem
vele.

Agyag voltam, hig, engedékeny,
Egy ujjal
is átszúrható;
Márvány vagyok… ki rám lő: rólam
Rá visszapattan a
golyó.

Fehér bor, szőke lyány, fényes
nap
Hatottak egykor lelkemig;
Vörös bor, barna lyány, sötét éj,
Kedvem
most bennetek telik!

Szalkszentmárton, 1845. október 8 – 16. közö
tt

A gyüldei ifjakhoz

A honnak egy igaz zászlója van,
Ezt mi
álljuk körűl,
S ti elhagyátok a hon zászlaját?
Elhagyhatátok, oh, ifjak,
hitetlenűl?

(Szégyen, gyalázat! hát az oroszlán
Rókák
fészkébe tér?…)
Silány rongyot hogy cserélhettetek
A haza szentséges,
dicső zászlójaért!

Higyétek el, hogy rókafészek az,
Hová
beléptetek,
Ha rá más bizonyság nem volna is,
Elég az, hogy papok
tanyáznak köztetek.

Pap és ravaszság, pap és árulás,
Pap és
minden rosz… egy!
Ott a gonoszság, ott van a pokol,
A kárhozat, hová ily
férfi-szoknya megy.

Okos volt, aki öltözetjöket
Barnának
rendelé,
Fehér ruhát azért nem hordanak,
Mert azt sötét lelkök
befeketítené.

Mint öltözetjök, lelkök oly setét,
Ők
éjszakának gyermeki;
Azért látjátok őket mindenütt
A szabadság, e napfény
ellen küzdeni.

Hol a szabadság, ott van a haza,
S ti
elválhattatok
E két szentségtől, és olyan korán!
Mert hisz fiatalok
vagytok, fiatalok.

Nem jó idők!… a féreg eddig a
Vén fákat
rágta csak;
Ti ifjak vagytok, ifjú csemeték
És a férgek máris belétek
hulltanak.

A férges fát mi várja? rothadás!
Ti hát
rothadjatok…
Minket levágnak s tűzre tesznek tán,
De lelkünk lesz a
láng, mely égbe szállni fog.

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

A hazáról

Lement a nap. De csillagok
Nem jöttenek.
Sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s
honszerelmem ég.

Szép csillag a
honszeretet,
Gyönyörüségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám
te,
Neked kevés van ilyen csillagod.

Mécsemnek lángja mint lobog!
Mitől lobog?
mi lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
Mécsem körül, ti népem
ősei!

Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e
szellemek,
Tündöklők, mert hisz a dicsőség
Sugármezébe
öltözködtenek.

Ne nézz ősidre, oh magyar,
Ki most
sötétségben vagy itt,
Ne nézz ősidre, e napokra…
Szemeid gyöngék… a
napfény megvakít.

Hazám dicső nagy ősei,
Ti földetrázó
viharok!
Ti egykoron a porba omlott
Európa homlokán
tomboltatok.

Oh nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt
hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében húnyt el
Éjszak, kelet s dél
hullócsillaga.

Csakhogy rég volt, midőn magyar
Fejekre
termett a babér;
A képzelet sebes szárnyú sas,
Elfárad mégis, mire
odaér.

Oly rég elhervadt a babér
A magyaroknak
homlokán,
Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
Nagyságod híre csak mese
talán.

Már rég nem sírtam, s íme most
Pillámon
egy könny rengedez.
Magyar nép, vajjon hajnalodnak
Vagy alkonyodnak
harmatcseppje ez?

Magyar dicsőség, mi valál?
Hullócsillag?
mely tündökölt,
Aztán lehullott a magasból
És mindörökre elnyelé a
föld.

Vagy üstökös vagy, oh magyar
Dicsőség!
mely jött s távozék,
Hogy századok multával ujra
Lássák fényét a népek s
rettegjék?

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

A honderühöz

Oh Honderü, te Lázárok Lázára,
Te csak
nevednek két bötűje vagy,
Nevednek vagy csak két végső bötűje…
Huzd meg
magad, nehogy tovább ragadj.
E két bötű elől, hátúl olvasva
Egyformán
mondja meg mi-létedet.
De én becsüllek! mert hisz aranyával
Fizetted
egykor költeményimet.

Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy,
Mint
Kecskemétnek piacán a légy;
Egyébiránt alávalóbb a légynél:
Az még röpül,
te csuszva, mászva mégy.
De minden ember nem néz láb alá,
majd
Elgázolnak… vigyázz, mondom neked!
Javad kivánom! mert hisz
aranyával
Fizetted egykor költeményimet.

Oh Honderü, mi aztán a jutalmad
E sok
jeles tulajdonságidért?
Hiába, olyan a világ, mint régen:
Az érdem
becsüléséhez nem ért.
Lám annyi útál tégedet, ki a hont
Ha nem deríted is,
de dőrited.
Szegény! Sajnállak… mert hisz aranyával
Fizetted egykor
költeményimet.

De, Honderü, te vélem összetűztél,
Te
általad váltig karmoltatom…
Mióta van, hogy meri ingerelni
A hős
oroszlánt a hitvány majom?…
…De megbocsátok, hogy muzsámat mostan
Oly
irgalmatlanúl becsméreled;
Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd
Most is (ha
adnám) költeményimet.

Pest, 1845. augusztus elején

KÉPZETEM
Még mit nem mondanak!
Hogy az én
képzetem
Alant jár, magasra
Föl nem röpíthetem.
Lent jár a föld
szinén,
Ha ugy tartja kedve,
Sőt a föld alá is
Van gyakran
sülyedve;
Mint buvár, sülyed a
Mélységek mélyére,
A legmélyebb
tenger:
A szív fenekére.
De ha mondom neki:
"Szállj a magasra
fel!"
Felszáll s a légben mint
Pacsirta, énekel.
S ha ekkor
biztatom:
"Még följebb, képzetem!"
Vele a sasokat
Rendre
megkergetem.
A sas mind elfárad,
De nem fárad ő el,
Egy utat kezd a
leg-
Magasabb felhővel.
És a felhőknek sem
Társa ő sokáig,
Egyenest
fölfelé
Tör az ég boltjáig,
És ha ekkor épen
Napfogyatkozás van:
Az
elsötétedett
Nap mellett elsuhan,
Elsuhan mellette,
Egyet pillant
rája,
S megkerűl a napnak
Elveszett pompája.
És az én képzetem
Még
ekkor sem pihen,
Hanem a legfelső
Csillagzaton terem,
S ott, hol már
megszűnik
Az isten világa,
Uj világot alkot
Mindenhatósága –
–

Pest, 1845. augusztus elején

A hó, a holt föld téli szemfedője

A hó, a holt föld téli szemfedője,
Az éjen
át
A temetőre
Leszállt.
A nap
Hideg sugára
Néz komoran
Le a
halottak puszta országára.

Nem enged a hó a nagy temetőben,
Csak
egyedűl
Etelke sírja
Körűl;
De itt
Sem a napfénytől,
Hanem
szemem,
Síró szememnek szakadó könnyétől.

Pest, 1845. január – február

A hűtelen barátokhoz

Derék fiúk, mint hagyogatnak
el!…
Eredjetek csak isten hírivel;
Hagyjátok itt a fát, ti levelek,
A
fát, e szívet, melyen függtetek.
Az őszi szél, mely titeket lefú,
Majd
elmulik, nem lesz örökkorú;
S ha eljövend ismét a kikelet,
Fog kapni a fa
új leveleket.
De tudjátok: többé ki nem virul
Az a levél, mely fájáról
lehull.

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

A jegygyürű

"Isméred e gyürűt?
Aranymives
barátom!"
– 'Ismérem jól, uram.
E gyűrüt én csináltam;

Azt is tudom, kinek
Számára
készíttetted.
Az szép leányka volt,
És aztán hitvesed lett.'

– "Igen, szép lyányka volt,
És aztán
hitvesem lett.
De megszegé hitét
S mással kötött szerelmet.

E gyűrü rosz helyen
Volt ujján;
visszavettem.
Legdrágább kincsem ez,
Jobb helyre kell hát
tennem.

Ezennel önts golyót
E gyűrüből
barátom!…
…Fegyverbe töltöm azt,
S szivem, beléd bocsátom."

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

A jó öreg kocsmáros

Itt, ahonnan messze kell utazni, míg
az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most
megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában
van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó
öregember benne a kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két
kezével!

Van szállásom itten s ennem-innom
ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit
is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Csak egyet
sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekoccan néha jó feleségével;
No de amint
összekoccan, meg is békül…
Áldja meg az isten mind a két
kezével!

Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej,
régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene
volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek
csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg
kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alkonyúló félben van már élte napja,
S
ilyenkor az ember nyúgodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a
szerencsétlenség,
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz
napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején
kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a
két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul
sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
"Úgy van, úgy" szól később,
"jóra fordul sorsom
,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak."
Én
elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert
az én atyám e jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két
kezével!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

IMÁDSÁGOM
Elkárhozástól félt szegény anyám,
S talán
féltése nem alaptalan.
Tart tőle – s ebben igazsága van –
Hogy már régóta
nem imádkozám.
Imádkozom hát; íme két kezem
Szent áhitattal
összekulcsolom.
Hallgass meg engem, égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes
istenem!

Adj énnekem… hó, első a haza.
Hatalmas
isten, népem istene!…
De kérni vajjon mit is kellene
Hazámért, melynek
annyi a baja?
Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
Mely így, mint van, már
nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e hazát.
Hallgass meg engem, édes
istenem!

És magamért? mit kérjek magamért?
Adj hát
nekem szépséges szeretőt,
S amelyen majd meglátogassam őt,
Gyors paripát;
aztán sok, sok babért…
Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha nem
lesz szénám, abrakom,
Csikóm legyen mivel jól tartanom…
Hallgass meg
engem, édes istenem!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

A költő s a szőlővessző

Semmi vágyam, semmi kedvem
A
borostyánkoszorúhoz!
Magyarország szép
leányi,
Szőlővessző-koszorúval
Koszorúzzatok meg engem,
Mert a
szőlővessző és a
Költő sorsa oly hasonló.
Költő és a szőlővessző
A
világnak adja lelkét.
Szőlővessző lelke a bor,
A költőnek lelke a
dal.
Lelkünket ha átaladtuk
Borban, dalban a világnak:
Elhervadunk,
elenyészünk.
És midőn már elenyésztünk:
Lelkeink, a bor s dal
mellett
Vígad a világ! – – –

Borjád, 1845. szeptember 26. – október 7. kö
zött

A letarlott…

A letarlott, megsárgult vidéken
Szomorúan
űl az őszi köd…
Mult időmnek szomorú emléke
Őszi ködként ült szivem
fölött.

Feljön a nap fényes arculatja
És eloszlik
a szomoru köd…
Fényes arcod megláttam, leányka,
S világosság lett szívem
fölött.

Oh de, lyányka, ugy ne tégy, mint a
nap,
Mely azért veré el a ködöt,
Csak azért, hogy tisztán lássék:
milyen
Hervadás van a világ fölött.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

A nap

Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az
tulajdonkép.
Ugyan mi hát?… hát semmi más,
Mint egy nagy
szappanbuborék.

Valami óriásfiú
Kifúja reggel
keleten,
S szétpattan este nyúgaton. –
És ez minden nap így
megyen.

Pest, 1845. február – március

A négyökrös szekér

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily
regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek és
azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a
fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán
ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn
vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki
férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd
mezőkön.
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a
szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,
S valék
szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s
énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
"Ne válasszunk
magunknak csillagot?"
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör
lassacskán ballagott.

"Ne válasszunk magunknak
csillagot?"
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
"A csillag vissza fog vezetni
majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul
minket."
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a
szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Borjád, 1845. szeptember 26. – október 7. kö
zött

A sivatag koronája

Olyan, mint vén királynak
Feje, a
sivatag;
Hajszálai, a fűvek,
Csak gyéren inganak.

E vén királyi főn egy
Nagy tölgy a
korona.
Ha megszólamlanék, sok
Századról szólana.

Megszólamlott végtére.
Kóbor felhő
jöve;
Elfáradott, s leszálla
Pihenni fölibe.

Ez kérte, mondaná el
Élettörténetét,
És
a felhőnek a tölgy
Következőt beszélt:

*

"Távol világ regényes bércein
Virágozának
boldog őseim.
Anyám – közel hozzá az égi bolt –
A vadonerdő legszebb fája
volt.
A fergeteg beléje szeretett,
S mivel szerelme célt nem
érhetett:
Anyámra – oh mi aljaslelküség! –
Szegény anyámra bosszut
esküvék.
És teljesíté. Ottan függtem én
Testvéreimmel szülőnk
kebelén;
Letépe minket és szétkergetett
A bosszujában rémes
fergeteg.
Idáig űzött engem haraga,
E sivatag magába fogada,
Felnőttem
itten és sok századot
Láttam már, amint jött és távozott.
Ah, mily unalmas
hosszu életem!
Csak szomorúság széttekintenem;
Bármerre nézek: látnom nem
lehet
Szegény anyámat és testvérimet.
Koronként jőnek hozzám
emberek,
Javokra vagyok, amint lehetek.
Ki nyáron jő, midőn nap
égeti,
Szolgálok hűvös sátorúl neki;
Ha jőnek erre tél-idő alatt,
Adok
tüzelni száraz ágakat,
S akit kétségbeejte a világ,
Jön s fölakasztja
énreám magát. –
S ezzel végeztem. Eddig terjede
Hosszú éltem rövid
története.
Éltemnek is bár vége volna már!
A fergeteg, mely ide-ide
jár,
A fergeteg, e régi ellenem,
Nem győzhetett meg, nem bírt
énvelem.
S a hőst, ki annyi századéven át
Oly bátran, olyan rendületlen
állt,
E hőst mi fogja most eldönteni?
Önnön keblének hitvány férgei!
Oh
isten, isten, aki alkotál,
Hát nincs számomra nemesebb halál?"

*

Im ezt beszélte a tölgy.
Fönn űlt a
tölgytetőn
A felleg, s a beszédet
Hallgatta részvevőn.

Részvétből szánalomból
Villámot vett
elé,
Az árva tölgyre sujtá
S azt porrá égeté.

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

A sorshoz

Egyet mondok, sors, kettő lesz
belőle:
Nekem csak egy leány szerelmit add,
S érette én átengedem
cserébe
Minden, de minden… adósságomat.

Pest, 1845. február – március

A szeretőm nyalka gyerek…

A szeretőm nyalka gyerek,
Alája termett a
nyereg.
Ha viszi a paripája,
Gyönyörűség nézni rája.

Gyakran látogat meg engem,
Most is amott
jön a lelkem;
Ugy megvágtat paripája,
A négy körmét majd
elhányja.

Öregbiró lyánya, szivem,
Mit kukucskálsz
olyan igen?
Mit lesed a szeretőmet?
Ugysem szeret ám ő téged. –

Szállj le, kincsem, a nyeregből,
Vedd ki
lábad a kengyelből,
Ereszd meg a terhelődet,
Öleld meg a
szeretődet.

Istenem, be ver a szived,
Mert itt van az
enyim mellett.
Szived az én kincsesládám,
Három faluért sem
adnám.

Mulattató, nevettető,
Ha összejön két
szerető;
Elbeszélnek végetlenül,
Magok sem tudják, hogy mirül.

Jaj de mi zaj van odakint?
Hát biz ott a
lovad nyerit.
Hogy elfeledkeztünk róla!
Isten bűnünkűl ne rója.

Jól tartottad a lovadat,
De már föl is
kantároztad.
Még egy csókot, itt az orcám,
Isten hozzád, kedves
rózsám!

Kedves rózsám, isten hozzád.
Adjon isten
arany zablát,
Arany zablát a lovadnak,
Aranyos kedvet magadnak!

Dunaföldvár, 1845. szeptember 25 – 26.

A toronyban delet harangoznak…

A toronyban delet harangoznak,
A fejem
tetejére süt a nap.
Hej, ha olyan közel volna sírom,
Mint amilyen rövid az
árnyékom.

Kihozta az ebédet a gyerek;
Amint látom,
egy kis bort is küldtek.
Be savanyú!… de csak kiürítem;
hiszen még
savanyúbb az életem.

Élet, élet, áldástalan élet!
Számadásod
velem mikor végzed?
Mikor mondod: menj isten hirével,
Porladozzál porló
szeretőddel!

Pest, 1845. február – március

A varróleány

Varróleány a szeretőm,
Azaz, hogy én őt
szeretem,
Oly fennhangon kiáltja ezt
Vadúl ugrándozó szivem,
Hogy semmi
kétség benne. –
Bolondos egy história talán;
De már egyéb nincs
hátra;
Szeress te is, te szép varróleány!

Szép vagy, de szép orcáidat
Az ember addig
nézi csak,
Amíg nem látja sugarát
Lelked dicső villáminak.
Minden
szavad egy villám,
Mely szem fényét ölő szikrákat hány;
Nem ismerem még
párod
Az elmésségben, szép varróleány!

S azonkívül hogy tündökölsz
Az elmésség
sugáriban:
Ki oly könnyen megbukhatál.
Erényednek közhíre van.
Elmés
vagy, mint az ördög,
S jó, mint az angyal… hogyne hajtanám
Meg térdeim
előtted,
Te szép, elmés, te jó varróleány!

Meghajtom íme térdemet,
Emelj föl engem
szívedig;
Ennél följebb nem vágyok én,
Hisz ott a menny, a hetedik.
Itt
várok térdepelve,
Ruházd a "szerető" cimet reám,
Vagy varrd meg
szemfedőmet,
Ha nem szeretsz, te szép varróleány!

Losonc, 1845. június 15 – 22. között

A világ és én

Megvetésem és utálatomnak
Hitvány tárgya,
ember a neved!
A természet söpredéke vagy te,
S nem király a természet
felett.
A teremtés legutósó napján
Alkotott az isten tégedet,
Elfáradt
már ekkor a munkában,
S így jelessé nem teremthetett.

Szeretélek téged egykor, s szívem
Veled hű
szövetséget köte,
Megvetésem és utálatom lett
E szövetség kettős
gyermeke;
Jól ismerlek, te nem érdemelsz mást,
Nem, mint megvetést s
utálatot…
Szolgazsarnok! vagy nyalod más talpát,
Avvagy talpad mással
nyalatod.

S azt hiszed tán, te nyomoru pára!
Mint
te, én is olyan rab vagyok?
Azt hiszed, hogy én dicséretedre
Vagy
gyalázatodra hallgatok?
Azt hiszed, hogy tettben és irásban
Engem
aggódásnak férge rág,
És szorongva kérdezem magamban:
Mit fog erre szólni
a világ?

Hidd, ha jónak látod; ámde tudd meg:
Én
nem függök tőled semmiben,
Amily útat választott magának
Lelkem, rajta
egyenest megyen.
És ha tetszik engem fölemelned,
Ám emelj föl, mint
bálványodat;
Ha fölültetsz fejed tetejére,
Majd kirúgom
szolgafogadat!

Pest, 1845. január

A világtól elvonulva…

A világtól elvonulva élni
Egy csöndes kis
házfödél alatt,
Elvonulva, lyányka, véled élni…
Oh mily szép, mily édes
gondolat!

Itt szeretném hagyni a világot,
Mely
ugysem más, mint egy csatatér.
Harcolunk s mi harcaink jutalma?
Legfölebb
is tán egy kis babér.

És ezért küszködjem én örökké?
S
megvagdalni hagyjam lelkemet?
A babér csak elfödi sebünket,
Elfödi, de nem
gyógyítja meg.

Tedd kezembe kezedet, leányka,
S ahová
vezetsz: megyek veled;
Oh de messze menjünk, hogy ne lássam
Távolról se a
csatahelyet.

Messze menjünk és sebes léptekkel,
Hogy
minket ne érjen majd utol
Mult időm emléke, e madár, mely
Harcaimról oly
búsan dalol.

Pest, 1845. augusztus

A zsiványság vége

Hej zsiványság, derék szép zsiványság!
A
te véged hatalmas mulatság;
Lesz belőled, ugy hord a szerencse,
Száraz
fának száradó gyümölcse.

Hogy kimulj, szikrát sem fáradsz
magad:
Kitekeri a hóhér a nyakad.
Hogy pedig ne láthasd
szégyenedet,
Kivájják a varjak szemeidet.

És mig tested a táncot ugy járja,
Amint
szól a szelek muzsikája:
Mélységében a sátán házának
Lelkeddel az ördögök
labdáznak.

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

A. b. emlékkönyvébe

Kalmáridőket élünk mostanában,
Egy
pénzdarabnak nézik a világot,
S ha a világ pénz, a költő mi rajta?
A költő
– mondják – hasztalan penész csak.
Pedig a költő a királyi kép a
Világ
tallérján… nem, királyi kép sem!
Ő a tallérnak csengő, tiszta
hangja,
Szép szellemrésze a hitvány anyagnak. –
Légy büszke rá, hogy
költőnek születtél.

Vár-Gedő, 1845. június 1 – 13. között

Ablakodból hogyha…

Ablakodból hogyha kitekintesz:
Kertet
látsz csak, kertet és eget.
(Adja isten, hogy legyen hasonló
E látmányhoz
teljes életed!)

Képzelem: mily boldog vagy, leányka,
Hogy
körűled ilyen kert virít.
Jaj, de e kert sokkal boldogabb még,
Mert beléje
néznek szemeid.

Gödöllő, 1845. augusztus

Alacsony kis ház…

Alacsony kis ház az én lakásom;
A tiéd
magas, nagy palota.
Jaj nekem, jaj énnekem, leányka,
Nem emelkedhetem én
oda…

De miért ne egyesülhetnénk mi?
Énhozzám le
mért ne hajlanál?
Le a völgybe tér a hegy patakja,
S az égről a nap a
földre száll.

Igy, mint a nap földre száll az égről,
És
a völgybe hegyről a patak:
Palotádból, lelkem szép galambja,
Szállj le
hozzám, hogy birhassalak!

Én hiszem, hogy boldogabb lennél te
Itt
lenn nálam, mintsem odafenn.
A magasban hűvös levegő van,
A tavasz
legszebb a völgyeken.

Szép tavasz vár, ha lejősz,
leányka,
Szerelemnek ékes tavasza;
Nem mulandó e tavasz viránya,
Mint
az, melyet a május hoza.

A mezőkre jő az ősz és hervaszt,
Ahol
látja a virágokat.
Titkos, rejtett kert szivem szerelme,
A hervasztó ősz
rá nem akad.

Kell-é e kert, lyányka, és
lejősz-e
Hajlékomba?… szűk s kicsinke bár:
Oh azért megférünk benne
ketten,
Mint fészkében a páros madár.

Jőj le, lyányka, nem törődöm azzal,
Ha
otthagyod minden ékszered…
Mért is volna rajtad ékszer?
úgyis
Elhomályosítja azt szived.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Amióta szerelembe…

Amióta szerelembe estem,
Igazán, hogy
féleszű vagyok.
Szemkötősdit játszanak fejemben
S falnak mennek a
gondolatok.

Nem csoda, ha olyasmit teszek, mit
Józanan
tőlem nem láttatok.
Amit szinte szégyenlek kivallni:
A tükörbe is
pillantgatok.

Reggel sokszor jó estét kívánok,
És jó
reggelt, hogyha este van.
Isten hozott! mondom a menőnek,
S annak, aki jő:
élj boldogan!

Tollam gyakran a porzóba mártom,
A tintát
meg porzónak veszem.
S mindez hagyján! de mikor szájamba
A szivar tüzes
végét teszem…

Erre aztán elmondhatni ám, hogy
Valóságos
szerelem sebe.
Te miattad kaptam, lyányka… illő
Volna, hogy csókod
gyógyítsa be!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Amott fönn egy csillag ragyog…

Amott fönn egy csillag ragyog
A tiszta ég
legtetején;
De oly gyönyörüen ragyog!
Egy csillagon sincs annyi
fény.

És bennem így szól valami:
"Nézd, nézd,
Etelkéd e sugár!
Hagyd itt a földi életet,
Menj föl hozzá, ő téged
vár."

Fölmennék édesörömest,
De vágyam hasztalan
hevit,
Mert, ami fölsegítene,
Eltörve lajtorjám, a hit.

Pest, 1845. január

Anyám, anyám…

Anyám, anyám, oh
Legjobb s
legboldogtalanabb anya!
Nincs hát reményed,
Mit a fösvény való
beváltana?

Kiküldözéd, mint
Galambját Nóé, a
reményeket;
De teljesűlés
Zöld ágával meg egy sem érkezett.

Végső reményed:
Ha majd halálod meg fog
hűteni,
Fölmelegítnek
Még egyszer gyermeked hő könnyei.

Szegény anyám te!
Ez a vigasztalás sem jut
neked;
Elsírta könnyeit
Szerelmesének sírján gyermeked.

Pest, 1845. január – február

Apám mestersége s az enyém

Mindig biztattál, jó apám:
Kövessem
mesterségedet,
Mondtad, hogy mészáros legyek…
Fiad azonban író
lett.

Te a taglóval ökröt ütsz,
Tollammal én
embert ütök – –
Egyébiránt ez egyre megy,
Különböző csak a
nevök.

Pest, 1845. január

Avvagy én már soha…

Avvagy én már soha meg nem
nyugszom?
Mindörökké tart e lelki harc?
Oh leányka, e véget nem
érő
Kínozással, mondd, hogy mit akarsz?

Mert te kínzasz, mert te gyötresz
engem,
Pedig én meg nem bántottalak;
Vagy talán az megbántás
előtted,
Hogy szeretlek, hogy imádalak?

És ezért kell oly sokat szenvednem,
Oly
sokat, amennyit csak lehet!
Szívemet megvesztegetted, lyányka,
Hogy örökké
verjen engemet.

S ezelőtt még, ha reggeltül
estig
Gyötörtettem is a kínpadon:
Az enyém volt a pihentető éj:
Most
sem éjem többé, sem napom!

Mint galamb száll én felém az álom,
De
reám nem édesgethetem:
A galamb félénk madár… tovább száll…
Elriasztja
dobogó szivem.

Kérlek, lyányka, parancsolj
szivemnek,
Csendesítsd le e vad pártütőt,
Nehogy egyszer a
kétségb'esésnek
Óráján keresztüllőjem őt!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Az erdei lak

Költői verseny Kerényi és Tompával

Mint a szív az első szerelemnek
titkát,
Rejti a kis kunyhót bércek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen
szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.

Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
Susogó
erdőség rezgő lombozatja,
Min magát a vígan fütyölő rigófaj
És a búsan
búgó vadgalamb ringatja.

Mint a kergetett őz, fut le gyors
futással
Kis patak magasról a völgy mélységébe;
Kétfelől virágok, mint
kacér leánykák,
Kandikálnak a víz fényes tűkörébe.

S a viráglyánykákhoz jőnek az imádók,
Égő
szenvedéllyel jőnek a vadméhek,
S élveznek szerelmet. Hej, de sok
megjárja!

Vízbehullás vége részeg örömének.

A nap és a szellő szánakozva nézi;
Levelet
hajít le a szellő, számára,
És ha fennűl már ez életmentő
sajkán,
Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.

A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel
Jár az
anyakecske gödölyéi mellett.
Kikerűlt ettől s a vadméhektől mindig,
Mi a
kunyhó kicsiny asztalára kellett.

S búgó vadgalamb és fütyölő rigófaj
Nem
félnek, hogy őket csalják lépvesszőre…
Önmagáról tudja e lak népe,
milyen
Édes a szabadság tiszta levegője.

Nincsen itten rabság, nincsen itten
urkény,

Mely parancsolatját mennydörögve adja;
Csak az égiháborúnak
zeng koronként
Istentiszteletre buzdító szózatja.

És az isten jó, ő nem soká haragszik:
A
dorgáló felhők torkait bezárván,
Újolag mosolyg… a
megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.

Eperjes, 1845. április

Az utósó ember

Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?
Igen,
sírbolt, amelyben a föld,
Ez óriás koporsó fekszik.
És ott fejem fölött az
a fény
A nap? vagy a sírbolti lámpa?
Igen, sírbolti lámpa,
melynek
Bágyadtan pislogó sugára
Sötétségét a síri éjnek
Halvány
piros-sárgára festi.
S mily hallgatás!… de, hah, mi zendül
A némaságnak
közepette?
Madárszó vagy leánydal? Oh nem!
A férgek rágják a
koporsó
Behunyt szemű, hideg lakóit.
Igen, behunyvák a szemek
mind,
Melyekben egykor szerelemnek
S gyűlölségnek szikrája lángolt,
S
amelyekből oly undorítón
Nézett ki, mint a kéjleányok
A bordélyházak
ablakából,
A gőg, irígység, elbizottság,
A megvetés,
alázatosság.
Behunyvák a szemek, s hideg már
A szív, e kis pokol, amely
száz
Meg száz ördögnek volt tanyája,
Hol a bünök máglyája
égett
Kihamvadatlan lángolással.
Hanem már mindeneknek vége.
Alszik már
a becsűletorzás,
Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
S amely őket nyomban
követte,
A lelkiösmeret marása…
De ez nagyon régen halt már meg,
Az
újabb kornak nemzedéke
Ismerte ezt csupán hiréből. –
Mindennek vége.
Minden alszik.
Becsukva a szem. Hűlve a szív.
Csak én magam vagyok még
élő
A sírbolt roppant üregében,
S tünődöm, egy vendégre várván,
A
késedelmező halálra.
Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy
Megbirkozom
veled s legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
Ki egykor vakmerő
kebellel
Dacoltam sorssal és világgal.
Bátran jöhetsz. Meg nem
támadlak.
Hagyom magam. Erőtelen hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj
el.

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz

Hah, börtönöm ajtaja megnyilt,
– Nem
börtön-e a hivatal? –
Csókolgat a drága szabadság
Édes, tüzes
ajkaival.
De lelkem hová lett?… merre, o lélek,
Szárnyad suhogási merre
vivének?

Mi messze, mi messze röpülsz már,
Végetlen
előtted az ut;
Hiába suhanna utánad
A fecske, nyomodba se' jut.
El
lelkem után a messze világba!…
De vissza mi tart? szív, monddsza, mi
bánta?

Távozni! e gondolat úgy fáj,
Úgy fáj
nekem… és mi okért?
Volt itt szeretőm, hanem az már
A sírhalom éjibe
tért.
És nem vagyok én már senki barátja.
E puszta üres szót lelkem
utálja.

Pajtásaim! értetek a bú;
Elhagyni, fiúk,
titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít el,
Ez ver kebelembe sebet…
De
nem! mi vigadtunk minden időben,
Igy hát szomorú a búcsu se
légyen.

Föl, cimboraság, vigalomra,
S pogány
legyen a vigalom:
A bút kiürült poharakkal
Kegyetlenül üssük
agyon,
Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra,
Őt könnyre fakadni senki ne
lássa!

Pest, 1845. március végén

Azt hivém, hogy…

Azt hivém, hogy csak az emberek közt
Van
irigység és kajánkodás.
Csalatkoztam! mert amilyen a föld,
Ott fenn az ég
egy cseppel se' más.

Földön, égen nincs valódi béke;
Örökös
harc, örökös zavar.
Mint a földön, épenúgy az égen
Minden csak uralkodni
akar.

A nap és éj háborút viselnek,
Hol az
egyik, hol a másik nyér.
Mi a hajnal és az alkony?… a nap
S éj közötti
harcban elfolyt vér.

És mi a hold? egy zsarnok király ő,
És
jobbágyai a csillagok.
És a jobbágy, ki nagyon tündöklik?
Jaj neki, mert
számüzetni fog.

Hány jobbágyát számüzé e zsarnok!
Minden
éjjel hull alá nehány…
Tán te is így fényedért az égből
Száműzött
csillag vagy, szép leány?

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Barátim, csak vigasztalással…

Barátim, csak vigasztalással
Ne
szomorítanátok engem!
A bú egyetlen kincs, amelyet
A szerelemtől
örököltem;

S e kincset híven őrzi szívem,
(Mert a
sziv üresen nem állhat,
Kell, hogy legyen mindig lakója,
Akár öröm, akár
búbánat;)

E kincset el nem tékozolnám
A föld minden
gyönyöreért sem,
Minden darabja dallá olvad
Lelkemnek titkos
műhelyében.

S minden dal kő egy épülethez,
Mely a
felhőket érni fogja;
E büszke, fényes épület lesz
Kedves halottam
Pantheonja.

Pest, 1845. január

Be szomorú az élet énnekem..

Be szomorú az élet énnekem,
Mióta
eltemették kedvesem!
Csak úgy lézengek, mint az ősz virága,
Mely minden
szellő érkezésivel
Egy-egy megszáradt szirmot hullat el,
S mely csüggedt
fővel kimulását várja.

A fájdalom gyakorta megrohan,
Mint éhező
vad, mérgesszilajan,
S éles körmét szivembe vágja mélyen.
Kiáltok a sors
ellen átkokat,
Amely az embernek mennyet mutat,
Hanem megtiltja, hogy belé
ne lépjen.

Legtöbbször csendes, néma bánatom;
Élek?
nem élek? szinte nem tudom.
Jön és megszólít egy-két
jóbarátom;
Beszédeikre ritkán felelek.
Örültem egykor, hogyha
jöttenek,
Most, hogyha mennek, szívesebben látom.

Gyakran bolyongok föl s le
céltalan,
Bolyongok, míg – azt sem tudom, hogyan? –
A drága kislyány
sírhalmához érek,
Édes remény tart ottan engemet;
Remélem, hogy majd
szívem megreped…
Mért csalnak mindig, mindig a remények!

Pest, 1845. január

Búcsu kunszentmiklóstól

Szól a kakas
innen-onnan
Viradóra.
Kivígadtunk, takarodjunk
Nyugovóra.
Hej, ennek
a mai napnak
Nagy az ára…
T'om: sokáig fáj belé a –
Fáj belé a kezem
szára.

Fáj az én jobbkezem
szára
Véghetetlen,
Mert nagyon sok telt palackot
Emelgettem.
De ha
fáj is a karom, tán
Utójára
Fölbirom még e palackot –
E palackot…
bucsuzásra.

Ki veled, bor, ki veled, bor,
Az
üvegből!
Telesírom könnyeimmel
Két szememből;
De magam sem tudom én,
hogy
Majd az benne
Fájdalomnak vagy örömnek –
Vagy örömnek lesz-e
könnye?

Mostanában a
keblemnek
Megtelése
Fájdalomnak és örömnek
Vegyülése.
Az örömem
onnan ered,
Mert itt voltam;
El kell mennem: innen ered –
Innen ered a
fájdalmam.

Kiskunsági Szentmiklósnak
Ifju
népe!
Benyitottál a szivemnek
Közepébe;
Hej, pedig e szivközép,
ez
Szentek szente,
Nem sok ember fordult meg még –
Fordult meg még
eddig benne.

De kinek meg helyet adtam
Egyszer itt
benn,
Az ugyan ki soha többé
Nem megy innen.
Ezután úgy nézzetek
hát
A szemembe:
Rabok vagytok mindörökre –
Mindörökre a
szivembe'!

Hát közöttetek, ha
újra
Visszatérek,
Lesz emléke e barátság
Ünnepének?
Ünnep volt ez, a
barátság
Szép ünnepje,
Nem is hiszem, hogy valaki –
Hogy valaki
elfeledje.

Mostanáig itt vígadtunk
Tennap
déltül,
Nem csoda hát, ha kissé a
Fejem szédül…
De azért jól tudom
ám, hogy
Mit miveltünk?
Ettünk, ittunk, táncot jártunk –
Táncot
jártunk, énekeltünk.

Ilyen a magyar mulatság,
Már hiába!
Ha
iszik, hát jár a nyelve,
Jár a lába.
Hej, csak oly gyors lenne
honja
Haladása,
Mint lábának, hogyha táncol –
Hogyha táncol, a
mozgása!

Hanem hiszen száz szónak is
Egy a
vége:
Legyen rajtatok, barátim,
Áldás, béke.
Legyen oly vig
mindhalálig
A pályátok,
Amily vígak valamennyin –
Valamennyin ma
valátok!

…Hej ha volna ősz; elszállna
Már a
gólya;
Mennék én is már, ha még egy
Szóm nem vóna.
Kimondjam-e vagy ne
mondjam?
Eh, kimondom;
Mit szóltok rá, mit nem szóltok –
Mit nem
szóltok, semmi gondom.

Amott virít Szentmiklósnak
Egy
rózsája…
Hej csak soha ne is néztem
Volna rája!
Vagy ha már megbűvölt
édes
Arculatja:
Hadd lennék én, aki őtet –
Aki őtet
leszakasztja!

Kunszentmiklós, 1845. június 23.

Búm és örömem

Nincsen oly bú,
Mint az én búm.
Oh ha
én busúlok!
Keblem egy oroszlánbarlang,
S szívem benne
bárány;
Szaggatják az éhes oroszlánok
Fogaikkal, körmeikkel.
Vérét
isszák,
Csontját rágják
És velőjét szíják
E szegény báránynak
az
Éhes oroszlánok. – –
Olyan öröm sincs,
Milyen az én örömem.
Oh,
mikor én örülök!
Keblem egy édeni kert
S rózsa e kertbe'
szivem.
Napsugarakkal,
Tarka lepékkel
Játszik e rózsa,
S zeng
körülötte
A csalogány.
És jön egy angyal,
És leszakítja e rózsát,
S
illeti csókkal,
S keblire tűzi,
S véle az égbe röpűl!

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

Császár ferenc őnagyságához

Nagyságos úr! ismer engem,
Tudja azt a
rosz szokásom,
Hogy az igazságot isten-
S embernek szemébe
vágom.

Nagyságos úr! ön nem isten,
Csak ember, de
az sem nagy ám!
S így az igazságot önre
Ugyan mért ki ne
mondanám?

Nagyságos úr! kimondom azt,
Mert ön
énnekem nem árthat;
Cenzurázni nem akarok,
És így nem
rejiciálhat.

Nagyságos úr! meglehet, hogy
Önnek
számtalan bűne van;
Mind leimádkozhatja… de
Van egy
megbocsáthatatlan.

Nagyságos úr! tudja mi ez?
Nem, hogy
engemet kritizál,
A világért sem az!… hanem
Az, hogy ön verseket
csinál.

Nagyságos úr! az isten szent
Szerelmére,
mit gondol ön?
Azt hiszi: a költészet a
Nagyságos címmel együtt
jön?

Nagyságos úr! a költőnek
Szükséges, hogy
lelke légyen;
Hanem önnek lélek helyett
Spongyia van a
szivében.

Nagyságos úr! a spongyia
Lángot nem vet,
szikrát sem ád,
Akármikép ütik, verik…
Minek üti-veri tehát?

Nagyságos úr! valahányszor
Az ön verseit
olvasám,
Tudja: mi jutott eszembe?
Az, hogy: asinus ad lyram.

Drága, tisztelt nagyságos úr!
Az ön atyja
csizmadia;
Önnek is jobb lenne, ezt a
Mesterséget folytatnia.

Pest, 1845. szeptember 10. után

Drága orvos úr…

"Drága orvos úr!" szólék
eszemhez,
"Látogassa meg csak szívemet;
Látogassa meg, kérem… roszul
van…
És gyógyítsa ki, ha még lehet.

Nagy bizalma van szivemnek önben,
Mert ön
már többször segíte rajt.
De siessen, kérem, csak siessen,
Még talán
elűzheti a bajt."

És az ész, ez a jó háziorvos,
Nem késett,
hanem lesietett,
És megrémült és fejét csóválta,
Meglátván a vérző
beteget;

S így kiálta föl: "Fiatalember,
Mit
cselekszik ön, az istenért?
Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál –
Mért is nem
vigyáz magára, mért?

De legyünk csak egy kis türelemmel,
Még
talán… talán segíthetek."
Szóla, és a sebet megvizsgálván,
Abba
balzsamot csepegtetett.

"Ah!" felelt a szív, "ön a
reménynek
Balzsamát használja?… hagyjon föl…
Kínom szörnyü…
gyógyuljak, vagy haljak!…
A reménység sem gyógyit, sem öl."

Pest, 1845. augusztus

E szobában küszködött…

E szobában küszködött az
Élet és halál
fölötte,
Míg az élet
Őt, a szépet,
Őt, a kedvest,
elvesztette.

E szobában siratám őt
Könnyeimnek
tengerével:
– Szenvedésem
Avvagy létem
E tengert mért nem nyelé el!
–

E szobában lesz lakásom;
Édes kín lesz
laknom itten,
Itten laknom,
Őt láthatnom
Mindig éber
emlékimben.

Egy kivánatom leszen, ha
E szobából el
kell menni;
Az, hogy engem
Akkor innen
Szent Mihály lova vigyen
ki.

Pest, 1845. január – február

Egy asszonyi állathoz

Megláttuk egymás és a szerelem
Mindkettőnk
szívében lobbot vetett.
Fölösleges volt minden vallomás,
Értők a kölcsönös
tekintetet.
Alig mult egy nap, már csókoltalak.
S te visszacsókolál és
ölelél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.

Miként folyammá nő a kis patak,
S miként
tengerbe vész el a folyam:
Szerelmem akkép napról-napra nőtt,
S lett végre
tenger, mély, határtalan.
Láttam pirúló arcod hajnalán,
Hogy boldogságom
napja ujra kél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.

Boldogságomnak napja ujra kelt.
Boldogság
napja volt égő szived,
Amely szemedbe szállt, s onnan reám
Elolvasztó
sugárokat vetett.
Minő boldogság volt, ha háborgó,
Fölindult kebleden
pihentetél!
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.

Együttlétünknek végső napja jött.
Tán
mindörökre válandók valánk;
De gondolám, nyugtatva magamat:
Vár még egy
este boldogsága ránk.
Az este eljött. Épen bál vala,
Te bálba mentél,
hozzám nem jövél.
Te is leány vagy, édes angyalom.
Egy szikrával sem jobb
a többinél.

Igló, 1845. május

Egy fiatal íróhoz

Üdvezellek, ifju pályatárs,
Pályatársam s
szeretett barátom!
Egykor én terólad jósolék,
S jóslatom most teljesedni
látom.

Láttam egykor egy kis felleget,
S
megmondtam, hogy ebből fergeteg lesz,
E kicsiny felhőcske te valál,
És
most villámterhesen közelgesz.

Jőj és ontsd lelked villámait,
S
lángjaikkal gyujtsd föl a világot;
Rendűljön meg a föld, amidőn
Mennydörgő
jelszódat elkiáltod.

Hogyha majd villámlasz s
mennydörögsz,
Jőnek ellened zudúló hangok;
Mert ha nagy az
égiháború,
Félre szokták verni a harangot.

De azért dúl a vihar tovább
Minden
félrevert harang dacára.
Igy barátom, te se hajts ama
Jajveszéklő emberek
szavára.

Ekkép kellett volna nekem is
Tenni sokszor
ostromolt pályámon.
Én e tehetetlen hangokat
Figyelemre méltatám.
Sajnálom.

Eh, megtörtént, mit sajnálkozom?
Hadd
szorítsam jobbod, ifju bajnok,
Én, ki ilyen rokonszellemű
Pályatárs után
már rég sohajtok.

Fölléptél. Ez engem megujit,
Hogy a
sorompók közt ketten állunk.
Most, barátom, küzdjünk, hadd
legyen
Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

ALKU
Juhászlegény, szegény juhászlegény!
Tele
pénzzel ez a kövér erszény;
Megveszem a szegénységet tőled,
De rá'dásul
add a szeretődet.

"Ha ez a pénz volna csak foglaló,
S még
százennyi lenne borravaló,
S id'adnák a világot rá'dásnak,
Szeretőmet
mégsem adnám másnak!"

Szalkszentmárton, 1845. szeptember 25 – 26.

Egy hajfürthöz

Barna lyányka szép fejéről
Kaptam e
hajfürtöt én.
Én s e fürt együtt pihentünk
A leányka kebelén.

A bucsúnak órájában
Adta emlékül
nekem;
A bucsú órája óta
Mindig itt volt szívemen.

Oh ha nézem e hajfürtöt:
Minden perc
eszembe jut,
Melyben a boldogság szárnyán
Mennybe nyilt előttem
ut;

A letűnt szerelmi órák
Körülöttem
lengenek,
Mint vidám csillagsugáros
Túlvilági szellemek.

Nézlek, nézlek, drága hajfürt.
Hosszan
nézlek tégedet,
Aki üdvem holt időjét
A sírból kivezeted.

Hosszan függenek terajtad,
Oh szép
hajfürt, e szemek,
Hosszan… hosszan… és… utószor…
Minthogy már…
mást szeretek.

Pest, 1845. augusztus

Egy szép hölgy emléke

Ládámat tolvajtól nem féltem én,
Mert oly
üres, mint sok tudós feje.
Szivemben hordom kincseim… szivem
Sok szép
emlék kincsével van tele.

Ah, mon dieu, ha végiggondolom
Egy
gőzhajói útazásomat:
Minő boldogság!… útitársamúl
Egy gyönyörűséges szép
hölgy akadt.

Hölgyek körűl én szégyenlős vagyok,
Előbb
tehát csak némán bámulám;
Elszántam végre magamat, mivel
Oly nyájasan
pillantgatott reám.

Kitudtam a beszélgetés között,
Hogy ő
német szinésznő s Pestre mén…
Hohó, szinésznő, már kész a
kaland!
Háborgó szívvel ezt gondoltam én.

S ebédre mentünk. Az ebédnél a
Szép hölgy
bevágott vagy két itce bort.
Hanem dicséretére mondhatom:
Nem is látszott
meg rajta, hogy ivott.

Pest, 1845. június 25. – július 10. között

Elfojtott könnyek

Úgy sírhatnék!… megbántott
valami,
Nagyon megbántott, mondhatatlanul.
És a felhővel a lélek
rokon:
Megkönnyebbűl, midőn esője hull.

De én nem sírok, nem
szivelhetem,
Megfogadám, hogy többé nem sírok.
El, könnyek!… szívem
úgyis oly üres,
Megfértek benne, odafolyjatok.

Pest, 1845. február

HÍR
Mi hát az a hír, a költőnek híre?
Hogy
annyi a bolondja és irígye?
Van-e, van-e, ki nem sovárg utána?
Van-e,
van-e, kinek az nem bálványa?
S méltán! a hír fönséges terebély
fa,
Királyi széknél pompásabb árnyéka,
Zöld ágait ki századokra
nyujtja,
Rontó enyészet vésze nem fog rajta,
S hozzá magzatjai a késő
világnak
Zarándokolni áhitattal járnak.
Oh szép, oh szép a hír
borostyánfája!
Nem is csoda, ha hervadás nem bántja,
Hiszen tövét a
meggyilkolt boldogság
Kiontott vére és könyűi mossák.

Pest, 1845. február

Elmondom, mit eddig…

Elmondom, mit eddig
Rejtve
tartogattam,
Mint gyöngyét a tenger
Legmélyebb habokban.
Halld meg,
drága gyöngyöm,
Szép, szelíd galambom!
Amit érezék és
Szenvedék,
elmondom.

Éreztem szerelmet,
S szenvedtem
miatta,
És nagy volt szerelmem,
Nagy szivem bánatja.
Bánatom s
szerelmem,
Ez ikertestvérek,
Engemet gyötörni
Általad
levének.

Szigorú körülmény
Ajkamat lezárta,
Hogy
ne jőjön titkom
Senkinek tudtára.
Oh minő teher volt
Azt eddig
viselnem!
Hányszor volt alatta
Roskadóban lelkem!

Mint a napfény elvesz
Felhők
fátyolában,
Képedet szivemben
Eltemetni vágytam.
Könnyü szél
pusztítást
Tészen a felhőben,
S felsüt a nap akkor
Annál
égetőbben.

Sőt hazudtam többször
Másokért
szerelmet;
E hazugság által
Csak nagyobb kinom lett. –
S most tudsz
mindent, amit
Éreztem, szenvedtem;
Fogsz-e vígasztalni
Nyájas
feleletben?

Szólj, üdvességemnek
Megváltó
keresztje!
Nem nyilik meg ajkad?
Semmit sem felelsz-e? – –
Oh, mikép
felelnél,
Hiszen néma nyelvvel…
Kiterítve… holtan…
Koporsóban
fekszel!

Pest, 1845. január

Elnémult a fergeteg…

Elnémult a fergeteg süvöltő
Hárfájának
zordon éneke.
Nyúgodt a táj, mint az arc, mely küzdött
A halállal s már
kiszenvede.

Oly szelíd, szép őszi délután van!
Itt-ott
látni csak kis felleget;
A viharból ugy maradt meg ez, mint
Bús időkből az
emlékezet.

A faluknak bádogtornyait a
Nap sugári
megaranyozák;
Délibábak távol tengerében
Mint hajók lebegnek a
tanyák.

Áttekintek a nagy láthatáron,
Rónaság ez,
völgy- és hegytelen.
Szívem is most ily végetlen róna…
Nincsen benne
más, csak szerelem.

Szívem olyan tele szerelemmel,
Hogy
terhétől csaknem elesik.
Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága
Alig birja dús
gyümölcseit.

Szívem így, megtelve szerelemmel,
Egy
pohár, amely csordultig áll…
Drága bor!… s ha a lyány porba önti?
Kár
lesz… inkább idd ki te, halál!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

ARCKÉPEMMEL…

Arcképemmel, lelkem
arcképével
Ajándékozlak meg tégedet.
Nem bánom, ha senkinek sem
tetszik,
Csak neked tessék, lyánykám, neked!

Lelkem egy könyv, amely mindig
nyitva,
Olvashatja, ki mellette jár.
Olvassák is – a sok
forgatásban
Össze is van az szaggatva már.

Lelkem gyűrü, egy acélgyürű; de
Láthatsz
benne drágaköveket.
Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt
Egy gyémánt, a
tiszta becsület.

Lelkem oszlop, egy kősziklaoszlop,
Mely
soha meg nem rendíttetett,
Nem reszket… csak egy, csak egy
esetben:
Hogyha rászáll szép tekinteted.

Lelkem felhő, egy haragvó felhő,
Gyakran
ontja a villámokat;
De, leányka, te ne félj! – a villám
Tölgyeket sujt,
nem virágokat.

Lelkem Illés próféta, a mennybe
Száll a
dicsőség lángszekerén…
Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről
És
mennyországról lemondok én!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Fa leszek, ha…

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat
vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Csak, hogy
lényink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor
én csillagá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én
elkárhozom.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Fekete kenyér

Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy
kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb
kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is
az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a
fehér.

Szalkszentmárton, 1845. július 13 – 21. közö
tt

Felhő és csillag

Mikor isten a férfit teremté,
Homlokára
szállt sötét ború,
Nem tudom miért?… csakhogy e borúból
Lett a felhő s
égiháború.

Mikor isten a hölgyet teremté,
Örömében
sírva fakadott.
Most is látni ez örömkönnyeknek
Cseppjeit, a sok szép
csillagot.

Cinkota, 1845. szeptember

Forrás és folyam

Szelíd a forrás habja, s dalai
Beillenének
csengetyű szavának.
Ilyen szelídek és csengők valának
Ifjúságomnak első
hangjai.

Akkor kedélyem a forrás vala,
Mosolygó
tűkre a szép mennyországnak,
Nap, csillagok s hold beleláthatának.
Szivem
volt a forrás vig, fris hala.

De a kis forrás most már nagy
folyam,
Csengő szavát s nyugalmát elvesztette,
Vészek kergetnek vészeket
fölötte,
S belé a mennynek nézni hasztalan.

Ne nézz beléje, oh menny, hasztalan!
Magad
most benne ugysem láthatod meg,
Mert az csatáitól a fergetegnek
Mind
fenekiglen fölforgatva van.

És mit jelent e vérfolt a vizen,
E vérfolt
a haboknak közepette?…
Horgát a vad világ beléd ütötte,
Te vérzel, árva
hal, szegény szivem!

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

Félre mostan…

Félre mostan, hagyjatok
magamra,
Hagyjatok, ti régi cimborák!
Nem látjátok, hogy mi lett
belőlem?
Címerem most rózsa s nem borág.

Szerelemnek katonája lettem…
A lant, a
dal töltött fegyverem,
Töltés benne forró érzeményem,
Boldog én! ha a
csatát nyerem.

Oh, ha nyernék, istenem, ha
nyernék…
Tündérország, mely előttem áll;
Sikerüljön ezt bevennem:
akkor
Én leendek a tündérkirály!

Pest, 1845. augusztus

Félre mostan…

Félre mostan, félre a fejemről,
Bú, te
fekete, nehéz sisak!…
Jer, jókedv, te könnyű tarka csákó,
Melyen pajkos
tollak inganak.

Félre, bú, te lándzsa, mely szögezve
Vagy
tulajdon gazdád keblinek…
Jer, jókedv, te szép virágbokréta,
Mit
keblemre bátran tűzhetek.

Félre, bú, te alvilági kínpad,
Amelyen a
szív mártírkodik…
Jer, jókedv, te hattyutollas párna,
Melyen a szív
mennyről álmodik.

Jöszte, jókedv! jöszte, víg
barátom,
Csapjunk egy hatalmas ünnepet,
Oly hatalmast, aminő
közöttünk
Még soha nem ünnepeltetett.

Jöszte, jókedv! fényes szivárványod
Vond
keresztül a nagy ég-iven;
Jöszte, kezdd el szép szellemzenédet,
Hadd
táncoljon lelkem és szivem!

Kérdezed, jókedv barátom, hogy mért,
Mért
tartunk ilyen nagy ünnepet?
Csak azért, mert megtudom: a lyányka
Szeret-e
hát avvagy nem szeret?

Hogyha visszatérünk a leánytól
És
szerelmet tőle nem hozunk:
Messze utra küldelek, barátom,
S többé tán nem
is találkozunk.

Megvallom, hogy eddig én reszkettem
Az
időtől, mely most jőni fog,
De kihamvadt bátorságom lángja
Most, hogy épen
kell, megint lobog.

Gyalázat a gyáva katonára,
Ki a síkra
búsfélénken áll –
Vigalomra hát – vigan rohanjunk
A csatába – élet vagy
halál – – !

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Függ már a lant…

Függ már a lant megérintetlenűl,
Mellyel
keservemet elénekeltem,
Keservem, érted, a sír börtönének
Örök rabjává
záratott szerelmem.

Ott függ a lant megérintetlenűl,
S ha
megpendűl a méla nyúgalomban:
Az nem az összes hangszernek zenéje,
Egy-egy
húr hangja csak, mely kettépattan.

Pest, 1845. január – február

Gyalázatos világ

Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki
még?
Hogy szívemet sebezd…
De mért panaszlanék?
Hisz ami megtörtént:
mind, mind várhattam ezt.
Az én pályám nem mindennapi pálya,
S ki új utat
tör: gaz és tüske várja.

Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok;
De
megyek egyaránt,
Bár fájdalmas dolog,
Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja
bánt.
(Az én utamban sok a kígyófészek
S hogy eltiporjam, én beléje
lépek!)

Jó, hogy sebemre az ég orvosságot
ad.
Keblem varázsfüve
A büszke öntudat,
Mely tőlem már oly sok
fájdalmat elveve.
Ha ez nem volna, a kígyók marása
Eddig szivemnek
közepében ásna.

Mardossatok csak hát, ti
kígyófajzatok!
Eltiprom köztetek,
Kit eltiporhatok,
S akit nem: azt
majd az idő gyilkolja meg;
Mert az idő a jobb lelkek segéde,
Kiáll ezeknek
védelmezésére.

Idő, hű gyámolóm! benned megbízhatom,
Ha
úton-útfelen
Sárral dobáltatom…
Ha senki nem lesz is, leszesz te majd
velem;
Amelyet a szennyes világ dobott rám,
Megtisztitod te majd a sártul
orcám!

Pest, 1845. augusztus

Gyermekkori barátnémhoz

Te vagy? valóban te vagy az?
Vagy e
látmány csak képzelet?
Csak képzetemnek tündér délibábja,
Amelyben lelkem
ujra látja
Szép arcod s boldog gyermekségemet?

Te vagy valóban! ennyire
Csalódás nem
megy, nem mehet;
Ismérem én jól e szemek sugárát,
Amellyel glóriába
zárád
Hajdanta boldog gyermekségemet.

A kisleányból hajadon,
A kisfiúból ifju
lett;
Jött az idő, mely soha meg nem állott,
S miként a szélvész a
virágot,
Elvitte boldog gyermekségemet.

Azóta tiszta látköröm
Oly gyakran
elsötétedett,
S az éjszakában, mely sírként fedett el,
Csak egy csillag
volt, a könny, mellyel
Sirattam boldog gyermekségemet.

Viszontlátásunk ünnepén
Ölelj meg,
lyánykám, engemet;
Hagyd elfeledni kínos ifjuságom,
Hagyd karjaidban ujra
látnom
Ragyogni boldog gyermekségemet!

Borjád, 1845. szeptember 26. – október 7. kö
zött

Gyors a madár, gyors a szélvész…

Gyors a madár, gyors a szélvész,
Gyors a
villám;
Hanem az alföldi betyár
Még gyorsabb ám!

Ma őkelme csikót
szerez
Kecskeméten,
Szentmártonnál aznap át is
Megy a réven.

Holnap a csikót
eladja
Fehérváron,
Eladja, még újat is lop
E vásáron.

Holnapután már
valahol
Becskereken
Lovagol egy karcsu fakón:
A deresen.

Pest, 1845. február – március

Ha az isten…

Ha az isten ekkép szólna hozzám:
"Fiam, én
neked megengedem,
Hogy ugy halj meg, mint magadnak tetszik."
Erre kérném
akkor istenem:

Legyen ősz, de szép, szelíd, derült
ősz,
Sárga lombon fényes napsugár;
Sárga lomb közt zengje végdalát
egy
A tavasztól elmaradt madár.

S valamint az őszi természetre
A halál jön
észrevétlenül:
Énreám is így jőjön… csak akkor
Vegyem észre, ha
mellettem ül.

Ekkor, mint a lombon a madárka,
Zengjem én
is el végdalomat
Bűvös hangon, mely le a sziveknek
Fenekére s föl az égbe
hat.

És ha vége a varázséneknek:
Ajkaimat egy
csók zárja be,
A te csókod, szőke szép leány, te
Földi lények
legdicsőbbike! –

De ha ezt nem engedné az isten,
Kérném
akkor, hogy tavasz legyen,
Harc tavasza, hol rózsák teremnek,
Véres
rózsák, férfikebleken.

S lelkesítve zengjenek a
harcok
Csalogányai, a trombiták,
Ott legyek, s az én szivemből
szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.

S ha ledőlök ekkor paripámról:
Ajkaimat
egy csók zárja be,
A te csókod, te szép szabadság, te
Égi lények
legdicsőbbike!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Ha ébren meg nem látogatsz…

Ha ébren meg nem látogatsz,
Jőj hozzám
álmaimban,
Jőj hozzám, meghalt életem!
Sok mondanivalóm van.

Hisz egymással mi ekkorig
Oly keveset
beszéltünk;
Csak egy-két gyorsan illanó
Tekintet volt
beszédünk.

Tudod, ha hozzátok menék,
Te mindig úgy
futottál;
De más szobából titkosan
Rám gyakran pillantottál.

S öröm volt, látnom téged ott
Félig nyílt
ajtó mellett,
Mikéntha láttam volna az
Egészen megnyílt
mennyet.

Ha távozám: az ablakból
Tekintettél
utánam;
Vélted, hogy észre nem veszem?
Oh, én mindent jól
láttam.

De láttam temetésed is…
Csak ezt ne
láttam volna!
Az a gödör, mely sírod lett,
Az lett szivemnek
pokla.

Egyszerre lelkemet ezer
Mennykő csapása
érte…
Ekkor hullott alá a föld
Koporsód födelére.

Ott vagy te most, szent angyalom!
Eljősz-e
hozzám vajjon?
Mindenkor tárva lesz karom,
Ha jősz, hogy
átkaroljon.

Csak érintsen lehellete
Közelgő
szellemednek:
A mennybe föl, vagy sírba le,
Mindenhová
követlek!

Pest, 1845. január

Ha életében…

Ha életében nem szerettem volna
A szőke
fürtök kedves gyermekét:
Övé leendett életem, szerelmem,
Midőn halotti
ágyon feküvék.

Mi szép, mi szép volt a halotti
ágyon!
Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a téli
rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.

Pest, 1845. január – február

Hatalmas orvos az idő…

Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb
Minden
sebet befog.
Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd
Én is
meggyógyulok.
A bú, mely most sötét felhők villámtüze,
Lesz nyájas hold
sugára,
Mely tündökölni száll szelíd emlékezetem
Morajtalan
tavára.

És fon talán a sors nem fáradó keze
Egy
rózsás kötelet,
Mely összefűzi majd az életvágyat és
Fölépült
szívemet.
Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók
Mi keserűk
lehetnek,
Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond
Remény- vagy
élvezetnek.

Azért szeretném most, midőn hűlt
kebelem
Vágy-, s kívánságtalan,
Azért szeretném most, ha elmennék
oda,
Ahol Etelke van.
Öleld fel, oh halál, kifáradt éltemet,
És tedd a
temetőbe,
Mint keblén elszunyadt magzatját a szülő
Letészi
bölcsejébe.

És hogyha meghalok, ohajtásom csak
egy,
Barátim, tőletek:
Hogy engem a mellé a kedves kisleány
Mellé
temessetek.
Mik voltak álmaink, majd minden éjfelen
Elmondjuk ott
egymásnak,
S egyszerre indulunk, ha ébresztő szava
Zeng a
föltámadásnak.

Pest, 1845. január – február

Hazugság, amit…

Hazugság, amit annyiszor hallottam,
Hogy
ölni képes a nagy fájdalom.
Különben már rég nem volnál magadban,
Veled
fekünném, édes angyalom!
A fájdalom nem éles fejsze, melynek
Csapásától az
élet fája dől…
A fájdalom féreg, mely lassan, lassan,
De nem fáradva,
folyvást rág belől.

Pest, 1845. január

Hegyen űlök…

Hegyen űlök, búsan nézek le róla,
Mint a
boglya tetejéről a gólya.
Lenn a völgyben lassu patak tévedez,
Az én
fáradt életemnek képe ez.

Elfárasztott engemet a szenvedés.
Be sok
búm volt, örömem meg be kevés!
Bánatomból egy nagy árvíz lehetne,
Örömem
kis sziget lenne csak benne.

Fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a
szél,
Közelget az időjárás ősz felé;
Ősszel szép csak a természet
énnekem,
A haldokló természetet szeretem.

Tarka madár nem fütyörész az
ágon,
Sárgapiros levél csörög a fákon,
Innen-onnan lehull a fák
levele…
Bárcsak én is lehullanék ővele!

Holtom után vajjon mi lesz belőlem?
Vadfa
lenni szeretnék az erdőben;
Ott lenne az én számomra jó tanya,
Egész világ
engem ott nem bántana.

Szeretném, ha vadfa lennék erdőben,
Még
inkább: ha tűzvész lenne belőlem;
Elégetném ezt az egész világot,
Mely
engemet mindörökké csak bántott.

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

MEGPENDÍTEM…

Megpendítem hónapok multával
Még egyszer
szerelmi lantomat;
Még ez egyszer, egyszer és utószor,
Mert ezentúl hangot
ő nem ad.

Nem pazarlom én többé leányra
Dalaimat,
érzeményimet.
Érzéketlen bábak a leányok,
Szívet és dalt nem
érdemlenek.

Nem beszél vak indulat belőlem;
Csendes
elmém, higgadt szózata.
Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott
Szerelmem
kínjából támada.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
Nem lebeg
rajt szenvedély köde.
Mely előlem annyi szép virányt, de
Annyi puszta tájt
is elföde.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
Jaj de mit
lát, mit lát ott szemem?
Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom…
Nincs
barátság, nincs ott szerelem!

Egyedűl, e roppant nagy
világtól
Elhagyatva, szeretetlenűl,
Máriusként, aki számüzötten
Egy
országnak omladékin űl!

Nem lehet, hogy én még ne szeressek,
És
hogy engem ne szeressenek!
Bármily hideg a világ: szívem még
Nem fagyott
meg, szívem még meleg.

Lesz leány még, kell leánynak lenni,
Aki
éreztesse majd velem,
Hogy áldás az átkos élet, melyben
Van egy percnyi
boldog szerelem!

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

LEHEL
Melyik szerelmes nem választ magának
A
számtalan közűl egy csillagot?
És melyik költő nem választ magának
A
számtalan közűl egy bajnokot?…
Ezt Toldy Miklós, azt Kont lelkesíti;
Ki
a vitéz, ki engem föltüzel?
Ki e vitéz?… a kürtharsogtatással
Országokat
reszkettető Lehel!

Ez volt a hős, ez volt a kürt!… e
hősnek
Halála egy nagy égzengés vala;
Kilencszáz év mult, és ez
égzengésre
Most kél a viszhang: lantomnak dala.
Ti jászok és ti kúnok,
hallgassátok,
Mert, ugy hiszem, legjobban érdekel
Titeket, ő, a
kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel.

Mi a legjobb köszörükő? a bosszu;
Ez fente
meg a magyar kardokat.
Mi a leggyorsabb fergeteg? a bosszu;
Ez hordja
mostan a magyarokat.
Éles kardokkal, szélvészrohanással
A németek földére
érnek el;
Elől száguld a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető
Lehel.

Hiába fented kardodat, magyarság!
Felsőbb
hatalom esküdt ellened.
Harcod koporsó, óriás koporsó,
Amelybe dicsőséged
temeted.
Nagy lakomája volt ez a halálnak,
S kit el nem költe: mint rab
vesztegel.
Ezek között a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető
Lehel.

"Akasztófára!" dörg a német
császár,
"Akasztófára e zsiványokat!
Haha, hittétek-e ti száraz fák,
hogy
Teremni fogtok még virágokat?
Lám, kivirúltok újolag. –
Mivelhogy
A vezér elsőséget érdemel:
Előre hát, te
kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel!"

Kilépe a hős: "Isten néki,
császár,
Függjek koszoruként ez oszlopon. –
Német vagy, nem t'om: lesz-e
emberséged?
Meghallgatod-e végkivánatom?
Szeretnék egyszer még kürtömbe
fujni,
Vén bajtársamtól hadd bucsúzzak el!"
Ekkép beszélt a
kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel.

Megkapta kürtjét s úgy megfujta a
hős,
Hogy a császár megsiketült bele,
Megsiketűlt és eldőlt…
innenonnan
Kilencszáz éve, s még föl sem kele.
Nem is kel ő fel többé. –
Jászberényben
Még megvan a kürt csorba élivel,
Mit megcsorbított a császár
fején a
Győzötten is még győzelmes Lehel.

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

Hiába várlak hát…

Hiába várlak hát ezentúl?
Megsiratott szép
gyermekem!
Meg nem jelensz többé nekem?
Mint eddig gyakran
megjelentél
Szobámban csöndes éjeken.

Eljő az éj, eljő az éjfél;
Mi haszna jő?
nem jő veled.
Nem látom lengő szellemed,
S reményem eltörött
szárnyával
Födöm be bágyadt szememet.

Hová levél? miért maradsz el?
Örökre
kedves szép leány!
Hervadt orcám ijeszt talán?
Ne félj, ne félj hervadt
orcámtól:
Érted levék oly halovány.

Oh jőj fel egyszer még sirodból,
Mindennél
drágább árnyalak!
Csak hogy még egyszer lássalak;
Aztán mondd, hogy
terhedre van búm,
S többé nem háborítalak.

Pest, 1845. január – február

Hogy van, hogy azt a sok gazembert…

Hogy van, hogy azt a sok
gazembert
Egytől-egyig föl nem kötik?…
Tán csak azért, mert annyi
fája
Nincs a világnak, hogy reája
Akasztathatnék mindenik.

Oh mennyi, mennyi a gazember
E földön!…
én megesküszöm:
Ha mind esőcseppé változnék,
Negyven nap, negyven éjjel
esnék,
Támadna egy új vízözön.

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

Hol vagy te, régi kedvem?

Hol vagy te, régi kedvem?
Te pajkos, vad
fiú!
Fölválta lyánytestvéred,
A szótlan, méla bú.

Játékszered volt szívem,
Hová nem
hordozád!
Nyilként rohanva, vitted
A nagy világon át,

Mig végre megbotlottál
Egy sírhalom
fölött
S estedben a játékszer,
Szivem, kettétörött.

Pest, 1845. január

Hol van oly nagy pusztaság…

Hol van oly nagy pusztaság, mint
keblem?
Oh, e puszta oly határtalan!
Jobbra, balra terméketlen föld,
csak
Közepében egy élőfa van.

S hol van olyan nagy élőfa, mint
ez?
Árnyat az egész világra vet!
Tudjátok: mi e roppant fa
keblem
Pusztájában?… ez a gyűlölet.

El fog dőlni e világborító
Fa, ha majd egy
órjás megjelen.
E világborító fát eldöntő
Óriás a boldog
szerelem.

Pest, 1845. augusztus

Holdvilágos éj

A hold az égen egy ezüst lant,
Megannyi
húr a sugarak;
A hold ezüst lantján a szellők
Szellemkezekkel
játszanak.

Egy faluhoz közelg a vándor,
Egyúttal
költő is talán?
Mert úgy elandalodva csügg a
Holdon s elömlő
sugarán.

Megy, megy tovább a méla vándor,
S eléri
végre a falut;
A faluban csend, néma csend van,
Népsége régen
elaludt.

A kántor háza kapujánál
Szép hajadon leány
zokog;
Az este hűs… ő pongyolában…
Reszketnek a gyöngéd
tagok.

A vándor arra ballag és szól:
"Mi lelt, mi
lelt, szép hajadon?
Felelj, legszebbik holdsugár te,
Segíthetek-e
bajodon?

Hűségtelen kedvest siratsz tán?
Ha én
lehetnék kedvesed,
Olyan lennék, hogy a világ még
Nem láta oly
hűségeset.

Légy holdvilágom, szép leányka!
S nem
bánom: a sors bármit ad;
Legyen örök éj létem… csak hogy
Örökké lássam
holdamat!"

Igy szólt a vándor lelkesedve,
De a
leányka nem felel;
Csak áll és némán nehezíti
Kis kendőjét
könyűivel.

A hold a kántor szobájába
Sugárait most
beveti;
A kántor, a lyány részeg apja,
Benn feleségét döngeti.

Hatvan, 1845. július 10 – 12. között

Hová levél?,,,

Hová levél? te szebb reményeimnek
Korán
kiégett hajnalcsillaga!
Keresni foglak; – hasztalan kereslek?
Vagy még
meglátjuk egymást valaha?

Ha majd az éjnek hallgatag felében
Halvány
sugárt a hold a földre vet:
A temetőnek küszöbét átlépem,
S fejem lehajtom
sírhalmod felett.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És
elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy meghallgasd, amit majd ajakam
szól:
A szerelemnek epedő szavát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És
elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy letöröljed lankadt pilláimról
Az
érted omló könnyek záporát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És
elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy szellemed majd égő csókjaimtól
S
keblem tüzétől melegűljön át.

Vagy holtjokat a sírok ki nem adják
S csak
a mennyben találkozol velem?…
Vagy többé sem az éj, sem a
mennyország
Meg nem mutat már tégedet nekem?!

Pest, 1845. január

Hull a levél a virágról…

Hull a levél a virágról,
Elválok én a
babámtól.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád,
kedves
Galambocskám!

Sárgul a hold az ég alján,
Mind a kettőnk
oly halovány.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád,
kedves
Galambocskám!

Harmat hull a száraz ágra,
Könnyek
hullanak orcánkra.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád,
kedves
Galambocskám!

Lesz még virág a rózsafán,
Egymást még mi
is látjuk tán.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád,
kedves
Galambocskám!

Pest, 1845. január 7.

Háborúval álmodám…

Háborúval álmodám az éjjel,
Háborúba
hítták a magyart;
Fölhivó jelül, mint hajdanában,
Országszerte járt a
véres kard.

S fölriadt a véres kard láttára,
Akinek
csak egy csepp vére volt.
A szabadság drága koszorúja,
Nem hitvány pénz
volt a harci zsold.

Épen e nap volt menyegzőnk napja,
Az
enyém, leányka, s a tiéd;
S én, hogy haljak a honért,
elhagytam
Házasságunk első éjjelét.

Úgye, lyányka, a menyegző napján
Menni és
meghalni, szörnyü vég?
És mégis, ha rákerülne a sor,
Ugy tennék, mint
álmomban tevék.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Három szív története

1

Volt egy lovag, kinek nem volt
hazája,
Mert rajtütének ellenséges népek,
És pusztulás lett, mit hozának
rája
Komor fényében a csaták tüzének.
Komor fényében a csaták
tüzének
Piroslott a lovag hős arca szinte
S piroslott vére, melyet bőven
önte
Megmentésére a hon életének.
De hasztalan folyt a lovagnak vére;
Ő
megmaradt és honja véget ére.
S a hontalan lett fának eltört ága,
Mit a
fáról a fergeteg törött le,
S mit ez most kerget a széles világba.
Midőn a
felhő ott szállott fölötte,
Ahol volt a ledöntött hon határa,
Megállott és
letérdepelt hantjára,
Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
A földre, mely
holt nemzetének sírja;
Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet
Elvesztett
mindenéből még megtarta:
S ezt tékozolni másra nem akarta. –
Megindult és
ment tompa búja mellett,
Mely árny képében őt folyvást kisérte.
Midőn
kifáradt már a bujdosásban:
Csöndes vidékbe megpihenni tére
Egy idegen nép
távol országában.
És gondolá azt is, hogy őt halála,
Ha egy helyen lesz,
hamarabb találja;
S ha ráhull a halál fehér virága,
Beteljesűlve minden
kívánsága.
Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,
Hová fáradtan megpihenni
tére,
S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen,
Hogy a vidéknek vált bámult
diszére.
De ő a lyányka szépségét nem látta,
Semmit sem látott, csak
romját honának;
Nem látta, hogy rá gyakran szállt a
lyányka

Tekintetének csillagos világa,
S tekintetei mi lángolók
valának!
Igy a leányka napjai folyának,
S arcára halvány liljomot
föstének
Gyötrelmei a szólni nem merésnek;
Mert mit mondhatna a fényes
lovagnak,
Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
De pórszülőknek egyszerű
magzatja? –
És a vidéket még egy ifju lakja;
Szegény fiú, a legszegényebb
szolga,
Tengődve éli nyomorú világát,
Kit tán megölne sok fárasztó
dolga,
Ha nem láthatná néha a leánykát;
A titkon bámult lyányka
láthatása
Fogyó erője meghozó varázsa.
Fél rágondolni, hogy kérjen
szerelmet
A pór, de gazdag szülők gyermekétől,
Ő, akinek ha jut száraz
kenyérből
Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet.
S ő mégis boldog, és
azzal beéri,
Hogy a leánykát messziről kiséri.

2

És a lovagnak kondult a nagy óra,
Mely e
világból őt egy másba vitte,
Ahol bitor kény mennykövit nem szórja
Az
ártatlanság népének fölötte.
Letették őt az anyaföld ölébe;
Követ nem
tettek a halom fölébe,
Mely pajzsa lett az élet búja ellen…
Miért is
volna kő? a lyányka szíve,
Halála által kő lett, érzéketlen;
S ha nincsen
érzés a szív birtokában,
Az ember mit keressen a világban?
Nem volt a
lyányka sem sokáig földi.
Lefekvék, honnan senki fel nem költi.
És a
szegény, az árva, árva szolga,
Tüntén egyetlen gyönyörűségének,
Az élet
terhét hogy viselte volna?
Végét vetette terhes életének.

3

Az éjszakának sírnyitó felében
Fölkél a
szolga, és a helyre mégyen,
Hová temették a kedves leánykát;
Akarja látni
élte szép bálványát.
De a leánnyal nincs találkozása,
Mert a leány a
sírból szinte eljár,
Hogy a lovagnak szellemét meglássa,
S ott vár, ott
vár, de szinte hasztalan vár;
Mert a lovag száll messze, messze
tájra,
Elszáll megnézni: rab-e még hazája?

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

Ismerjetek meg!

Ismerjetek meg végre: ki vagyok?
Álarc
alatt volt mostanáig képem.
De már meguntam én álarcomat,
És azt most
ünnepélyesen letépem!

Olvastátok vidám dalaimat?
Azt
gondoljátok, hogy lelkembül írom?
Oh, dalaimban a kedv, nevetés,
Csak
olyan ez, mint a virág a síron.

Kivűl a síron nyílik a virág,
S belűl a
sírban féreg és halott van;
Igy írtam én enyelgő dalokat,
Mig lelkem
haldokolt a fájdalomban.

De többé nem leszek komédiás,
Ki víg
pofákat vág a közönségnek,
És odabenn a színfalak között
Arcán
kínszenvedés könyűi égnek! –

Oh nem, ez mégsem szép
határozat!…
Muljék oly gyorsan, amily gyorsan támadt.
Szenvedjen bár
szivem: a víg dalok
Ne szűnjenek meg… hátha általok
Kissé vidítom
szomorú hazámat.

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

Jaj, be bús ez a harangszó!

Jaj, be bús ez a harangszó!
Neked
harangoznak,
Kedves, hervadt rózsaszála
Tizenöt tavasznak!

A templomnál van koporsód,
Koporsód van
itten!
Hova veled vőlegényként
Egykor jőni hittem.

Védangyala kedvesemnek
Odafönn a
mennyben!
Szánj, és vedd el eszemet, vagy
Vígasztalj meg engem.

Vagy talán te is meghaltál?
Tán megölt a
bánat?
Hogy hervadni hagytad ezt a
Legszebb rózsaszálat.

Pest, 1845. január

Játszik öreg földünk…

Játszik öreg földünk
Fiatal sugarával a
napnak;
Pajkos enyelgés közt
Egymásnak csókokat adnak.

A Duna hullámin,
Bércén, völgyén a
vidéknek,
Tornyokon, ablakokon,
Mindenhol csókjaik égnek.

Oly jókedvü a nap
Jöttén; jókedvü
lementén,
Mintha nem is látná
Sírhalmodat, édes Etelkém!

Pest, 1845. január – február

Jókay mórhoz

Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian
gyülölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?
Szeretlek
téged, oh barátom…
Nem, nem barátom!… megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel
illetélek;
Mert a jelenkor gyermekének
E szó "barát" csak
gúnyolás.

Percenként jobban-jobban el-
Sötétül
láthatárom,
De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom…
Hisz
annál fényesebb a csillag,
Minél sötétb az éjszaka.
Tudom, mert a szív
mondja nékem:
Te lész sötét, kietlen éjem
Hamvadhatatlan
csillaga.

Nem hiszek én már senkinek,
Nincs senkiben
bizalmam,
Mert életemben sokszor, ah,
Oly sokszor
megcsalattam.
Bizalmam várát fölgyujtották,
Ledöntötték az
emberek;
Romjai között egy ép oszlop van:
Te állasz ott… csak te…
magadban…
Téged le nem dönthettenek.

Szentül hiszem, ha a világ
Elfordul is
szivemtül,
Ha a világnak ajakán
Rám átkok átka zendül:
A te ajkadról
akkor is még
Reám csak áldás lebben el…
Ha az egész világ egy kéz
lesz,
Mely eltaszít, miként dögvészest:
Kezed még akkor is
ölel.

Tudom, hogy így tesz a világ,
Hogy így fog
tenni vélem.
Fejemre köveket hajít,
Míg éltemet leélem.
S hóhéraim, ha
halva fekszem,
Agyonveretve, egykoron:
Koporsómhoz majd odalépnek,
S
melyet elébb megkövezének,
Babérral födik homlokom.

Oh e babér, amellyel a
Világ magát
gunyolja,
Ez a babér, ez a babér
Velőm égetni fogja.
De nem soká tart
égetése…
Te, lelkem megmaradt fele,
Hozzám te szinte eljövendesz,
És
koszorúmra könnyet ejtesz,
S eloltod lángjait vele.

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

REMÉNY
Mi a remény?… förtelmes kéjleány,
Ki
minden embert egyaránt ölel.
Ha rápazarlod legszebb kincsedet,
Az
ifjuságot: akkor elhagy, el!

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

Jőj, tavasz, jőj!…

"Jőj, tavasz, jőj!" – gondolám az ősszel,
–

"Várlak, mert boldogságommal jősz el;
Kinn falun lesz ifju, szép
galambom,
És szabad lesz őt meglátogatnom;
S hogyha tőle száz mérföldre
lennék,
Száz mérföldről is hozzája mennék.

Ha jön a nap hajnal-ölelésre,
Ha megy a
nap éj-fölébresztésre,
És a hold, a zultán, ha belépe,
Csillaglyányos
gazdag háremébe:
Én galambom hű árnyéka lészek.
Követője minden
lépésének.
Míg szerelme, mint tavasz! virágod
Melegűlő keblén
kicsirázott,
És amíg ő e virágot szűzi
Pirulással én szivemre tűzi:
S
mért nem tűzné? s lehetetlenség-e?
Hogy menyasszonycsók leend a vége.
Jőj,
tavasznak illatos füzére!
Tegyelek föl jegyesem fejére!"

*

Jőj, tavasznak illatos füzére!
Tegyelek
föl sírja keresztjére.

Pest, 1845. január

Ki a szabadba!

Ki a szabadba, látni a tavaszt,
Meglátni a
természet szinpadát!
Az operákban ki gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn
kedves operát.

A természetnek pompás szinpadán
A
primadonna a kis fülmile;
Ki volna, énekesnők, köztetek
Merész: versenyre
kelni ővele?

Megannyi páholy mindenik bokor,
Amelyben
űlnek ifju ibolyák,
Miként figyelmes hölgyek… hallgatván
A primadonna
csattogó dalát.

És minden hallgat, és minden figyel,
És
minden a legforróbb érzelem…
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak
csak kopáran, hidegen.

Eperjes, 1845. április

MAGYARORSZÁG
Te sem termettél ám
szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sűlt egy részét nyersen
hagynád,
S elégetnéd más oldalán.
Mig egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak
a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény
fiad.

Eperjes, 1845. április

Kicsapott a folyó…

Kicsapott a folyó,
Vízben úszik a
táj.
Túl a vizen lakol,
Édes rózsám, ne várj.
Elvitte az árvíz
A
töltést, a hidat;
Amott megy a hidból
Az utósó darab.

Magam egy halomról
Nézek át a vizen;
A
vizen keresztül
Galamb száll sebesen.
Nem is tudom ugyan:
Galamb-e
igazán,
Ami ott száll… vagy az
Én sohajtásom tán?

Pest, 1845. február – március

PEST
Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan!
S én
Pestnek mindig jóbarátja voltam,
És ahol csak kell, hát pártját
fogom.
Volt itt nekem sok kellemes napom.
Kivált h' az utcán
kóborolhatok:
Az angyaloknál boldogabb vagyok.
Egy óriáskigyó
bámészkodásom,
Végighuzódik a népsokaságon.
S aztán itt minden olyan
érdekes,
A sziv örömében csak ugy repes.
A vargainasok pofozkodása,
A
bérkocsiknak embergázolása,
A zsebmetszők, a pörölő kofák
Az embert mind
igen mulattatják.
S azt kell még látni, hogyha szép időben
Sétára kél a
tarkabarka nőnem;
Mi szépek ők, mi szépek, teringette,
Elől kifestve és
hátul kitömve.
Hát ahol a dicső arszlánok járnak!
Azt nevezem aztán
baromvásárnak.

Pest, 1845. február – március

ORBÁN
Komor, mogorva férfiú
Volt Orbán,
Bár
oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
De hisz mogorva ép azért
Volt
Orbán,
Mert oly vidám hajnal pirult
Az orrán.

Oka egyébiránt maga
Volt Orbán,
Hogy
oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
Temérdek borfélét ivott
Meg
Orbán,
Vidám hajnal azért pirult
Az orrán.

Pest, 1845. február – március

Kéket mutatnak még…

Kéket mutatnak még a távol erdő
Virító
fáin a zöld levelek?
Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén?
Ha vakmerő
harcosként rajt teremvén,
Kergetni kezdi őt a fergeteg.

Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal?
Ha
vőlegényét várja, a napot;
S harmatkönyűket sír még a bús özvegy,
Az éj?
midőn a csillagokhoz fölmegy,
És látja a sok árva magzatot.

Megmérhetetlen látköröm volt egykor,
Hanem
most már nem látom ezeket:
Az a kis domb, mely kedvesem takarja,
Rám nézve
kél átláthatlan magasra,
S elrejt előlem földet és eget.

Pest, 1845. január – február

Két testvér

Van énnekem egy kedves cimborám,
Talpig
derék, becsűletes fiú;
Midőn szomoruságnak szele fú,
Vidámság köpenyét
akasztja rám.

Ha nemzetem sorsára gondolok,
S szivem
szorítja fojtó sejtelem:
Az én kedves pajtásom ott terem,
És szól, hogy ez
nem férfias dolog;

Azt mondja, hogy csak várjak egy
kicsit,
Hogy majd idővel másformán leszen,
Az ég kegyébe ismét
fölveszen,
És, minket árva népet, megsegit.

Ha szerelem bújában epedek,
És a lemondás
már-már főbe ver,
Az én kedves pajtásom nem hever,
Hanem jön és szól: ne
legyek gyerek.

Azt mondja, hogy ne hagyjam
magamat;
Ámbátor az most rám nem is figyel,
Ki szerelmem tőkéjét vette
fel,
Majd megkerűl még tőke és kamat.

S ha eszmetársulatnál fogva itt
Eszembe
jut borzasztó pénzügyem:
Biztat, hogy a szerencse, elhigyem,
Számomra is
megnyitja markait;

Azt mondja, hogy még megjön az idő,
Hol
fűtetlen szobában nem lakom,
Ha szűk udvarra nyíló ablakom
Tábláin a tél
dérvirága nő. –

Az én kedves pajtásom így
beszél
Kimondhatatlan barátságosan,
S lelkemnek oly széles jókedve
van
Bút, bajt felejtő meséinél.

E jó fiúnak egy rossz bátyja van,
Igen
komor, goromba férfi ő;
Ez a rosz bátya mindig közbejő,
És fölpofozza
öccsét csúfosan,

S tőlem kegyetlenűl elkergeti.
Levert
kedéllyel ballag tőlem el,
De újra jő, vigasztal és ölel
A jó fiú, ha
szerit ejtheti.

Tudjátok tán, s fölösleges a szó:
Ily
jóbarátomúl kit bírok én?…
Vigasztaló pajtásom a remény,
S komor,
goromba bátyja a való.

Pest, 1845. január első napjaiban

Költő lenni vagy nem lenni

Légy átkozott, te átkos pillanat,
Melyben
fogantatám,
S te, melyben kínnal a kín emberének,
Költőnek szűlt
anyám!
Oh költészet, te a
Gyanútalan szív csalfa pókhálója,
És azután
foglyodnak
Oly irgalomtalan fojtogatója!

Véremből már te oly sokat szivál,
Mérges
fulánku pók!
De szálaid bármilyetén kuszáltak,
Még
elszaggathatók.
Letépem azokat,
Bármint keresztülszőtték-fonták
szívem,
S ha összenőttenek már:
Ugy velök együtt szívem is
kitépem!

De véremből e gyilkos férget én
Többé nem
hizlalom,
Ugyis, mi lenne a kiszívott, elfolyt
Vérért a
jutalom?
Dicsőség legfölebb,
Ez a szem fényét elvakító semmi;
És még az
is nagy kérdés:
E semmi is fog-e jutalmam lenni?

Széles folyódon úszom ezután,
Oh
mindennapiság!
Ballagsz velem majd, és csendes folyásod
Sziklák közé nem
vág.
Nem lesz hirem, nevem,
Tán a boldogság karjai sem várnak,
De lesz
mégis nyugalmam,
S a nyúgalom fele a boldogságnak.

És elnémuljak mindörökre hát?
Egy hangszer
életem;
E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat,

A szögre
föltegyem?
Hallgasson örömem?
Ne légyen hangja többé
fájdalmamnak?
Hallgathat-e a tenger,
Midőn hullámin szélvészek
rohannak?

Nem, költészet, nem hagylak el soha,
Mert
nem hagyhatlak el!
Táplálni foglak a gyötört kebelnek
Legforróbb
vérivel.
Nem bánom: tépj, eméssz,
Másoktól meghallgattatást sem
várok,
Azért éneklek, költök,
Mig végső csep vérem ki nem
szivárog.

Pest, 1845. február

Le az égről hull a csillag…

Le az égről hull a csillag;
Szemeimből
könnyek hullnak.

Nem tudom, mért hull a csillag?
Könnyeim
halottért hullnak.

Csak hull, csak hull könny és
csillag;
Egyre hullnak, mégsem fogynak.

Pest, 1845. január

Lyányka, mikor…

Lyányka, mikor úgy együtt sétáltunk,
Én
nem szóltam és te hallgatál.
Hej! ha tudnám, be sokért nem adnám,
Hogy te
akkor min gondolkozál?

Én csak ilyenféléket gondoltam,
Hogy…
izé… bizony már nem tudom:
Mit gondoltam? – csak hogy volt
temérdek
Gyönyörűséges gondolatom.

Minden eszmém tündércsengetyű volt,
Mely
bűbájosan csilingele,
Bájosan,… de némely'k olyan búsan,
Hogy szivem
majd megrepedt bele!

Pest, 1845. augusztus

Láttam két hosszu nap…

Láttam két hosszu nap
Hideg
tetemidet,
A szótlan ajakat,
A becsukott szemet;

Csókoltam homlokod
Letarlott édenét,
–
Ez első csókom volt,
S te ezt sem érezéd! –

Csókoltam, rombadőlt
Oltárom,
homlokod;
És e csókban hideg
Lelkem reáfagyott;

Csókoltam szemfedőd,
E dönthetlen
határt,
Min túl nem léphetek,
Mely mennyemből kizárt.

Láttam koporsódnál
A fáklyák
lángjait,
És a gyászszekeret,
Mely temetőbe vitt;

Ott voltam magam is,
Hallám, amint a
hant
Az ásók éliről
Tompán reád zuhant…

Mindent, mindent tudok!
És mégsem
hihetem;
Mindez nem álom-e?
Kétkedve kérdezem.

És hozzátok megyek,
S tekintek
szerteszét:
Nem látom-e szemed
Tündökletes egét?

Nem látom, mindenütt
Hiába keresem,
És
hazatérek, és
Sírok keservesen.

Pest, 1845. január

Líliom peti

Líliom Peti volt ám csak
A derék
legény!
Alig akadt volna párja
A föld kerekén.

Emberül megűlt ő minden
Paripa
hátán;
Le nem vetette volna a
Hétfejű sárkány.

Amennyi bor öt más embert
Döntött volna
meg:
Annyi még jóformán meg sé
Kottyant Petinek.

S ahol vele elvágtatott
Gyors
paripája,
Majd megveszett a falusi
Lyányság utána.

De nyakravalója lett a
Hóhér
kötele…
Miért? azért, mert Angyal Bandi
Lelke bújt bele.

Pest, 1845. június 25. – július 10. között

M. e kisasszony emlékkönyvébe

Legboldogabb perc életünkben az,
(Még nem
próbáltam, ámde ugy hiszem)
Ha kedvesünkkel oltárhoz megyünk.
S neked
maholnap e sorsod leszen.
Megállítnám, ha volnék Józsue,
Megállítnám itt a
napot, időt,
Hogy mindörökké oly boldog lehess,
Minő ekkor lész az oltár
előtt.

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

Meg ne ítélj…

Meg ne ítélj a találkozásról,
Mely
közöttünk a legelső volt!
Mint magát ekkor viselte nyelvem:
Az nem mindig
olyan néma, holt.

Ajkaimról hallhatják gyakorta
A beszéd
megáradt folyamát,
S közbe-közbe tréfa úszik árján,
Mint enyelgő
csónakos-család.

De midőn tevéled összejöttem,
Ajkamon szó,
hang meg nem jelent.
Fergeteg ha van keletkezőben:
Megelőzi temetői
csend.

Fergeteg volt itt keletkezőben,
Fergetegre
készült kebelem,
S az kitört már… ontja villámlását,
Mennydörgését a vad
szerelem.

Zúg, süvölt és szaggat és ront és
bont
Bennem a föllázadt fergeteg…
De tűröm; tán egykor, mint
szivárványt,
Látom majd viszonszerelmedet.

Pest, 1845. augusztus

Megteremtéd lelkem új világát…

Megteremtéd lelkem új világát,
Szerelem
dicső világa ez!
Hálából e szív, örök tüzével,
Istenséged szent oltára
lesz.

Oh leányka, ha te nem szeretsz is,
Engedd
meg, hogy szerethesselek,
Mert különben köztem s a világ közt
Megszakadnak
minden kötelek.

Vad, sötét föld keblem
birodalma,
Fejedelme gyűlölő harag,
Harcban állok a nagy mindenséggel
–
Szeretetre csak képed marad.

Képed a fény, az egyetlenegy fény,
Mely
keblemnek éjjelébe jár,
Mint a rabhoz, földalatti börtön
Kisded ablakán, a
napsugár.

Én szeretlek! bár tudom: mily rém a
Nem
viszonzott szerelem baja;
De kit annyi rém gyötör, szivemnek
Könnyű lesz
azt is megszoknia.

Nem viszonzott szerelem
keserve!
Türelemmel hordom terhedet,
Mint az istenember a
keresztfát,
Melyen aztán megfeszittetett.

Pest, 1845. augusztus

Megvallom, hogy…

Megvallom, hogy én az iskolában
Rest
tanúló voltam, szörnyű rest.
Légy tanítóm, jó leányka, tőled
Majd tanúlok
édesörömest.

S okvetetlen tőled kell tanulnom,
Amit
mostan tudni akarok.
Nem tanulják azt az iskolában,
Nem tudják azt a
professzorok.

Nos, leányka, lész-e hát tanítóm?
Kell-e
tőlem a professzorság?
Azt szeretném én csak megtanulni:
Mit tesz az a
szó, hogy "boldogság"?

Nem kerűl ám sok fáradságodba,
Ne gondold;
csak egy kis percig vársz…
Szólnod sem kell… minek?… egy
tekintet
Mindent oly szépen megmagyaráz.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Messze estem…

Messze estem, oh lyánykám,
beszédes
Szemeidnek szép sugáritól…
(Szemeidből jóság és vidámság,
E
kedves két égi gyermek szól.)

Messze estem tőled, oh, te szép lyány.
Te
aranyba foglalt drágakő!
De a nap, hol majd elédbe állok,
Ez a nagy nap
nemsokára jő.

Nagy lesz e nap, sorsomat határzó,
Mint
Waterloo Napoleonét.
Még király vagyok… kevélyen hordom
Koronámat, a
fényes reményt.

Oh, de mi lesz éltem, ha fejemről
Porba
hull e drága korona?
Mi lesz akkor éltem?… fájdalomnak
Oceánján a
Szentilona.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Messze vándoroltam…

Messze vándoroltam, elhunyt édes
lelkem,
De mindig, mindenütt, ahol jártam-keltem,
Bánatos emléked, mint
egy sötét fátyol
Huzódott utánam sírodnak halmátol.

Visszajöttem hozzád. Csókot nem
adhattam
Nyájas idvezletül; mélyen vagy alattam.
Lehajtom fejemet árvafűz
módjára,
Nem lágy kebledre, de kemény fejfádra.

Játszanak ujjaim, nem szőke hajaddal,
Tán
már hamvaidból sarjadt fűszálakkal;
És hallok suttogást, nem kedves
ajkadét,
Hallom suttogni csak a temető szelét.

Ekképen merengek sírod csendes halmán,
A
lefolyt időre nyugodtan gondolván,
Nyugodt már kebelem. Fájdalmam
szélvésze
Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze.

Alvó tenger a mult. Halálod a
kőszirt,
Amelyen reményim sajkája kettétört,
Ez a durva kőszirt most már
olyan szépen
Áll a látkör végén a kék messzeségben;

És állani fog az szemem előtt
váltig.
Szívemen lesz képed, Etelkém, halálig!
Függni fog szívemen képed,
mint domború
Sírodnak fejfáján e hervadt koszorú.

Pest, 1845. június 25.

SZERELEMVÁGY
Szeretnék már szeretni újolag…
Mit ér a
kert, ha rózsát nem terem?
Ha szerelemmel nem diszeskedik,
Mit ér az élet,
ifjuság nekem?

Szerettem én, s csak búját érezém
A
szerelemnek mind ez ideig,
S e bú mindennél édesebb vala,
Mire szivem csak
emlékezhetik.

Oh istenem, ha gyötrelmében is
Ily
boldogító már a szerelem:
Hát akkor még minő lehet, ha a
Szívben szelíd
moslygással pihen!

Lelkem bolyongó, hontalan madár,
Keresve
száll: fészkét hol rakja meg?
Hol a leányszív, amely megnyilik
Tanyát
ohajtó érzeményinek?

De bár szeretni vágyok újolag,
A holt
leánykát nem feledtem el…
A hegytetőn még űl a téli hó,
Midőn tövében
már virág fesel.

Pest, 1845. június 25. – július 10. között

Mi bűvösbájos hang…

Mi bűvösbájos hang?
Völgyben csendült meg
ünnep-est harangja?
Mely a buzgó falut
Imádkozásra szentegyházba
vonja;

Vagy lelkem álmiban
Cseng édesbús emléke a
lyánykának?
Ki szép és ifju volt
S kinek sírjára könnyeim
folyának.

Eperjes, 1845. április

FELSÜLÉS
Ebédre hítak. Elfogadtam
A meghivást nagy
szívesen,
Nem az ebédre nézve,
Hanem mert vettem észre,
Hogy köztünk
szép lyány is leszen.

S volt szép lyány, mégpedig milyen
szép!
Könnyű lehellet termete,
Fehér egén szemének
Sötétkék napok
égtek…
De ez nem tartozik ide,

Csak hogy szép lyányka volt, nagyon
szép,
S én őt tüstént megszeretém.
"Kigyúlt indúlatommal
Ebéd után
azonnal
Kirontok!" így elmélkedém.

Ebéd alatt erősen szítam
A szíverősítő
italt,
Hogy a nagy pillanatban
Majd annál biztosabban
Vívhassam ki a
diadalt.

De hah, a szíverősítő ugy
Megerősíté
szívemet,
Hogy, az erőből aztán
Lábamban nem maradván,
Kirontanom nem
lehetett.

Eperjes, 1845. április

Mi kék az ég!

Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A
föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsírta
fütyörész:
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.

Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A
föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van…
És én oly sült bolond
vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadenciákat faragok!

Eperjes, 1845. április

Mi volna különös azon…

Mi volna különös azon,
Ha néha
elmosolyodom
Vidám, tréfás beszéd felett?
Felhős ég is mutat
derüt…
Csakhogy, midőn a nap kisüt,
A felhő keble megreped.

Pest, 1845. január

Midőn nagyon bánt…

Midőn nagyon bánt a vad fájdalom,
A
várost, a világot elhagyom,
S oda megyek ki, hol az emberek
Napestig
mélyen alva fekszenek,
De ha az óra éj felére jár,
S felhők közt búsong
sárga holdsugár:
A szendergőknek álma megszakad,
S elhagyják mély, sötét
tanyájokat,
S fehér ruhában járnak tétova,
Mig hajnalt hirdet a kakas
szava.
Idemegyek, a temetőbe, én
Fájdalmaimnak vészes éjjelén,
S ha
itten, drága sírhalmom felett
Könyűimnek forrása megered,
És a könyűkhöz
sóhajom vegyűl:
Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.

*

Akkor leszek ám még majd csendesen,
Ha
melléd fekszem, édes kedvesem!

Pest, 1845. január – február

Mihelyest megláttalak…

Mihelyest megláttalak, leányka,
Én azonnal
megszerettelek.
Látásodkor úgy jártam, mint a fa,
Amelyet a villám gyujta
meg.

Fa valék én, egy kiszáradott fa,
Melynek
lombja szertehulla rég.
Most örűlök rajta, hogy az voltam,
Mert a száraz
fa legjobban ég.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Milyen fucsa álmam…

Milyen furcsa álmam volt az
éjjel!
Lyányka, te megszúrtad szívemet,
És belőle minden vér kifolyt;
de
Minden csepp vérből egy rózsa lett.

Mit jelenthet ez az álom?… semmit,
Csak
azt, hogy ilyen a szerelem;
A szegény szivet halálra gyötri,
S olyan édes
ez a gyötrelem!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Mit nem tettem volna érted…

Mit nem tettem volna érted,
Szép kis szőke
gyermekem!
De szerelmem bemutatni
Megtiltotta végzetem.

Az egész, mit életemben
Érted tennem
lehetett,
Annyi, hogy a koporsóba
Én tevém be tetemed.

Pest, 1845. január

Miért tekintesz be szobámba?

Miért tekintesz be szobámba?
Kiváncsi
hold!
Nem úgy foly már itt a világ, mint
Hajdanta folyt.

Egykor ha pillantásod
hozzám
Betévedett:
Látád a szívben meg nem férő
Lángéletet.

Bú, kedv között élet-halálra
Látál
csatát,
De győzedelmeskedni a bút
Nem láthatád.

Ez akkor volt, – ha megtekinted
Most
arcomat,
Azt vélheted: tükörben látod
Tenmagadat.

Hideg vagyok és szótalan, mint
– Ahonnan
jő
E hidegségem, szótlanságom, –
A temető.

Pest, 1845. január

Mulatság közben

Most már mulassatok, kedves barátim.
Az én
mulatságomnak vége van;
A tréfaságok, az elmés beszédek,
Az ének, a bor,
mind haszontalan.

Az embernek mért is van
gondolatja?
Lássátok, én olyan bolond vagyok:
Mikor legvígabb a jelen,
jövőbe
Ragadnak rögtön a gondolatok.

Az a jövő! az a kegyetlen szélvész,
Mely
szétzilál bennünket, szerteszét;
S lesz-e azontúl még találkozásunk?
Vagy
halljuk-e csak egymásnak hirét?

Igen, halljuk, majd elbeszéli a hír:
Ez és
ez nyugszik… odalenn…
Haszontalan história az élet!
Miért is van, vagy
mért nem végtelen?

Pest, 1845. február – március

Nem háborítom-e nyugalmad…

Nem háborítom-e nyugalmad,
Elásott kincse
életemnek!
Ha szívem árva gyermekével,
A halványarcu
szenvedéssel
Hozzád gyakorta kijövendek?

Nem fog zajt ütni érkezésem,
Sírhalmod
mellé halkan lépek:
Csak csókomat teszem fejfádra,
– Azt is lemossa
könnyem árja, –
És ekkor ismét hazatérek.

Pest, 1845. január

Nincs jogom, hogy…

Nincs jogom, hogy féltselek, leányka,
Mert
hiszen nem is vagy még enyém;
Néha mégis szerelemféltés, e
Legborzasztóbb
mennykő üt belém.

Elsötétül a világ ilyenkor…
Elsötétül?
nem, sőt meggyulad…
Végitélet van… az alkotó az
Angyalokkal trombitát
fuvat.

Harsog az arkangyal trombitája…
Agyvelőm
reng… szerteszét szakad…
Mert reám is dörg le az itélet:
A te sorsod
örök kárhozat!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Nála voltam…

Nála voltam, a kedves leánynál.
Nála
voltam, ismét eljövék.
Honn vagyok… honn? nem tudom. Szédűlök.
Kereng
velem a föld és az ég.

Oh, mi szép, mi jó vagy te, leányka,
Szép
és jó s oly lelkes honleány!
Te hazám leglelkesebb leánya,
Te hazám
nemtője vagy talán.

Lyányka, neked költőt kell szeretned,
Más
nem méltó birni tégedet,
Nem méltó más erre, mert hazát ugy,
Mint a költő,
senki nem szeret.

Mit tegyek? szólj, üdvem gyöngyvirága,
Mit
tegyek? hogy megnyerhesselek.
Kész vagyok, kész mindent
elkövetni,
Mindent, hogy megérdemeljelek.

De ha semmit nem tennék is,
lyányka,
Érdemetlen nem vagyok reád:
Szerelemért csupán szerelem
kell,
S én szeretlek, mint te a hazát!

Pest, 1845. augusztus

Nő szerelmem…

Nő szerelmem, egyre nő, pedig már
Végtelen
tengerré árada.
És amint nő: szaporodik benne
A szörnyeknek rémes
tábora.

És ha benne a rémek mozognak,
És ha rajta
szélvész vágtatott:
Föl az égre csap szilaj hulláma,
S lemos onnan minden
csillagot.

És mi kelti e vihart?… az eszme:
Ha te,
lyányka, nem lennél enyém!
Iszonyú ez éj és e sötétség
S villám benne égő
agyvelőm.

Oh, az ily perc helyett egy öröklét
A
pokolban áldás volna rám!…
Múl a vész, a tenger csendesül, ha
Ezt az
eszmét elzavarhatám.

Csendesűl a tenger és lesímul,
És a
tengerpartra lépek én,
S ott remények erdejében járok;
Oh, mi szép zöld
erdő a remény!

A remények szép zöld erdejében
Két galamb
ül s búg egy ág felett,
S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben
E galambpár
én leszek veled!

Pest, 1845. augusztus

Oh mi szép…

Oh mi szép a vándorélet… oh
az
Irigylendő vándormadarak!
Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél,
Egy
tavaszból másba szállanak.

Vándorolni… vándorolni, mint a
Fecske,
mint a gólya, szabadon:
Add e sorsot énnekem, teremtőm!
Hajdan ez volt a
kivánatom.

Oh mi szép a házi élet… oh az
Irigylendő
házi madarak!
Mit törődnek ők téllel, tavasszal?
Fészkeikben olyan
boldogak.

Házasodni, házasodni… élni,
Halni a
szerelmi láncokon:
Add e sorsot énnekem, teremtőm!
Mostan ez az én
kivánatom!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

FALUN
Király vagyok most minden alkonyon:
A nap
pirosló fényt lövel reám,
A nap pirosló búcsusúgara
Biborra festi egyszerű
ruhám.

Gyönyörrel járom estenként a
tájt,
Kilépvén a kis házfödél alól;
Porfellegekben a nagy ég alatt
A
hazatérő nyáj kolompja szól.

Elandalodva hallom e zenét,
Elandalodva
szemlélek körűl;
És messze látok, mert mindenfelé
Megmérhetetlen rónaság
terűl.

A rónaságnak messze tengerén
Imitt-amott
áll egy fa, mint sziget,
S hová imát küld a mohamedán:
Kelet felé ez
hosszú árnyat vet.

Miként a csatában a sebzett
vitéz,
Elvérzik a nap végre, s elesik;
S mint a dicsőség a
vitéz-halált,
A napot csillagok s hold követik.

Körűlem éj van, fényes éjszaka;
A
csillagfényes éjben méla csend,
Oly csend, hogy szinte vélem hallani,
Mit
a holdban szent Dávid lantja zeng.

A szomszéd tóból a vadlúdakat
Látom
csapatban messzeszállani;
Szivemből is föl- és elszállanak
A nagyravágyás,
hír vad álmai.

Feledni kezdem Pestet és zaját,
S jövendőm
minden büszke terveit;
Jobb lenne élnem, így gondolkodom,
Jobb lenne élnem
elfeledve itt.

A fölmagasztalt nagy nevek között
Ne
hangoztassa senki nevemet,
Csak szőlőm és szántóföldem legyen,
Termők
piros bort s fehér kenyeret.

S midőn szőlőmbül s
szántóföldemről
Házamba térek este: hozza be
Majd a piros bort s fehér
kenyeret
Piros menyecskének fehér keze.

S ha a késő halálnak ujjai
A férj és nő
szemét majd befogák:
Tegyék egy sírba a két aggastyánt
Nem tettetésből
síró unokák.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

P…..y vilma kisasszonyhoz

Ifjú szivecskéd legelőször játsza
A
szerelemnek szép játékait.
Gyönyör nekem e játék láthatása,
Nem én vagyok
bár, akit boldogit.

Ki is ne volna lelkesült néző ott,
Hol a
sziv első mozdulásra kél?
Nem olyan-é ez, mintha rózsabokrot,
Virító
rózsabokrot ráz a szél?

Az égő szív, ez a rózsának bokra,
Lengő
fuvalmak érzeményei,
S hull a bokorról a halvány arcokra
Piros levél, ha a
szél lengeti.

Ha szép orcádat ekkép égni látom,
Oh
lyányka, szíved érzeményitül:
Derűl kissé az én sötét világom,
Mit
szerelemnek napja elkerül.

Költőkebelnek nem szolgál szerencse;
Tudod
szerelmem bús történetét:
Volt életemnek egy királyi kincse,
Koldús
vagyok, mert azt eltemeték.

Szempilláidnak fekete virágán
A részvét
könnyharmatja reszketett,
Midőn előtted szívemet kitárám
És elbeszélém e
történetet.

Ekkor, leányka, jó leányka,
téged
Édestestvéremül fogadtalak.
Kössük meg ezt a drága
szövetséget
Egy csókkal, Vilmám, és én áldalak.

Különben is te voltál, aki mondád,
Hogy
megcsókolni a költőt szabad;
Szép állításod, lyányka, teljesítsd hát:
Tedd
ajkaimra testvércsókodat!

Losonc, 1845. június 14 – 22. között

Panaszkodám hát?…

Panaszkodám hát? elpanaszolám
Szivem
baját, búját az embereknek?
Miként, ha ujját megmetszé, a
gyermek
Panaszkodik… szégyen, szégyen reám!

S volt a panasz végtére is miért?
Hisz a
keservét mutató kebelnek
Vagy szánalommal vagy gúnnyal fizetnek,
S egyik
sem kell… egyik, mint másik sért.

Vagy elmondhattam szóval
sorsomat?
Elmondhatám? mi az: midőn a lélek,
Sírhalma mellett porló
kedvesének,
Egy kínba fúló életet sirat.

És én mégis, mégis panaszkodám
Kislelküen,
gyáván az embereknek,
Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek
Panaszkodik…
szégyen, szégyen reám!

De többé, többé nem panaszkodom,
Büvös
szigetté fog változni keblem,
Honnan ki nem fog út vezetni,
melyben
Elátkozottan él a fájdalom.

Pest, 1845. január – február

Paripámnak az ő színe fakó…

Paripámnak az ő színe fakó,
Szőre, mint a
vert arany, ragyogó;
Paripámnak az ő neve Csillag,
Gyors a lába, mint a
hullócsillag.

Hej szép lovam, hej jó lovam, fakó!
Hol az
egyik lábadról a patkó?
Hadd vigyelek, lovam, a kovácshoz,
Azután majd
vígy el a rózsámhoz.

Hej, tüzes a kovácsnak a szene,
De
tüzesebb rózsámnak a szeme.
Hej, lágy a vas a kovács szenétől,
Lágyabb
szívem a rózsám szemétől.

Igló, 1845. május

FRESCO-RITORNELL
Mihelyt megpillantottalak,
menyecske,
Bordám alatt ez a kis húsdarab
Ugrálni kezdett, mint sziklán a
kecske.

Azóta mellem folyton égő katlan,
S a láng
mindig tovább, tovább harap…
Csak te ne volnál oly
meggyujthatatlan!

Kebled fehérlő, mint az alabastrom,
De búm
sötét, mint holmi ócska klastrom,
S csak a halál lesz dúlt szivemre
flastrom.

Igló, 1845. május

Piroslik a kecskerágó…

Piroslik a kecskerágó
Szőlő árka
mellett.
Az árokban tehéncsordás
Kutyája megellett.

Tehéncsordás, vízbe ne hányd
A
kutyakölyköket!
Tudod-e, hogy sok legénynek
Tetszik feleséged?

Alattomban környékezik
Házad a
legények;
Uszítsd rájok a kutyákat.
Majd mikor felnőnek.

Pest, 1845. február – március

Piroslik már a fákon a levél…

Piroslik már a fákon a levél,
Süvölt
köztök, süvölt az őszi szél,
Homályos a nap, a mező deres;
Pásztor, betyár
meleg tanyát keres.

Meleg tanyát a pásztor csak talál,
Vár ott
reá kulacs bor, tele tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
Lágy párnán
felesége vele hál.

Betyár embernek jó tanyája nincs,
Minden
felől csörög rá rabbilincs.
Száraz bokorban huzza meg magát,
Átkozza a hűs
őszi éjszakát.

Dömsöd, 1845. szeptember

Pusztai találkozás

Sík a puszta, mint a pihenő tó.
Közepén
megy gazdag úri hintó.
Megy a hintó, mégpedig vágtatva,
Mintha villám
volna belefogva.
Van beléje fogva négy paripa.
Az út olyan, mint a pallós
szoba.
De a jó út s jó lovak dacára
Most a hintó hirtelen
megálla.
Elvágták-e a négy hámistrángot?
Vagy a kerék mély kátyúba
vágott?
Sem az egyik, sem a másik biz a!
Hanem ott termett a puszták
fia,
Ottan termett a puszták királya,
A haramja; egy nagyot kiálta,
S
pisztolyt vett ki a nyeregkápábul.
Azért áll a hintó és nem mozdul.
A
haramja gyönge sikoltást hall,
Azt gondolja, hogy talán madárdal,
És
körűlnéz és be a hintóba,
Hát ott van a madár, aki szóla;
Szép kis madár,
gyönyörű menyecske,
Talán nem is él, csak úgy van festve.
"Könyörűlj!"
szól, s tovább esdekelne,
De elvette hangját ijedelme.
A haramja lelkesen
néz rája,
S ilyen nyájas szókra nyílik szája:
"Ne rettegjen, tekintetes
asszony!
Nem gátolom, hogy tovább utazzon.
De mielőtt innen odább
menne,
Kérem szépen, nézzen a szemembe!"
És az asszony félénk
bátorsággal
Farkasszemet néz a haramjával,
Ki közelebb lépett, és megint
kért:
"Tegyen meg még egyet a kedvemért:
Engedje megfognom szép
kacsóját…
Megengedi? megengedi tehát?
Oh köszönöm, köszönöm!… de
hátha
Volna még egy esdeklésem hátra?
Egyetlen egy… azután
utazzon…
Csókoljon meg, tekintetes asszony! –
Arca pirul… harag ez
vagy szégyen?
Oh, akármi, csak harag ne légyen;
Ne váljunk el haragban
egymástól,
Inkább lemondok e kivánságról.
A csók úgyis, ha erőtetve
jő,
Olyan, mint a korán szedett szőlő.
Teens asszony, isten áldja meg
hát!
Felejtse el a szegény haramját.
Aki, aki…" itt megszakadt
szava,
De érezte sarkantyúját lova,
Egyet ugrott és vágtatni
kezdett,
Meg sem állott, amig este nem lett.

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

Rosz verseimről

Tán én nem tudnék írni
Mindig jó
verseket?
De szívem főerénye
Az emberszeretet.

Valóban!… már pedig ha
Mindig csak jót
irok,
Mivé lennének úgy a
Szegény kritikusok?

Időnként valamicske
Ezeknek is csak
kell,
S ők minden hulladékot
Gyönyörrel falnak fel.

Rágódjanak szegények,
Csak
élősködjenek!
Hiszen, ha nem csalódom,
Tán ők is emberek.

Pest, 1845. február – március

Rég veri már a magyart a teremtő…

Rég veri már a magyart a teremtő,
Azt sem
tudja: milyen lesz a jövendő?
Lesz-e még ezen a földön jó
napja?
Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

De ha isten bút adott e nemzetnek,
Azt is
adott, mivel a bút ölje meg.
Hol terem több jó bor és több szép
leány,
Mint itt, belül Magyarország határán?

Leányt ide, leányt az én ölembe!
Hadd
szorítsam két kezemmel szivemre,
Hadd szíjam ki édes lelkét
csókommal.
Vessek számot sok keserű bajommal.

Hát az a bor? hej, a borral ide már;
Sírja
belém piros könnyét a pohár!
Piros könnye tüzes, mint istennyila,
A
kialudt életet is meggyujtja.

Te meg, cigány, húzd rá, majd
kifizetem;
De úgy húzd, hogy megrepedjen a szivem.
Repedjen meg örömébe',
bujába'…
Igy vigad a magyar ember, hiába!

Pest, 1845. június 25. – július 10. között

S. k. emlékkönyvébe

Vén épület már a világ,
Le, alacsonyra
sűlyedett.
Ha egyenest jársz: beütöd
A gerendában fejedet.
Hajolj meg,
ha a fejtörő
Gerenda ellenedre van…
Én inkább betöröm fejem,
Semhogy
meghajtsam derekam!

Borjád, 1845. szeptember 26. – október 7. kö
zött

S. zs. kisasszony emlékkönyvébe

Méhek s virágok kertednek lakói.
Méhes,
virágos kert legyen szived;
Ha nyílik benne szerelem virága,
A barátságnak
méhét is bevedd;
Mert jól tudod: szép a virág; azonban
Tavasszal él csak,
és ez oly rövid,
Míg a szerény méh munkálódásából
Megédesíted téli
napjaid.
Ha e tanácsom nem lesz sikeretlen:
Engedd, hogy én is méh legyek
szivedben.

Borjád, 1845. szeptember 26. – október 7. kö
zött

Sohasem volt az szerelmes…

Sohasem volt az szerelmes, aki
Mondja,
hogy rabság a szerelem.
Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,
Szárnyat ád
ő… azt adott nekem.

S a madárnak nincsen olyan szárnya,
Mint
minőt a szerelem növeszt.
El sem kezdem oly parányisággal,
Mint a föld,
hogy átröpüljem ezt.

Szállok én az angyalok kertébe,
Föl az
égre, pillantás alatt,
S koszorúba fűzöm ott e kertnek
Lángrózsáit, a
csillagokat.

Majd ez égi fény borít el, majd
az
Alvilágnak éjszakája föd…
Szállok és egy pillanatban látok
Istent
s mennyet, poklot s ördögöt.

Nincsen itt tér, nincsen itt
időköz,
Hogyha szárnyam fölkerekedik;
A világnak
megteremtésétől
Szállok a végső itéletig.

S így ha mennyet és poklot bejárok:
A
pokolban ami gyötrelem
És a mennyben ami üdvesség van,
Egy percben mindazt
átérezem.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Sorshuzás előtt

Kétszázezer forint! reá
Gondolni is alig
merek.
Nagyúr leszek, mennykő nagy úr,
Föltéve persze: ha
nyerek.

Vajon hová teszem e pénzt?
Mindenh'á, csak
ládámba nem!
Meg nem penészedik az én
Ládámban, hiszem istenem.

Amint nyerek: elnyargalok
Tóth Gáspárhoz
nagy hirtelen,
És e jó úrnál eddigi
Kontóm szépen lekvittelem;

Aztán (most már készpénzemért!)
Jó téli
öltönyt varratok;
Mert közel a tél, s mostani
Ruhámban meg is
fagyhatok.

Mily jól esik majd: ha fogat
Vicsorgat
énrám a hideg,
Hahá! mily jólesik: fügét
Mutatni őkegyelminek.

Ugy ám, de hátha nem nyerünk?…
Ha nem
nyerünk: isten veled,
Jó téli öltöny! – de sebaj,
Megszoktam már a
hideget.

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

Szemere pálhoz

Sok van, miben büszkélkednem lehet,
De
büszkeségem mindenekfelett,
Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél,
Bár
korra nézve nagyapám lehetnél.
Tiszteltelek, mint tisztelőd menék
Hozzád.
Te szóltál, hogy ez nem elég.
Engem ne tisztelj, engemet szeress!
Mostan
szeretlek és tisztellek téged;
Mind a kettőre vagy te érdemes.
Mig
tiszteletre indit öregséged,
Szeretnem kell ifjúi szívedet…
Mert nyom
nélkül haladt el e felett
Esztendeidnek terhe, sokasága.
Hervadhatatlan
kebled e virága.
Öreg barátom fiatal sziveddel!
Fa vagy te, melynek
elhullt levele,
Amelyet már a téli hó lepett el,
De rajta vígan zeng a
cinege.
S bár késő este van már életedben,
Szemed még most is tisztán s
messze lát:
Megismeréd a felhők madarát,
Kit fényes nappal sem láttak meg
többen.
Magamról szólok. – Hah, míg annyian
Vetnek reám lenéző
szemeket,
Kezedben a borostyán lombja van,
Megkoszorúzni véle
fejemet.
Tedd föl fejemre, tedd e koszorút!
Ha most nem érdemelném is,
talán
Megérdemelni fogom ezután.
Előttem még olyan hosszú az út,
S a
boldogságról már végkép lemondék,
Ugysem találnám meg, hát
életem
Keresésére nem vesztegetem;
Szivemnek csak egy óhajtása van
még…
Erre törekszem, ez amit kivánok:
Büszkén nevezzen a haza fiának!
–
Elérem-e e nagy célt? féluton
Nem roskadok-e össze? nem tudom.
Tán
egy bevégezetlen épület
Lesz életem munkája, meglehet,
Amely ha készen
volna, beleszállna
A hír, a feledés örök királya,
Mig így elkezdve
féligmeddig készen
Csak rövid emlék szűk tanyája lészen.
De ha erőm
vágyamnál nem kisebb,
Ha ezt a hosszu pályát megfutandom,
S egy nemzet
fogja megtapsolni lantom:
Nem lesz előttem e taps kedvesebb,
Mint az volt,
mellyel pályám kezdetén
Egymagad által üdvezeltetém,
És mint szivednek
dobbanása volt,
Midőn szivemre először hajolt.

Szalkszentmárton, 1845. november 25. – decem
ber 31.
között

Szerelem átka

Te vitéz Barangó, hova oly vágtatva?
Mért
öltöztél fényes hadi páncélodba?
Mért fényesebb szemed fényes
páncélodnál
S kezedben villogó kardod acélánál?

Vitéz Barangónak leszen útja hosszu,
Azért
megy sebesen, mint halálos bosszu,
De nem bosszu űzi, hanem a
szerelem,
Azért a tündöklő szikra szemeiben.

Szép szeretője van vitéz Barangónak,
Híják
szeretőjét a szép Ildikónak.
Ildikónak arca szép, mint az ég
boltja;
Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.

Barangó szerette őt véghetetlenűl,
Föl is
szólította: menjen hozzá nejűl.
Ildikó felele: "Kezem neked adom,
Hogyha
teljesíted három kivánatom.

Hozz nekem az égből
szivárványdarabot,
Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;
Hozz nekem
rózsákat a hajnal kertébül
Koszorúnak főmre nászi ékességül;

Végső kivánságom a göncölszekere,
Ezen
űljek, hogyha megyünk esketőre.
Ha teljesíted e három kivánságot,
Férjem
leszesz, veled élek házasságot."

Im, ezek valának Ildikó szavai.
Barangó
alighogy hallá kimondani,
Paripáján termett s gyorsan elrobogott,
S hozott
először is szivárványdarabot.

Azután berontott a hajnal kertébe,
És a
legvirítóbb rózsákat letépte.
Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,
De
vitézségének nem állt gátul semmi.

Most megyen harmadszor a
göncölszekerért.
Magára öltötte minden jó fegyverét;
Ha szép szóval meg
nem kapja, amit akar,
Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.

Szép Tündérországban éktelen sok a
kincs,
Hanem hát a göncölszekérnek párja nincs;
Őriztetik is ám a
fenevadakkal,
Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.

Barangó odaér, kéri a szekeret;
De
mihelyest kérő beszéde megeredt,
Végét nem is várva, nekirohantanak
Dühös
méreggel az őrző fenevadak.

Esztendeig harcolt Barangó hős keze,
Mig
elhullt a szekér egész őrizete,
Mig kivívta a nagy és véres
diadalt,
Amelzbe maga is majd hogy bele nem halt.

Ekkoron Barangó nem is tett egyebet,
Az
istálóból négy tátost kivezetett.
A legszebb négy tátost vezette ki
onnan,
S befogta őket a szekérbe legottan.

A gyémántos gyeplőt ragadta
kezébe,
Csillagsugárostort a másik kezébe,
Saját paripáját saraglyához
köté,
Ugy hajtott serényen szeretője felé.

Szeretője addig, szép Ildikó, mit
tett?
Gondolta Barangó: búsan várja őtet,
Gondolta Barangó: "szivem
Ildikója,
Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!

Ne marjon a bánat fulánkos
kigyója,
Közeledem immár, szivem Ildikója!
Közeledem hozzád szép göncöl
szekerén,
És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.

Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem
búsul!
Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,
Van már kis magzata, van
már férje neki,
Jősz-e te vagy nem jősz? nem igen keresi.

Feledte Ildikó régen igéretét,
A jött-ment
Kevének adta szivét, kezét.
Keve bírja mostan azt a boldogságot,
Melyért
kezed fáradt és szived sovárgott.

Ildikó most is ott űl Keve ölében,
Egymást
csókolgatják, ölelgetik épen.
Amint ezt meglátja jó Barangó vitéz,
Nincs
ereje szólni, csak merőn áll és néz.

De föllázad a vér félholt
nyugalmábul,
Barangónak összeszorult szive tágul,
Eszeveszett harag fut
égő agyába,
Kirántja szablyáját és megindul lába.

A két szeretőnek borsózott a háta,
Mikor a
vitézt így közeledni látta,
Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,
Megszökni
előle a szilaj haragnak.

Hős Barangó erre kardját elvetette,
És ily
szókat ejtett nagy gúnnyal nevetve:
"Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar
által
Ismerkedjetek meg a méltó halállal!

Nem fogja szívetek kardom hegye érni,
Te
szószegő asszony, te csábító férfi!
De ami átka van a széles világnak,
Ha
isten meghallgat, mind reátok szállnak.

Mindkettőtök élte legyen halhatatlan,
Hogy
szenvedhessetek örökös kinokban.
Éljetek, mig eljön az
üstököscsillag,
Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.

Kivánom: váljatok kővé mind a
ketten,
Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.
Te csábító férfi, amint
most kebled ég:
Azt olyan mértékben örök lángok egyék.

S te szószegő asszony, bűnbánó
könnyeid
Szünetlen folyjanak a világ végeig,
És a patakba, mely szemeidből
ered,
Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.

S az én életem is legyen halhatatlan,
Hogy
kínaitokat váltig kacaghassam!"
Barangó vitéz az átkot így
végezte,
Meghallgatta isten s beteljesítette.

Kősziklákká váltak Ildikó és Keve.
Csábító
Kevéből tűzokádó leve,
Hányja magából a tüzet szakadatlan,
Mai nap is
hányja s jajgat a kinokban.

És amely Ildikó volt egykor, a
hegyből
Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,
E forrásokba fult be kicsiny
magzata,
Kit isten a völgyben fává változtata.

Barangóból pedig sötét fergeteg lett,
Mely
ottan borong a két átkos hegy felett.
Mig Ildikó sír és míg Keve lángol s
nyög,
Reájok Barangó rettentőn mennydörög.

Borjád, 1845. szeptember 26. – október 7. kö
zött

Szerelemnek lobogója…

Szerelemnek lobogója szívem,
Érte két
szellem viaskodik;
Rémes a harc és mindennap eltart
Kora regtől késő
alkonyig.

Egyik szellem, hófehér ruhába
Öltözködve,
a vidám remény;
Másik szellem a mogorva kétség,
Öltözködve
hollófeketén.

Egyre vínak, és nem tudhatom
még:
Győzedelmes melyikök lehet?
Attól tartok, hogy kettészakítják
E
szerelmi zászlót, szívemet!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Száz alakba…

Száz alakba öltözik szerelmem,
Száz
alakban képzel tégedet.
Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem
Mint szilaj
folyam fut körüled.

Máskor ismét, édes kedvesem,
hogy
Szentegyház vagy, én azt gondolom,
És szerelmem mint repkény
huzódik
Fölfelé a szentegyház-falon.

Néha gazdag útas vagy s szerelmem
Mint az
útonálló megrohan,
Néha meg mint jámbor alamizsnás
Lép elédbe
alázatosan.

Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő,
S
mennydörgéssel ostromlom szived.
Majd meg rózsalomb vagy, s én
körűled
Csalogányként zengek éneket.

Im, szerelmem ekkép változik, de
Soha meg
nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is…
Gyakran
csendes a folyó, de mély!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Szép vidéknek szépséges leánya…

Szép vidéknek szépséges leánya!
Eszem azt
a gyönyörű szemed –
Gyönyörű? nem! csak azért sem az, mert
Hazugságban
hagytál engemet.

Hányszor mondtam, hányszor irtam én
meg,
Hogy már láttam tiszta kék eget!
S ez hazugság, mert nem láttam
addig,
Míg nem láttam a te szemedet.

Vetted észre? mily hosszan merengtem
S
milyen áhitattal szemeden?
Áhitattal függtem rajta, mint a
Haldokló szent
a feszűleten.

S te valóban megváltóm
lehetnél,
Mindazáltal nem halnál te meg:
Holt, hideg fán nem függnél…
ölelned
Kéne élő, égő keblemet…

Mit beszélek? mit mondtam?…
szerelmet
Tőled én nem, oh, nem várhatok!
Szerelemmel a szegény
költőre
Áldást hozni melyik lyányka fog?

Mert szegénynek alkotá az isten
A költőt,
s tán rendén is van ez:
Tarka, pompás toll nem ékesíti
A madárt sem, amely
zengedez.

Így a költő egyszerűségében
Képes-e lyányt
meghódítani?
Tündökölni vágynak a leányok,
S méltán… ők a föld
csillagjai.

Te, leányka, az én csillagom vagy,
S tőlem
senki nem tilthatja meg:
Ha keblemre nem tűzhetlek is, hogy
Szemeimmel ne
kisérjelek.

Fog kisérni szemeim világa,
Fog kisérni
vándorútamon.
A távolból ha nem melegítesz:
Legalább nézz rám, szép
csillagom!

Pest, 1845. augusztus

Sírba tették…

Sírba tették első szeretőmet.
Búm e síréj
holdvilága volt.
Uj szerelmem, mint nap, jött ez éjre,
Fölkelt a nap…
halványúl a hold.

Pest, 1845. augusztus

Te voltál egyetlen virágom…

Te voltál egyetlen virágom;
Hervadt vagy:
puszta életem.
Te voltál fényes napvilágom;
Lementél: éj van
körülem.

Te voltál képzeményim szárnya;
Megtörve
vagy: nem szállhatok.
Te voltál vérem forrósága;
Meghűltél: oh, majd
megfagyok.

Pest, 1845. január

Természet! még te is gúnyolódol?

Természet! még te is gúnyolódol?…
Amióta
őt eltemetők:
Tél havának kellő közepette
Olyan tavasziak az
idők.

Semmi jég a síma Dunavízen,
Semmi hó a
Szentgellérthegyen…
Csak hogy testem és lelkem szemében
Mentül sértőbb
ellentét legyen.

Mért nem keltek bőszült háborúra?
Mit
alusztok? lusta elemek!
Éjszak vésze, te prédát üző sas,
Szárnyaid mért
nem süvítenek?

Mért nem hajtod a felhőt az égen?
Mint
vadász a sebzett madarat;
Hadd hullatná szét hópillangóit,
Mint ama madár
a tollakat.

Ezt szeretném, kedvem ebben telnék,
Ugy
láthatni a természetet,
Mint szivem van, mely szép Perzsiából
Vad
Szibériává vetkezett. –

Oh de hátha e meleg verőfény
A
természetnek nem gúnyja? nem!
Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,
Hogy
ne fázzék ott kinn kedvesem.

Pest, 1845. január

Tizenkettőt ütött az óra…

Tizenkettőt ütött az óra,
Fölébredék a
harangszóra,
És ím sötét szobámban egy
Fehér alak
Föl- és
lemegy…
Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak,
Te vagy, boldogságom
fájának
Idő előtt lehullt gyümölcse!
Jer, karjaim kitárva állnak,
S
kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse,
Jer, elröpűlt kedves
galambom!…
De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon:
"Megállj, megállj!
előbb megkeresem
Elvesztett életem;
Lásd, élet nélkül ott a
sírban
Fekünni olyan szomorú dolog:
Ott oly sötét és oly hideg
van…
Én újra élni akarok;
Megkeresem
Elvesztett életem.
Nincs
nálad?
Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad." –
Oh nincs az
nálam,
Meg nem találtam,
Meg nem találtam drága életed!
De hogyha az
enyém kell: íme vedd!…
S átadni akarám
Tulajdon éltem,
De már a
látomány
Eltűnt az éjben.

Pest, 1845. január – február

Téli éj

Vad téli éj. Sürű hópelyhek
esnek.
Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek?
Talán egy őrült
gondolatjai?
Vagy összetépett lelkem rongyai.

Közelg az éjfél. Fennvirasztva
várom.
Akkor kisértet látogat meg, három;
Szent háromság, mely egykor
vezetett:
A hit, a remény és a szeretet.

Nem élnek többé. Meggyilkoltatának.
De
éjfelenként sírjokból kiszállnak,
S felém lebegnek halvány képeik,
S a
régi szép időt emlegetik. –

Szétszaggatá a felleget a
szélvész.
Tekintetem a csillagok közé vész.
Olyan sötétpiroslók
fényeik,
Mikéntha vércsepp volna mindegyik.

S ki mondja meg: nem vércsepp-e a
csillag?
Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak.
Ábelszivek fölfeccsent
vére ez,
Mit a zsivány föld csillagnak nevez. –

Veszett szélvész, te még mindegyre
tombolsz,
A fellegekbe és hajamba markolsz;
Ki akarod tán tépni
fürtimet?
Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet!

Hogy dobog e szív! – szinte félek tőle,
–
Ugy, mint a kő, mely várromokról dől le,
Vagy mint a koporsónak
födele,
Ha a halottat szögezik bele.

Koporsó vagy, koporsó vagy te
keblem,
Amelybe szívem élve eltemettem.
Oh szív, te élő
eltemettetett!
Ki írhatná le gyötrelmeidet?

Megszűnt a vész, a hold is fönn az
égen.
Már béke és fény lebeg a vidéken.
Hazamehetek hát s
lefekhetem.
Mert béke és fény nem való nekem.

Szalkszentmárton, 1845. november 25. – december
31.
között
Petőfi
Sándor

Vadonerdő a világ…

Vadonerdő a világ körűlem,
Oly sötét, oly
éktelen vadon!
Benne járok én, elfáradt vándor;
Éj van és az útat nem
tudom.

Egy kicsiny fény rezg amott
előttem
Ágak-bogak gyér nyilásin át;
Te vagy az, te szeretett
leányka,
Követem fényednek sugarát.

Vajjon e fény mécsvilág-e – ahol
Nyughatom
majd – egy csöndes tanyán?
Vagy csalóka bolygótűz csak, amely
Temetőbe…
sírba visz talán?

Pest, 1845. augusztus

Vahot sándorhoz

Szent a költő lantja.
A föld
működését
Csillagtáborából
Őrszemekkel néző
Isten adománya;
Ő beszél
a rezgő
Húrok énekében,
Majd vigasztalólag,
Majd pedig
fenyítve.
Mint a nép erénye
Elvetett magvából
Vagy konkolyt arat,
vagy
Tántorodva lép a
Nemesebb törekvés
Tiszta ösvényéről
A
lealjasúlás
Iszapos gödrébe.
Szent a költő lantja,
És nekem nagyon
fájt
Látnom, hogy van olyan,
És hogy nem kevés van,
Aki e
szentséghez
Nem fél vakmerően
Nyúlni szennyes ujjal,
S hogy csak fényes
álarc
Sok költő beszéde,
Mely sötét szivének
Foltjait takarja.
Szebb
örömeimnek
Napja volt azon nap,
Melyben a te kebled
Rejtekében
láttam,
S láthatám, hogy benned
Egy a költő s ember,
Hogy dalod s
dalodnak
Kútforrása, szíved,
Tiszta egyaránt, mint
A nap és
sugára.
Bizalommal adtam
Kezemet baráti
Szoritásra, és te
Vissza nem
taszítád;
S ha Etelke meghűlt
Szíve ott alant nem
Porlanék a
sírnak
Hold- és csillagatlan
Éjjelében: ah, ugy
Tán nemcsak
barátod
Lettem volna egykor.
Megtörtént!… a multat
A jelen
keserve,
A jelen siralma
Vissza nem teremti.
Enyhítsd legalább
te,
Enyhítsd a barátság
Balzsamolajával
Veszteségem sebjét,
És ne
bánd, ha olykor
Elmerengve csüggök
Bámuló szemekkel
Hitvesednek
arcán,
Oh, ne bánd, barátom!
Hamvadó testvére,
A szegény
Etelke
Elvesztett vonásit
Keresem csak ottan;
S ha lelek
közűlök
Bárminő kevést is:
A reménynek
eldőlt
Tündércsarnokából
Szent ereklyeképen
Tartom emlékimnek
Drága
kincstárában,
S őrzöm a felejtés
Eltörlő kezétől,
Mint a
megfagyástól
Őrzi a világot
A meleg verőfény.

Pest, 1845. január

Van a nagy alföldön csárda sok…

Van a nagy alföldön csárda sok.
Azok közt,
akiket én tudok,
Legkülönösebb a Betekints –
Ennek széles földön párja
nincs.

Menni akar, de csak dűledez,
Mint ivója,
kiben sok a szesz!
Födele is félre van csapva,
Mint a részeg ember
kalapja.

Késmárk, 1845. május 3.

Vasárnap volt…

Vasárnap volt. Nem felejtem én el
E napot.
Lenn a kertben valánk.
Néztelek. te bokrétát kötöttél,
A nap jókedvvel
mosolyga ránk.

És midőn elkészült a bokréta,
Általadtad –
oh, meglepetés! –
Általadtad azt nekem, leányka…
E gyönyörre minden szó
kevés!

Általadtad nekem a bokrétát,
Most is itt
van az szivem felett;
S ha fölhajtod egykor szemfedőmet,
Akkor is még
szívemen leled.

Higgy nekem, hogy szívem és bokrétád
Egy
időben, együtt hamvad el…
Milyen édesen fog majd pihenni
Ő alatta e
fáradt kebel!

S amig élek, addig paizsom lesz.
Oly
szükséges nekem a paizs!
Most merészen állok ki, ha mindjárt
Az egész föld
ostromolna is.

Rágalom, gúny, ármány,
balszerencse
Szórhatnak rám millió nyilat:
Szánakozva nézem
ellenségim
E tündér virágpaizs alatt.

Buda, 1845. augusztus

Virágoskert a költő szíve…

Virágoskert a költő szíve,
De másnak termi
a virágokat;
Míg ezeket szétosztogatja,
Önnön magának csak tövis
marad.

És pillangó a költő lelke;
Szegény
pillangó! neki megesett:
Addig bolyong a puszta kertben,
Míg összetépik őt
a tövisek.

S a puszta kert s tépett pillangó
Eszébe
sem jut senkinek talán,
Midőn élvezettel mereng a
Szegény költő
martirkoszoruján.

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

IFJUSÁG
Mondják hidegnyugalmasan
Az
öregek:
Szilaj, bolond fiú vagyok,
Csendesb legyek.
Vénség az életnek
viszhangja csak,
E tompa hangok meg nem bántanak.

Szilaj vagyok, igaz; s bolond?
Az is
lehet.
Az észt tanácsra nem hivom,
Csak a szivet.
No de fejemnek is
hasznát veszem:
Reá bokrétás kalpagom teszem.

S a szív nem rosz tanácsadó,
Higyétek
el.
Az észnél gyakran messzebb lát
Sejtelmivel.
Az ifju szíve
lánglobogva ég;
Világít ez, midőn sötét az ég.

S szolgál a szív nemcsak
vezér-
Szövétnekül.
Balsors telében életünk
Gyakorta hűl,
S az ész
miatt akár megfagyhatnánk,
De szivünkben fölmelegít a láng.

És ne higyétek, csendes öregek,
Hogy tán
megárt,
Ha túllobogja is a fiatal
Tüz a határt;
Föl szoktak gyujtani
egész mezőt,
S lesz égés által ez gyümölcsözőbb.

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

Visegrád táján

Ki mondja meg?… Visegrád táján
A bágyadt
alkony
Nem Zách Klárának megtört szelleme?

Ki mondja meg?… Visegrád táján
A vad,
sötét éj
Nem Zách Bódognak bosszus szelleme?

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

Voltak sokkal jelesebbek…

Voltak sokkal jelesebbek, mint én,
Hírök
mégis elfelejtve már.
Hát tirátok, dalaim, tirátok
A jövendőben vajjon mi
vár?

Éltek-e ti még akkor, midőn már
Én
fölöttem fűvek lengenek?
Úgy, miként a lantnak húrja, mely, ha
Elszakad,
még aztán is zeneg.

Nem bánom, ha, amit eddig irtam,
Nem
bánom, ha mindaz elenyész;
Csak amit tehozzád írok, lyányka,
Ezt ne bántsa
elmulási vész.

S én hiszem, hogy ezt idő nem bántja:
Szent
lesz minden hozzád írt dalom,
Mert hisz azok a mennyből erednek,
Kék
szemedből, szőke angyalom!

Pest, 1845. augusztus

Zárjátok be már azt a koporsót

Zárjátok be már azt a koporsót,
És
vigyétek ki a temetőbe!
Hisz elég rég nézem már, hogy bennem
Megmaradjon
mindörökre képe,
Vagy, hogy szívem, lelkem összetépje!

Pest, 1845. január

Álltam sírhalma mellett…

Álltam sírhalma mellett
Keresztbefont
kezekkel…
Mozdúlatlan szoborként…
A dombra szögzött
szemmel.

Áll a hajós a parton
S a tengeren tekint
szét,
Mely koldussá tevé, mely
Elvette minden kincsét.

Pest, 1845. január

Álmaimban gyakran…

Álmaimban gyakran látogatsz meg,
Életemnek
legszebb álma te!
Onnan van, mert rajzolásit elmém
Minden este véled végzi
be.

Te vagy elmém végső gondolatja,
Mielőtt
bezárkozik szemem,
Igy az égen, mielőtt az éj jön,
A szép alkony mindig
ott terem.

Hej, leányka, akarod-e tudni:
Álmaimnak
foglalatja mi?
Rövid az, de oly szép!… látlak téged
Szerelemmel rám
mosolygani.

Ha ez igy van, mint álmodni szoktam,
Ha
szeretsz tán engem, oh leány!
Add tudtomra, kérlek, hogy ne
légyen
Boldogságom álomkép csupán.

De ha nincs igy, oh, ha nem szeretsz, s
tán

Kebled értem soha nem hevül:
Akkor… akkor legjobb lesz
alunnom
És álmodnom véghetetlenül.

Kérem istent, hogy ne ébresszen föl
Az
ítéletkor se engemet;
Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak,
Mint a
mennyben lennem nélküled!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Álmos vagyok és mégsem alhatom…

Álmos vagyok és mégsem alhatom;
Ébren
vagyok és mégis álmodom.
Gyertyám pislog komorhomályosan,
Mint a lidérc,
mely temetőbe' van;
S ki nem merem kezemet nyujtani:
Elvenni hamvát vagy
eloltani.
Ágyamban fekszem mozdulatlanul.
Előttem el rém rém után
vonul.
Hiába húnyom be szemeimet,
Látom még akkor is e rémeket.
És
milyen rémek, milyen alakok!
Arcomról hideg izzadás csorog.
Ott mély
árokban egy koldús halott,
Fölkél és rágja a koldúsbotot.
Kemény. Beléje
törnek fogai,
Látom szájából a vért omlani.
Itt egy öreg cigány, a
deresen,
Ütik, verik kinoskeservesen,
Vernek le róla
húsdarabokat;
Fájdalmában, mint a kutya, ugat.
Hát az mi ott? torony vagy
óriás?
S mit mível? kútat vagy sírgödröt ás?
Nem sír lesz az, nem. Kút;
mert ott hever
Mellette a nagy százakós veder;
Most leereszti a roppant
vedert…
Nem víz, de vér, mit e kútból kimert.
Itt egy ifjú, ki
lenyakaztaték,
Viszi fejét, markolva üstökét,
S szólván: "nem én, de te
vagy a zsivány!"
Bedobja azt a bíró ablakán.
Ott akasztófa, rajta
csecsemő;
A csecsemőnek anyja odajő,
Megfogja lábát, s húzza, húzza
le,
S körűltáncolja a bitót vele.
Itt egy leány, két béka űl
szemén,
Nyúzott patkány van orrának helyén,
Hosszú férgekből vannak
fürtei,
S őt félkigyó-félember öleli. – –
Ily szörnyeket lát lázas
képzetem.
Elkergetném s el nem kergethetem.
Mindenki alszik, csak magam
vagyok
Nem alvó. Csend van, csak fogam vacog.

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

ÁLMAIM
Irtóztatók koronként álmaim.
Az éjjel is
szörnyűket álmodám.
Alighogy eltűnt egyik álomképem,
Másik mereszte vad
szemet reám.

Láttam biborban a bűn hőseit,
Tiprott
erény volt lábok zsámolya.
Fehérpirosra volt e zsámoly festve:
Szeméből
könny, szivéből vér folya.

Láttam kiszáradt sárga arcokat,
Sárgák
valának, mint az éji hold,
Igen bizony, mert minden arc az éhség
Éjének
egy-egy holdvilága volt.

Láttam mellettök fényes arcokat,
Miken a
jóllét napja ragyoga;
Bokáikon arany sarkantyu… sárga,
Mint amaz éhezők
arcúlata.

Láttam halotti ágyon férfiút,
Szívének
táján mély seb tátogott.
Saját magzatja ölte meg. De nője
Siratja tán a
bús áldozatot?

Mit? nője? nője nem siratja őt!
Mig egy
szobában a férj álmodik
Halotti ágyon: más szobában a nő
Uj szeretőjével
bujálkodik.

S midőn sírban volt már a férfiú,
Eljöttek
éjjel az atyafiak,
Feltörték sírja ajtaját, s halotti
Ruhája kincsén
megosztoztanak.

Láttam veszendő, dúlt országokat,
Hol kész
halál volt a polgárerény,
Hol éj közelge… már pirult az alkony
Hóhérok
honfivéres fegyverén.

Láttam ledöntött, rab országokat,
Hol nem
hallatszott a rabok jaja,
Mert jajgatásukat fölülhaladta
A zsarnokhatalom
gúnykacaja.

Im, ilyek éji látományaim.
De nem
csodálkozom, hogy ilyenek;
Mert amiket szemlélek álmaimban,
Történnek
egyre és történtenek.

Meddig tart még ez iszonyú világ?
Miért
nem jősz, te rontó égitest,
Te üstökös, mely arra rendeltettél,
Hogy
tengelyéből a földet kivesd!

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

Éj van…

Éj van, csend és nyúgalomnak éje,
A magas
menny holdas, csillagos;
Szőke gyermek, kékszemű kökényfa,
Drágagyöngyöm!
mit csinálsz te most?

Engem édes álmok környekeznek,
De nem
alszom, ébren álmodom.
Minden álmam egy fényes királyság,
S koronája te
vagy, angyalom!

Be szeretném most, ha lopni tudnék.
A
lopás bármily rút lelki folt!
Meglopnám az álmak kincstárát,
hogy
Gazdagitsam a szegény valót.

Pest, 1845. augusztus

Életem most…

Életem most egyetlen
kivánság:
Megnyerhetni, lyányka, szívedet!
Néha mégis csaknem azt
ohajtom:
Vajha ne szeretnél engemet.

Azt hiszem, hogy sorsom a
tiéddel
Összekötni vétek volna tán;
Az enyém oly boldogtalan, oly
bús,
A tiéd oly boldog, oly vidám!

Berekesszem a szelíd galambot
Vérszomjas
vadállatok közé?
Tengerekre, vészes tengerekre
A kicsiny sajkát
vezessem-é?

Nem járnál-e ugy mellettem, lyányka,
Mint
ott a galamb s a sajka jár?
Megbirnád-e a balsorsot? melyet
Én megbírok,
mert megszoktam már…

Csak szeress te engemet,
leányka,
Szenvedésim tudni sem fogod.
Nem borúl el soha én miattam,
Nem
borúl el fényes homlokod.

Megkiméllek bánatomtól téged,
Mint a föld
a napot, kedvesét.
Víg, derült ő, s ha lenyugszik a nap:
Akkor lesz csak
szomorú, sötét.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között

Én vagyok itt…

Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm!
Én,
sírhalmodnak hű zarándoka;
Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál
A föld alatt
az első éjszaka?

Oh én nagyon borzasztót álmodám:
A földet
a nap űzé, kergeté,
Kétségbeesve vágtatott a föld
A mélybe le s a
csillagok fölé;

Utána a nap fáradatlanúl…
A végtelent
keresztülnyargalák,
És végre elkezdett rohanni az
Egész rendvesztett,
megbomlott világ.

És e zavarban egyre kergeté
A földet a
nap, s vad haragja közt,
Hogy kergeté hiába, megragadt
Szilaj kezével egy
nagy üstököst,

S rádobta… épen szívemen
talált.
Képzelhető, mint fájt e seb nekem;
De úgy mégsem fájt, mint az,
amit vert
Bennem halálod, legszebb örömem!

Pest, 1845. január

Én és a nap

Bámulja sok oly epedőleg a holdat,
Ezt a
megtestesült sohajt.
Miattam akár kimaradjon örökre,
Nem csüggök én
merengve rajt.

Megtestesülése te érzeteimnek,
Magas,
fényes, hő napsugár!
Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége,
Érted szemem,
lelkem sovár.

Egymás szeretői vagyunk mi a nappal;
Mi
hűséges két szerető!
Ki mondja meg: én melegűlök-e tőle?
Vagy szívemtől
melegszik ő?

És hogyha siromba leűzni fog a sors,
Csak
azt az egyet fájlalom,
Hogy majd szeretőmet a földnek alatta,
A szép
napot, nem láthatom.

De szabad a holtnak egy óra naponként,
S
én arra kérem istenem:
Éjfél idején legyen zárva koporsóm,
S nyíljon meg
az délben nekem!

Pest, 1845. szeptember 10 – 24. között

Így is jó

Megkopott a mentém préme,
A sarkantyúm
rozsdás, görbe,
Nincs a kucsmám félrecsapva,
Nincs a bajszom
kipödörve.

Így is jó ily bús legénynek,
Akit
elhagyott rózsája,
És lement a földbe mélyen,
Hogy ne is nézhessek
rája.

Pest, 1845. február – március

Örök ölelkezés

A téren kettős sírhalom van,
Fölöttök
egy-egy zöld bokor;
Egymásra hajlanak, miként ha
Két szerető szív
összeforr.

Igen, két szerető szív szálla
Pihenni e
két domb alá,
Midőn a háborgó életnek
Kemény harcát kiharcolá.

Egymás mellé temetteték a
Hű szeretők itt
magokat,
Hogy egyesűlve legyenek, mint
A földön, úgy a föld
alatt.

És egyesűlve maradának.
Mely a sírhalmokon
növe,
A két ölelkező bokorfa
A két szerelmes szelleme.

Pest, 1845. október 16. – november 25. közöt
t

Ő, a kedves drága kisleány..

Ő, a kedves drága kisleány,
Ő s az élet
lakták szívemet;
Mint repkény a fákat, a remény
Átszövé e
tündérteremet.

Kisleánykám elment… elvivék…
Most
alant a mély házban lakik,
Melynek egyszer elzárt ajtaja
Meg nem nyíl az
ítéletnapig.

S a leánnyal elment életem…
Kikisérte…
odakinn maradt,
S elfoglalni régi lakhelyét
Nincsen benne semmi
akarat.

Igy lett szívem csöndes és üres,
Egy
elpusztult ház, bús, laktalan;
Rajt az árva repkény, a remény,
Leng
sohajtásim fuvalmiban;

S mert a földön ápolója
nincs,
Feltörekszik, fel az ég felé…
Oh, csak a rontó
kételkedés
Sarját mindig el ne metszené! –

S ki lesz új lakó szivemben,
mely
Nemsokára végkép romban áll?
Legfölebb is egy vén remete,
És ez a
remete a halál.

Pest, 1845. január

Őszi reggel járok…

Őszi reggel járok a szabadban,
De hiába
nézek szerteszét;
Sűrü ködnek fátyolában a táj,
A toronynak látni csak
hegyét.

A természet elhagyott szentegyház;
Nincsen
benne buzgó népe már:
A virágok… s hallgat orgonája,
Hallgat a sok
énekesmadár.

A természet néma szentegyháza
Fölzajlik
még egyszer az idén
– A tavasznak mintegy visszhangjául –
A szüretnek
megjövetelén.

A szüret víg, kellemes mulatság.
Gyakran
ekkép sóhajtott szivem:
Be szeretnék én is szüretelni,
Mért nincs nekem is
szőlőhegyem?…

Most beérném egyetlen gerezddel,
Egy egész
szőlőhegy nem epeszt;
Hej, beérném én veled, leányka,
Te legszebb,
legédesebb gerezd!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8.
között