Kívánkoztam a csángókhoz,
a künnrekedt pusztázókhoz,
Bukovinát sose láttam,
bele mégis visszavágytam.

Vissza, mint a gyerekkorba,
abba az õskori honba.
Istensegíts, Hadikfalva
volt álmaim birodalma.

Megindulván Napkeletnek,
ott pihentem volna egyet,
onnan léptem volna beljebb,
oda, hol a mese erjed.

Keletre, még keletebbre,
a sûrû nyelv-rengetegbe,
õseim Atlantiszába,
Kõrösi Csoma nyomába.

Mentem volna, sose mentem.
Õk indultak meg helyettem.
Nyikorgó nagy szekértábor
nesze kél az éjszakából

Nyúlik messze a sík éjbe
kocsisereg lámpafénye;
sorban, hosszan, mintha házak,
utcasorok vonulnának.

Tejútnyi csillaggal mintha
Csaba népe térne vissza.
Zárkóznak be a parasztok:
ez a székely mindent ellop…

Gomolyagként kibomolva
tekerül le Hadikfalva.
Futó fonál az orsóról:
Istensegíts egy szekér-sor.

Hazátlan a hontalanhoz,
lemegyek a népfolyamhoz,
mint valami folyam-szélen
álldogálok az útfélen.

Maguk húzzák a szekeret,
rínak rajta a gyerekek.
ver az esõ, sehol egy ház;
ilyen volt a népvándorlás.

Törik a tej-kukoricát,
a szilvát a palánkon át;
zendül rájuk ebugatás
ilyen volt a honfoglalás.

Nézi a nép a menõket,
követi majd holnap õket.
Ez keletre, az nyugatra,
nyüzsög a nép, mint a hangya.

Szól az ágyú kelet felõl,
feldörög rá nyugat felõl;
ide-oda a csapdában
fut a magyar a honában.