Az óvári útzárnál a nemzetőr parancsnok leírta teherautónk rendszámát, feljegyezte az utasok számát és elvonult. Pár perc múlva fegyveres diákok vettek körül, s Gyurka leállította a motort, én pedig kiszálltam, hogy megtudjam, mi történik. A Times riportere lázasan jegyzetelt. Mielőtt szóhoz jutottam volna, az egyik diák vádlóan csizmámra mutatott: “Vadonatúj tiszti csizma!” Egy másik gumírozott fekete esőköpenyemet mustrálta: “Diákokon ilyet nem látni!” Éreztem az ellenséges, gyanakvó légkört, de még nem értettem az okát, hiszen az öltözékem nem változott, mióta néhány órával korábban itt voltam.
Egy személyautó érkezett nagy sebességgel. Még meg sem állt, mikor kiugrott belőle a nagybajuszú Forradalmi Bizottsági elnök. Teherautónkhoz közeledve artikulátlan hangon ordítozni kezdett: “Gyalázatos ávós ügynökök! Kicsempészték az ávós gyilkosokat az országból! Ezért lógni fognak!”
Ekkor jöttünk rá, hogy mi történt. De hiába kutattunk az emlékezetünkben, hogy mikor is láttuk utoljára a két állítólagos rendőrt, akiket Bécsbe menet felvettünk. Arra sem emlékeztünk, hogy velünk jöttek-e Ausztriába. Útközben valahol egyszerűen eltűntek.
A diákok a Time riportert elengedték, minket pedig a helyi börtönbe zártak. Közölték velünk, hogy másnap reggel bíróság elé állítanak. Kívül sötét volt, éjfél körül lehetett. Én fel-alá járkáltam a szűk cellában, míg Gyurka békésen horkolt a padlón. “Az alvás soha senkinek nem ártott; aludj, amikor csak lehetséges” volt a mottója.
Hiába próbálkoztam, nem tudtam elaludni, így egész éjjel róttam a köröket a cellában. Az éjszakai zajok behatoltak a cellába: kutyaugatás, autók jövése-menése, az őrök beszélgetéseinek foszlányai. A pirkadó hajnal első sugarai vetődtek be az ablakon, amikor egy telefon csengése zavarta meg a csendet.
“Kiss Zoltán, nemzetőr” – hallatszott egy tiszteletteljes hang, majd némi szünet után: “Igen, Szigethy úr, itt vannak. Azt mondják, hogy vért hoztak, de a parancsnok szerint ávósokat menekítettek Ausztriába…Nem, Szigethy úr…Igenis, azonnal!”
Lépéseket hallottam, aztán egy ajtó csukódását. Végül, mire újra megszólalt a telefon, a lépések a cellánk felé közeledtek. Gyurka felébredt, s szokása szerint mindjárt a cigarettáját kereste. Az őr visszaadta a papírjainkat, elnézést kért, majd hozzátette: “Siessenek, nehogy elolvadjon a jég a vérszállítmány körül!”
“A kerge parancsnokuk előbb is gondolhatott volna erre” – morogta Gyurka rosszkedvűen.
November 3-án, szombaton késő délelőtt értünk Győrbe. A városházán a felfordulás, ha lehetséges, még nagyobb volt, mint az előző napon. Egyszerre két rádió, a Kossuth és a Szabad Európa szólt egyszerre, s két tucat ember beszélt egymást túlkiabálva. Nagynehezen megtudtuk, hogy az oroszok hivatalosan kijelentették, hogy kivonják csapataikat az országból, de ugyanakkor újabb csapatok özönlenek be a határokon. A szovjet nagykövet, Jurij Andropov éppen Nagy Imrével tárgyal a kivonulásról, Hruscsov Titónál van látogatóban, Kádár János pedig eltűnt.
Szigethy bevezetett az irodájába. Első kérdése ez volt:
“Láttak valahol csapatmozgást?”
“Nem, nincsenek oroszok a környéken” – feleltem naívan.
“Nyugati csapatok, amerikaiak, osztrákok, akárki!” – mondta ingerülten.
“Nem, csak cserkészeket, apácákat és újságírókat láttunk” – válaszoltam.
Szigethy nyaka elvörösödött, szemei dühtől kidülledtek. “Ezek a szemét, gerinctelen, hazudozó disznók!” – sziszegte fogai között, majd felugrott és szó nélkül elrohant.
Komárom felé menet nem láttunk orosz útzárat. Nem tudtuk azt jelenti-e, hogy máshol koncentrálják-e erőiket, vagy tényleg kivonulnak, mindenesetre jó jelnek tekintettük, hogy nem állítottak meg útközben.
A kórházban már nagyon vártak, a vérkészletük addigra elfogyott. Éppen ebédidő volt, Gyurka el is fogadta a felajánlott ebédet. Én nem tudtam enni, mert útközben belaktam az Ausztriában kapott csokoládéval. Amíg Gyurka evett, magamhoz vettem egy csomó narancsot és csokoládét és meglátogattam a sebesülteket.
A kórtermek zsúfolásig tömve voltak, a könnyebben sebesülteket csak a folyosón tudták elhelyezni. Akik elég jól voltak, elfogadták a csokoládét, de sokan nem tudtak mit kezdeni a narancssal, ilyet a háború óta nem lehetett Magyarországon, a fiatalabbak életükben nem is láttak narancsot. Az egyik ágyon nagy meglepetésemre azt az amerikai riportert pillantottam meg, fején véres kötéssel, akit egy héttel korábban az egyetemen kalauzoltam. Narancsot kért. “Vérnarancs jó lesz?” – kérdeztem fanyar humorral. Feltehetően nem méltányolta volna szellemes megjegyzésemet, de szerencsére nem értett magyarul.
Egy lábán sérült parasztfiú az ágya szélén ült. Mikor csokoládéval kínáltam, nem fogadta el.
“Nem szereted az édességet?” – kérdeztem.
“Dehogynem. De nekem nem jár; én a zöld ávónál szolgáltam.” – válaszolt.
Erre nem voltam elkészülve. Tekintete egyszerre volt szomorú és vádló. Megkerestem a legnagyobb tábla csokoládét és az ölébe tettem. Nem utasította vissza.
Mielőtt visszamentünk az egyetemre, megálltunk Gyurkáék lakásánál. Gyurka a fogda padlóján aludt, magam is két napja, hogy utoljára tisztálkodtam, így mindkettőnkre ráfért egy alapos fürdés. A család örömmel fogadott, mindnyájan körülvettek és a legutóbbi napok eseményeiről faggattak. Gyurka nővére, a csodaszép Mária – Sík Igor ex-felesége – rummal kínált. A két napi álmatlanság és a rum közös hatására hihetetlen álmosság vett erőt rajtam. Mikor látták, hogy közel járok az ájultsághoz, azt ajánlották, hogy dőljek le egy kis időre.
Mária bevezetett a hálószobába és hátat fordítva megvárta, amíg levetkőzöm és bebujok az ágyba. Hihetetlen érzés volt igazi ágyban, tiszta ágynemű közt pihenni. Mária leült az ágy szélére. Olyan volt, mint egy túlvilági jelenés, gyönyörű és elérhetetlen. Észrevehette vágyakozó pillantásomat, mert cinkos kacsintással nyugtázta. Nem tudtam szólni, még dadogni sem. Fölém hajolt, s én becsuktam a szemem. Inkább sejtettem, mint éreztem egy leheletkönnyű csókot a homlokomon, majd betakart és halkan elhagyta a szobát, amint mély álomba merültem.
Délután hat óra tájban ébredtem, s Gyurkával elsiettünk. Útközben a Corvin-köz mellett is elmentünk. Az ottlevők hangulata láthatóan bizakodó volt. Az egyetemen a nemzetőr alakulatunkat teljes készenlétben találtuk. A létszám jelentősen megnőtt a Zrínyi és Petőfi Akadémia hallgatói bekapcsolodásával. A fegyveres diákság létszáma háromezer és négyezer között lehetett. A régi ismerős arcok mind ott voltak, akiket a 23-iki tűntetés óta nem láttam: Perr Gyuszi feleségével, a kis szőke Marikával, aki a magasugró versenyen szurkolt nekem; Egry Gyuri (Csámpi a Menő), Zsindely Laci és Lipcsey Attila. Most mind itt voltak, fegyverben.
A MEFESZ irodában Marián Pista mellett egy új arcot láttunk, Görgényi tábornok, akit Király Béla, a nemzetőrség főparancsnoka küldött oda. Görgényi kissé nehezen találta a helyét, s mi sem igazán értettük, mi szükségünk volt rá. Kissé gyanakodva figyeltük ügyködését.
Pista ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint Győrött Szigethy Attila: láttunk-e nyugati csapatokat Ausztriában; milyen fajta tankokat láttunk; hogy a szovjet katonák frisseknek vagy viseltnek látszottak. Nem tetszettek a kérdései, de nem tudtam neki semmi biztatót mondani. Mikor beszámoltam neki, hogy egy teherautónyi csokoládét és narancsot raktunk le a KA-51-es előadóterembe (ahol az ávósok fogva voltak), csak ennyit mondott: „Nem sok hasznát vesszük a tankok ellen.”

Este nyolc óra tájban a rádió Mindszenty hercegprímás rádiószózatát közvetítette.

„Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket?”

Bár kétségtelenül igaza volt, nekem nem tetszett a beszéd hangvétele, túlságosan borúsnak találtam. Képtelen voltam megérteni, hogy ez a nagy főpap, ez a szentéletű ember ilyen pesszimista és szkeptikus legyen. Ha egyszer küszöbön áll az oroszok kivonulására vonatkozó egyezmény aláírása, miért ez a borulátó hangnem?

Néhány perccel később Király Béla telefonált: egy százfős diákegységre van szüksége. Megegyeztünk, hogy elküldjük az egységet, de a kérés nyugtalanított. Miért pont fegyveres diákokra van szüksége a nemzetőrség parancsnokának? Talán nem bízik a saját erőiben? És miért olyan sürgős a dolog? Hiszen vannak páncélos egységeink, légierőnk, miért pont ránk van szüksége? Megkérdeztük, hogy mennek a tárgyalások a szovjetekkel. Megnyugtatott, hogy minden a legjobb úton halad, Maléter már úton van a szovjet főhadiszállásra, Tökölre, ahol az aláírás formaságaira kerül sor.

Mindez kissé megnyugtatott bennünket, de azért felütötte fejét a kétkedés. Miért pont a honvédelmi miniszternek kellett Tökölre mennie? Mi lesz, ha távollétében szükség lesz rá? Küldhettek volna helyette egy politikust is. Az is aggasztó volt, hogy miért kellett ennek a ceremóniának késő este történnie, s miért pont a szovjet főhadiszálláson? Az ilyesmit a sajtó jelenlétében, protokolláris keretek között szokás csinálni. Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztattak, de tudtuk, hogy Maléter józan és kompetens ember, aki tudja, mit csinál, s a cselekedeteit nem a mi dolgunk megkérdőjelezni.

Akárcsak Győrött, most a MEFESZ irodában is egyszerre szólt minden magyarul sugárzó rádió, a budapesti mellett a BBC, az Amerika Hangja, Szabad Európa és a hazai rövidhullámu adók, amelyek a keleti országrészből szovjet csapatmozgásokról számoltak be. A különböző hírfoszlányok nem álltak össze egy koherens képpé. Az ENSZ biztonsági tanácsa hétfőre, november ötödikére halasztotta a magyar helyzet tárgyalását; Magyarországot még mindig egy szovjet állampolgárságu KGB ügynök képviselte, annak ellenére, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéből. Amerikát a következő keddi elnökválasztás kötötte le, Eisenhower elnök kampányolt, Dulles külügyminiszter kórházban volt, a szuezi csatornánál véres harcok dúltak. Úgy tűnt, hogy a világ figyelme, mely korábban Magyarországra irányult, most százfelé oszlott.

Minden újabb hír olyan volt, mint egy-egy kalapácsütés a magyar szabadság koporsószegein. Együttesen tébolyító hangzavart produkáltak. Dühítő és szívfájdító volt hallgatni, mégsem tudtam magam elszakítani a rádiók mellől. Reméltem, hogy lesz a sok rossz hír között valami bíztató is, hogy mégis jönnek az ENSZ megfigyelők, hogy a nagyhatalmak elismerik az ország semlegességét, hogy a Nyugat eleget tesz erkölcsi kötelességének.

Este 11 órakor a rádió bejelentette, hogy a magyar tárgyalódelegációval az összeköttetés megszakadt. A MEFESZ irodában halálos csend fogadta a bejelentést. Mindannyian rosszat sejtettünk, éreztük, hogy ez nagy valószínűséggel a vég kezdetét jelenti. Alvásról szó sem lehetett. Éjfél után a rádió rövid időközönként felszólította Maléter vezérőrnagyot, hogy azonnal lépjen érintkezésbe a miniszterelnöki hivatallal, természetesen eredmény nélkül.

Ez volt életem legrosszabb éjszakája. Mindannyian kábultan járkáltunk, úgy éreztük, mindenki cserbenhagyott bennünket. Hajnali két óra tájban az őrök jelentették, hogy a KA-51-es előadóteremben őrzött ávósok haza akarnak menni. „Hadd menjenek” – legyintett Pista letargikusan. Három órakor Pista összehívott mindenkit. „Úgy tűnik, Maléter vezérőrnagyot az oroszok foglyul ejtették. Huszonhat páncélos hadosztály, kétezerötszáz tank és ezer egyéb katonai jármű érkezett Magyarországra Ukrajna és Románia felől. Ez a legnagyobb szovjet páncélos koncentráció a második világháborús kurszki szovjet-német tankcsata óta. Összes repülőterünk körül van zárva. Bármelyik pillanatban megindulhat a főváros elleni támadás. Ismeritek a védelmi terveinket. Ha nem kedves az anyátok élete, megvalósíthatjátok. De emlékezzetek, csak meghalni van esélyetek, győzni nem! Én most Király Bélához megyek egy utolsó megbeszélésre. Aki haza akar menni, menjen most, amíg a hidak járhatók. Aki harcolni akarnak, ráérnek, mert az oroszok kelet felől jönnek, tehát Pestet fogják először támadni, Budára csak később kerül sor.”

Szavait döbbent csend fogadta. Mindannyian ugyanarra gondoltunk: „Lehetséges az, hogy Pista nem marad velünk? Ki fogja a védekezést irányítani?” Senki sem szólt, nem ellenkezett, nem vitázott, csak a csendes kétségbeesés tükröződött az arcokon. Csend volt, olyan csend, ami valami szörnyű esemény előtt keletkezik. Mire felocsúdtam döbbenetemből és körülnéztem, Pista már nem volt sehol.

Percekkel később láttam, amint Görgényi lassan kisétál a teremből. Láthatóan zavarban volt; aktatáskáját jobbkezében tartotta, szemét a földre szegezte, balkezével mintha nem tudott volna mit csinálni. Szó nélkül hagyta el a termet, anélkül, hogy bárkire ránézett volna; mint amikor egy filmben, a végszó elhangzása után távozik a szereplő.

„A gyáva disznó!” – sziszegtem Gyurka felé, aki szótlanul állt mellettem. Ránéztem s meglepetéssel láttam, hogy ő is lehorgasztott fejjel a padlót nézi. Ez a bátor, nagydarab ember, akit mintaképként tiszteltem nem akart, nem tudott a szemembe nézni, csak motyogta maga elé: „Én is hazamegyek”

Hajnali fél négy lehetett ezen a borongós vasárnapon, november 4-én. A száz önkéntes, akiket Király Béla kért, a könyvtár előtt sorakozott. A Zrínyi és Petőfi akadémisták felcsomagoltak és eltávoztak. Tankjaikat otthagyták, de hozzáértő személyzet nélkül. Bónis László, a metallurgiai tanszék tanársegédjének vezetésével egy önkéntes alakulat elindult a Móricz Zsigmond körtérre, az ottani, macskakövekből emelt barikádok védelmére.

Nem sokkal később meghallottuk az első tüzérségi ágyuk hangját Pest felől. A hang irányából következtetve az Üllői út-Corvin köz-Kilián laktanya térségében folyhatott a harc.

„Angyal Pista kávéja ébren tartotta az embereit” – jegyeztem meg inkább csak magamnak, hiszen senki más nem tudta, hogy kicsoda is Angyal Pista.

Öt óra után a rádió Nagy Imre szózatát közvetítette:

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azza a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

A beszéd után a rádió a Himnuszt, majd az Írószövetségnek a világ értelmiségéhez címzett felszólítását közvetítette, amelyben katonai segítséget és ENSZ megfigyelők küldését kérték. A közleményeket néhány percenként négy nyelven megismételték, a Himnusz és a Szózat kiséretében.

Nem bírtam tovább. Kirohantam a MEFESZ irodából. Sírógörcs fogott el, s mint egy megvert kutya, egy félhomályos folyosó sarkában húztam meg magam. Hányinger kerülgetett, az életet értelmetlennek, kilátástalannak láttam. Temettem az álmaimat, az emberiségbe vetett hitemet, azt a személyt, aki én voltam. Magamat temettem.

Mint egy élőhalott, úgy álltam órákon keresztül. A zajok lassan elcsitúltak körülöttem, már csak a rádió szólt a szomszéd irodában, a magyar íróknak az éterbe szétküldött segélykiáltását ismételve: „Help Hungary! Help Hungary!”

Torkom kiszáradt, vállamat húzta a géppisztoly súlya, a könnyek patakzottak a szememből, amit ismételtem, talán a milliomodik alkalommal: „Istenem, ne engedd! Ne hagyd, hogy cserbenhagyjanak! Add, hogy segítsenek!”

Egyetlen kapcsolatom a külvilággal ez a rádió volt. Úgy éreztem, amíg az szól, addig nincs minden veszve, addig van még hangunk, amit mások meghallhatnak. Közben a bemondó oroszul szólalt meg, kérve a szovjet katonákat, hogy ne lőjenek. „Ne lőjenek?” – motyogtam magam elé, miközben a folyosó ablakai rezegtek a túlparton leadott ágyúlövésektől.

Hirtelen éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam, hogy mi, de valami borzasztó történt. De mi? Igen, ez az! Nem hallom a Himnuszt, amit a rádió most már jóformán szünet nélkül játszott. Felugrottam. Lábaim elzsibbadtak, így majdnem elestem, de gondolkodás nélkül berohantam az irodába, ahonnan korábban a rádiót hallottam. Megráztam a készüléket, remélve, hogy csak valami laza érintkezés okozta a problémát, amikor a háttérzaj mellett fegyverropogást hallottam. Tehát már a rádiót ostromolják…

A Szabad Kossuth rádió megszűnt sugározni.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents