A hagyományos székely falu életformájához tartozott a közösen végzett munka, a kaláka. Ezt a munkát a kölcsönös megsegítésért, önkéntes
alapon szervezték, illetve szervezõdött. Etikai értékrendet is kifejezett egy adott közösség (falu, szeg, utca, család, rokonság, baráti
kör stb.) életében. Kalákába csak munkabírók mentek, mert nem formaságról, hanem õszinte hozzáállásról volt szó. A kalákában nyújtott
segítséget mindig az tartotta nyilván, akinek a javára volt, viszonzása becsületbeli kötelesség volt.
Kalákát akkor hívtak, ha a család nagy jelentõségû, vagy sürgõs munka elõtt állt. Voltak: építõ (kõhordó, fahordó, fafaragó, falazó,
fedõ, tapasztó, vakoló stb.), erdõlõ, trágyázó, kapáló, kaszáló, arató, gabonahordó, cséplõ, kukoricaszedõ, kukoricafosztó kalákák.
Ezeken kívül az asszonyok a háztartási munkákhoz is hívtak asszonykalákákat, mint amilyen a kenderáztató, kendertörõ, gyapjútépõ, fonó,
tollfosztó, szapuló (mosó) és mások.
Rendszerint annyi kalákást hívtak, hogy azon a napon, napszakon (délelõtt, este) el is tudják végezni az adott munkát. Munka végeztével
a gazda étellel, itallal kínálta meg a kalákásokat. A munkától és azzal eltöltött idõtõl függõen a kínálkodás a pálinka, kenyér,
kalácsformától az asztalhoz ültetésig minden változatban elõfordult.
Bögözben az arató kaláka volt a leghangulatosabb, amelyrõl sem a zeneszó, sem pedig a tánc nem hiányzott. Az arató kalákán búzakoszorút
fontak (készítettek), amelyet este vagy munka végzetével, ének- és zeneszókísérettel vittek be a gazda udvarára. A búzakoszorú
készítõjének és vivõinek az újkenyér ünnepén (július), a gazda kenyeret és kalácsot süttetett, és megfelelõ ceremónia mellett adta azt
át.
Hasonlóan hangulatosak és hagyományosak voltak a cséplõ, a kukoricafosztó, valamint a tollfosztó kalákák is.
1950 után a kalákák egy része jelentõségét veszítette. Az emberek a kollektivizálás után kényszerkalákába kerültek, szervezetten már
csak az építésben a ház körüli munkákban segítették egymást a hagyományos módon. KARDALUS JÁNOS

Resources