Van egy jó hírünk: ismét a román parlament elé kerül a székelyföldi
autonómiastatútum tervezete. Iktatták. Egyelőre ennyi. És annyi, hogy a múlt
évi statútumváltozathoz képest három pontot iktattak be, amelyek közül van,
amelyik a Székelyföldön élő románok nemzeti önazonosságának megőrzését
szavatolja.
Egyelőre se reményeink, se ábrándjaink a székelyföldi területi autonómiát
illetően ne legyenek. A parlament majd az autonómiatervezetet menetrendszerűen
leszavazza.
Nem csak azért, mert Razvan Mihai Ungureanu külügyminiszter úgy tapasztalja, és
úgy véli, hogy a területi autonómiára Székelyföldön nincs is igény, hanem azért
is, mert magyar érdekképviseletünk választott személyiségei és a vonzáskörükben
keringő bolygórendszerek valóban ódzkodnak a székelyföldi területi
autonómiától. A románság "érzékenységére való tekintettel" előbb az
autonómiának még a nevét is kerülték, terminológiai pótlékokkal,
"önkormányzatisággal", "régiófejlesztéssel" s ehhez hasonlókkal
helyettesítették. Most elő-előcsillan, -villan ugyan az autonómia szó, hogy
aztán eltűnjék, mint távoli, elérhetetlen égi jelenség, mint a nálunk ritkán
látható sarki fény, amelynek égi rajzolata csalóka.
Aki nyomon követte az RMDSZ kezdeményezte A holnap autonómiája címmel futtatott
Szent Iván-napi rendezvény munkálatait, észrevehette, hogy jogász szakembereink
vagy a magukat jogászként aposztrofáló, a mi érdekképviseletünkben szóló
politológusok, adminisztratív funkciókat viselő vezetők az autonómiát máris a
jövő ábrándjai közé helyezték, ha csak az Antal Árpád képviselő és Klárik
László mégis-mégis esélyt sejtető érvelésétől eltekintünk.
Az autonómia elodázásának hívei a székelyföldi szegénységet, a meglévő
infrastruktúra degradálódását, az új létrehozásának késlekedését hozzák fel
autonómiahalasztásos érvként.
Távoli példát idézünk, hátha segítségével a közeli, helyi gondolkodás nyomora
jobban érzékelhető. Ha bizonyos afrikai államok függetlenségük kivívását,
önálló állami létük megteremtését csak gazdaságuk állapotától tették volna
függővé, a világ végezetéig gyarmati sorban maradtak volna. Másutt a gazdasági
fejlettség bunkójával való fenyegetettség a föderatív államszervezés elodázását
eredményezte volna. A tökéletes gazdasági alkalmasság elve a ma létező
autonómiákat egytől egyig embrionális állapotban ítélte volna elvetélésre.
Eléggé furcsa, hogy éppen – tudtunkkal az Európában is páratlan – székelyföldi
autonómia hagyományainak földjén hangzanak el az autonómiára való
éretlenségünk, az autonómia működtetésére való alkalmatlanságunk érvei. Persze,
hogy kívánatos lenne egy fejlett gazdasággal rendelkező térség önállósulása. De
ha ez nem adatott meg, ne áltassuk azzal magunkat, hogy a gazdaságilag
fejlettebb "szomszédság" – jelesen Brassó – uszályában kellene maradnunk, mert
ez valóban az autonómia halála. Mit is irigylünk a szomszédságtól? A jelenleg
is tömeges áttelepülés felgyorsítását vidékünkre? Az elképesztő iramú
ingatlanvásárlásokat? A térség tervszerű – egyházi, gazdasági – megszállásának
fokozódását? Netán még mindig a fejlett ipar létének hamis képzete viszi
tévútra gondolkodásunkat? Az ottani lerobbant gyárak, a lepusztult ipartelepek,
a munkanélküliek tíz- meg százezreinek seregei hiányoznak még a mieink mellől?
Az elképzelhető, hogy néhány embernek kedvező lenne a gazdaságilag erős
régióhoz való csatlakozásunk a nyomorúság autonómiája helyett, és hogy a
megfelelés a mindenkori román hatalom számára egyéni vagy csoportérdek lehet. A
közös vállalkozási lehetőségek, a zsíros állások kecsegtetőek. A brassói
központosítás – egészségügy, posta, katonai létesítmények stb., stb. – máris
fojtó kényszerként csavarodik a nyakunkra.
Ahelyett, hogy meglévő adottságainkra, ásványvízkészletekre, mofettakincsre,
kulturális és gyógyturizmusra, a természeti adottságainkra, hagyományainkra
alapoznánk, még arra se vagyunk képesek, hogy a közös kincseink együttes
kihasználására társuljunk. Lásd például A borvíz útja kezdeményezés
elszabotálását, az egymással elművelt egyéb "keresztbetevéseket". A Csík és
Háromszék, Udvarhelyszék és Csíkszék, Csík és Gyergyó közötti lokális,
hatodrangú, rendszerint a koncra leső ellentétek kicsinyes, nevetséges és
ártalmas civakodásai átokként ülik meg a vidéket. Ezt csak az "múlja alul",
amikor arról hallunk, egyesek azért hisztériáznak, hogy "ki kezdeményezte?",
"ki találta fel a spanyolviaszt?" Udvarhelyszék-e a "nagyobb", a "fontosabb",
vagy Bihar? A székelyföldi autonómiatervezetnek már a szórványban élők is
ellenzői, mintha az ő nyomorúságuknak az lenne az oka, hogy még létezik tömbben
élő magyarság.
Narcisztikus hajlamú, fontoskodó fennforgolódók játsszák a "haragszom rád"-ot,
s eközben elveket, eszméket járatnak le.
Ha a romániai magyar nemzeti lét alapvető kérdéseiben sem tudunk egyezségre
jutni, akkor sorsunkat megérdemeljük.
Az autonómiának most, Románia uniós csatlakozása előtt van esélye.
Sylvester Lajos, Háromszék
