Mit ér a márka, ha magyar?
A gáláns gesztusok és visszalépések politikája
2004. június 25. (7. oldal)
Lukács Csaba
Pártunk és kormányunk gáláns gesztusainak köszönhetően elveszítettük a pálinkaháborút, és megosztott első helyet értünk el a Tokaji márkanévért folytatott nemes küzdelemben. A szocialista és liberális kormány hozzáértő és a magyar nemzeti érdekeket messzemenően szem előtt tartó gazdaságpolitikájának következtében immár Pozsonyban készül a Sport szelet és a Piros Mogyorós, Csehországban és Lengyelországban sütik a „győri” jelzőt viselő kekszeket és egyéb édesipari termékeket, külföldre menekült a Boci csoki, és a Debreceni Dohánygyár bezárása miatt a multinacionális cég közleménye szerint „valamelyik környező országban” gyártják majd a Symphoniát is. A döntések nem mellékes következményeként több ezer ember kerül utcára.
A fenti lista nagy valószínűséggel korántsem teljes: mivel a fogyasztó nem arról híres, hogy vásárlás előtt-után nagyítóval végigböngészi a csomagolás minden egyes apró betűs mondatát, így előfordul, hogy hónapok-évek múltán vesszük csak észre, hogy gyerekkorunk kedvenc márkája már korántsem magyar termék, hanem valamelyik multinacionális nagyvállalat racionális döntése következtében immár egy távoli, ám roppant olcsó országban készül.
Vegyük sorjában a dolgokat! Miután elmúlt a privatizáció mindenhatóságába vetett illúziónk, rá kellett döbbennünk, hogy a világcégek jelentős része (tisztelet a kivételnek) nem gyárat, hanem piacot vásárolni jött Magyarországra. Ahogy birtokon belülre kerültek, megkezdték a tízmillió potenciális fogyasztó átdolgozását – édesipari példát hozva a Balaton szeleten és Duna kavicson szocializálódott magyar vásárló agyát például megpróbálták átállítani a lila tehén iránti sóvárgásra. Ha ez nem sikerült maradéktalanul – a Sport szelet például a nemzetközi márkák által telített piacon is képes volt megőrizni piacvezető pozícióját –, akkor a racionalizálás jegyében lelkiismeret-furdalás nélkül vonták össze a termelőkapacitásokat, és vitték külföldre a hagyományos magyar termék gyártását. A magyar vásárló különben meglehetősen konzervatív – a kutatások szerint például zömük hajlandó többet fizetni az egyik, Szegeden gyártott szalámifajtáért, mert az ismert márka egyben a minőség garanciája is.
Maradjunk még kicsit az elszlovákosodott rumos-kakaós édességnél. A felmérések szerint ha arra kérik a magyar embert, hogy soroljon fel csokoládémárkákat, az emberek felének az ötvenegy esztendővel ezelőtt (a Népstadion átadása tiszteletére) bevezetett szelet jut elsőként az eszébe. A huszonöt grammos kiszerelésben kezdő csokoládé termékskálája azóta sokat bővült: van már Sport falat és ostya, megvehetjük multipack és XXL csomagolásban, és megjelent a fehér csokis verzió is. A nemzetköziesítés már évekkel ezelőtt megkezdődött, hiszen hosszú ideje egy rasztafizurás, segítőkész fiatalember tűnik fel a reklámokban. Internacionalista lett a Boci csoki is, ugyanis átszervezi (úgy látszik, immár ez a politikailag korrekt jelző a gyárbezárásra és háromszázhetven ember elbocsátására) magyarországi tevékenységét a világ legnagyobb élelmiszer-ipari vállalkozásának magyar leányvállalata, így az összevont szerencsi és diósgyőri gyárakban már nem jut elegendő kapacitás az édességre, ez a jövőben Csehországban készül. Hogy mi köze mindehhez a kormánynak? A szakemberek szerint a környező országokhoz képest a magyarországi gyártás feltételei tovább romlottak, ezért léptek/lépnek így a multik, akik azért dönthettek volna másként is, mert a termelékenység növelésére és a racionális fejlesztésre vannak más lehetőségek is, például specializált termeléssel és termékfejlesztéssel.
Bár e sorok írója nem dohányzik, és az egészségre fölöttébb károsnak tartja a cigarettát, mégis nem mehetünk el szó nélkül a debreceni dohánygyár bezárása mellett sem. A vállalkozás honlapján erről így fogalmaznak: „a 2004. esztendő több szempontból is jelentős vízválasztó a cég életében. A Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő 2004. május 1-jei csatlakozásával közel egy időben befejeződött a dohánygyártás a Debreceni Dohánygyárban. (…) Természetesen a cég értékesítési és marketingtevékenysége tovább folytatódik Magyarországon.” Erről van szó – a beetetés és az eladás természetesen nem szünetel, a munkások viszont nyugodtan menjenek haza.
Persze lehet erre azt mondani, hogy bezzeg nem sírunk akkor, amikor például a Suzuki gyárat épít Magyarországon, holott gyárthatná az autóit Japánban. Erre volna néhány ellenérvem azon túl, hogy az autóipari multi külföldi gyárnyitása legyen a japán jegyzetírók problémája: a Suzukinak jóval olcsóbb és hatékonyabb, ha Európában gyártja az itt eladott járműveit – nem hinném ugyanis, hogy Esztergomban összerakott autót lehetne vásárolni a szigetországban. Az is valószínű, hogy az Esztergomban megtermelt haszon jelentős része japán bankokban vezetett számlákon landol, a márka nemzetköziesítése az ázsiai ország presztízsét emeli és hoz közvetett módon hasznot, míg a tőlünk elvitt magyar termékek esetében erről szó sincs, csak egyszerű profitmaximalizálásról. Nem utolsósorban az autó – vagy más nagy értékű műszaki cikk – más kategória, mint a napi fogyasztásra szánt termék, amely a tápértékén túl sokkal többet jelent a fogyasztónak: életérzést, nosztalgiát, hagyományt és biztonságot is.
Ami pedig a pálinkát illeti: a magyar pálinkafőzők két éve kivívták a jogot, hogy négy osztrák tartománnyal együtt a pálinka csak a magyar szeszt jelölje, amennyiben az százszázalékosan gyümölcsből, főzéssel, cukor hozzáadása nélkül készül. Akkoriban a románok még csak a tuicát és a rachiu elnevezést akarták magukénak, de a napokban harsogó győzelmi jelentésekben adták a világ tudtára, hogy megnyerték a pálinka- (vagyis a palinca-) háborút is, mivel Magyarország (Szanyi Tibornak, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium politikai államtitkárának dicsőséges közreműködésével) nem emelt vétót, és takarodót fújt a már megnyert csatában. A magyar pálinkafőzők (hatszázharminc vállalkozás) mi mást tehetnének, ha már a saját kormányuk elárulta őket: európai szervezetüktől kérnek segítséget. Hasonló megállapodásra került sor a tokaji bor esetében is, a két kormány egyezsége értelmében a Felvidéken 565,2 hektáron termelhetik a tokaji bor alapjául szolgáló furmint, hárslevelű, sárga muskotály és zenit szőlőt, és ebből szamorodnit, tokaji aszút, esszenciát, tokaji fordítást és máslást készíthetnek.
Font Sándor MDF-es politikus véleménye szerint kormányoldalhoz közel álló magyar vállalkozók érdeke, hogy Romániában pálinka készülhessen, ugyanis ott akarnak olcsó lepárlóüzemeket létrehozni. Eközben hazai kormánypárti lapok azt mondják: az erdélyi magyarok érdeke, hogy pálinkát főzhessenek, és éppen egy RMDSZ-es képviselő javaslatára került be a gyümölcstermesztési törvénybe a pálinka elnevezés. Aki gyakran jár Erdélybe, az tudja: a magyarok valóban főznek pálinkát (például a székelyföldi Oroszhegyen a messze földön híres szilvapálinkát), ám azt általában nem látta finánc – a román szeszipar és alkoholforgalmazás ugyanis maffiózók, volt szekusok és mai politikusok érdekeltségébe tartozik, nincs helyük benne a kistermelőknek. Privatizált már szeszfőzdét RMDSZ-es szenátor, az előzetes letartóztatásban ülő csíkszeredai Csibi István alkoholból gazdagodott meg, és agyonvert emberek, megalázott magyarok és tönkretett konkurensek jelzik terjeszkedését. A Palinca de Bihor, Palinca de Maramures, Palinca de Oas és egyéb címkéjű italoknak vajmi kevés közük van a magyarokhoz – ez a történet sem a nemzeti érdekekről, hanem a magánvagyonokról szól
Sokat, TÖBBET ÉRNE A MAGYAR :
MAGYAR KÉPESSÉGGEL ÉS MAGYAR KEZEKKEL, magyar lábakkal…, *SOKAT ÉR A MAGYAR*, CSAK NEM TESZÜNK A TÖRTÉNTEK ELLEN SEMMIT ?
A MAGYAR GAZDASÁG EGYIK FÕ PROBLÉMÁJÁRÓL A SOK KÖZÜL …
(Gondolat a Társadalompolitikai Tagozat 2004. augusztus 14-i vitanapjához)
I.
Baloldaliság fontos alapelve a társadalmi anyagi jóléten felül az, hogy az
állampolgár hasznos tagja lehessen a társadalomnak, ezzel is javítsa
közérzetét. Ezek az alapelvek érvényesülése több ok miatt is meghiúsul,
ezek közül, azonban, csak egy, a magyar gazdaságot erõsen romboló tényezõt
emelek ki, amely tulajdonképpen nem is vitatéma közöttünk, csupán
jelentõségére hívom fel a figyelmet.
A munkanélküliségen túlmenõen probléma az, hogy a tömegcikkeket termelõ
vállalkozások is egyre inkább összerogynak, több okból, fõleg önhibájukon
kívül. Egyre inkább kiszorulnak a termelõi szférából. Magyarország piacát
jobban kéne védeni az olcsó, külföldi – fõleg fejlõdõ országokból,
különösen Kínából származó – tömegcikkektõl, amelyeket Magyarország is
képes lenne európai értelemben véve versenyképesen elõállítani.
II.
Általában a nemzetközi egyezmények is lehetõséget nyújtanak az állam
piacának védelmére. Ezek közül a legfontosabb az 1947-ben létrejött
Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT), majd az ezt módosító,
1994-ben létrejött Kereskedelmi Világszervezetet (WTO) létrehozó egyezmény
(kihirdette az 1998:IX. törvény). Ezeknek nem csak Magyarország, hanem az
összes uniós állam is részese. „„Az említett egyezmények módosították
vámjogszabályainkat is, közöttük a legjelentõsebbet az 1995:C. törvényt,
amely a vámjogról szólt, de ez már nem hatályos.""
III.
„„Ezek az egyezmények és jogszabályok lehetõséget adnak a dömpingellenes
és az értékkiegyenlítõ vámok alkalmazására. Konkrétan a már említett
vámjogi törvény és az ennek végrehajtására kiadott 69/1994. korm. rendelet
rendelkeztek ezekrõl.""
Dömpingáru az az áru, amit az ún. normál áron alul adnak el (ezzel saját
maguknak stratégiai veszteséget okozva a gyártók), hogy a piac többi
szereplõjét ezzel tönkretegyék. Ilyen, ha olyan olcsón hoznak be az
országba árut, hogy azt még elõállítani is drágább az exportáló
gyártónak).
A gazdaságot károsítja még az exportáló ország államának saját országában,
a termék gyártójának nyújtott támogatása miatt keletkezõ árrés is. (pl.
valamilyen termék gyártását támogatják kedvezményekkel, így annak ára
kedvezõbb és ezt adják el Magyarországnak).
„„Az említett jogszabályok a dömpingáru ellen dömpingellenes vám, a
kedvezmény révén olcsóbban elõállított árura pedig értékkiegyenlítõ vám és
még egyéb védõvámok alkalmazását tették lehetõvé."" Az biztos, hogy az
említett – minõségük ellenére is olcsó – kínai árunak valamelyik
kategóriába tartoznia kell, mert európai viszonylatban is képtelenül
olcsók.
IV.
„„E károsító tényezõt Magyarország az említett eszközökkel már védheti ki,
nem tesz lehetõvé az EU-hoz való csatlakozás, mert külsõ országokkal
szemben a vámtarifák az uniós országokban azonosak, ezeket az Európai
Közösség Vámtarifája (röv. TARIC) tartalmazza.""
Tehát a kínai termékek kimagasló vámolását, az ellenük való védekezést az
egész EU-nak közösen kell elhatároznia és ez érdekében is áll, mert minden
uniós államot károsítanak ezek az áruk. EZ NAGYON FONTOS LENNE! Ezen
intézkedések megtételét kéne kezdeményezni az EU-ban.
Érdekességképp megjegyzendõ, hogy hazánk és a Kínai Népköztársaság között
már korábban jött létre vámügyi segítségnyújtási egyezmény (kihirdette a
178/1996. korm. rendelet), azonban ez nem a vámok mértékét, hanem a
vámokkal kapcsolatos eljárásokat szabályozza.
V.
Ennyiben tudtam ezt a fontos tényezõt észrevételezni. Remélem egyrészt,
hogy ezzel a Tagozat valamely tagjában további kreatív gondolatokat
ébresztettem, másrészt, hogy vezetõink megfogadják az adott tanácsokat és
megfelelõen élnek az adott eszközökkel.
Fontosnak tartom észrevételezni , hogy az Európai Unióban ennél komolyabb
döntéseket is hoztak már közösen, és nem a tény okozott gondot , és nem
az, hogy valami felõl fontos dönteni, hanem az, hogy melyik ország
kezdeményezi ezt. Ebbõl szoktak komoly viták keletkezni.
Így észrevételezni szeretném, hogy a 69/1994. korm. Rendelet még hatályos
, elfelejtették hatályon kívül helyezni , ami késõbb EU- tagságunk
idejében kezdeményezésre adhat lehetõséget és ezzel komoly egyéb anyagi
vonzatokra is szert tehetünk.
Az általam említett , sokszor minõsíthetetlenül gyenge minõségû
tömegcikkekre vonatkozó dömpingárú kereskedelmet amennyiben le tudnánk
korlátozni , hivatkozva arra is, hogy Európai Uniós érdek is egyben , úgy
mi MAGYAROK is képes lenne európai értelemben véve ezeket a termékeket
versenyképesen elõállítani ,ezzel iparunknak komoly mértékû fejlesztésére
nyílna mód.
Elsiabeth Varga Mrs.
