– az Erdélyi Napló cikke
Egyre több erdélyi románban erősödik a meggyőződés, hogy a nap mint nap általuk megtermelt érték nem a saját életszínvonalukat növeli, hanem a Kárpátokon túli testvérekhez vándorol.
A nemzetállami "nagy-román" nivellálás gyakorlatilag 1918-ban kezdődött el, soha semmilyen rezsim alatt nem szünetelt, de különösen a kommunista időkben vált állampolitika rangúvá. A kiegyenlítés és egyneműsítés az élet, a társadalom minden szegmentumát átfogta (a nemzeti kisebbségek ennek különösen sok és tragikus vonatkozását tapasztalhatták meg, a kisemmizéstől az erőszakos asszimilációig), de főként gazdasági téren zajlott egy különös homogenizáció: a bukaresti súlypontú politikai vezetés egyebet sem tett nyolc évtized alatt, mint hogy a mérleg erdélyi nyelvét lenyomta, hogy ezzel egy időben emelkedhessen az ókirálysági. Moldva és Havasalföld "kivakarása" a 19. század eleji feudalizmusból, az ázsiai léptékű elmaradottságból állandó és érthető törekvése volt a mindenkori központi román hatalomnak, ám ez nagyon sok szempontból Erdély rovására történt. Azt soha senki sem vitatta, hogy a valaha Ausztria– Magyarországhoz tartozó tartományban más volt a munkamorál, magasabb a termelékenység, konszolidáltabbak a társadalmi viszonyok, mint a sokáig török fennhatóság alatt sínylődő, fejlődésben megrekedt román fejedelemségekben. A nyugati keresztény civilizáció történelmi öröksége máig hatóan von cezúrát a Kárpátok gerincén Nyugat és Kelet között, e tekintetben ma is kétféle Románia létezik. Az állami vezetés mindent összemosó törekvése ellenére. De a központi elosztásra épülő belső viszonyrendszer megtette a magáét: Erdély évtizedek óta csak akkor léphetett előre egyet bármiben is, ha a Regát ugyanakkor kettőt. A magyarokkal, németekkel és más "idegenekkel" tarkított Erdély, a lassúbb beszédű, megfontoltabb, öntudatosabb románok milliói által lakott régió nem tartozik a bukaresti politikusok kedvencei közé. S ezt a főváros számtalanszor ki is mutatta: amit a szorgosaktól elvett, azt a hűségeseknek odaadta. Az erdélyi tejet lefölözte, hogy oltyán és moldvai vajat köpüljön belőle. És mégis: az agyonszeretett országrészek nem akarnak vagy nem tudnak felemelkedni, hiába költik rájuk a központi kasszába áramoltatott pénzeket, a lemaradásuk még mindig szemmel látható, érzékelhető. Nem kis mértékben azért, mert ott nincs olyan becsülete a tulajdonnak és az adott szónak, mint Erdélyben. Ahol a munka is inkább a túlélés, vegetálás eszköze, semmint az értékteremtésé, gyarapodásé. A túlközpontosított román állam a demokrácia és piacgazdaság 14. évében is jelentős összegeket vesz el Erdélytől és költ más régiókra. A posztkommunista baloldali kormány ezt annál is inkább tudatosan teszi, hogy a léte függ a Regát kényeztetésétől: itt talál ugyanis politikai támogatásra, itt él a szavazóinak zöme. A nemzeti elvakultságtól mentes erdélyi románok is hajlanak rá beismerni azt, amit egy kisebbséginek nem ildomos és nem veszélytelen kimondania: a Kárpátokon túli Mitikák nélkül jobb lenne az életük. A transzszilván városokban ma már gyakran olvasható falfirka, hogy ki a Mitikákkal, ki a déliekkel. Olyan politikai mozgalom is született és párt áll bejegyzés előtt, amelynek legalább kétnyelvű jelszava a "román olvasztótégely" évtizedeken át sulykolt "valóságát" tagadja: Mai presus de orice sunt ardelean si ma mândresc – Mindenekfelett erdélyi vagyok és büszke vagyok rá.
Megkérdeztünk néhány erdélyi magyar politikust, hogy ők miként látják: jogos-e a délnek, keletnek, Bukarestnek címzett neheztelés. Első körben főként a gazdaság központi kézi vezérlésének furcsaságaira voltunk kíváncsiak.
Sógor Csaba Hargita megyei szenátor: Az egész visszaosztásnak van egy fifikája. Azt mondják, hogy nekünk, a Hargita megyeieknek többet osztanak vissza, mint amennyit mi adunk a közös kasszába. Hát ez csak akkor van így, ha a visszaosztott összegbe beleszámítják az ortodox egyháznak meg a halmozottan hátrányos helyzetű Balánbányának adott summát. Az ortodox egyház tényleg jelentős pénzeket kap, és ez egyáltalán nem a megye – zömmel székelymagyar – lakosságának felemelkedését szolgálja. Balánbánya viszont nagyrészt románok lakta település. Ők útkorszerűsítésre is kaptak pénzt, miközben a megye többi, forgalmasabb útja járhatatlan. A megyei és a helyi tanácsnak, nem Bukarestnek kellene eldöntenie, hogy a visszaosztott pénzt mire is adja ki, hiszen ők tudják, hogy mire lenne szüksége az itt élő lakosságnak. Ez azonban ma sincs így, és ezért mondhatjuk azt: a leosztást illetően nem sok változott az idők folyamán. Ha az előbb említett összegeket leszámítjuk, akkor Hargita megye kevesebbet kapott vissza a központi költségvetésből, mint amennyit befizetett. Az arány: 4 az 1-hez.
Puskás Bálint Zoltán háromszéki szenátor: Az államháztartási törvény egyik fejezete azzal foglalkozik, hogy mennyi pénzt osztanak vissza a megyei önkormányzatoknak a központi költségvetésből és ezek miként tükrözik a megye hozzájárulását a büdzséhez. Kovászna megye az egy lakosnak juttatott költségvetési összegeket illetően általában az országos első öt között van, hiszen Háromszék hozzájárulása a központi költségvetéshez sokkalta kisebb, mint amekkora summát kapunk. Háromszéken is sokan azt hiszik, hogy rengeteg pénzt adunk a központi költségvetésbe és ennek csak egy részét kapjuk vissza, pedig Kovászna megye esetében nem így van. Ugyanis a megye gazdaságilag rosszul áll, a nagy ipari létesítményeket bezárták és nem teremtettek új munkahelyeket. Ezért a nemzeti össztermékhez való hozzájárulásunk nagyon szerény, a munkanélküliségi ráta magasabb az országos átlagnál, ami azt jelenti, hogy a béradókból befolyó pénzösszeg is csekély, kisebb az országos átlagnál. Ugyanakkor a lakosságszámot illetően az ország legkisebb megyéje vagyunk, ez is hozzájárul ahhoz, hogy a költségvetési befizetések alacsonyak. Háromszék a tavaly például 30 milliárd lej költségvetési kiegészítést is kapott, mivel e nélkül nem működtethették volna az adminisztrációt. Ebben hasonlítunk a moldvai megyékhez.
Viszont ha a történelmi Erdély, a Bánság és a Részek egészét vesszük, akkor már más a helyzet. Talán még Szilágy megye az, amelyik többet kap, mint amennyit ad, de a többiek sokkal többet fizetnek a központi költségvetésbe, mint amennyit nekik onnan visszaosztanak. Amikor a szenátusban az osztásról beszélgettünk, kiszámítottuk és elmondtuk az erdélyi román kollégáknak is, hogy az arány körülbelül 4 az 1-hez. Tehát négyszer nagyobb összeget fizetnek be a nyugati megyék, mint amennyit visszakapnak. Amikor megkérdeztük, miért van ez így, akkor a kormány és a pénzügyminisztérium illetékesei azzal védekeztek, hogy azokat a vidékeket kell segíteni, amelyek gazdaságilag gyengébben fejlettek. Nem kell külön kalkulust végezni (pedig ilyenek is léteznek), hogy egy erdélyi gazdasági autonómia a jelenlegi lehetőségek, munkatermelékenység és termelési nívó mellett az életszínvonalat mintegy háromszorosára emelné a régióban.
Visszatérve Háromszékre: a kisrégió egyik esélye a turisztika. Ahhoz, hogy ez pénzt hozzon, elsősorban infrastruktúrára, úthálózatra van szükség. Emiatt állandó vitában vagyunk a pénzügyminisztériummal, hiszen ennek megvalósítására a most leosztottnál több pénzre lenne szükségünk. És ez az a költségvetési tétel, ahol nem kapjuk meg azt sem, amit megérdemelnénk. Főleg ha azt nézzük, hogy a turizmust illetően mekkora tartalékaink vannak.
Jonathan Scheele-lel, az Európa Tanács küldöttségének vezetőjével Kovászna megyében jártakor külön elbeszélgettem – több órán keresztül tárgyaltunk –, azt magyaráztam el neki, hogy a gazdasági régiók ügye nem olyan egyszerű: mi nemcsak azért akarjuk a három székely megyét egy régióban látni, mert mi csak a magyarok lakta vidékek egyesülését akarjuk, hanem főleg azért, mert ez tényleges gazdasági fejlődést jelentene, hiszen a jelenlegi helyzetben hátrányban vagyunk. Mégpedig az európai kritériumokat alkalmazva vagyunk hátrányban, hiszen a kéréseket megszabott pontszámok szerint bírálják el és majdminden tételnél lepontoznak minket, mivel kevesebb a lakosság, mint máshol, rosszak az utak, sem az iparunk, sem a mezőgazdáságunk nincs olyan szinten, mint más erdélyi megyékben. Ha ez így marad, akkor bennünket mindig le fognak pontozni éppen az európai normák, kritériumok alapján. Így aztán mindent a sokkal fejlettebb Brassó, Szeben és talán még Fehér megye vinne el, mi tovább gyengülünk, ők pedig tovább fejődnek a mi rovásunkra. És ez nem csak Háromszék ügye, hiszen a hegyeken túli Vrancea sem versenyezhet mondjuk Konstancával, pedig egy fejlesztési régióba rakták őket. Vranceába sosem jut majd az eurókból, megint Bukarest fogja kompenzálni a moldvai honfitársainkat a közösből.
Kónya-Hamar Sándor Kolozs megyei képviselő: A Nastase-kormányt támogató RMDSZ-nek arra is figyelnie kellene, hogy az adófizető erdélyi magyarság a pénzét milyen leosztásban láthatja viszont. És főleg, hogy ezt miként használják fel bizonyos klientúrák, hogyan tűnik el főleg az Erdélyen kívüli zsebekben. Szinte már nyíltan veszi el a hatalom az erdélyiek pénzét, az itt élők látják-tudják ezt, s nagy keserűséggel veszik tudomásul. A szövetségen belül – állandóan féltve a kormánypárttal való együttműködést – nemigen szeretik azokat, akik mernek erről beszélni, e törekvésnek ellentmondani s van bátorságuk olykor bírálni is. Az RMDSZ-nek már adatokkal, tényekkel kellene bizonyítania, hogy az Erdélyből behajtott adóösszegek és a visszaosztott summák között nagy különbségek vannak, ami nemcsak a kiszipolyozott vidék fejlődését hátráltatja, az itt élők életszínvonalát nyomja még mélyebbre, hanem az egész ország gazdasági és társadalmi helyzetét nehezíti.
Vida Gyula Szilágy megyei képviselő: A helyi költségvetések összeállítására, végrehajtására olyan jogszabályok vonatkoznak, amelyeket a helyi közpénzügyi törvényben találhatunk meg. A büdzsét illetően elméletileg alkalmazzák a helyi költségvetési autonómia elvét, a helyi önkormányzatok a törvényben biztosított forrásokból jött összeggel megtervezik a kiadásokat. Ami Szilágy megyét illeti, sokkal több pénzforrással kellene rendelkeznie ahhoz, hogy a kiadásait fedezni tudja. Gyakorlatilag tehát a bevételei nem biztosítják az adminisztráció működtetéséhez szükséges minimumot, így hát fejlesztésről nem beszélhetünk. A hiányt jelenleg a központból pótolják. Az erdélyi megyék döntő többségének azonban kevesebbet osztanak vissza, mint amennyit a közös kasszába befizettek. Pedig gazdaságilag, morálisan és politikailag megokolva az lenne a helyes, hogy akinek a teljesítménye nagyobb és így a központi költségvetéshez való hozzájárulása is magasabb, igényelhessen nagyobb összegeket. Ha nincs így, akkor létrejön egy abnormális helyzet, amikor nem az költi el a pénzt – vagy ennek tekintélyes részét –, aki megkereste, hanem az, aki ölbe tett kézzel várta, hogy évről évre megsegítsék. Ez közép és hosszú távon a fejlettebb megyéket stagnálásra ítéli, s az itt lakók, dolgozók életszínvonala is alatta van annak, mint amilyet a munkájuk után érdemelnének. Létrejön egy, az egész ország számára is káros egyenlősdi, hiszen bármiképpen is dolgozol, nem haladhatsz előre. Akkor meg minek iparkodni? A megyéket, ahol lényegében nincs értékteremtés, művileg tartják fenn, éltetik. És ez Romániában nem új folyamat, hiszen a két világháború között is ez volt a helyzet. Amikor létrejött az úgynevezett Nagy-Románia, a bukaresti kormány szervezetten kiszipolyozta az újonnan hozzácsatolt országrészeket, mind nagyobb összegeket vett el tőlük és csökkentette a visszajuttatott summákat. A harmincas évek elején Iuliu Maniu volt miniszterelnök és neves parasztpárti politikus egy memorandummal fordult a királyhoz, amelyben feltárta mindezt. Hosszú évtizedekig senki sem ismerhette meg e memorandum szövegét, szigorúan titkos megjelöléssel zárolták, és csak napjainkban került a köz elé. Pontosan a szóban forgó tendenciát írja le, vehemensen tiltakozva ellene, mondván: az 1918-as gyulafehérvári nemzetegyesítő nagygyûlésen nem erről volt szó. A regáti politikusoknak azonban nem állt érdekében – mint ahogy jelenleg sem áll – e helyzeten változtatni. A nyugati jogállamokban kettős elvet követnek. A fejlettebb régiók befizetését megpróbálják olyan formában visszaosztani, hogy ezek további előrelépése töretlen legyen. Ugyanakkor a befizetett összegek egy bizonyos hányadát a fejletlen régiók felemelésére használják. Tehát nyugaton is létezik egy ilyen tendencia, az EU finanszírozási rendszere ezt az elvet vallja. A központi költségvetési alapokból – figyelembe véve, hogy a kormányok egy egész ország fejlődéséért felelősek – megpróbálnak többet juttatni a fejletlenebb régióknak. De ezt szervezetten, nagyon átvilágíthatóan, stimulatívan és kreatívan teszik, nem mint nálunk, hogy Erdélyben az infrastruktúrát teljesen lezüllesztették. A Partiumot és Belső-Erdélyt a nyugati határátkelőkkel összekötő utak egy része, például a Zilah–Nagyvárad közötti országút rémes állapotban van. Észak-Erdély egyik főútja jelenleg szinte járhatatlan. Mitrea szállításügyi miniszter pedig aprópénzzel szeretne kifizetni bennünket, elködösítve az egész visszajuttatási rendszert. Ha az állami költségvetésből való visszaosztást illetően létezik is valamelyes transzparencia, abból a bizonyos útalapból történő finanszírozás körül teljes a homály és a zűrzavar. Ez nincs benne a költségvetési törvényben, és csak a pénzeket leosztók tudják, hogy kinek mennyit juttattak, juttatnak. Ennek köszönhetően Moldvában gőzerővel építenek, modernizálnak, Erdély sok megyéjében azonban járhatatlanok az utak. Én figyelmeztetni fogom az illetékeseket, hogy számoljanak el ezekkel az összegekkel is. Hogy lesz-e foganatja?…
(Erdélyi Napló)
