irta Borbely Zsolt Attila
A tavalyi október 6. után, amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Kezdeményező Testületének holdudvarába tartozó egyházi és világi erők
külön, magyar ünnepet szerveztek, idén, sokak meglepetésére, közös ünnepre
került sor, melyen beszélt Tőkés László, az EMNT tavaly decemberben
megválasztott elnöke is.
Tudni kell azt, hogy az aradi megemlékezés megszervezését a helyi RMDSZ
sajátította ki, mely az országos vezetés iránymutatásai szerint
koreografálja a rendezvényt. Belső helyi forrásokból úgy tudni, hogy
1999-es botrány után (amikoris egy nagyromániás banda ordenáré jelszavakat
kiabálásával és füttykoncerttel zavarta meg a megemlékezést) a helyi RMDSZ
engedett a Nagy Románia párt nyomásának, mely azt követelte, hogy a román
himnusz is elhangozzék az eseményen s mindent fordítsanak románra. Azóta
kétnyelvű megemlékezés zajlik Aradon s a múltjába révedő magyart még
gyászünnepén is emlékeztetik arra, hogy román elnyomás alatt él, még a
gyász meghittségét is szertefoszlatja magyar segédlettel a központi román
hatalom. Távol áll tőlem, hogy visszasírjam, a Ceausescu-kort, hiszen az
alkotó értelmiség akkori kényszerű kompromisszumainál vagy penészedésénél
semmi nem volt rosszabb.
Viszont az aradi megemlékezés akkor valóban magyar volt és meghitt, a
frontvonalak pedig egyértelműek. Ma olyan ember szólhat harsányan
magyarságról és szabadságról – név szerint Tokay György helyi parlamenti
képviselő – aki hét éven keresztül, 1968 és 1975 között a
Ceausescu-diktatúra egyik legvonalasabb bértollnoka volt, aki a
kilencvenes évek elején Washingtonban bírálta Tőkés Lászlót, nem tudni
milyen megfontolásból, aki 1996-ban azzal vádolta az RMDSZ egy részét,
hogy faji alapra akarja helyezni a szervezetet (mikor soha senki nem
kutatta Erdélyben, hogy ki milyen származású, s a Tokay-féle támadásnak
ürügyet szolgáltató Katona Ádám is csak annyit akart, hogy akik nem
vállalják magyarságukat, akik fogyatékos identitástudatúak, románul
beszélnek a családban és román iskolába íratják gyerekeiket, tehát az
asszimiláció előrehaladott fokán állnak, azok ne legyenek RMDSZ vezetők) s
aki még az 1998-as választások előtt azzal utasította vissza kisebbségi
miniszterként a Kovács Lászlóék (!) által felvetett tíz éves etnikai vízum
ötletét, hogy nem kíván semmi olyan megoldást, mely előnyt ad a
magyarságnak a románsággal szemben. S persze, hogy Tokay György is arra
helyezte a hangsúlyt, amire Markó és az egész sikerpropagandára
szakosodott RMDSZ-vezérkar, tételesen az egységre és a sikerre (különös
tekintettel a fájdalmas kompromisszum eredményeképpen felállított
Szabadság szoborra) illetve az egységben elért sikerre, nem fukarkodva a
tetszetős frázisokkal s persze az elmaradhatatlan euro-optimizmussal
(Ennek lényege egyrészt a csodavárás, másrészt a kemény kiállás
elmaradásának, a román eurointegráció elvtelen és önfeladó támogatásának
ideológiai alátámasztása; mert ugyebár, ha a fő cél Románia mielőbbi
integrációja, akkor ugyanbiza miként is használhatnánk ki a jelen
nemzetpolitikai konstellációból – Magyarország Únión belül, Románia azon
kívül – adódó zsarolási lehetőséget, amire Tusnádfürdőn Orbán Viktor
célzott? S ha majd Románia is csatlakozik, és nem jön el a Kánaán,
akárcsak Szlovákiában, ahol ugyanvalóst semmi nem változott a csatlakozás
óta, az RMDSZ politikusai majd széttárjak kezüket és a román
intoleranciára illetve magyar-ellenességre utalnak, mintha az nem lehetne
politikánknak beszámítható konstans tényezője, amit úgy kellene kezelni,
mint egy matematikai állandót). A szoborról lévén szó rá kell mutatni
arra, hogy annak felállítása messze nem az erdélyi magyarság egységének és
állhatatosságának eredménye, hanem a kormányzó román hatalmi elit által az
RMDSZ vezetésének, a leghűségesebb fegyverhordozónak jutatott,
legitimációs célzatú politikai muníció, amivel persze a szervezet
csúcsvezetése él is. Nagy kérdés, hogy mikor lesz már elege a
hallgatóságnak az unos-untalan ismételgetett "és a szobor áll" – típusú
retorikai fordulatokból s a taps helyett mikor kíséri majd elégedetlen
morgás a szónok hatásvadászatát, jelezve, hogy lassan a tömeg is felfogja,
hogy a szobor felállításáról való szónoklás a lényegi előrelépés,
önállóságunk, önrendelkezésünk közjogi síkon való kodifikációnak
elmaradását kívánja elfedni. Tragikus és szánalmas, ahogy egy nyilvánvaló
szimbolikus vereséget (a Trianon utáni kultúrgenocídium keretében
ledöntött szobor magától értetődő felállítását a román fél csak úgy
engedte meg, ha szemben áll a román elnyomás szimbóluma, a diadalív, mint
az eszközökben nem válogató román nemzetpolitika örök mementója) a
MSZP-RMDSZ-PSD szövetség hatalmas eredménnyé tupíroz fel, ahogy az MSZP
vezetői újra és újra köszönetet mondanak a román félnek, hogy a sokszáz
ledöntött magyar szobor közül egyet, ráadásul az imént leírt körülmények
között felállítottak.
De hadd térjünk vissza Tokay szónoklatához és hadd idézzünk belőle egy-két
reprezentatív passzust: "Egy évvel ezelőtt azt mondtam: a szobor állni
fog, és a szobor áll!" "egységesek akarunk maradni, egységesen akarjuk
eldönteni a magunk sorsát, és azt akarjuk, hogy soha, senki a mi
dolgainkban, nélkülünk ne dönthessen!" "A fogunk között fogjuk ezt a
nemzetet, a nemzetnek ezt a részét átmenteni Európába, a fogunk között,
ahol egy új, egy más világban leszünk." Mint az várható volt, Markó Béla
is hasonló frázisokat puffogtatott, melyek motivációja nyilvánvalóan és
leplezetlenül elektorális jellegű volt, a küszöbön álló választások által
diktált: "Az erdélyi magyarság politikai egysége nélkül sem a
Szabadság-szobor visszaállítása, sem iskoláink újraindítása, sem erdeink
visszaszerzése, sem nyelvünk hivatalossá tétele nem sikerült volna. Az
összefogás sohasem volt értelmetlen, tisztelt emlékező és ünneplő
közönség, sem ezelőtt százötvenöt esztendővel, sem most. Azoknak üzenem
ezt, akik nem hittek nekünk, amikor azt mondtuk: a Szabadság-szobor ismét
állni fog. És áll a Szabadság-szobor!" (^Ĺ)"November végén választások
lesznek Romániában. Soha nagyobb szükségünk nem volt az összefogásra, mint
ebben az időszakban. Vagy továbbra is erős, egységes érdekképviseletünk
lesz a román parlamentben, vagy ismét a fejünk fölött döntenek mások, mint
annyiszor a történelemben, Trianonban és máshol."
A kép könnyen meggyőzi a tájékozatlan hallgatót. Nyilván, hisz ez is a
cél. Holott az alternatíva inkább úgy fogalmazható meg: továbbra is magyar
vagy magyarnak mondott – értsd: RMDSZ-es – hitelesítéssel folytatja a
román hatalom etnokratikus magyartalanító kurzusát vagy kiállunk végre
valós céljainkért és érdekeinkért. Amíg az RMDSZ a parlamentben van és
amíg a szervezeten belül az értéksemleges, karrierista derékhad uralkodik,
addig az utóbbira semmi esély. Szervezeten belüli földrengésre van
szükség, amit jelen helyzetben csak egy olyan sokktól lehet remélni, mint
a parlamentből való kimaradás. "A párbeszéd az autonómiáért" című RMDSZ-es
választási program azt jelzi, hogy a szervezet vezetése megérezte: immár
nem tud sunyítani ebben a kérdésben, mint tette azt 1996 és 2004 között,
mondania kell valamit. Megérezte, hogy választások előtt arra van szükség,
hogy az embereknek tetszetős szólamokat adjanak elő, beszéljenek az
autonómiáról, meghívják Tőkés Lászlót közös megemlékezésre, utána majd
megmagyarázzák, hogy miért is nem tudnak autonómiaügyben reális eredményt
felmutatni – mint láthattuk ezt 1996 és 2000 között, amikor SZKT-ról
SZKTra hallgathattuk, hogy a kormányból való kilépés nem visz előre, hogy
újra és újra le kell nyelnünk, hogy a kormányzati partnerek becsapnak,
előbb a földrajz és a történelem román nyelvű oktatása, majd a magyar
egyetem kapcsán, majd a magyar nyelv közigazgatási használatának
szabotálása miatt és még sorolhatnám. Magyarázat mindig akad s működik a
Ceausescu korból átörökölt "csak rosszabb ne legyen" logika. S hogy
"rosszabb nem lesz" (értsd: jó esetben nem fogyunk gyorsabban, mint eddig,
azaz évente "csak" egy kisváros lakosságával, 20.000 fővel leszünk
kevesebben) azt természetesen az RMDSZ garantálja parlamenti jelenlétével
és a kormányzati együttműködés különböző formáival.
Az RMDSZ kampányrendezvénnyé süllyesztette le az idei megemlékezést, mint
ahogy nyilvánvaló módon Tőkés Lászlót is kampánycélból hívták meg. Mi sem
igazolja ezt fényesebben, mint az, hogy amikor két évvel ezelőtt a helyi
Reform Tömörülés javasolta Tőkés László meghívását, akkor az RMDSZ vezetői
a leghatározottabb nemmel válaszoltak. Most, hogy szorul a hurok, s nem
tudni, hogy bejut-e az RMDSZ a parlamentbe, most már meg lehet hívni azt
az embert, aki az összes szónok közül egyedül volt igazán méltó a
tizenhármak előtt tisztelegni, hisz a felszólalók közül egyedül ő vállalta
annak idején a magyar szabadságért a kivégzés vagy "megöngyilkolás"
kockázatát. S Tőkés László volt az, aki idei október 6.-i beszédében
rámutatott finoman a sikerpropaganda álságosságára is, azzal, hogy
reálsúlyára szállította le a diadalíves szoborállítás jelentőségét: "Nagy
nyomást érzek magamon, hogy ne beszéljek kellemetlen dolgokról, mert
ilyenkor ünneprontásnak számít, ha az ember olyasmikről beszél, hisz itt
mindenki csak szépeket, jókat és magasztos dolgokat mond. Mindazonáltal
engedjétek meg, hogy azt mondjam: Arad számunkra a magyar szobrok sorsának
mintaesete, a szobrok szabadságának egyik jelképes helyszíne. Eszünkbe
jutnak a kolozsvári Mátyás szobor körül tátongó gödrök, eszünkbe jut Wass
Albert szobrainak sorsa (^Ĺ) A trianoni vandalizmus áldozatainak csekély
töredéke került újból a helyére, a felszínre, sokan nem is tudjuk, hogy
hány száz emlékmű, szobor, művészi érték süllyedt el, töretett össze,
rejtőzik pincében. Mert itt Aradon hol van Kossuth ledöntött szobra,
Erzsébet királyné mellszobra, Csiky Gergely szobra (^Ĺ)? És hol van a
marosvásárhelyi, nagykárolyi, zsombolyai Kossuth Lajos szobor, a
nagyváradi Tisza Kálmán és Teleki-szobor, Kolozsvárról a Széchenyi,
Wesselényi-, a Jósika Miklós szobor Marosvásárhelyen, Bem tábornok vagy II
Rákóczi Ferenc és még sorolhatnám? Hölgyeim és uraim ez nem politikai
kérdés, hanem európai kulturális örökség ügye, melyről az európai
kulturális egyezmény és sok más dokumentum szól. Másfelől emberjogi,
kisebbségjogi kérdés, mely minden pártpolitikán felül áll, és melynek
vonatkozásában a kisebbségi kulturális értékek védelméről is nemzetközi
dokumentumok egész sora rendelkezik."
Beszéde végén Tőkés László utalt a történelmi távlatban igen sikeresen
működő Román Nemzeti Tanács aradi kötődésére, majd megjelölte a kiutat,
megadva ezzel 2004. október 6.-a igazi üzenetét: "nekünk is van egy
Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsunk, mely nem akarja (ellentétben a hajdani
román irredentákkal, megjegyzés tőlem, BZSA) a Romániától való
elszakadást, de akarja a romániai magyarság teljes jogú háromszintű
autonómiáját."
