NEM A SZAVAK, CSAK A TETTEK SZÁMITANAK!
Ha összefognánk mind, mi magyarok…
Ha összeadnánk minden tehetséget…
Felcsendülne, mint fenséges karének
A magyar tettek hosi himnusza!
Az alábbi honlapon megtalálható a Magyar Lobby teljes anyaga, cime és az HL cimlistára való fel vagy az arról való leiratkozás mikéntje:
www.hungaria.org/lists/lobby/
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Az elkövetkezõ hetekben beszüntetjük a Magyar Lobbi akcióit, mert október, az emlékezés hónapja…..
xxxxxxxx
T. E.: "Sirkõ Helyett"
Sötét szemét szemérmesen lehúnyta,
Mellén kinyilt egy csepp piros virág.
Mosolygott még, mint otthon, ha aludna,
Térdét mutatta a ballonkabát…
A nagy csaták kis hõse úgy feküdt ott,
(Körötte széttörve a zsiroskenyér,)
Ahogy imént járta a barrikádot,-
Hiába húlt ott golyó és folyt a vér…
Sötét szemét szemérmesen lehúnyta,
Mellén kinyilt egy csepp piros virág,
Mellette dõzölgött a szennycsatorna,
De gyõzelmérõl dalolt a világ…
xxxxxx
Tollas Tibor: "Új Krisztust Zengek"
Új Krisztust zengek, vig vendéget,
Ki borral tölti serleged.
Ha megtelt szived, nótát hallgat,
Megszenteli a lakodalmad,
S gyümölcsét, a sok gyermeket.
Új Krisztust zengek, hétköznapok hõsét,
Kin forgácsfény a glória.
Mûhelyekbõl templomot ácsol,
Zsoltárt zsellérek panaszából,
Az ácslegény, a nép fia.
Új Krisztust zengek, kufároknak rémét,
Ki korbácsával int csudát,
S legázolt milliók kinjából
Bolygónkra új arcot varázsol:
Az elnyomottak Krisztusát.
Jertek, tárjuk ki mint a dohos magtárt,
Krisztus volt templomübörtönét,
S szórjuk a magot, új igéit,
Az elnyomottak bús szivéig
Mezõn, gyárakban, szerteszét.
EMLÉKEZZÜNK: 1956 November 6
A rendelot elhagyva orosz vezényszavakat hallottunk a Bartók Béla út felol. Közel lehettek, de nem láthattak minket, mert a sarokház takart bennünket a mellékutcában. Egy sorozat lövést hallottunk, aztán egy férfi jajkiáltásait, ami késobb halálhörgésbe ment át. Mint négy szobor, megmerevedve álltunk a rendelo kapujában. Elsonek Gyuszi nyerte vissza lélekjelenlétét.
"Dobjuk a bokorba a fegyvereket" – mondta. "Szerencsénk, hogy mentos köpenyben vagyunk, így fegyvertelenül talán megússzuk." Tanácsát követtük, s lassan araszolva elindultunk a Bartók Béla út felé. Életemben most örültem eloször, hogy hét évig kénytelen voltam oroszul tanulni. "Nye sztyeljétyesz!" "Ne lojetek!" – kiáltottam az utcasarok mögül. Ezt ismételgettük perceken keresztül, s közben. Próbálkoztunk bonyolultabb mondatokkal is, annak érdekében, hogy elmondjuk: szanitécek vagyunk, s nincs nálunk fegyver.
Válasz nem jött, így csak tovább kiabáltunk. Idonként elhallgattunk, válaszra várva, majd újra kezdtük. Csend volt, semmi válasz, pedig tudtuk, éreztük, hogy ott vannak tolünk pár lépésre, a sarok túloldalán és várnak, ránk várnak. A sarki bolt kirakata be volt törve, de abban az áru érintetlen. Máskor népünk, forradalmunk tisztaságának ez a jele büszkeséggel töltött volna el; most csak az élniakarás munkált bennem, semmi más nem érdekelt.
Végül Gyuszi kézjelére lassan megindultunk. Kezeinket a magasba emelve mentünk. Már elértük a villamossíneket az utca közepén, de még mindig nem történt semmi. Most, a hajnal halvány fényénél megpillantottam az utca két oldalán sorakozó fekvo alakokat. Egyszerre artikulátlan vezényszót csattan, s egy tucat katona rohan felénk. Hátamba eros fájdalom hasít.
Elore lódultam és majdnem orrabuktam. Mellettem Lacikát nyomta elore egy orosz katona a géppisztolyával. Szívem a torkomban dobog, szemem rátapad a katonának a ravaszon tartott mutatóujjára. Ujjával a ravaszon lökdöste Lacit maga elott.
Az engem kíséro katona körül büdös izzadságszag és eros vodkaillat keveréke terjengett. Ahogy lökdösött maga elott, szemem sarkából láttam a csizmáját és feslett, csaknem földig éro hosszú köpenyét, amit nyilván nem rá méreteztek. Valahányszor hátbabökött a davajgitárral, közben azt is sziszegte, hogy „fasiszt" vagy „imperialiszt". Talán izraeli szanitécnek nézett, akit a szuezi csatorna partján ejtett foglyul? Késobb hallottam, hogy sok esetben azt hitték a frissen bevetett orosz katonák, hogy a Vörös tenger közelében, a Szuez csatornánál vannak.
Bennünket a Csáky utcán masíroztattak végig, az egyetem négyes számú kapujáig. Ott jó ideig várakoztunk, míg megjelent egy orosz tiszt. Már messzirol lehetett hallani a szitkozódását, s látni, ahogy pisztolyával a kezében gesztikulál. Mikor hozzánk ért, tovább ordított, s bár legtöbb szavát nem értettük, annyit kivettünk a szóáradatból, hogy kérdez valamit. Azt akarta megtudni, hogy Nagy Imre vagy Rákosi hívei vagyunk-e.
A mögöttem álló orosz idonként hátamba döfte géppisztolyát, hogy ezzel is sürgessen a válaszadásra. A gyomromat a torkomban éreztem, szájam kiszáradt, ahogy kinyögtem a gyulölt nevet: Rákosi. Ezután, mintegy bizonyítva, hogy az árulás, a megalkuvás útján csak az elso lépés nehéz, remego ujjaimmal elovettem sportegyesületi igazolványomat, annak vörös színével is bizonygatva, hogy én is közéjük tartozom. Lelkem mélyén tudtam, hogy örök életemben szégyellni fogom magam ezért és sejtettem, hogy álmaimban újra és újra át fogom élni és megpróbálom jóvátenni ezt a szégyenletes percet.
Az orosz tisztet (akirol idoközben kiderült, hogy valamelyest tud magyarul is) nem érdekelte az igazolványom színe, de annál inkább érdekelte az egyetemünk védelmi felkészültsége és hogy milyen ellenállás várható onnan. Mikor mondtuk neki, hogy az egyetem ki van ürítve és ellenállásra nem kell számítania, az arcunkat fürkészte, majd parancsot adott a belépésre. Ránk parancsolt, hogy felemelt kezekkel lassan menjünk elottük, ok pedig ránk szegezett fegyverekkel a bokrok fedezete alatt követtek.
Igyekeztünk minél lassabban menni, nehogy idegességükben belénk lojenek. Kezdett kivilágosodni, mire elérkeztünk el a könyvtárhoz, ahol azok a tankok és légvédelmi ütegek álltak, amelyeket nem tudtuk a Körtérre kivinni. A hajnali félhomályban félelmetesebbnek tuntek, mint máskor.
A tiszt ránk parancsolt, hogy kiabáljunk az épületben esetleg bentlévoknek, hogy ne lojenek. Ezt megtettük, tudván, hogy nincs ott senki, kivéve a pár embert, akiket az orvosi szobában hagytunk. Ahogy beléptünk a sötét és üres foépületbe, a folyosó tele volt pokrócokkal és fegyverekkel, amit a tisztiiskolások széthagytak ott, amikor harc helyett hazamentek. Folyosóról folyosóra haladva mindenütt sötétség és csend fogadott. Felemelt kezekkel meneteltünk végig egészen az auláig.
Ott a tiszt besétált a MEFESZ irodába, amely – úgy tunt, hogy réges-régen, pedig csak két héttel ezelott – még a kommunista párt, az MDP irodája volt. Az orök egyesével felsorakoztattak minket az ajtó bal oldalán, s végre megengedték, hogy leeresszük a kezünket.
A sor a fallal párhuzamosan húzódott, tolünk balra az irodák, jobbra pedig az egyetem korábbi rektorainak piedesztálon álló mellszobrai sorakoztak. Én közvetlenül egy Stoczek nevu rektor szobra mellé kerültem. Idoközben az oroszok megtalálták az orvosi szobában maradtakat, s oket is beállították a sorba. Összesen lehettünk vagy tízen.
November 6-odika, kedd volt, a forradalom kitörésének két hetes fordulója. Most ott álltunk, immár két-három órája, várva, hogy mi lesz a sorsunk. Végre nyolc óra tájban megjelent egy szovjet ornagy két másik tiszt kíséretében. Ránk ügyet sem vetettek, egyenesen a MEFESZ irodába masíroztak. Néhány perccel késobb láttam, hogy az orök megmotozzák a sor elején álló fiút, majd bekísérik az irodába. Ösztönösen végigtapogattam a ruhámat és megdöbbenve fedeztem fel kordbársony zakóm jobb zsebében a kis csehszlovák noi pisztolyt, amit még Kopácsi Sándortól kaptam.
Elfogott a rettegés. Most mit csináljak, hogyan szabaduljak meg tole? Nem volt a közelemben semmi, csak a Stoczek bronzszobra a márvány piedesztálon. Közben az orök már a második embert motozták. Jobb kezembe vettem a pisztolyt, mely olyan kicsi volt, hogy szinte eltunt a tenyeremben. Megvártam, amíg az orök elkezdik a következo embert motozni, s akkor balkézzel nekifeszültem a szobornak, így próbáltam a szobrot megemelni.
Teljes testsúlyommal nekidoltem, hogy megbillentsem, az egyik sarkát felemeljem a helyérol. Végre, néhány örökkévalóságnak tuno másodperc egy parányi rés támadt a szobor és a márvány talapzat között. Én tovább erolködtem, míg a rés valamivel nagyobb lett. Aztán, mintha valami elengedte volna, a szobor megdolt annyira, hogy a jobb kezem egy gyors mozdulatával alá tudtam csúsztatni a pisztolyt. Ezután a bal kezemmel elengedtem a szobrot és Stoczek rektor úr – miközben én nagy köhögésbe kezdtem – egy kis habozás után visszazökkent a helyére. Hangos koppanás hallatszott volna, ha Laci is rá nem kezd hevesen köhögni, ami elnyomta az árulkodó hangot.
Mikor a szobor elnyelte a pisztolyt, ünnepélyesen megfogadtam, hogy amint alkalmam nyílik, felderítem Stoczek rektor úr egyéb érdemeit és minden alkalmat megragadok, hogy az o dicsoségét hirdessem .
Kilenc óra tájban került rám a sor. Motozás után bevittek a MEFESZ irodába kihallgatásra. Az orosz ornagy Szoke Kati íróasztalánál ült és Kati papírjait nézegette, köztük a nemzetorség névsorát. Magas, oszülo, jólinformált ember volt, folyékonyan beszélt magyarul. Tudta, hogy hol van, o nem beszélt szuezi csatornáról és fasisztákról. Láthatóan megrázta, amit korábban látott. A körtéri védokrol kérdezett: „Igaz, hogy diáklányok is voltak köztük? Jól láttam?" Igenlo válaszomra szomorúan nézett maga elé. Szégyellte, hogy gyermekek ellen harcolt.
„Sebesülteket szállítottunk" – mutattam vérfoltos köpenyemre. Nem reagált, csak mereven nézett a levegobe. Próbáltam témát változtatni: „Miért van fából a pisztolytáskája?" – kérdeztem. Mint aki akkor ébredt, meglepetten nézett rám, majd lecsatolta derékszíját és megmutatta, hogyan lehet a tokot a pisztoly markolatához erosíteni és így, a vállhoz szorítva pontosabban lehessen loni vele.
„Kihallgatásom" alatt az ornagy szórakozottnak, zavartnak látszott, a másik két tiszt – akik nem beszéltek magyarul – gyanakodva figyeltek. Úgy tunt, gyanújuk nem annyira felém, mint az ornagy felé irányult. Az ornagy valószínuleg régen Magyarországon állomásozhatott, míg ok a friss csapatokkal érkeztek.
A kihallgatások után mindannyiunkat a KA-51-es terembe vittek, amit ideiglenes börtönnek használtak. Sok mindennek volt szemtanúja ez a terem az elmúlt két hét alatt: Pont két hete volt, hogy itt mondta Mutnyánszky tanár úr – a mi Mutyi bácsink – hogy fontosabb dolgunk van, mint a mechanika; késobb itt tartottuk az ávós foglyainkat; ugyancsak itt tároltuk a faluról és Ausztriából érkezett élelmiszeradományokat; most újra itt vagyunk, ezúttal mint foglyok.
A teremben az orök lent a tábla közelében foglaltak helyet, minket pedig feljebb, a hallgatók székeibe ültettek. Hogy a kezünket lássák, a székekhez erosített írólapra kellett felülnünk. Bal oldalamon Laci ült, jobbomon Tóth Ili és a húga, mindketten medikák, akiket az orvosi szobából hoztak ide. Megérkezésünkkor lehettünk vagy húszan, de utánunk még érkeztek mások is, köztük civilek, akiket szintén az utcán szedtek össze.
Eleinte tilos volt beszélgetnünk, de késobb észrevettük, hogy az orök idorol idore eltunnek és amikor visszatérnek, sokkal jobb hangulatban vannak. Valószínuleg megtalálták a tanári büfében az italkészletet. Az atmoszféra felengedett, mi is megkönnyebbültünk. Az orök viselkedése nem árult el valami vérszomjas elszántságot. Laci szerint lehet, hogy ennek Szibéria lesz a vége, de agyonloni nem fognak.
Laci szoke és jóképu fiú volt, velem egyidos. Egy osztályba jártunk az Eötvös Gimnáziumban, s mind a ketten hajómérnöknek készültünk. Tulajdonképpen azért választottam ezt a pályát, hogy Lacival együtt tanulhassunk. Az iskolában mindig bolondozott barátjával, Elekessel. Ez az o pajkos viselkedése az egész életfelfogását tükrözte, mert szerinte az élet csak játék és abból o mindig ki akarta venni a részét.
„Mikor veszed már le azt a véres köpenyt?" – kérdezte Laci. Ö már levette az övét, s elegáns, méretre szabott szélesvállú zakójában feszített. Zakója pompásan illett jampec csonadrágjához, amelynek olyan szuk volt a szára, hogy az alján cipzár volt, ami nélkül képtelenség lett volna fel- és levenni. Laci mindig adott magára, teljes lehetetlenség volt vele versenyezni. Az én tiszti csizmám most már kopott és sáros volt, szép lila kordbársony zakóm meg olyan piszkos, hogy magától, támaszték nélkül megállt volna a földön.
„Miért sírtál reggel?" – kérdezte. Eloször nem értettem, mire gondol, aztán rájöttem, hogy az elozo napra gondol, amikor a földön talált a rádió mellett.
„Nem is vettem észre, hogy sírtam"
„De bizony sírtál. Falfehér voltál, potyogtak a könnyeid és olyasmit motyogtál, hogy 'Nem lehet igaz!'"
„Most már emlékszem. A Nagy Imre beszéd után kiborultam; úgy éreztem, az életem elvesztette az értelmét. De nem emlékszem, hogy sírtam volna."
„Pedig úgy volt. Elég nehezen tudtam lelket verni beléd. Ezért hálás lehetnél"
„Jó, hálás vagyok. De azért te is tudod, hogy van miért szomorkodnom. Tény, hogy majdnem mindenki elmenekült, amikor a harcra került a sor. Aztán itt van Marika, aki talán a halálán van. Arról nem is beszélve, hogy minket hamarosan huvösebb éghajlatra szállítanak.
Laci megpillantott a földön egy narancsot, ami valahogy a teremben maradt a korábbi napokban összegyujtött adományokból, s lehajolt, hogy fölvegye, de az orosz or üvöltése megállította. Késobb, mikor az or kiment, mégis felvette és hámozni kezdte. „Láttad az Írószövetség gyujtoládáit az utcákon? Mennyi pénz volt bennük! Fantasztikus látvány volt!"
„Láttam. Az ösztöndíjam java részét én is ott hagytam. Csak egy húszast tartottam meg, az még mindig itt van. Két hete, hogy senki sem fogadott el pénzt tolem, sem ételért, sem másért."
Közben elkészült a hámozással és kezembe nyomott egy szutykos gerezdet, vállvonogatással jelezve, hogy nem volt alkalma kezet mosni. A narancsnak furcsa íze volt; annak leve kilátástalan harcot vívott a puskapor és sár ízével.
„Hallottad a Szabad Európát a Körtéren?" – kérdezte Laci.
„Csak úgy, ahogy te is, foszlányokat lövöldözés közben. Eisenhower beszédét a vasfüggöny felgöngyölésérol, meg az amerikai veteránok határozatát. Gondolom, a veterán szövetségbe minden katonaviselt amerikai benne van, ami azért komoly tényezo lehet. Mit gondolsz, fognak segíteni?"
Laci pár percig gondolkozott, aztán megszólalt: „Remélem, hogy eljön még az ido, amikor nekik lesz szükségük segítségre és remélem, hogy rajtuk sem segít majd senki. Isten verje meg oket azért, amit velünk tettek. Megérdemlik, hogy egyszer majd ok is megtanulják, hogy milyen az, amikor egyedül marad az ember, amikor az embert cserbenhagyják."
Most négy katona jelent meg és kiszólítottak egy öreg tuzoltót a padból. Hangosan vitatkoztak és mutogattak az öreg egyenruhájára. Nem értettük, mit mondanak, de a szó: „fasiszt" szó többször is elhangzott. Úgy látszik, hogy az SS egyenruhához hasonlónak találták az egyetemi tuzoltóság egyenruháját.
Hitler még gyerek volt, amikor ez az öreg már ebben az egyenruhában járt" – súgta nekem Laci. „Remélhetoleg ez a mongol is tudja ezt."
Ekkor egy tiszt csatlakozott a katonákhoz, akik megfogták és kituszkolták az öreget a terembol. Reméltük, hogy csak kihallgatni viszik, de rosszat sejtettünk. Sejtelmünk beigazolódott, amikor pár perccel késobb géppisztolysorozatot hallottunk. Némán meredtünk egymásra.
„Ezek a bestiális dögök, a sátánfajzatok!" nyögött Laci. A sokktól percekig nem tudtam megszólalni. Mikor magamhoz tértem, megkérdeztem:
„Ha hiszel a Sátánban, akkor az Istenben is hiszel?"
„Nem tudom. Hiszek abban, hogy ez a mi kis bolygónk fontosabb, mint gondoljuk. Most, hogy a természetet meghódítottuk, hogy saját evolúciónkat magunk irányítjuk, most a túlélés is rajtunk múlik. Ha az életet és a természetet nem is tudjuk elpusztítani, magunkat képesek vagyunk megsemmisíteni."
Hosszú ideig beszélgettünk Sátánról és Istenrol. Abban egyetértettünk, hogy az ördög a gyulölet jelképe és legjobban úgy harcolhatunk ellene, ha mindenben és mindenkiben a jót keressük. Eljött a délután, majd az este, anélkül hogy bármi történt volna. Kezdtem éhes lenni. A kemény írólapon való ülés is nagyon kifárasztott, de mindennél rosszabb volt a bizonytalanság. Lelkem olyan volt, mint a kiégett Móricz Zsigmond körtér.
A fizikai kimerültség teljesen elhatalmasodott rajtam, alig tudtam nyitva tartani a szemem. Már nem is tudtam, hány éjszaka nem aludtam. Vasárnap sebesülteket szállítottam, szombat éjjel Nagy Imrét hallgattam, pénteken Magyaróváron a börtönben töltöttem az éjszakát, elotte pedig Danner Jancsit ravataloztuk. Ahogy közeledett az éjfél, úgy kezdett rajtam erot venni az álmosság.
xxxxxxxxxx
………………………………
A Szabadságharcban hõsi halált halt költõ,
Gérecz Attila verse: Igy Bocskorosan…
Igy bocskorosan, ugye megnevettek,
Hogy márványt törni hegynek indulok.
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
Füttyöm csibészes, – én is feljutok.
Nincs tömött zsákom, s hegymászó botom.
Segitõ kezet tán egy társ sem ad,
De vihart oldó déli szél-kölyök
Borzol fejemre lágy barackokat.
S a hegytetõn majd minden mezt lehányva
Én is kacagva szélnek öltözök,
Karjukra fûznek majd a fény-nyalábok
S eltáncolunk a fejetek fölött.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
NYILATKOZAT
Október 26-án a Szabó Dezsõ könyvtárban elõadást tartó David Irving, antiszemita angol történész véleménye szerint: "1956-ban, minden kétségen kivül, az elsõ két napban antiszemita progromként indult a felkelés."
Mint az 1956-os Szabadságharcunk egyik résztvevoje elutasitom és megalapozatlan rágalomnak minositem David Irving fent idézett állitását.
Az igazság az, hogy soha olyan egység nem volt Magyarországon, mint 1956-ban. A Forradalom napjaiban nem volt zsidó-magyar, nem volt cigány, sváb vagy tót-magyar, akkor csak magyar volt, akkor család volt a nemzet! Azokat a napokat az orizetlen irószövetségi gyüjtoládák, az érintetlen betört ablakú kirakatok és az utcán élelmet osztó falusi szekerek jellemezték.
Arról nem is beszélve, hogy a zsidó származású magyarok vezeto szerepet vállaltak nem csak a szellemi, de a fegyveres harcokban is. Igy példáúl az Auswitzból hazatántorgott Angyal István volt a Tüzoltó utcai szabadságharcosok parancsnoka, aki késobb, amikor már vonszolták Kádár pribékjei az akasztófa alá, még kitépte személyijébol a fényképét, s annak hátára azt irta a maga gyermekes betüivel, hogy „Éljen a magyar szabadság"!
Én tanusithatom, hogy 1956 október 22 és november 24 között, ebben a 35 napos idoszakaszban összesen egyszer hallottam antiszemita szót. Az uszitó szavak egy kerékpárostól származtak akit egy féltucat járókelo állt körül. Amire felfogtam, hogy mi is történik és magam felléphettem volna ellene, egy soffor akkora pofont adott neki, hogy elesett, a járókelok pedig csak helyesloleg bólintottak, s mindenki ment a dolgára.
Az igazság az, hogy 1956-ot a teljes nemzeti egység jellemezte, s ugyanolyan családtagként néztünk zsidó származású honfitársainkra, mint ahogy 1848-ban Pest népe nézett a Kossuth zászlói alatt egy másik idegen elnyomó ellen vonuló zsidó ezredünkre. „Aki magyar velünk tart!" – volt 56-ban a jelszavunk és néhány pufajkás hazaárulót leszámitva velünk tartott az egész ország.
Én a magam 35 napja alatt ott ettem ahol megéheztem, ott aludtam ahol rámesteledett és azokban az idegen lakásokban soha senki meg nem kérdezett, hogy zsidó vagyok-e vagy kereszténz, elég volt a nemzetiszin karszalagom, az családtaggá tett!
Ne engedjük, hogy fajgyulölo uszitók bemocskolják a pesti srácok hosi emlékét, s ne engedjük, hogy ezekkel a rágalmakkal elterelhessék a figyelmet arról, hogy az Angyal Pisták hajtották végre a 20. század legnagyobb történelmi tettét: arról: Õk sebezték halálra a Kommunizmus szörnyetegét.
Lipták Béla
PS: Tisztelettel kérem 1956-os szabadságharcunk minden szemtanuját, hogy a fajgyülölõ uszitókkal szemben segitsenek megvédeni és tisztán átadni nemes forradalmunk büszke emlékét az utánunk jövõ generációknak.
Kedves Lipták Béla!
Nyilvánvaló agyrém David Irving állítása, miszerint az 56-os magyar
forradalom két elsõ napja zsidóellenes pogrom volt, mert ugye "a nép zsidó
kormánynak vélte az akkori budapesti kormányt". Persze az tény, hogy a
zsidóság túl volt reprezentálva a kormányban és az ÁVH-ban, de ennek
ellenére semmiféle pogrom vagy más zsidóellenes megmozdulás nem történt. Az
itt-ott bizony meglincselt – vélt vagy valódi – ávósok egyike sem származása
miatt halt meg.
Nem szólva arról, hogy a pogrom szó tömeges rablást, verést és gyilkolást
jelent…Az akkor élt szemtanúk – köztük jómagam – élményei szerint teljes
képtelenség ilyesmirõl beszélni. Nemcsak a felkelõk között, hanem a
forradalom ismert mártírjai között is szép számmal voltak zsidók, s az utcán
a legritkább kivétel lehetett, ha a legcsekélyebb antiszemita kijelentés
egyáltalán elhangozhatott.
Irving arra hivatkozik, hogy ezt (a szerintem agyrémet) magyar menekültek
állították, amikor Amerikába érkezve kihallgatták õket.
Irving a jelek szerint – történészhez méltatlan módon – meg sem kísérelte,
hogy ezt az állítást más forrásokkal egybevetve ellenõrizze.
Nos, nekem van erre a súlyos tévedésre egy magyarázatom (nem mentség, csak
magyarázat!). Családunk egyik ismerõse (nevezzük Malvinnak), egy 45 év
feletti özvegy a Rákosi-korszakban szenvedélyes kommunista lett, mert a
koncentrációs táborból hazatámolyogva meggyõzõdött arról, hogy a kommunisták
az igazi antifasiszták. Ez a tévedése az átélt borzalmak után teljesen
érthetõ volt, de sajnos Malvin a munkahelyén hamarosan párttitkár lett és
szenvedélyesen üldözte a "fasisztákat", számos embert kirúgatott, közülük
többen börtönbe is jutottak. 1956 novemberében sírva mondta nekünk, hogy
fiával együtt muszáj disszidálnia, mert azok után, amiket õ elkövetett, rá
itt csak véres bosszú vár, ha az oroszok egyszer kitakarodnak az országból.
Malvin csakhamar Brazíliába távozott, azóta elhúnyt. (Fia Sao Paulóban él
gyönyörû japán feleségével.)
Sok ilyen "elvtárs" volt az 56-os menekültek között. Az USA-ba is sokan
eljutottak. Elképzelhetõ, hogy az amerikai kihallgató tiszteknek nem azt
mondták, hogy "én kérem kommunista vagyok és sokat vétkeztem saját népem
ellen", hanem inkább zsidóságukat hangsúlyozhatták, és "természetesen"
antiszemita pogromokat jelölhettek meg, mint menekülésük okát. Az amerikai
hivatalnokok mindezt rögzíthették.
Érdemes lenne tehát a Freedom of Information Act törvény alapján kikérni
ezeket a vallomásokat az amerikai levéltárakból, amit Lipták úr, mint
USA-polgár – gondolom – könnyen megtehet.
Kérem, szíveskedjék kipróbálni, mennyire veszik komolyan arrafelé ma a
Freedom of Information Act-et.
Szíves válaszát várva üdvözli
Sugár András budapesti újságíró
