Farsang szavunk osztrák-bajor jövevényszó és eredetileg a böjtött megelõzõ éjszakát jelölte, majd jelentése kiterjedt az egész ünnepi periódusra. A farsang a magyar néphagyományban a karácsonyi-újévi ünnepkör és a húsvéti ünnepkör közötti télközépi idõszak. Vízkereszttõl (január 6) Hamvazószerdáig, a böjt kezdetéig tart. A másik két ünnepkörhöz viszonyítva ez az idöszak és ünnepkör "pogány" illetve profán jellegû. A farsangi hagyományok, szokások egyik rétege nyugatról terjedt el tájainkon – – erre utal a farsang mellett az olasz eredetû maskara, maszkura és kárnevál szavunk is – de a farsangi hagyományoknak a böjtre utaló vonatkozásoknál sokkal régebbi, évezredes európai szokásokban gyökerezõ elemei vannak. A közelmúltig a farsang a fiatal párok egybekelésének szerencsés, sõt kötelezõ ideje is volt, ekkor tartották egész évben a legtöbb lakodalmat. A farsangon végig, de különösen az utolsó napjaiban fellazultak a falusi és városi kisközösségek szigorú, merev szabályai vagy éppenséggel a visszájukra fordultak. "Felfordult világ" jött létre, a játék és a szabadság világa. Ez a középkorból átívelõ idõ- és világszemlélet az alapja sok máig élõ farsangi szokásnak, a hagyománynak. A magyar népi farsang valóságos gyûjtõmedencéje a dramatikus népszokásoknak és népi színjátékoknak.

E télközépi periódus a falu hagyományos életrendjében a pihenés és szórakozás roved idõszaka is volt, a mezei munkák téli szünete. A társas házimunkák és összejövetelek, a fonók, tollfosztók ideje. Ezek a sajátos népi intézményként mûködtek, könnyebbé tették az unalmas munkát és alkalmat teremtettek a szórakozásra, a fiataloknak a párválasztásra. A fonók és egyéb társas összejövetelek a népi színjátékok keretéül, "színpadaként" is szolgáltak. A fonók, fonóházak, kórusok már tél elején összeálltak és elkezdték a munkát. A karácsonyi-újévi ünnepeken szünetet tartottak, majd következet a régenvárt fársáng. Ekkor a legnépesebb, legszínesebb, leghangosabb a fonó színpada. A székely és ezen belül a marosszéki fonókra különösen érvényes volt ez.

Idõrendben haladva egy-egy este "jelenetein", kezdõdott a hamarabb összeült leányok szerelmi jósló cselekményeivel és játékaival, folytatódott a leányok olyan ügyességi játékaival, melyeket a legények szeme elõtt nem játszodtak volna. A legények megérkezése és bizonyos idejû munka után kezdõdött az õ virtuskodó, egymást beugrató játékuk, majd következett az este csúcspontja, amikor közösen játszodtak, s ebbõl legtöbbszor nem hiányzott a párválasztó játék. A menyecskék, asszonyok fonóját a munka töltötte ki, de ezekben is sor került énekre, táncra, asszonyi mulatságra.

A fonójátékoknál még szorosabban kapcsolódik a farsanghoz a maszkos alakoskodás. Ez a tipikus farsangi színjátszás. Ennek a Marosszéken többféle népi megnevezése van; nyugati-mezõségi részén fársángolás, a keleti-székelyes részében maszkurázás, valamint ezek alakváltozatai (farsangolás, muszkurázás, maszkázás). A marosszéki Küküllõmente alsó vidékén (Gyulakuta és környéke) elterjedt a batykózás, a Vécke patak mentén pedig a bakuszozás megnevezés. Mind a maszkurák, mind a fársángok lehetnek szépek és csúfok, általános a szép fársáng, csúf fársáng megkülönböztetés a farsangoló vidékeken. Szépek a szépen, különösen díszesen öltözöttek és akik szépen viselkednek; csúfok az ijesztõ, félelmet keltõ figurák és a rongyos, szedett-vedett ruhába öltözöttek. A játék típusát is meghatározta az, hogy valakik szép fársángnak öltöztek-e vagy ijesztõ, kacagást kiváltó alaknak.

A ház elõtt, az ablak alatt megszólal a csengõ, pattog az ostor, koppan a bot, és a fonóbeliek tudják; fársángok érkeztek. Ettõl a pillanattól kezdve játékházzá válik a fonó. Fiatal vagy meglett férfi lép be és tisztességtudó hangon kér szállást "valami idegen népeknek", akik az utazásban elfáradtak, megpihennének, megmelegednének, állataik is lennének stb. A bekéreztetés elmaradhatatlan. A bentiek beleegyezése után jöhetnek a maszkurák: a kicsibubás asszony, a cigány és vásáros, a doktor és cipõpucoló, a betyárok, a lakodalmasok, a halottsíratást paródizálók, jöhet a kéményseprõ, az ördög és a halál, jöhetnek az állatmaszkos figurák: a kecske, a bika, a ló, a medve; besétálthat az úrfi és kisasszony és sokféle más szálláskeresõ. "Elõadásuk" az egyszemélyes pantomimjátéktól a többszereplõs énekes-táncos és párbeszédes megjelenítésig terjedhet. Leggyakrabban az öltözet, az álruha, a maszk "beszél", mert a maszkuráknak nem szabad megszólalni. A tét az: úgy mozogjanak, viselkedjenek, táncoljanak, hogy ne ismerjenek reájuk. A fonóbeliek viszont mindent elkövethetnek, hogy felismerjék õket. Ez a ketõsség biztosítja egy-egy jelenet sikerét. A szövegeges játékok általában parodisztikus, bohózati jellegûek és sok improvizációra, a fonóbeliek közremûködésére nyújtanak lehetõséget. Marosszéken igen népszerûek az emberi élet fordulóit (terhes vagy kicsi bubás asszony, gyermekének kéregetõ cigányné, szerelmespár, võlegény és menyasszony, lakodalom, halottsiratás) megjelenítõ tréfás-parodisztikus illet groteszk-erotikus farsangi játékok. A játék során ezekbe beleszövik a közösség véleményét, ítéletét is a faluban megtörtént "esetekrõl".

Az álöltözetes csapat egy-egy este végigjárta a falu összes fonóit. Sokszor egy-egy fonó népe kerekedett fel maszkuraként és látogatta meg a szomszéd összejövetelt. Ezeket a szobai, fonóbeli játékokat a farsangon végig, többször elõadhatták. Gazdag játékrepertoárú és játékoskedvû falunak ismertem meg a Nyárádmentén Szentlászlót, Szentgericét, Szentháromságot, Teremiújfalut; a marosszéki Mezõségen Panitot, Kölpényt, Sámsondot, Mezõfelét, Szabédot; a Kis-Küküllõ mentén Gyulakutát, Kelementelkét, Kibédet, Székelyszállást, Pipét és még sorolhatnám.

A farsang utolsó napjain – a farsang farkán – az utcai, felvonulásszerû szokásjétékok gyakoriak. Ezek a farsang végének dramatikus kifjezõi és egyszer kerülhet sor reájuk egy esztendõben. A farsangvégi játékok igen összetettek: megjeleníthetik a nászt, a szimbolikus lakodalmat (Sámsod, Kölpény, Kibéd) vagy a lakodalom paródiáját (Mezõféle, Pipe, Beresztelke); eltemethetik a farsangot (Görgényüvegcsür, Székelyszállás, Sóvidék). A farsangvégi szimbolikus vagy tréfás lakodalom es a farsangtemetés két tipikus szokásjátéka az erdélyi magyarságnak és közelebbrõl a székelységnek. Színjátékszerû, látványos formáikat többfelé felújították. Közelebbi vidékeinken, így a Nyárádmentén vénleány – és vénlegénycsúfolással, csutakhúzással fejezõdött be a farsangi bál és vele együttaz egész farsangi ünnepkör. Szentgericén a legények csapata a farsangon meg nem nõsült "vénlegényeket" csutak, tuskó elé fogta és ezt végig kellett húzzák az egész falun. A csutakhúzó menet megállt a pártában maradt vénleányoknál, megdöngették a kaput és csúfulódó mondókákat kiabáltak. Az egykor büntetõ szokás tréfás játékká vált, majd kikopott a hagyományból.

A farsang és a böjt vetélkedés a magyar népszokásokban sokfelé Konc király és Cibere vajda megszemélyesített küzdelmeként maradt fenn. Marosszéken ezt a vetélkedést egyrészt bábukkal jelenítették meg, másrészt a szájhagyományt õrizte meg az emlékét. Harmath Lujza múlt század végi leírása szerint Nyárádmentén év elején, Vízkeresztkor két papírkoronával ékesített szalmabábut készítettek: Csont királyt és Cibere vajdát. A két bábut mind farsang kezdetekor, mind a végén összeverekedtették; az elsõ alkalommal Csont király, másodszor, húshagyókor Cibere vajda gyõzött. A Kis-Küküllõ mentének és mellékvölgyeinek református falvaiban (Nagykend, Székelyszentistván, Kibéd, Geges, Abod) a két szimbolikus alak verekedésének maradványai, nyomai köré szervezõdött színjátékszerû szokás. Hamvazószerdán reggel kürtõskalácsot, pánkót, süteményt aggatnak az ajtó elõtti fák ágaira a gyermekes szülõk. Az ébredõ gyermekeknek elõadják Sódar Mihály és Cibre Domokos (Kibéd) verekedését, de a nagy küzdelembõl csak Sódar vajda csonka kardja (a farsangi kürtõskalács, kifli, sütemények) maradt meg.

Marosszéki népszokások – Barabás László (Székely Útkereso Kiadványok)