Domokos mögött és körülötte ott sorakoztak kommunista
elvtársai, az osztályharcban kiművelt hűséggel és edzett pártfegyelemmel.
A vörös idillt a spontán módon csatlakozók zavarták meg, mindenekelőtt
Tőkés László és Szőcs Géza. A létrejött két tábor közötti törésvonal
eleinte átfedésben volt a posztkommunista (Nemzeti Megmentési Front-barát)
és kommunistaellenes erők közötti ellentéttel. 1991 után a szövetség
politikai céljának meghatározása, jelesül az autonómia programba vétele
körül oszlott meg az RMDSZ a "radikálisként" emlegetett autonomistákra és
a "mérsékelt" együttműködőkre.
A célmeghatározó viták 1992-ben a kolozsvári nyilatkozattal
értek véget. A dokumentum világosan és egyértelműen rögzítette az erdélyi
magyarság autonómiaigényét. A tíz esztendeje elfogadott nyilatkozat
megjelölte közösségünk politikai célját és meghatározta jövőképét. A
képviselőházi és szenátusi RMDSZ-frakciók tagjainak a nyilatkozatot
követő, a Szent Mihály-templomban tett esküje ezt az eszmei legitimitást
elismerte és kötelező érvényességét elfogadta.
Az akkor elfogadott, sorsunkat meghatározni hivatott
stratégiai lépések az erdélyi magyarság közösségi önszervezését célozták
meg azzal a szándékkal, hogy szerkezetében és belső működésében alkalmassá
tegyék az autonómia gyakorlására.
1. Elsőrendű cél volt, hogy az RMDSZ nemzeti önkormányzatként
működjön, ehhez szerkezetét az állammodell határozta meg Brassóban. Ahhoz,
hogy az állammodell kulcsszerve, az Erdélyi Magyar Parlament életet
leheljen a rendszerbe és megteremtse az erdélyi magyar társadalom,
valamint a politikai elit közötti visszacsatolást, általános, titkos és
közvetlen belső választásokra lett volna szükség.
2. A belső választások névjegyzékének megteremtését, valamint
nemzeti közösségünk önépítését célzó programok reális megtervezésének és
megalapozásának lehetőségét lett volna hivatott szolgálni az erdélyi
magyarság nemzeti kataszterének összeállítása a közösség számbavétele
révén.
3. A demokratikus választások útján létrejött SZKT első
feladata lett volna megvitatni és elfogadni a közösség önrendelkezési
akaratának jogilag kodifikált konkrét formáját, az autonómiastatútumokat.
"Mérsékeltek" és "radikálisok"
1993 januárjában még úgy tűnt, hogy a szövetség egységesen, a
magyar érdeknek megfelelően, mindezeket a programpontokat valóra váltja.
Annál inkább, hogy ezzel nem lépte volna túl a román törvényesség
kereteit, vagyis e program megvalósítása csak a magyar politikai akarat
kérdését képezte. 1993-ban az akkor elnökké választott Markó Béla ennek a
nemzetépítő programnak a valóra váltására kapott mandátumot. A szövetségi
elnök eszmei legitimitását eme program megvalósításának foka határozza
meg. Tíz év távlatában egyértelműen kinyilatkoztatható: a fenti
programpontokból a mai napig semmi sem valósult meg.
De más következtetés is levonható. A nyilatkozatig a (zömmel
megélhetési politikusokból álló) "mérsékeltek" (elterjedt szóhasználattal:
"labancok") részéről többször is elhangzott az a vád, hogy a szinte
idealisztikusan értékorientált "radikálisok" (autonomisták) az
önrendelkezés elvén felépülő politikát végső soron pozíciószerzés céljából
és nem elhivatottságból sürgetik. Másrészt az autonomisták meghatározó
részében az a meggyőződés élt a "mérsékeltekről", hogy azok pusztán
óvatosságból ellenzik az autonómia programba vételét, különben "jó
magyarok" ők is. Jómagam is eme naivak közé tartoztam, ellentétben Katona
Ádámmal és Patrubány Miklóssal, akik nem bíztak egy pillanatig sem a
"labancok" jóhiszeműségében. Így a III. kongresszus idején, 1993
januárjában az autonomista szárny egységes volt az elvi tét, az autonómia
programba vétele ügyében, de megosztott a pozícióharc terén. A jóhiszeműek
(köztük jómagam is) azt hitték, hogy elégséges egy kötelező érvényű jó
program, a kulcspozíciók az azokra ácsingózó megélhetési politikusoknak
bátran átengedhetők. Így nemcsak a formális egység van szavatolva, hanem
megnyílik a lehetősége annak is, hogy a "mérsékeltek" saját ügyüknek
érezhessék az autonómiát, ami elejét venné a különben lehetséges későbbi
belső bomlasztásnak, szabotázsnak. Markó Béla e logika győzelmének
köszönhetően választatott meg. A realistáknak lett igazuk: kecskére bíztuk
a káposztát.
A kollaborálás lejtőjén
Szövetségünk 1993 és 1995 között nem fordult ugyan szembe az
autonómiapolitikával, de aggodalomra adott okot, hogy a román hatalom
kedveltjei, az autonómiát csak színleg támogatók, egyre nagyobb teret
nyertek benne. 1995-ben viszont Markó Béla mint újraválasztott elnök — és
az őt körülvevő szűk hatalmi érdekszövődmény — elég erősnek érezte magát
ahhoz, hogy a hivatalos dokumentumok előírásait sutba dobva, olyan irányt
szabjon az erdélyi magyar közképviselet politizálásának, mely elvi és
gyakorlati síkon egyaránt homlokegyenest ellentétes a kolozsvári
nyilatkozatba foglalt célkitűzésekkel. Elkezdődött a klientúra
átprogramozása és a közhangulat előkészítése egy újfajta politika
meghonosítására, melynek lényege, hogy az RMDSZ saját céljait a román
hatalom vélt vagy valós elvárásaihoz igazítja, miközben pótolhatatlan
külpolitikai legitimációt biztosít neki az európai integráció
folyamatában.
Az RMDSZ csúcsvezetése 1996-ban, a kormányba lépéssel
elhagyta az önrendelkezés útját, az autonomista utat, elvesztve ezáltal az
erdélyi magyar érdek által meghatározott eszmei legitimitást. Megszűnt az
önálló magyar külpolitika, az autonómia megteremtésére irányuló politikai
akarat, megállt az államelvű önépítkezés, a magyar nemzeti
önkormányzatként elképzelt RMDSZ államtitkári és miniszteri pozíciókkal
kifizethető román versenypártként kezdett működni. Általánossá vált a
programhű (autonomista) politikusok elleni támadás, a belső pluralizmus
elfojtása, az alapszabályzat áthágása. Az egyébként kétes legitimitású, de
mégis jól körvonalazott hatáskörökkel rendelkező SZKT háttérbe szorult a
politikai bizottságra emlékeztető tipikus pártszerv, az operatív tanács
térnyerésével párhuzamosan.
A kollaboráció lejtőjén tovább csúszva az RMDSZ
csúcsvezetése 1998 októberében az önálló állami magyar egyetem ügyében
megfogalmazott ultimátum indokolatlan visszavonása által az erdélyi magyar
kisebbségvédelem ügyének képviseletét is feladta. 1998-ban Radu Vasile
kormányfő az Egyesült Államokba készült. Clinton a találkozás feltételéül
szabta, hogy "a magyar ügy nyerjen megoldást". Éppen ez idő tájt
közeledett a végkifejlethez az önálló állami erdélyi magyar egyetem
kérdésének jogi rendezése. A magyar kulturális adórészből fenntartandó
egyetem elemi jog, alfája-ómegája a magyar tanügynek s bármiféle
kisebbségi érdekképviseletnek. A történelmi esélyt megérezve, az ez ügyben
összehívott Szövetségi Küldöttek Tanácsa egy hónapos reagálási időre szóló
ultimátumot intézett a koalíciós partnerekhez, kilátásba helyezvén az
RMDSZ kiválását a kormányból. Az egy hónapos határidőt az RMDSZ
csúcsvezetése nem kül- és belpolitikai hatáskifejtésre fordította, hanem
megélhetési politikusai aknamunkájának meghajolva elfogadta a
"multikulturális" német–magyar egyetem addig elutasított gondolatát
azért, hogy formai lehetőséget kreáljon saját ultimátumának
visszavonására. Ez 1998. október 5-én, az ismét összehívott SZKT-n meg is
történt. Az önálló magyar állami egyetem létesélyeit az RMDSZ emberileg
belátható időkre vonatkoztatva megszüntette. (Ama bizonyos német–magyar
egyetem sem jött létre egyébként azóta.)
Ami az RMDSZ-politizálásból ezek után maradt, az a
tartalmától megfosztott, steril és szemfényvesztő közszereplés. 1998
októbere óta nem beszélhetünk többé az RMDSZ-ről mint az erdélyi magyar
politikai akarat megjelenítőjéről és mint magyar érdekképviseletről.
"Modellértékű"
Bill Clinton akkori amerikai elnök 1999-ben a románok által
elért sikert a magyarok emancipációs törekvéseinek megtörésében és a
kulturális egyencsatolás terén modellértékűnek kiáltotta ki. Európai
csúcspolitikusok széleskörűen átvették és azóta sztereotípiaként ismétlik
ezt a "méltatást". Túlzás nélkül leszögezhető: a román politikai célok
elérésében a romániai politikai pártok közül az RMDSZ bizonyult a
leghatékonyabbnak. A mai RMDSZ egysége és kizárólagossága az erdélyi
magyar érdekképviseletben éppen ezért elsőrendű érdeke a román államnak.
Az RMDSZ azóta a román politikai akarat képviselője a magyar közösség
körében. Az RMDSZ látszatpolitikájának következményeként Erdélyben a
magyarság csak annyi jogot élvez, amennyit a román politikai elit külföldi
legitimációs érdeke megkíván.
1998 októbere óta az RMDSZ csúcsvezetésének egyetlen
kitapintható politikai tevékenysége abban áll, hogy saját pozícióit védi.
Ennek érdekében az európai normáknak való megfelelési igyekezet által
meghatározott kedvezményeket mint saját érdekvédelmi vívmányait tünteti
fel, látszatproblémákat kelt és "old meg". Mindazon jogokat és
engedményeket, amelyekben az ország többségi lakosságával együtt a
kisebbségek is részesülnek, vagy amelyek megadására a román elit a külső
(integrációs) nyomás hatására kényszerül, az RMDSZ — román
médiasegédlettel — saját harcának vívmányaiként tünteti fel. Hasonló ez a
régi egyiptomi papság magatartásához, akik esténként megjósolták, hogy a
nap másnap fel fog kelni, hajnalban ezért áldozatot hoztak, majd reggel
learatták igyekezetük legitimációs babérjait.
A román hatalom részeseként az RMDSZ csúcsvezetése
könnyűszerrel megszilárdította önnön hatalmát. Az SZKT-t és a kongresszust
Markó Béla és Verestóy Attila klientúrája alkotja elegendően nagy arányban
ahhoz, hogy "az idők végezetéig" ezt a vezetést újraválasszák. Verestóy
szenátor a román politikai akarat közvetítésében s eme akaratnak az
engedelmes klientúra megszilárdítása terén kulcsszerepet játszik. Ő az
RMDSZ erős embere, aki sokak szerint a tulajdonképpeni vezető. A december
elsején a Kempinskiben ünneplők közül a szenátornak volt mit ünnepelni:
hivatalos kimutatás szerint is ő ma Románia leggazdagabb emberei közé
tartozik.
Van másik út
A Heti Válasz-beli vita keretében a liberális Bíró Béla
helyesen ismerte fel a székely területi autonómia, valamint Románia
föderatív berendezkedésének szükségességét, továbbá azt, hogy ez egybevág
Európa most kiépülő paradigmájával. Abban viszont tévedett, hogy ezt a
célkitűzést csak "kuruc-labanc" összefogással érhetnénk el. Ez
valóságidegen ábránd.
Az elnyomott nemzeti közösség és a közösséget felszámolni
igyekvő elnyomó többségi hatalom között a nemzeti közösség létszükségletei
terén feloldhatatlan ellentét van. Az ellentét csak eltűnhet, de nem
oldódhat fel. Eltűnhet az elnyomó hatalom akaratának győzelme vagy az
elnyomó szándék megszűnte által. Az etnokratikus elnyomás az elmúlt
nyolcvan év alatt még csak nem is csökkent. A "hagymakupolás" székelyföldi
román honfoglalás még csak most van kibontakozóban. A román etnokrácia
különböző szimbolikus és gyakorlati megjelenülését hosszan sorolhatjuk a
csíkszeredai december elsejei ünnepléstől az RMDSZ szavazataival
elfogadott nyelvtörvényig. Ezért az elnyomó hatalom érdekének magyar
(származású) kiszolgálói — az RMDSZ mai csúcsvezetése — és az erdélyi
magyar érdekért, a nemzeti közösség önrendelkezéséért tenni akarók (a
csúcsvezetés belső és külső ellenzéke) között az ellentét alapvető,
lényegi és áthidalhatatlan. Az RMDSZ története erről szól.
György Attila e hasábokon így fogalmazott végső
következtetésként: "A túlélni, megmaradni és gyarapodni szándékozó erdélyi
magyarságnak aligha marad más út, mint minden kockázatával együtt
kipróbálni a kipróbálatlan, másik utat: egy új, következetesebb és
tisztességesebb politikai érdekképviselet kialakítását, vagy akár a román
politikai élet bojkottálását, a polgári engedetlenség és a külkapcsolatok
előtérbe helyezésével."
Konklúziójához bármit is hozzátenni nem lehet, elvenni belőle
nem szabad.
