Csonka családban élni: befele síró, fájdalmas keserûség. Ezt a kegyetlen érzést, hála a Fennvalónak, én soha, de soha nem érezhettem. Mert meg se tapasztaltam.
Családjukért sokat gyötrõdõ, egyszerû, de tisztességes szülõk hajlékában láttam meg a napvilágot. A nótára kanyargó, (elég gyakran kiöntõ) Nyárád melletti székely-magyar faluban: Baczka-Madarason. Épp abban a "dicsõséges" kollektivizáló idõben, amikor a második világháborút alig kiheverõ, erdélyi magyar világot a kommunizmus terjedõ mételye rágcsálta. És kulákcsúfolókkal sorvasztotta.
Statisztikailag is fontos volt, hogy a világra jöttem. Hiszen azelõtt két világháború is megtizedelte Székelyföld, Erdély magyar ajkú férfi lakosságát. Kicsiny településem sok hõsi halottat siratott a küzdelmek végeztével. Nem õseimen múlott, hogy mindkét világégés balul végzõdött magyar hazánk és erdélyi magyar népünk számára. Hiába folyt magyar vér, mindkét háború után Romániához csatolták szülõföldünket. Hogy az õseim egy addig még soha nem tapasztalt, hitvány, komisz román világra ébredjenek. Megcsonkult családjaikkal egyetemben. Számbelileg is jól megfogyatkozva.
Én szép családba, de akaratom ellenére is, már ebbe a kétszeresen is zsivány világba érkeztem. Elnyomóink két marokkal fogták torkainkat. A kommunista nyomulás és a román megszállás proletár markában nyöszörögve érkeztem. De reménykedve vártak, megörvendtek nekem. Mert családunkat vérveszteség érte, ezért fel kellett támadjunk épp születõ gyermekeinkben. Remélem, ez a pótlás évszázadok múlva is meglesz.
Dacolni fogunk az idõvel, akárcsak református cintermünk öreg fái, amelyeket 1849-ben ültetett az akkori református lelkész: Losontzi József. Annak tiszteletére, hogy a magyar hadsereg ostrommal bevette Buda várát. Ezek a három nagy háborút és sok rendszerváltást eltûrõ fák, abban az évben fogantak, amikor a magyar nemzet költõje elesett Segesvár mellett a csatatéren. Ezért Petõfi Sándor emlékét is õrzik kegyelettel. Akinek dicsõ nevét sok falumbeli hordozza azóta az elvénült idõben.
Gondolom, õseim is ezért adták gyakran gyermekeiknek ezt a nevet. A Kicsi utcában, ahol a porban mezítláb szaladgáltam, s szép lassacskán felnõttem, igencsak népszerû volt ez a keresztnév. A tucatnyi családi házból háromban a családapa és a fia is, ezt a nevet viseli. Mivel ezen a helyen sok harmadik generációs fiúgyermek is erre a névre hallgatott, Sándor napi rügyfakadáskor elég gyakran nótaszótól visszhangzott Nyárád martján dülöngélõ Kicsi utcám. Miközben zsákokban hoztuk az ünnepre a meleget.
Jó volt ideszületni, ebbe a barátságos, biztonságos, nótás kisfaluba és a meleg családi fészekbe. Jó volt háborúkban elesett õsapáink porából feltámadni és ugyanott lenni, ahová valamikor a sors õket vetette. Szeretettel körülvéve élni egy fájdalmasan kidõlt oszlop sarjadásaként. Világra jövéssel gyógyítani az alig behegedt sebeket.
Az elsõ világháborúban negyven falumbeli ember lelte halálát a csatatéren. Az 1926-ban leleplezett és a református templom falán õrzött emléktáblán névrokonom neve is ott díszeleg. Aki a családjára szakadó legelsõ román világban így már a tartóoszlop szerepét nem tölthette be. Ezen tábla mellé 1974-ben jókora késéssel egy másik emlék is felkerült.
Erre az emlékplakettre negyvennégy madarasi ember neve van feljegyezve, akik mind idegen földön egy jeltelen sírba kerültek a második világégés végeztével. Nagyapám is velük ment el. Istentiszteleteken azért fogja unokakezemet.
Õseim neveit és tragikus tetteit magam elõtt görgetem. Örök talány marad számomra, hogy vajon melyik sors a hitelesebb? Élni másodrangú emberként, megaláztatva saját szülõföldeden? Vagy pihenni valahol csendben a jeltelen sírban? Tisztességbõl példát mutatva gyermekeidnek, leszármazottaidnak.
Hajlongva tûrni álnok, hazug megszállóinknak? Vagy megbékélt lélekkel nyugodni a márványtáblán õsi, tiszta templomod évszázadokat tartó fehér falán.
Csonka családban élni: befele síró, fájó keserûség. Hatalmas szívbéli fájdalom. Hála a Fennvalónak, én ezt soha, de soha nem érezhettem. De megérezték örökre falumbeli atyámfiai: özvegyek, árvák, gyermekeiket elveszítõ, idõsödõ, fiaikat temetõ emberek.
Akik keservesen énekelték néhanapján mulattságokon, hogy: "Hol vagytok székelyek, Erdélyt bíztam rátok? Mit is szólanátok, elveszett hazátok." Mert magyar feltámadást soha, de soha nem érhettek meg. Pedig elveszített családtagjaik drága vére hûséggel áztatja az anyaföldet. Árvákat hagyva maga helyett.
Hálát adok a sorsnak, hogy nem csonka családban születtem. Hanem egyszerû, de két szülõvel védett hajlékba, gerinces faluba, egy csodás vidékre érkeztem. Ahol a szülõk vállvetve gyötrõdtek azért, hogy jólétben, tisztességben felneveljék Isten ajándékaként érkezõ gyermekeiket. Elesett nagyapák maradékait.
Gyermekeikbe oltva, hogy a sok véráldozat és a számtalan elbukás ellenére mégis van feltámadás, magyar kikelet. Hisz mindannyian feltámadunk újra és újra: utódainkban. Neveinket hordozó gyermekeinkben.
Csíki Sándor
Megjelenés elõtt az Európai Idõ 2005/22. számában.
