Székely Indiánusnak elvették a szülõhazáját. Aztán egy rezervátumba zárták, mint egy fogatlan, lovatlan, öregedõ rézbõrût. Késõbb elvárták tõle, hogy szeresse azokat, akik kilopták alóla az anyaföldet.
A pofátlanul benyomulók végül egész egyszerûen nacionalistának kezdték nevezgetni a vénülõ kisemmizettet. Mert nem vitte rá õt a lelkiismerete, hogy jószántából nyakra-fõre lobogtassa a betolakodók zászlaját. És ha csak egy módja volt rá, büszkén viselte nemes törzsének nemzeti jelképeit.
A sors iróniája, hogy azok nevezték õt nacionalistának, akik rezervátumba kergették. Akik elvették termõföldjeit, hegyeit, altalajkincseit. Akik az õ kõsóját, aranyát, szenét bányászták és lopták. Akik az õ erdeit tarolták, az õ ásványvizét palackozták és az õ földgázát árusították. Neki. A jogos haza-tulajdonosnak. Az õslakó székely indiánnak. A meggyötört, vitéz határvédõ leszármazottjának.
Székely Indiánusnak elhazudták történelmét. Aztán gyalázatos agymosásnak vetették alá. Mint egy beszorított, kifosztott, fogva tartott, javaiból kisemmizett rézbõrût. Akit idõnként saját vérei is jól átvernek és félrevezetnek.
Nacionalistának nevezték, mert nem ismerte el a nemrég kitalált történelmet. És nem olvasta – a leigázók nyelvén írt – könyveket, újságokat és folyóiratokat. És a hamis kontinuitás-mesét egy percig se hitte el. Sokszor rásütötték a bélyeget, hogy gyûlöli az uralkodó nemzetet. Õ persze nem törõdött vele. Hisz voltak barátai a többségi nemzet tagjai közül is. De õsei történelmét tartotta csak kútfõnek.
A sors iróniája, hogy azok nevezték õt nacionalistának, akik beköltöztek elõdeinek a földjeire, a házaiba, váraiba. Akik lépten nyomon elnyomták az õ nemzetét. Akiknek nacionalizmusa addig terjedt, hogy lerombolták a székely szobrokat, a mûemlékeket, a magyar szimbólumokat. Aztán ezek helyére ortodox katedrálisokat emeltek. Oda is, ahol alig voltak híveik. Majd egy szép napon ez a hit államvallás lett.
Székely Indiánust megfosztották mindenétõl. Mindenétõl, ami szent volt számára. A hazáját, a hitét és az anyanyelvét is rezervátumba zárták.
Aztán arról akarták meggyõzni õt, hogy a szolgasors jobb, mint az autonómia. Mert az autonómia nem való neki, hisz az szegénységet eredményez. Ebbe a szégyentelenül terjedõ hazudozásba kollaboráns indiánusok is bekapcsolódtak. Akik csillogó-villogó ajándékokért cserébe ugyanezt a valótlanságot fújták a fülébe.
Csak egyet felejtettek el. Csak egyetlen dologra nem gondolt soha senki. Arra, hogy a székely rézbõrûnek lelke is van. Amit senki nem vehet el tõle. De nem is zárhat be. És ez a lélek a magyarság legféltettebb kincsét õrizte.
A magyar szabadságszeretetet. Amely bármikor fel tud támadni váratlanul. Hiszen jól példázza ezt a magyar 1848 és a magyar 1956.
Szinte hallom, ahogy lelkük csatabárdját nemsokára szótlanul elõássák a székelyek.
Csíki Sándor
Megjelenés elõtt az Európai Idõ 2005/23. számában
