Székely Indiánusnak elvették a szülőhazáját. Aztán egy rezervátumba zárták, mint egy fogatlan, lovatlan, öregedő rézbőrűt. Később elvárták tőle, hogy szeresse azokat, akik kilopták alóla az anyaföldet.

A pofátlanul benyomulók végül egész egyszerűen nacionalistának kezdték nevezgetni a vénülő kisemmizettet. Mert nem vitte rá őt a lelkiismerete, hogy jószántából nyakra-főre lobogtassa a betolakodók zászlaját. És ha csak egy módja volt rá, büszkén viselte nemes törzsének nemzeti jelképeit.

A sors iróniája, hogy azok nevezték őt nacionalistának, akik rezervátumba kergették. Akik elvették termőföldjeit, hegyeit, altalajkincseit. Akik az ő kősóját, aranyát, szenét bányászták és lopták. Akik az ő erdeit tarolták, az ő ásványvizét palackozták és az ő földgázát árusították. Neki. A jogos haza-tulajdonosnak. Az őslakó székely indiánnak. A meggyötört, vitéz határvédő leszármazottjának.

Székely Indiánusnak elhazudták történelmét. Aztán gyalázatos agymosásnak vetették alá. Mint egy beszorított, kifosztott, fogva tartott, javaiból kisemmizett rézbőrűt. Akit időnként saját vérei is jól átvernek és félrevezetnek.

Nacionalistának nevezték, mert nem ismerte el a nemrég kitalált történelmet. És nem olvasta – a leigázók nyelvén írt – könyveket, újságokat és folyóiratokat. És a hamis kontinuitás-mesét egy percig se hitte el. Sokszor rásütötték a bélyeget, hogy gyűlöli az uralkodó nemzetet. Ő persze nem törődött vele. Hisz voltak barátai a többségi nemzet tagjai közül is. De ősei történelmét tartotta csak kútfőnek.

A sors iróniája, hogy azok nevezték őt nacionalistának, akik beköltöztek elődeinek a földjeire, a házaiba, váraiba. Akik lépten nyomon elnyomták az ő nemzetét. Akiknek nacionalizmusa addig terjedt, hogy lerombolták a székely szobrokat, a műemlékeket, a magyar szimbólumokat. Aztán ezek helyére ortodox katedrálisokat emeltek. Oda is, ahol alig voltak híveik. Majd egy szép napon ez a hit államvallás lett.

Székely Indiánust megfosztották mindenétől. Mindenétől, ami szent volt számára. A hazáját, a hitét és az anyanyelvét is rezervátumba zárták.

Aztán arról akarták meggyőzni őt, hogy a szolgasors jobb, mint az autonómia. Mert az autonómia nem való neki, hisz az szegénységet eredményez. Ebbe a szégyentelenül terjedő hazudozásba kollaboráns indiánusok is bekapcsolódtak. Akik csillogó-villogó ajándékokért cserébe ugyanezt a valótlanságot fújták a fülébe.

Csak egyet felejtettek el. Csak egyetlen dologra nem gondolt soha senki. Arra, hogy a székely rézbőrűnek lelke is van. Amit senki nem vehet el tőle. De nem is zárhat be. És ez a lélek a magyarság legféltettebb kincsét őrizte.

A magyar szabadságszeretetet. Amely bármikor fel tud támadni váratlanul. Hiszen jól példázza ezt a magyar 1848 és a magyar 1956.

Szinte hallom, ahogy lelkük csatabárdját nemsokára szótlanul előássák a székelyek.

Csíki Sándor

Megjelenés előtt az Európai Idő 2005/23. számában

Discussion/Fórum