<blockquote>"A számum fojtó és gyilkoló szele viharzott keresztül Magyarországon. Négy sarkán a vész és pusztítás elemei egybefonódtak. A tûz döbbenetes erõvel hatolt elõre az ország szíve felé. A gyûrû egyre szorítóbb, egyre kisebb lett. A terebélyes tölgybõl csonk lett. A szivárvány színei egfakultak. A csonka, béna törzs fölött a pusztító tûz lángbetûkké merevedett. Robbanó lánggal vakított a magyar éjszakában a hét betû: – TRIANON."
péchújfalusi Péchy Szabolcs, 1930
</blockquote>

Magyarország ellen az egyik vád Trianonban az volt, hogy mi idéztük elõ az elsõ világháború kitörését. Ezért háborús bánösnek nyilvánítottak, és mint ilyet, súlyosan büntettek. Ugyanakkor a trianoni határozathozatal közvetlen körülményei a kulisszák mögött végbement események – szalonokban és szállodaszobák mélyén… – a nyilvánosság elõtt rejtve voltak. Titkos egyezmények, politikai határozatok jöhettek létre. A félrevezetett, befolyásolt, megvesztegetett, tudatlan politikusok, akiket a pánszlávizmus maga mellé állított, létrehozhattak bármilyen igazságtalan döntést. A félrevezetett tömegek még támogatták is javaslataikat. Ez volt a valóság, nemcsak a francia nép körében, hanem Európa szerte. Ha általánosan ismert lett volna az az adathalmaz, amely a cári Oroszország megszûnése után a cári levéltárból napfényre került, a trianoni döntés soha sem valósul meg.

Henri Pozzi (1879-1946) francia közíró, az elsõ világháború elõtt és alatt a Le Temps munkatársa és az Agence des Balkans szerkesztõje, Clemenceau és a francia kormány szolgálatában dolgozott 25 éven át a párizsi román követségen. Két éven keresztül minden jegyzék, okirat, tanácskozás az õ jelenlétében történt. Tíz éven át az Agence de Balkans híradási ügynökség minden anyaga az õ kezén ment át. Francia politikus és diplomata, akinek minden titkos határozatról tudomása volt. Tanulmányozta Oroszország szerepét az elsõ világháború elõkészítésében. Munkája, mondanivalója hiteles, mert Pozzi – kormánya képviseletében – személyesen is részt vett a trianoni tárgyalásokon. Rövidesen rájött a csalásra, és volt bátorsága kinyilvánítani, hogy az "Egyesülés vagy halál" pánszláv (szerb) titkos szervezet – amely a szarajevói merényletet elrendelte – célkitázéseit a belgrádi orosz nagykövet, báró Hartwig támogatta. Az igazságnak igaz szószólója volt, még akkor is, amikor a rácok vérdíjat tûztek a fejére. Pozzit nem lehet német, osztrák vagy magyar szimpatizánsnak kijelenteni; írásának minden mondata elárulja francia hazafiságát és elfogulatlanságát.

"A pánszláv területszerzés, mint a cári Oroszország terve, ismeretlen volt a francia nép és annak kormánya elõtt. 1892. augusztus 8-án írták alá az elsõ orosz-francia katonai egyezményt. Ez lényeges elõrehaladásnak számított az oroszok részérõl, mert alkalmat adott a német befolyás ellensúlyozására, és a titkos pánszláv eszme terjesztésére, melynek a célja a Kárpát-medence, az Égei tenger és a Földközi tenger népeinek bekebelezése. Franciaországnak szintén nagy elvárásai voltak az egyezménytõl. Franciaországnak húsz éven keresztül, három alkalommal, 1905, 1908 és 1912-13-ban, sikerült megakadályoznia, hogy Oroszország Ausztriát megtámadja. 1913-ban, Sazonov, a cári Oroszország külügyminisztere, táviratot küldött a franciáknak: "Az orosz kormány már eleve elutasít minden békéltetõ kísérletet Bécs és Belgrád között". A balkáni háború idején, amikor Ausztria elfoglalta Bosznia-Hercegovina területét, az orosz pánszlávisták még nem voltak készek a támadásra. Készülõdtek és várták a megfelelõ idõt. A pánszlávistáknak 1914-ben Gavrilo Princip cselekedete volt a jel a támadásra. Amikor az oroszok Ausztria ellen a szerbek támogatására siettek, a franciák és talán az egész akkori világ úgy tekintette ezt az orosz beavatkozást, mint egy lovagias cselekményt.

1892-es orosz-francia egyezmény kiemelte, hogy háború esetében az oroszok teljes katonai erejükkel a németek ellen vonulnak, és kihangsúlyozta, hogy Oroszország Ausztria ellen nem támad… Ezt az egyezményt tíz éven át minden évben felújították. Az oroszok megtörték ezt a szerzõdést, amikor Ausztria ellen támadtak teljes erõvel és nem Németország ellen. Raymond Poincare, francia miniszterelnök nyomást gyakorolt az oroszokra, hogy a németeket támadják Ausztria helyett, de eredménytelen volt a próbálkozása, mert az oroszok a Duna-medence meghódítását tázték ki célul. Sazonov válasza Poincarenek: "…mihelyt megsemmisítették a galiciai-osztrák haderõt, teljes erejükkel Németország ellen fordulnak".

Az orosz kormány vakmerõ hazugsággal próbálta takargatni Monarchia ellenes politikáját, a Romániával kapcsolatos tárgyalásokat és a titkos pánszlávista mozgolódást. Amikor Franciaország megpróbált külön békeegyezményt kötni a Monarchiával 1914-ben, Sazonov közbelépett: "Nem! – mondotta. – Szó sem lehet különbékérõl! Semmi áron sem… Soha! Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és meg kell semmisíteni…" (Pozzi 16)

Poincare írja: "Miklós nagyherceg kiáltványt adott ki, amelyben felhívja a Monarchia népeit, hogy rázzák le a Habsburg-igát, és valósítsák meg végre nemzeti törekvéseiket. Ugyanebben a szellemben azt tanácsolja az orosz kormány Romániának, hogy foglalja el Erdélyt, – Bukovina megszállásához pedig orosz csapatok segítségét ajánlja fel…" (Pozzi 17)

1917. januárjában "Az orosz kormány arról értesítette a francia kormányt, hogy a minden fronton gyõzedelmes Németország különbéke-ajánlatot terjesztett eléje, amelyben olyan elõnyöket biztosított Oroszországnak Közép-Európában, a Balkánon és a Keleten, hogy a cár valamint polgári és katonai tanácsadói azt mindenképpen elfogadni kénytelenek" (Pozzi 18). Amikor Clemenceau tudomást szerzett a titkos távirat szövegérõl, és így meggyõzõdött arról, hogy Oroszország átállt az ellenség oldalára, így kiáltott fel: "Csapdába kerültünk! Senkinek sem szabad róla beszélni. Az országnak mit sem szabad a dologról megtudnia" (Pozzi 18). Az országban valóban senki sem tudott meg semmit… "Sazonov a német ajánlat ismertetésével egyidejûleg tudatta az alku feltételeit Franciaországgal. Kijelentette, hogy Oroszország hajlandó a szövetségesek oldalán tovább folytatni a háborút – sõt gyõzelem esetén beleegyezik Elzász-Lotaringia visszacsatolásába és a Rajna bal partjának megszállásába, beleértve Koblenzet, Mainzot és a Pfalzvidéket – kiköti azonban az alábbi feltételeket: Franciaország kötelezi magát arra, hogy a béketárgyalásokon – még az angol és az olasz szövetségesek akarata ellenére is – biztosítja Oroszországnak a Magyarországhoz tartozó Ruténföldet, az osztrák Galiciát, Konstantinápolyt és a tengerszorosokat, Örményországot, Kisázsiát és a Szentföldet. E feltételek elfogadása – a többi szövetségessel szemben – az árulással volt egyértelmû, és az orosz egyeduralmat szabadította rá Európára. Bizonyosra volt vehetõ, hogy ha majd Oroszország – Franciaországgal együttesen – bejelenti ezeket a feltételeket a békekonferenciának, elkerülhetetlenné teszi újabb európai háború kirobbanását." (Pozzi 19)

Éles vita után a franciák elfogadták az orosz javaslatot. A választ Philippe Berthelot szövegezte meg. Ugyanakkor Paleologue, az oroszországi francia követ ellenezte a válaszadást; "Franciaország – sürgönyözte Paleologue – nem hódító háborút visel, hanem felszabadító háborút, amely a jog és az igazság nevében fogott fegyvert… Angol és olasz szövetségesünk sohasem fog beleegyezni abba, hogy az orosz hatalom a Földközi-tengerig és a Szuezi csatornáig terjedjen." (Pozzi 20)

Franciaország eleget tett az orosz feltételnek, így Oroszország elállt szövetségesének hátbatámadásától. Oroszország és Szerbia jó bûntársaknak bizonyultak. Báró Hartwig, az orosz belgrádi nagykövet annyira elmerült a pánszlávizmus hirdetésében, hogy kis híjján személyes szerepet vállalt a szarajevói merénylet elõkészítésében. Henri Pozzi írja: "A cári Oroszország teljes erejébõl támogatta Szerbiát, amit eltitkolt a franciák elõtt, nehogy emiatt felmondják a szövetséget. A francia kormány állandóan tudatta Oroszországgal, hogy nem támogatja az osztrákok elleni orosz agressziót" (Pozzi 206).

A Monarchia felosztásának orosz tervét titokban kellett tartani, mivel tudták, ha ez kitudódik, a francia segítség elmarad. Az orosz és francia szövetség csak akkor jön létre, ha Németország megtámadja Oroszországot. Az orosz politikusok jól palástolták tervüket, hogyan vonják be saját oldalukon Franciaországot a háborúba, az egyetlen út: a franciák tudta nélküli titkos mozgósítás. Abban biztosak voltak, amikor õk mozgósítanak, Németország hasonlóképpen cselekszik. A francia történészek szerint Oroszország csak július 30-a után, a Monarchia mozgósítása után rendelte el a mozgósítást. A valóság az, hogy az oroszok már július 24-én elrendelték a balti és a fekete-tengeri flotta mozgósítását. Ez azt jelenti, hogy Oroszország kiprovokálta Németország mozgósítását, amely a franciákat hozta mozgásba (Pozzi 25).

Egyes történészek megpróbálták tisztára mosni az oroszokat, mondva, hogy azért tették ezt, hogy megelõzzenek egy esetleges osztrák támadást. Ez a "magyarázat" nagyon következetlen: egy hajó flotta hogyan tudna ellensúlyozni egy Kárpát-medencei, tehát szárazföldi osztrák támadást? … Az oroszok július 28-át ismerik el a mozgósítás hivatalos dátumaként, azonban ez már 24-én megtörtént. E tényt eltitkolták a francia nép és a történészek elõl. Láthatjuk, az orosz mozgósítás négy nappal elõzte meg az osztrák hadüzenetet, és öt nappal az osztrák mozgósítást. (Pozzi 26) Németország július 25-én már tudott az orosz mozgósításról… Nem vitás, a július 24-i mozgósítás, Ferenc Ferdinánd és felesége meggyilkolása Szarajevóban a rác bandita Gavrilo Princip által, a szerbek monarchia-ellenes mozgósítása orosz uszításra történt, ezért a háború beindításának vádja csak is Oroszországot terheli. (Pozzi 27) Oknyomozó történészek elõtt ismert és tudott tény, hogy a pánszlávista cári Oroszország felelõs a háború elõkészítéséért és beindításáért.

* * *

A tárgyalásokat az angolok és az olaszok vették a legkomolyabban. Majdnem sikerült nekik a csehek, horvátok és a szerbek céljait keresztezni. A kisantant államok vezetõi isteni áldásnak vették, amikor Smuts tábornok, Lord Belfour, Sonnino és Nitti távol voltak a tárgyalásról. Azok a politikusok, akik az elõadók követeléseit túl vakmerõnek tekintették, bõvebb magyarázatot kértek, de az értekezlet vezetõi a magyarázatokat elnapolták… Két évvel késõbb, amikor Magyarország népszavazást követelt a Felvidéken, a követelést egyszerûen visszautasították, mert Tardieu biztos volt a számára nem kívánatos eredményben. Tardieu emlékirataiban ezt jegyezte fel: "Választanunk kellett a népszavazás vagy Csehszlovákia megteremtése között."

"A határozati bizottság jelentése olyan hosszú volt, hogy heteket vagy még hosszabb idõt is igénybe vett volna áttanulmányozása, akkor amikor a delegáció csak pár órát kapott az átolvasásra. Lansinget ez a körülmény nagyon felháborította. Hogy lehetséges ez, amikor egy közönséges bûnügyi tárgyalás hónapokat vesz igénybe, ugyanakkor itt, amikor milliók sorsa, boldogulása, élete, egy ezeréves keresztény, jól szervezett békés ország sorsa fölött döntenek, csak órákat adnak a benyújtott "bizonyítékok" tanulmányozására, majd a döntésre?… Hogyan lehet új mûállamokat nem természetes határokkal, ilyen rövid idõn belül létrehozni?… Hogyan lehet az ilyen határok biztosítását ennyi idõ alatt kitárgyalni? Hogyan lehet az e területek kevert lakosságát érintõ emberi alapjogok kérdéseit elrendezni ennyi idõ alatt?… Ez mindenképpen meggondolatlan, mérhetetlenül felületes és helytelen határozat volt. Magyarországot e tények miatt megilleti a határok felülvizsgálata! A fõ- és albizottságokban ugyanazok a személyek szónokoltak újból és újból, elõadva az elõírt és betanult szöveget. A hatalom illetékesei kérdéseket tettek fel a látszat kedvéért, de végül is mindig elfogadták a Tardieu támogatását élvezõ elõadók javaslatait. Csak egy komoly vita keletkezett az oláhok és a rácok között, a Bánság hova ítélése körül. Nem tudtak megegyezni, ezért Clemenceau elrendelte itt a népszavazást. Másnapra – érdekes módon – mind a hárman, Bratianu, Veznics és Trumbics megegyeztek, mert féltek a népszavazás kimenetelétõl. Tudták, hogy Bánát lakossága ekkor még kétharmad részben magyar vagy elnémetesedett magyar volt, ezért nem volt vitás a népszavazás kimenetele. Azzal, hogy Clemenceau visszavonta rendeletét, és végül mégsem adta meg a szabad választást, mélyen megsértette az igazságot és a magyar népet" (Pozzi 220-221).

"Lansing szerint a viták csak formaságok voltak. Minden csak szemfényvesztés volt. A tárgyalások jegyzõkönyvei nem mondanak semmit, mert a fontos dolgokat kihagyták belõle. A valóságot az egynéhány tárgyilagos képviselõtõl tudhatjuk meg. Egyszer majd eljön az idõ, hogy az angol, belga, amerikai, olasz, japán gyorsírók jegyzeteit elolvassák, majd ezek feltárják a valóságot, és akkor a világ majd eltûnõdik, hogyan volt lehetséges az igazságot ilyen mértékben figyelmen kívül hagyni. Akkor majd a világ népei megtudják, hogy azok a háborús bûnösök, akik az elsõ világháború után megalkották a Békeszerzõdést" – mondja Pozzi.

Trianonban téves adatok és hamis bizonyítékok alapján határoztak. Pozzit idézve:

"Benes indítványára a csehek 1919. február 5-én bejelentették igényüket a tiszta magyar lakosságú Kassára, azzal az indoklással, hogy az cseh város. Lord Belfour, akit magyar barátai idejekorán tájékoztattak a helyzetrõl, szót emelt a magyarok érdekében, és meggyõzõ érveivel nagy hatást gyakorolt a meghatalmazottakra, sõt magára Clemenceau-ra is. Lord Balfour közbenjárására elhatározták, hogy semleges szakértõ bizottságot küldenek Kassára Benes bizonyítékainak felülvizsgálatára. Benes ügyes játékoshoz méltón azonnal csatlakozott e határozathoz. Kijelölték a szakértõket. House ezredes újabb cselfogása következtében két amerikait választottak: Kamev Robert-et és Karmezin Eduard-ot. A cseh megszállás alatt álló Kassán Sekác megyefõnök fogadta õket. Kíséretüket Hanzalik cseh rendõr látta el. A két amerikai tulajdonképpen cseh volt. Egyik két évvel korábban, a másik nyolc hónappal azelõtt szerezte meg az amerikai állampolgárságot! De természetesen errõl senki sem beszélt Trianonban! Mindkét "szakértõ" Benes gyerekkori barátja volt! Kassai küldetésük történetét maga Hanzalik adta elõ a pozsonyi törvényszéken, 1929. októberében a Tuka-féle hazaárulási per tárgyalása alkalmából, amelyben terhelõ tanúként szerepelt. A hallgatóság hangos nevetése közben Hanzalik terjengõsen részletezte, miként indultak tüntetõen a "szakértõk" ellenõrzõ útjukra, hogy a legelsõ korcsmába betérve egy hétig mulassanak ott a konferencia költségére. A jegyzõkönyvet, amelyben igazolták Benes állításainak helyességét, Hanzalik közremûködésével szerkesztették a Schalk-szálloda egyik szobájában. E jegyzõkönyv alapján – amelyet komoly bizonyítékként õriznek a békekonferencia levéltárában – több mint százezer magyar sorsa felett döntöttek, és minden további vizsgálat mellõzésével, Csehszlovákiához csatolták a színtiszta magyar várost (Pozzi 266-267)".

Az értekezlet döntött Magyarország határkérdésében. 1919. december 2-án Benes így nyilatkozott: "Semmiféle módosításnak nincs többé helye ezen állam (Magyarország) javára". 1920. január 15-én a Szövetségesek papírra vetették a végleges békefeltételek szövegét, melyet kormányuknak minden változtatás nélkül kellett elfogadni. Nem elfogadás esetén a megmaradt ország megszállásával, a beteg- és sebesült-segély, valamint a gyermekeknek szánt élelem-segítség megvonásával fenyegettek. Magyarország számára nincs könyörület – jelentette ki Tardieu azon a napon, amelyen elfoglalta a bizottság elnöki székét. "Izwolszky és Sazonov barátja – akiknek megbocsájtották, hogy egykor osztrák érdekeket szolgáltak – megtartotta szavát azután is, hogy Beneshez és a szerbekhez pártolt. Nemhiába állott éveken át a szláv érdekek és a szlávsággal szövetséges Románia zsoldjában. Vak gyûlölete jóvátehetetlen következményekkel járt.

Trumbics, akit Wickham Steed és Seton Watson jelölt ki Jugoszlávia megalapítására, maga bizonyítja a demokratikus, emberséges, türelmes magyar politikát. Trumbics mondta Pozzinak: "Elõször is követelem, hogy a szerb kormány a jugoszláv közigazgatási autonómia sérthetetlenségét garantálja, s így a jövendõ Nagy Szerbiában is megmaradjon a jugoszlávok mindazon joga és privilégiuma, amelyet a magyar uralom alatt élveztek" (Pozzi 231).

1917. július 27-én, a Korfu-i Egyezmény alapján, Jugoszlávia megkapta létjogosultságát, ugyanitt állítólag a délszláv kisebbségek kijelentették csatlakozási szándékukat Szerbiához. Szemenszedett hazugság és egyike a háború legnagyobb szédelgéseinek, írja Pozzi (232).

Pozzi a hivatalosok és a történészek figyelmébe hozza, hogy nem az állítólag elnyomott dél-szláv kisebbségek vezetõi tárgyalták ezt a csatlakozási szándékot, hanem három magánember. Wickham Steed, a Times politikai vezetõje, Seton Watson, a londoni szláv propaganda végrehajtó bizottságának megbízottja, és Dr. Trumbics, Zára, dalmát város volt polgármestere. (Pozzi 228). Ezt az egyezményt Jugoszlávia részérõl Trumbics, szerbek részérõl pedig Pasics írta alá. 1932. július 4-én Pozzi Zágrábban beszélt Trumbiccsal, és megkérte õt mondja el korfui szerepét. Trumbics nyilatkozott, s miután a pánszlávisták tudomást szereztek errõl a vallomásról, letartóztatták, hamisan államellenességgel vádolták, és Mitrovican bebörtönözték a hetvenéves Trumbicsot. Csak minden másnap adtak neki enni, talpait naponta bottal verték, nemi szerveit megkínozták (Pozzi 228). Seton Watson, 1923-ban tárgyalja a Korfui Egyezményt a Review of Reviews-ban: Az "elnyomott nemzetiségeket" egynéhány tucat horvát, szlovén, illír és szerb emigráns képviselte. Ezekhez csatlakozott egy maroknyi – olasz fogságba esett – cseh katona. Kész komikum!

Masaryk nem játszott olyan nagy szerepet az értekezleten, mint Tardieu, Ionescu, Benes vagy Bratianu, de közvetve õ volt az, aki a legnagyobb hatást gyakorolta a Békediktátumra. Pozzi szerint Benes nagy tekintéllyel bírt, kegyetlenül nagyravágyó volt, és sugárzott belõle az erõs akarat. Sazonovhoz lehetne õt hasonlítani, aki kitûnõen dolgozott az orosz pánszláv eszmékért (Pozzi 234).

Wilson elnök, elvei ellenére, visszavonta a népszavazás lehetõségét, ezzel okozta a második világháborút, a megszámlálhatatlan igazságtalanság elkövetését, milliók szenvedését idézte elõ e döntés. Smuts tábornok igyekezett az elnök elhatározását megváltoztatni. Feltette a kérdést, miért nem alkalmazhatják a népszavazást Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Szlovéniában ugyanúgy, mint azt tették Schleswig-Holstein, Szilézia, Posenban és a Saar-vidéken. A japán, lengyel és angol képviselõk támogatták Smuts tábornok kérését. E követelõ csoporthoz csatlakozott még Nitti, az olasz képviselõ is. Kifogásolta, hogy a szerbek, csehek, románok ilyen hatalmas területeket kapnak nagyszámú másfajta néppel, minden népi döntés nélkül.

Számunkra mindebbõl a legelszomorítóbb az, hogy a cseh légió "hõsi tetteirõl" szóló hazug meséknek sikerült befolyásolniuk a Szövetséges Hatalmakat. A csehek, mint egyenrangú tárgyalófelek vehettek részt a háború utáni Békaparancs kialakításában. Az értekezletet az elvakult gyûlölet uralta. A csehek vágya új terület megszerzésére határtalan volt. Abban hittek, hogy a vesztesek soha sem heverik ki megcsonkításukat, sosem élednek fel, ezért nem kell tartaniuk a területek visszakövetelésétõl. Határtalan telhetetlenségükben nem elégelték meg a Felvidék elcsatolását, Kárpátalját is magukénak követelték. A brest-litovski német-orosz békeszerzõdésen megállapodtak, hogy Oroszország sohasem léphet be a Kárpát-medencébe. Szerencsétlenségünkre huszonöt év múlva ez mégis megtörtént. 1919-ben a Szövetséges Hatalmak megállapodtak, hogy Kárpátalja autonómiát kapjon, s ezt az egyezményt St. Germain-ban a csehek elfogadták.

A trianoni határok kijelölésénél a stratégiai és közlekedési szempontokat vették figyelembe az utód-államok szemszögébõl, de hogy ezt elérhessék, meg kellett gyõzniük a Nagy Hatalmakat. Ennek érdekében mindennemû propagandát latba vetettek. A németek az 1930-as években hozzájutottak e dokumentumokhoz, és kiadták francia és német nyelveken. Megrázó ferdítéseket tárnak fel ezen iratok. Benes késõbb beismerte, hogy "egynéhány" közülük ferdített, de a kiadót okolta mindezért. Kijelentette, hogy ezek a hibák nem befolyásolták a trianoni döntéseket.

A béketárgyalás amerikai meghatalmazottja, Archibald Céry Collidge professzor, akinek a legnagyobb politikai és történelmi ismerete volt Közép-Európáról, jelentette mindezt 1919. január 19-én Woodrow Wilson elnöknek, javasolva Magyarország gazdasági egységének megtartását, ellenezve Erdély elszakítását. Kihangsúlyozta, hogy ha az idegen megszállás kiterjedése a jövõ új határait jelentené, több mint három és háromnegyed millió magyar honpolgár idegen uralom alá kerülne. "Egy ezer éves egységes országra erõszakolni, elfogadtatni ilyen elrendezõdést, mint véglegest, a jövõt gyûlöletre, harcra és viszályra kárhoztatná, valószínûsítené egy katonai jellegû konfrontáció létrejöttét belátható idõn belül". Javaslatát a konferencia nem fogadta el. 1920-ban létrehozták a mûállamokat, valamint a Kisantantot. Csehszlovákiát nem népakaratra támaszkodó döntés alapján, hanem a Monarchia ellenséges népeinek akaratából hozták létre. Ez csak azért volt lehetséges, mert a Nagyhatalmak ismerete e területre vonatkozóan nagyon hiányos volt. Benes hol Csehszlovákia megalakulásának szükségességérõl, hol Európa biztonságáról papolt. Követelte Kassa, Csallóköz, Pozsony megszerzését, hogy "megvédhesse Európát". A Ronyva patakot hajózható folyóként tüntette fel. A tárgyalók simán "bevették" azt a hazugságot is, hogy létezik egy szlovák határ. Hol és mikor volt korábban "szlovák állam" határokkal? Soha, sehol! E nem létezõ szlovák területnek Benes nevet is adott, "Szlovenszkónak" hívta. Amikor a francia ezredes, Vix felkérte kormányunkat, hogy hagyják el "Szlovenszkó területét", a kérést egyszerûen nem lehetett végrehajtani, mert sohasem volt szlovenszkói határ.

Benes fabrikált egy másik jól hangzó szólamot is, amely szintén befolyásolta a határmegjelelõ bizottság döntését. Magyarországot az orosz kommunizmus ugródeszkájának bélyegezte, és azzal vádolta, hogy léte fenyegeti Európa biztonságát.

1918. november 3-án a tûzszünetet aláírta Weber tábornok a Monarchia, és Diaz tábornok a Szövetségesek oldaláról, s ez Magyarország részérõl a háború befejezését jelentette. Mialatt Károlyi Mihály és küldöttsége Belgrádba utazott további megbeszélésre, Franchet d'Esperey tábornokkal, a szerb hadsereg megszállta a magyar Szerémséget; november 8-án pedig a cseh katonaság számos felvidéki magyar várost foglalt el. Ez annak ellenére történt, hogy mindkét fél, a cseh és a szerb is aláírta a tûzszünetet. A feltétel, melyet a Belgrádi Egyezmény Magyarországnak elõírt, olyan méltánytalan volt, hogy Károlyi az egyezményt csak kényszer alatt írta alá november 13-án. A románok a tárgyaláson csak az idõt húzták, hogy meggyõzhessék az Erdélyben élõ oláhokat a román királysággal való egyesülésrõl. A románok egy egyezményben megállapodtak a kolozsvári román katonai parancsnokkal, hogy a román nemzeti õrséggel közösen, rendszeres villongásokat idézzenek elõ Erdély területén az oláh nép és a magyar lakosság között. Így teremtve alapot arra, hogy az oláhok "békefenntartóként" bejöhessenek olyan területre, amelyet még nem sikerült elfoglalniuk. December 17-én megkapták az Antant-tól az engedélyt, hogy a demarkációs vonaltól észak felé átléphessék a határt. A Károlyi kormány tiltakozott, és magyarázatot kért a román szerzõdéstörésre. Felelet helyett december 23-án Philippe Berthelot tábornok, a francia had parancsnoka kijelentette, hogy õ adott parancsot a román hadseregnek a demarkációs vonal átlépésére. (Raffay, 64)

A román-magyar vitában az oláhok azzal érveltek, hogy nem törték meg a tûzszünetet, mivel, mi azt nem velük, hanem az Antant hatalmakkal kötöttük. Ugyanakkor, Erdély elfoglalásakor az Antant egyik hadseregének kiáltották ki magukat. Amikor Károlyi 1918. november 8-án tûzszünetet kötött az Antant-al, ezt õk nem ismerték el, pedig ekkor õk is a Kisantantba tartoztak.

1918. december 1-én Gyulafehérvárott, a Román Nemzetgyûlésen, az erdélyi románok vezérei kinyilvánították óhajukat, hogy egyesülni kívánnak a román királysággal. December 13-án e határozatot megismételte a kormányzótanács (Consiliul Dirigent). Nemzetközi jog szerint törvénytelen határozat volt, írja Raffay: "… hiszen a nemzetközi békekonferencia még össze sem ült, nemhogy döntött volna" (Raffay, 71). E gyulafehérvári gyûlésen hozzávetõlegesen 100 000 erdélyi oláh vett részt, a terület többi lakosai, a magyarok és a szászok nem vehettek részt e gyûlésen. Ezért a határozat törvénytelen.

Az utód-államok: Csehszlovákia, Szerbia és Románia magyarellenes politikája célt ért, mert az Antant elõtt Közép-Európa földrajza és történelme ismeretlen volt.

Major Márta közlése alapján