A rendelőt elhagyva orosz vezényszavakat hallottunk a Bartók Béla út felől. Közel lehettek, de nem láthattak minket a mellékutcában. Egy sorozat lövést hallottunk, aztán egy férfi jajkiáltásait, ami halálhörgésbe ment át. Mint négy szobor, megmerevedve álltunk a rendelő kapujában. Elsőnek Gyuszi nyerte vissza lélekjelenlétét.

“Dobjuk a bokorba a fegyvereket” – mondta. “Szerencsénk, hogy mentős köpenyben vagyunk, így fegyvertelenül talán megússzuk élve.” Tanácsát követtük, s lassan araszolva elindultunk a Bartók Béla út felé. Életemben most örültem először, hogy hét évig kénytelen voltam oroszul tanulni. “Nye sztreljájetye!” “Ne lőjetek!” – kiáltottam az utcasarok mögül. Ezt ismételgettük perceken keresztül, s közben próbálkoztunk bonyolultabb mondatokkal is, próbálván megértetni, hogy szanitécek vagyunk, s nincs nálunk fegyver.

Válasz nem jött, így tovább kiabáltunk. Időnként elhallgattunk, válaszra várva, majd újra kezdtük. Csend volt, semmi válasz, pedig tudtuk, éreztük, hogy ott vannak tőlünk pár lépésre, a sarok túloldalán és várnak, ránk várnak. A sarki bolt kirakata be volt törve, de az áru érintetlen volt. Máskor népünk, forradalmunk tisztaságának ez a jele büszkeséggel töltött volna el; most csak az élniakarás munkált bennem, semmi más nem érdekelt.

Végül Gyuszi kézjelére lassan megindultunk, kezeinket a magasba emelve. Már elértük a villamossíneket az utca közepén, de még mindig nem történt semmi. A hajnal halvány fényénél megpillantottam az utca két oldalán sorakozó fekvő alakokat. Egyszerre artikulátlan vezényszót hallottam, s egy tucat katona rohant felénk. Hátamba hirtelen erős fájdalom hasított.

Előre lódultam és majdnem orrabuktam. Mellettem Lacikát nyomta előre egy orosz katona a géppisztolyával. Szívem a torkomban dobogott, szemem rátapadt a katona ravaszon tartott mutatóujjára. Az ujja állandóan a ravaszon volt, úgy lökdöste Lacit maga előtt.

Az engem kisérő katona körül büdös izzadságszag és erős vodkaillat keveréke terjengett. Ahogy lökdösött maga előtt, szemem sarkából láttam a csizmáját és feslett, csaknem földig érő hosszú köpenyét, amit nyilván nem rá méreteztek. Valahányszor hátbabökött a davajgitárral, „fasiszt” vagy „imperialiszt” jelzővel illetett. Talán izraeli szanitécnek nézett, akit a szuezi csatorna partján ejtett foglyul. Később hallottam, hogy sok esetben azt hitték, hogy a Vörös tenger közelében vannak.

A Csáky utcán masíroztattak végig, az egyetem négyes kapujáig. Ott jó ideig várakoztunk, míg megjelent egy orosz tiszt. Már messziről lehetett hallani a szitkozódását, s látni, ahogy pisztolyával a kezében gesztikulál. Mikor hozzánk ért, tovább ordított, s bár legtöbb szavát nem értettük, annyit megértettünk, hogy azt akarja tudni, Nagy Imre vagy Rákosi hívei
vagyunk-e.

A mögöttem álló orosz időnként hátamba döfte géppisztolyát, hogy ezzel is sürgessen a válaszadásra. A fájdalom elviselhetetlen volt. Gyomromat a torkomban éreztem, szájam kiszáradt, ahogy kimondtam a gyűlölt nevet: Rákosi. Ezután, mintegy bizonyítva, hogy az árulás útján csak az első lépés nehéz, remegő ujjaimmal elővettem sportegyesületi igazolványomat, annak vörös színével bizonygatva, hogy én is közéjük tartozom. Lelkem mélyén tudtam, hogy örök életemben szégyellni fogom ezért és álmaimban újra és újra fogom átélni és megpróbálni jóvátenni ezt a szörnyű aktust.

Az orosz tisztet (akiről időközben kiderült, hogy valamelyest magyarul is tudott) nem érdekelte az igazolványom színe, annál inkább az egyetem védelmi felkészültsége és hogy milyen ellenállás várható onnan. Mikor mondtuk neki, hogy az egyetem ki van ürítve és ellenállásra nem kell számítania, arcunkat fürkészte, majd parancsot adott a belépésre. Ránk parancsolt, hogy felemelt kezekkel lassan menjünk elől, ők pedig ránk szegezett fegyverekkel a bokrok fedezete alatt követtek. Igyekeztünk minél lassabban menni, nehogy idegességükben belénk lőjenek. Kezdett kivilágosodni, mire elérkeztünk el a könyvtárhoz, ahol azok a tankok és légvédelmi ütegek álltak, amelyeket nem tudtunk a Körtéren csatasorba állítani. A hajnali fényhomályban félelmetesebbnek tűntek, mint máskor.

A tiszt ránk parancsolt, hogy kiabáljunk az épületben esetleg bentlévőknek, hogy ne lőjenek. Ezt megtettük, tudván, hogy nincs ott senki, kivéve néhány személyt az orvosi szobában. Ahogy beléptünk a sötét és üres főépületbe, a folyosó tele volt pokrócokkal és fegyverekkel, amit a tisztiiskolások hagytak ott, amikor harc helyett hazamentek. Folyosóról folyosóra mentünk, s mindenütt sötétség és csend fogadott. Felemelt kezekkel meneteltünk végig egészen az auláig.

A tiszt besétált a MEFESZ irodába, amely – úgy tűnt, hogy réges-régen, de mindössze két héttel korábban – a kommunista párt, az MDP irodája volt. Az őrök egyesével felsorakoztattak minket, s végre megengedték, hogy leeresszük a kezünket.

A sor a fallal párhuzamosan húzódott, tőlünk balra az irodák, jobbra pedig az egyetem korábbi rektorainak piedesztálon álló mellszobrai sorakoztak. Én közvetlenük egy Stoczek nevű rektor szobra mellé kerültem. Időközben az oroszok megtalálták az orvosi szobában maradtakat, s őket is beállították a sorba. Összesen lehettünk vagy tizenketten.

November 6-a, kedd volt, a forradalom kitörésének két hetes fordulója. Most ott álltunk, immár két-három órája, várva, hogy mi lesz a sorsunk. Végre nyolc óra tájban megjelent egy szovjet őrnagy két másik tisz kiséretében. Ránk ügyet sem vetettek, egyenesen a MEFESZ irodába masíroztak. Néhány perccel később láttam, hogy az őrök megmotozzák a sor elején lévő fiút, majd bekisérik az irodába. Ösztönösen végigtapogattam a ruhámat és megdöbbenve fedeztem fel kordbársony zakóm jobb zsebében kis csehszlovák női pisztolyt, amit még Kopácsi Sándortól kaptam.

Elfogott a rettegés. Most mit csináljak, hogy szabaduljak meg tőle? Nem volt a közelemben semmi, csak a Stoczek bronzszobra a márvány piedesztálon. Közben az őrök már a második embert motozták. Kezembe vettem a pisztolyt, amely olyan kicsi volt, hogy szinte eltűnt a tenyeremben. Megvártam, amíg a következő embert kezdik motozni, s akkor balkézzel megpróbáltam a szobrot megemelni.

Teljes testsúlyommal nekidőltem a szobornak, hogy elmozdítsam a helyéről. Végre, egy örökkévalóságnak tűnő idő után egy parányi rés támadt a szobor és a márvány állványa között. Tovább erőlködtem, míg a rés valamivel nagyobb lett. Egyszerre mintha valami elengedte volna, a szobor megdőlt annyira, hogy egy gyors mozdulattal jobbkezemmel alá tudtam csúsztatni a pisztolyt. Stoczek egy kis habozás után visszazökkent a helyére. Hangos koppanás hallatszott volna, ha Laci el nem kezd hevesen köhögni, ami elnyomta az árulkodó hangot.

Mikor a szobor elnyelte a pisztolyt, ünnepélyesen megfogadtam, hogy amint alkalmam nyílik, felderítem Stoczek rektor úr egyéb érdemeit és minden alkalmat megragadok, hogy az ő dicsőségét hirdessem.

Kilenc óra tájban került rám a sor. Motozás után bevittek a MEFESZ irodába kihallgatásra. Az orosz őrnagy Szőke Kati íróasztalánál ült és Kati papírjait nézegette, köztük a nemzetőrség névsorát. Magas, őszülő, jólinformált ember volt, folyékonyan beszélt magyarul. Tudta, hogy hol van, ő nem beszélt szuezi csatornáról és fasisztákról. Láthatóan megrázta, amit korábban látott. A körtéri védőkről kérdezett: „Igaz, hogy diáklányok is voltak köztük? Jól láttam?” Igenlő válaszomra szomorúan nézett maga elé. Szégyellte, hogy gyermekek ellen harcolt.

„Sebesülteket szállítottunk” – mutattam vérfoltos köpenyemre. Nem reagált, csak mereven nézett a levegőbe. Próbáltam témát változtatni: „Miért van fából a pisztolytáskája?” – kérdeztem. Mint aki akkor ébredt, meglepetten nézett rám, majd lecsatolta derékszíját és megmutatta, hogyan lehet a tokot a pisztoly markolatához erősíteni, hogy vállhoz szorítva pontosabban lehessen lőni vele.

„Kihallgatásom” alatt az őrnagy szórakozottnak, zavartnak látszott, a másik két tiszt – akik nem beszéltek magyarul – gyanakodva figyelt. Úgy tűnt, gyanujuk nem annyira felém, mint az őrnagy felé irányult. Az őrnagy valószínüleg régen Magyarországon állomásozott, míg ők a friss csapatokkal érkeztek.

A kihallgatások után mindannyiunkat a KA-51 terembe vittek, amit ideiglenes börtönnek használtak. Sok mindennek volt tanúja ez a terem az elmúlt két hét alatt: Pont két hete itt mondta Mutnyánszky professzor – Mutyi bácsi — hogy fontosabb dolgunk van, mint a mechanika; később itt tartottuk az ávós foglyainkat; ugyancsak itt tároltuk a faluról és Ausztriából érkezett élelmiszeradományokat; most újra itt vagyunk, ezúttal mint foglyok.

A teremben az őrök lenn a tábla közelében foglaltak helyet, minket pedig feljebb ültettek. Hogy a kezünket lássák, a székekhez erősített írólapra kellett ülnünk. Bal oldalamon Laci ült, jobbról Tóth Ili és a húga, mindketten medikák, akiket az orvosi szobából hoztak ide. Megérkezésünkkor lehettünk vagy húszan, de utánunk még jöttek mások is, köztük civilek, akiket szintén az utcán szedtek össze.

Eleinte tilos volt beszélgetnünk, de később észrevettük, hogy az őrök időről időre eltűnnek és amikor visszatérnek, sokkal jobb hangulatban vannak. Valószínűleg megtalálták az italkészletet. Az atmoszféra felengedett, mi is megkönnyebbültünk. Az őrök viselkedése nem árult el valami vérszomjas elszántságot. Laci kijelentette, hogy lehet, hogy ennek Szibéria lesz a vége, de agyonlőni nem fognak.

Laci szőke és jóképű fiu volt, velem egyidős. Egy osztályba jártunk az Eötvös Gimnáziumban, s mind a ketten hajómérnöknek készültünk. Tulajdonképen azért választottam ezt a pályát, hogy Lacival együtt tanulhassunk. Az iskolában egyesek azt híresztelték, hogy homoszexuális, mert mindig bolondozott barátjával, Elekessel. Valójában Laci pajkos viselkedése csak életfelfogását tükrözte, mely szerint az élet játék, amiből mindig ki akarta venni a részét.

„Mikor veszed már le azt a véres köpenyt?” – kérdezte Laci. Ö már levette az övét, s elegáns, méretre szabott szélesvállú zakójában feszített. Zakója pompásan illett jampec csőnadrágjához, amelynek olyan szűk volt a szára, hogy az alján cipzár volt, ami nélkül képtelenség lett volna fel- és levenni. Laci mindig adott magára, teljes lehetetlenség volt vele versenyezni. Az én tiszti csizmám kopott és sáros volt, szép lila kordbársony zakóm meg olyan piszkos, hogy magától megállt volna a földön.

„Miért sírtál reggel?” – kérdezte. Először nem értettem, mire gondol, aztán rájöttem, hogy az előző napra gondol, amikor a földön talált a rádió mellett.

„Nem is vettem észre, hogy sírtam”

„De bizony sírtál. Falfehér voltál, potyogtak a könnyeid és olyasmit motyogtál, hogy ’Nem lehet igaz!’”

„Most már emlékszem. A Nagy Imre beszéd után kiborultam; úgy éreztem, az életem elvesztette az értelmét. De nem emlékszem, hogy sírtam volna.”

„Pedig úgy volt. Elég nehezen tudtam lelket verni beléd. Ezért hálás lehetnél”

„Jó, hálás vagyok. De azért van miért szomorkodni. Tény, hogy majdmem mindenki elmenekült, amikor harcolni kellett volna. Aztán itt van Marika, aki talán halálán van. Arról nem is beszélve, hogy minket hamarosan hűvösebb éghajlatra visznek.

Laci megpillantott a földön egy narancsot, ami valahogy a teremben maradt a korábbi napokban összegyűjtött adományokból, s lehajolt, hogy fölvegye, de az orosz őr üvöltése megállította. Később, mikor az őr kiment, mégis felvette és hámozni kezdte. „Láttad az Írószövetség gyűjtőládáit az utcákon? Mennyi pénz volt bennük! Fantasztikus látvány volt!”

„Láttam. Az ösztöndíjam java részét én is ott hagytam. Csak egy húszast tartottam meg, az még mindig itt van. Két hete, hogy senki sem fogadott el pénzt tőlem, sem ételért, sem másért.”

Közben elkészült a hámozással és kezembe nyomott egy szutykos gerezdet, vállvonogatással jelezve, hogy nem volt alkalma kezet mosni. A narancsnak furcsa íze volt; természetes leve kilátástalan harcot vívott a puskapor és sár ízével.

„Hallottad a Szabad Európát a Körtéren?” – kérdezte Laci.

„Csak úgy, ahogy te is, foszlányokat lövöldözés közben. Eisenhower beszédét a vasfüggöny felgöngyöléséről, meg a veteránok határozatát. Gondolom, ez minden katonaviselt amerikait jelent, ami komoly tényező lehet. Mit gondolsz, fognak segíteni?”

Laci pár percig gondolkozott, aztán megszólalt: „Remélem, hogy eljön még az idő, amikor nekik lesz szükségük segítségre és remélem, hogy rajtuk sem segít senki. Isten verje meg őket azért, amit velünk tettek. Megérdemlik, hogy egyszer ők is megtanulják, milyen az, amikor az embert cserbenhagyják.”

Négy katona jelent meg és kiszólítottak egy öreg tűzoltót a padból. Hangosan vitatkoztak és mutogattak az öreg egyenruhájára. Nem értettük, mit mondanak, de a szó: „fasiszt” többször is elhangzott. Úgy látszik, az egyetemi tűzoltóság egyenruháját túlságosan hasonlónak találták az SS egyenruhájához.

„Hitler még meg sem született, mikor ez az öreg már ebben az egyenruhában járt” – súgta nekem Laci. „Remélhetőleg ez a mongol is tudja ezt.”

Ekkor egy tiszt csatlakozott a katonákhoz, akik megfogták és kituszkolták az öreget a teremből. Reméltük, hogy csak kihallgatni viszik, de rosszat sejtettünk. Sejtelmüni beigazolódott, amikor pár perccel később géppisztolysorozatot hallottunk. Némán meredtünk egymásra.

„Ezek a bestiális dögök, a sátánfajzatok!” nyögött Laci. A sokktól percekig nem tudtam megszólalni. Mikor magamhoz tértem, megkérdeztem:

„Ha hiszel a Sátánban, akkor az Istenben is hiszel?”

„Nem tudom. Hiszek abban, hogy ez a mi kis bolygónk különösebb, mint gondoljuk. Most, hogy a természetet meghódítottuk, hogy saját evolúciónkat irányítjuk, a túlélés rajtunk múlik. Ha az életet és a természetet nem is tudjuk elpusztítani, magunkat képesek vagyunk megsemmisíteni.”

Hosszú ideig beszélgettünk Sátánról és Istenről. Abban egyetértettünk, hogy az ördög a gyűlölet jelképe és legjobban úgy harcolhatunk ellene, ha mindenben és mindenkiben a jót keressük. Eljött a délután, majd az este, anélkül hogy bármi történt volna. Kezdtem éhes lenni. A kemény írólapon ülés is nagyon kifárasztott, de mindennél rosszabb volt a bizonytalanság. Lelkem olyan volt, mint a kiégett Móricz Zsigmond körtér.

A fizikai kimerültség teljesen elhatalmasodott rajtam, alig tudtam nyitva tartani a szemem. Már nem is tudtam, hány éjszaka nem aludtam. Vasárnap sebesülteket szállítottam, szombat éjjel Nagy Imrét hallgattam, pénteken Magyaróváron a börtönben töltöttem az éjszakát, előtte pedig Danner Jancsit ravataloztuk. Ahogy közeledett az éjfél, úgy kezdett rajtam erőt venni az álmosság.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents