Arra ébredtem, hogy valaki erősen bokánrúgott. Lassan magamhoz tértem és körülnéztem. Laci és Iliék még ott voltak, de Majoross Imrét és Perr Gyuszit nem láttam sehol. Úgy tűnt, mintha kevesebben lennénk, mint pillanatokkal korábban, amikor becsuktam a szemem. Lenn, a katedránál az őrök horkoltak. Az előadóterem felső végén nyitva volt az ajtó.

„Az őrök tökrészegek, most le tudunk lépni!” — suttogta Laci.

Óvatosan fölkeltünk és halkan, lábujjhegyen kilopóztunk a teremből. A horkoláson kívül nem hallatszott semmi ahogy a sötét folyosón tapogatóztunk a lépcsőház felé. A pincén keresztül értük el a tornaterem hátsó kijáratát, amit nem őriztek. Óvatosan haldtunk a bokrok között, amíg elértük a Budafoki utat. Ott Laci elvált tőlünk.

Ili és húga a környéken lakott egy albérleti szobában. Megkértek, hogy kisérjem haza őket. Náluk megvárhatom a reggelt, amikor nagyobb biztonságban indulhatok haza. A meghívást elfogadtam. Hárman összefogódzkodva mentünk a sötét és elhagyatott utcákon, míg baj nélkül elértük a lakást.

A szobában csak egy fekhely volt, egy nagyméretű ágy. A lányok, látva, hogy alig állok a lábamon, inzisztáltak, hogy én feküdjek az ágyba, ők majd a fotelokban alusznak. Túl fáradt voltam, hogy vitázzak velük, ledobtam a zakómat és csizmámat, bedőltem az ágyba és mély, ájulásszerű álomba merültem. Éjjel, mikor megfordultam, hozzáértem Ili testéhez. Úgy tűnt, mintha reagált volna rá, de lehet, hogy az egészet csak álmodtam.

Amikor felébredtem, reggel volt és mindhárman a hatalmas ágyban voltunk, ahol kényelmesen megfértünk. Úgy látszik, a lányok túl kényelmetlennek találták a karosszékeket és ők is ledőltek. Mindnyájan kissé kótyagosak voltunk az előző nap izgalmai és fáradalmai után. Ennivaló nem volt a lakásban, így reggeliről szó sem lehetett. Mivel nem akartam a lányok előtt mosakodni, így gyorsan elbúcsúztam és hazaindultam.

Az utca csendes volt, csak a pesti oldalról hallatszott át a lövések hangja. Furcsa érzés volt az utcán járni anélkül, hogy jobb vállamat géppisztoly nyomná. Szinte öltözetlennek éreztem magam anélkül. Nemzetiszínű karszalagom viszont még megvolt.

A Szabadság-hídon átmentem Pestre. A hídfőnél álló szovjet páncélos ügyet sem vetett rám. Elhatároztam, hogy felkeresem Ágnest, mielőtt hazamegyek. Útközben mindenütt heves harcok nyomait láttam. Üszkös romok, még mindig füstölő kiégett tankok, temetetlen holttestek mindenfelé. Egy orosz tank tornyának nyílásában összeégett, gyermekméretüre zsugorodott szovjet katona alakja volt látható.

A Rákóczi úton nagy robajjal szovjet tankok vonultak végig. Egyikük megállt, s felnyitott tornyából egy tiszt kémlelte a környéket. Az egyik ház tetejéről golyózápor fogadta a hívatlan vendéget. A harckocsi fedele lecsapódott és ágyúja a lövések irányába fordult.

A kialakuló csetepaté miatt jobbnak láttam a Wesselényi utcán folytatni utamat a Nagykörút felé. Az Akácfa utca sarkán lövéseket hallottam, s láttam, hogy mögöttem porzik a vakolat. Valószínűleg nekem szóltak. Most, hogy az orosz tankok védelmében biztonságban érzik magukat, az ávós lesipuskások újra a szabadságharcosokra és nemzetőrökre vadásznak. Első gondolatom az volt, hogy leveszem a karszalagomat, de nem tudtam megtenni. Inkább az óvatosságot választottam, s szorosan a fal mellett haladtam tovább.

A Kertész utcához érve megpillantottam egy szovjet tankot a Nagykörút és a Wesselényi utca sarkán. Ágyúja egyenesen a Wesselényi utcára volt szegezve.

Óvatosan haladva megláttam egy körülbelül tízfős csoportot – fegyvertelen, idősebb munkások voltak – akik a Kertész utca sarka mögött szorongtak. Feltehetően a Nagykörutat akarták keresztezni, de a tank miatt nem tudtak tovább menni. Mikor hozzájuk értem, sziréna hangját hallottam közeledni.

A mentőautó, vöröskeresztes zászlóval a tetején, lelassult, amikor vezetője meglátta a tankot. A vezető mellett szőke ápolónő ült, előrehajolva figyelve az útjukat elálló harckocsit. Amikor elérték az Akácfa utca sarkát, a tank tüzelt. A löveg hatalmas detonációval csapódott a mentőautóba, melynek bal oldala mint egy szardiniás doboz, összelapult. A vezető eltűnt. A félelemtől és ijedtségtől sokkolva mozdulatlanul néztük az égő roncsot.

Az ápolónő kitántorgott az autóból, s térdre esett az utca közepén. Nem lehetett több, mint tíz méternyire tőlünk, de mi a mellékutca fedezékében voltunk, ő pedig a tank látósugarában. Nagy nehezen felállt. Nem lehetett több tizennyolc évesnél. Megfordult, hogy a beteget kisegítse az égő járműből, amikor a tank géppuskájából sorozat érte. A lány elvesztette egyensúlyát és az égő autó motorházára esett. Hallani lehetett égő hajának sercegését, láttam, ahogy bőre egyre sötétebb lesz. Ajkamba haraptam; szájamban vér ízét éreztem.

Egy kopasz munkás felkapott egy szemeteskannát és maga elé tartva kirohant az utcára. Újabb sorozat volt a válasz, s a következő pillanatban vértócsában feküdt, mellette a szitává lőtt szemeteskanna.

Valaki elkezdte rángatni az épület falán végigfutó lefolyócsatornát. Hirtelen valamennyien életre kelve rángattuk a csövet, miközben rozsda, malter, piszok hullott a fejünkre, szemünkbe. Végül sikerült egy tíz méternyi darabot letörni, amivel a lányt le tudtuk piszkálni az égő mentőautóról. Hosszú szőke haja leégett, fehér köpenye és bőre egyformán feketére égett. Csak nyitott szeme és fogai fehérlettek. Fél óráig tartott, míg a két holttestet sikerült behúzni a sarok mögé. A vezető és a beteg bennégtek a kocsiban.

Ez a félóra olyan határtalan gyűlölettel töltött el, hogy ha hatalmamban lett volna, atombombát tudtam volna dobni Moszkvára. A csoport többi tagja is magánkívül volt tehetetlen dühében. Évtizedekig tartott megszabadulni ettől a gyűlölettől, de ennek a lánynak a szörnyű halálát – hogy egy gyermeket megégessenek, mint egy disznót – ezt soha sem fogom elfelejteni.

Mikor később sikerült továbbjutnom, Ágnesék lakására mentem, amit üresen találtam. A házmester érdeklődésemre szűkszavúan, kelletlenül válaszolt. Talán a karszalagom zavarta; úgy látszik, a régi rabszolga-reflexek máris működésbe léptek. Tőmondatokban beszélt:

„Elmentek.”

„Mindenki?”

„A fiú meg a lány.”

„Melyik lány?”

„A szőke.”

Ezzel otthagyott, jelezve, hogy részéről a beszélgetést befejezte. Tehát Judit és Gábor elment, Ágnes feltehetően még mindig a Balatonon van.

Most mit tegyek? Dél elmúlt, s nagyon éhes voltam. Közben hallani lehetett a környéken dúló harcok zaját. A Kilián laktanya, a Corvin köz és a Tűzoltó utca háromszögében még heves ellenállás folyt. Hirtelen elhatároztam, hogy meglátogatom Angyal Pistáékat.

Az orosz tankok miatt nehezen tudtam átkelni a Rákóczi úton, onnan az Üllői útig könnyebb dolgom volt. A Tüzoltó utcánál a csatazaj fülsiketítő volt, a heves harcok miatt képtelenség volt az Üllői út túloldalára átjutni. Mellékutcákon lejutottam a Nagyvárad térre, s bementem az István kórházba. A portás elém állt:

„Ha van magánál fegyver, hagyja itt, bemenni csak fegyver nélkül lehet!”

„Nincs fegyverem. Lehet itt valami ennivalót kapni?”

„Menjen az alagsorba, ott a konyha. Talán maradt még valami ebéd.”

Közel két napja nem ettem, felpakoltam a tálcámat két nagy tányér levessel és féltucat szelet kenyérrel. A pénztárnál elővettem a húszforintosomat:

„Mennyi lesz?”

„Sok.” – mosolygott a pénztárosnő

„De tényleg.”

„Ahogy maga kinéz, inkább én tartozom magának”

Itt sem tudtam elkölteni a huszast. Leültem és mohón falni kezdtem. Az ebédlőben rajtam kívül csak néhányan voltak. A szomszéd asztalnál egy fáradt tekintetű orvos kávéját kevergette. Szemei karikásak voltak és a keze annyira remegett, hogy a kávé egy részét a csészealjra lötyögtette. Egy másik orvos valamit jegyzetelt, a sarokban pedig két ápolónő egy takarítónővel beszélgetett. Közben megettem az első tányér levest, s elővettem a másikat. A tele tányért beletettem az üresbe, hogy ne legyen olyan szembetűnő, mennyit eszem. Az ablakok remegtek a kinti lövöldözéstől, a kórház tele volt sebesültekkel, de az ebédlőben béke honolt. Nem gondoltam semmire, egyedül az evésre koncentráltam.

Mikor végeztem a második tányérral, maradt még két szelet kenyerem. Éppen a zsebembe akartam tömni, mikor megszólalt mellettem egy ismerős hang:

„Ez is egy kisérlet? Talán az emberi gyomor kapacitását próbálod megállapítani?”

„Ni csak, a kávés ember!” — vigyorogtam Angyal Pistára.

„Hogy haladnak a zsidó magyarok és a sváb magyarok közti öszzehasonlítási tanulmányaid?” — Pista is mosolygott, de nem válaszoltam. „Mi van?” – kérdezte most már komolyan.

„A tanulmánynak vége van. Nincs már sváb magyar, akivel össze tudnálak hasonlítani. Danner Jancsi halott.”

Pista vállamra tette kezét, s hosszasan nézett maga elé.

„Nem jól néz ki a helyzet.”

Pista mellett állt parancsnoktársa, egy Olaf nevű fiatalember és egy Vaszilij nevű orosz. Nem tudtam meg, hogy ő kicsoda és hogy került közéjük, de barátjuk lévén nyilván a mi oldalunkon van. A körtéri harcokról érdeklődtek, én pedig a ferencvárosi helyzetről kérdeztem őket.

„Egyelőre kitartunk, jelenleg egy 48 órás fegyverszünetről tárgyalunk az oroszokkal. A helyről és az időről még egyeztetni kell. Öt órára van megbeszélve, hogy a részleteket telefonon megbeszéljük, ezért vagyunk itt.”

„Miért nem a garázsból telefonáltok nekik?”

„Ott már nincs se telefon, se villany, se víz. Tönkrelőttek ott mindent. Most már bevetették a gránátvetőket is, sőt olykor a levegőből is támadnak.”

„Akkor most mi lesz?” – kérdeztem.

Pista a földet nézte. „A Kilián laktanya hamarosan megadja magát. Akik az ottaniak közül tovább akarnak harcolni, most hozzánk csatlakoznak. Rajtunk kívül már csak a Corvin köz, Csepel és Dunapentele tartja magát, de mindenkinek fogytán van a lőszere. Nekünk is. Amellett a civilek már arra kérnek, hogy hagyjuk abba az ellenállást. Tisztességes fegyverszünetet szeretnénk kötni, ezért vagyunk most itt. Hogy mi történik öt óra után, majd meglátjuk, de addig is kenyérre van szükségünk. Nem te vagy az egyetlen, akinek jó étvágya van!”

Amíg a telefonra vártak, a politikáról beszélgettünk. Pista elmondta, hogy hisz Kádár Jánosban, aki mint kommunista, a szovjetekkel nem azok társadalmi berendezkedése, hanem totalitárius és imperialista magatartásuk miatt szállt vitába. Pista reménykedett a fegyverszünet megvalósíthatóságában és azt tervezte, hogy a magyar nemzeti zászló mellé kitűzi a vörös és fekete zászlókat is. Sötétedni kezdett, mikor elbucsúztam tőlük.

Közel négy órába telt, míg megtettem a húsz kilométeres utat Kerepesre. Útközben a Hungária körúton néhány helyen még találkoztam fegyveres felkelőkkel, mások feladták a reménytelen kűzdelmet és hazafelé igyekeztek. Mátyásföld közelében olyan tankforgalommal találkoztam, amilyet csak világháborús filmekben láttam. Kilométeres tankoszlopok követték egymást végeláthatatlan sorokban. Sokszor le kellett térnem az útról és szántóföldeken, réteken folytattam utamat, mielőtt biztonságosnak láttam visszatérni az országútra.

Már közel jártam Kerepeshez, amikor összetalálkoztam Poppe Kornéllal, szomszédunk fiával, aki szintén hazafelé igyekezett. A kihalt úton csak ritkán találkoztunk szembejövő emberekkel. Szemükben ott lapult a félelem és amikor karszalagomat meglátták, lesütött szemmel mentek el mellettünk. Kornél úgy tett, mintha nem vette volna észre, de mielőtt beértünk Kerepesre, úgy döntött, hogy inkább a kertek alatt folytatja útját. Így egyedül értem haza. Időközben teljesen besőtétedett. A kapuban Bukucs üdvözölt szokott modorában, ami abból állt, hogy eszeveszetten ugrándozott, összevissza nyalt, majd hanyatt vetette magát, mintegy kérve, hogy vakarjam a hasát.

Anyám elfojtott sikolyát hallottam, s Memi karjaiban találtam magam. Míg végigtapogatott, nem vagyok-e megsérülve, Aptyi is megérkezett. Nem szólt semmit, csak hosszú ideig szorított magához. Én sem szóltam, de egy idő után, mint a rianó jég vagy a kitörni kész vulkán, hirtelen, hevesen megrohantak az érzések és ellenállhatatlanul kitört belőlem a zokogás.

Mikor mindnyájan lecsendesedtünk, Aptyi elcsukló hangon megszólalt:

„Ideje, hogy elmenj.”

Nem értettem. Mit jelentsen ez? Miért nem megyünk be a házba? Hol van Péter és Andris?

Már kiértünk az utcára, amikor elmagyarázta:

„Nem alhatsz itthon. Reggel itt voltak a pufajkások és téged kerestek.”

Átmentünk egyik szomszédunkhoz, Szabó bácsihoz, akivel meg volt beszélve, hogy egy éjszakára náluk alhatok. Minden el volt tervezve. Memi ennivalót és tiszta fehérneműt csomagolt és értésemre adta, hogy minél kevesebb időt töltök Kerepesen, annál jobb. Szabóék nagyon kedvesek voltak, de nehezen palástolták félelmüket, hogy miattam bajba keveredhetnek.

Szüleim még egy ideig velem maradtak. Elmondtuk egymásnak az utóbbi napok eseményeit, s meggyőződésünk ellenére kölcsönösen bíztattuk egymást a jövőt illetően. Éjfélkor hazaküldtem őket azzal, hogy másnap hajnalban Budapestre indulok.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents