Csúnya, borongós reggelre ébredtem. Öltözködés közben észrevettem, hogy hiányzik a karszalagom. Nyilván anyám műve volt, s talán jobb is volt így, mivel magamtól valószínűleg nem vettem volna le, viszont könnyen bajba juthattam volna miatta.

Hosszú volt az út Pestig. A város határában már hallatszott a lövések zaja, ami annyit jelentett, hogy Angyal Pistáék fegyverszüneti tárgyalásai nem jártak sikerrel. Az amúgy is borús eget a felszálló lőporfüst még sötétebbé festette. A Ferencvárost befedte ez a szörnyű fekete égbolt.

Lábaim gondolkozás nélkül a Műegyetem kettes kapujához vittek. Csak amikor odaértem, akkor tudatosult bennem, hogy ez már nem az én területem; a kaput orosz katonák és pufajkások őrizték. Mindenütt orosz tankok voltak. A kerítés mellett megpillantottam Nagy Zsigát, a mezőgépészek MEFESZ szervezetének egyik vezetőjét. Ő is ugyanolyan meglepetéssel nézte a kaput, mint én. Intettem neki, s átmentünk az utca túloldalára.

„Mi újság?” – kérdeztem.

„A pufajkások a szüleimnél kerestek. Szerencsére le tudtam lépni a hátsó ajtón.”

„Dettó. Most mit csináljunk?”

„Fogalmam sincs, de csináljuk együtt” – ajánlotta.

Egy ideig céltalanul vándololtunk a városban. Minden utcasaroknál körülnéztünk, nincsenek-e oroszok a közelben, mert Zsiga hallotta, hogy legújabban fiatalokat fognak össze az utcákon és a Szovjetunióba deportálják őket. Mikor beesteledett, találtunk egy kiégett autóbuszt a Karinthy utcában, s abban rendezkedtünk be éjszakára. Az utcán találtunk egy kidobott matracot, így aránylag kényelmesen alhattunk.

A következő napok eseményei összefolynak emlékezetemben: állandó bújkálás az oroszok és a pufajkások elől; céltalan csavargás, élelem és tisztálkodási lehetőségek keresése. Mindenekfelett igyekeztünk elkerülni rokonainkat és általában azokat a helyeket, ahol a pufajkások megtalálnának.

Mindennapi kenyerünkről a szovjet hadsereg gondoskodott. Egy katonai teherautó naponta kora reggel a Karinthy utcán haladt el a kenyérszállítmánnyal. Ahogy befordult a Budafoki útra, lelassult, ami legtöbbször elég volt nekem, aki jó futó voltam, hogy felugorjak rá és gyorsan leemeljek egy veknit. Ezeken a napokon nem maradtunk éhen.

Egy idő után felvettük a kapcsolatot a még létező ellenállási csoportokkal. Ezek immár nem fegyverrel, hanem sokszorosítógéppel próbáltak harcolni a kádári bábkormány ellen. A MEFESZ központja a volt piarista gimnázium pesti épületében müködött. Néhány napot ott töltöttünk, ezalatt röplapokat sokszorosítottunk és szórtunk. Ezek a röplapok általános szrájkot hirdettek és követelték a szovjet csapatok kivonását. A munkát többek között Gömöri Gyurka irányította, több röplapnak ő is volt a szerzője.

A kezdeti zűrzavaros időkben a pufajkások és a plakátragasztók macska-egér játéka úgy zajlott, hogy a röplapokat, amiket kora reggel felragasztottunk, ők délutánra letépték. Másnap minden kezdődött előlről, s ez így ment, amíg fel nem göngyölték a sokszorosító csoportokat. A házfalakon mindenütt látható „Ruszkik haza!” feliratokat nehezebb volt eltávolítani.

Sík Igorral is összefutottunk. Apja a Kádár-féle bábkormány külügyminisztere és egyben ENSZ-képviselője lett, de Igor velünk maradt. Orosznyelvű rövidhullámu rádióműsorában igyekezett felvilágosítani a szovjet katonákat, hogy nem a Szuezi csatornánál vannak s nem imperialistákkal meg izraeliekkel harcolnak, hanem magyarokat igáznak le.

November 9-én, pénteken MEFESZ-gyűlést tartottunk a budai Várban lévő diákszálláson. Zsigát és engem bíztak meg, hogy kapcsolatot tartsunk a Nagybudapesti Munkástanáccsal. Mikor az intézmény igazgatója, bizonyos Kutassi megtudta, hogy még mindig a kiégett autóbuszban lakunk, hamis igazolványt állított ki nekünk, így a kollégiumban igazi ágyban alhattunk.

Mint a MEFESZ delegáltja vettem részt november 14-én a Nagybudapesti Munkástanács Egyesült Izzóban megrendezett gyűlésén, ahol Rácz Sándort elnökké választották. Sándor mélyen vallásos 23 éves parasztfiu volt. Igazi vezéregyéniség volt, hazafias és bátor, aki megértette, hogy a vezető dolga nem az, hogy kövesse a közvéleményt, hanem hogy befolyásolja. A gyár körül fegyveres őrséget állított. Oroszokat nem engedett be, azok nem is próbáltak bejutni. Meghirdette az általános sztrájkot és tárgyalásokat kezdett a Magyarországon egyetlen tényleges hatalmat birtokló tényezővel, a szovjet városparancsnoksággal. Tudatában volt, hogy történelmet alakít. Ami leginkább megkapott benne, az az igazságába vetett hit és a lelkierő, amivel kitartott elvei mellett.

Az utolsó MEFESZ vezetőségi ülés, amin részt vettem, szombaton, november 17-én volt egy Virányos úti elhagyott ávós villában. A gyűlésen megtudtuk, hogy az előző nap folyamán Pesten többszáz embert letartóztattak, köztük barátomat, Angyal Pistát. Egyik résztvevő, a Semmelweiss Orvostudományi egyetem küldötte, Jankó Béla felvetette, hogy most már többet tudnánk tenni Magyarországért, ha Nyugatra mennénk és onnan folytatnánk munkánkat. Felhatalmazást kért és kapott, hogy képviselje a MEFESZ-t külföldön.

A delegátusok körülbelül ötven százaléka – engem is beleértve – a MEFESZ feloszlatása és a nyugatra menekülés ellen szavazott. A többiek úgy érezték, hogy a további ellenállás kilátástalan, s nincs értelme a MEFESZ további működésének. A késő éjszakába nyúló vita nem hozott eredményt, így Zsigával éjfél felé elmentünk. Másnap megtudtuk, hogy azokat, akik a villában maradtak, egytől-egyig letartóztatták. Így történt, hogy november 18-án, vasárnap a MEFESZ vezetőinek többsége vagy börtönben volt, vagy útban Ausztria felé.

Amíg én a Hess András téri kollégiumban rejtőztem, Mindszenty bíboros az amerikai konzulátuson talált menedéket, Nagy Imrét és a törvényes kormány több tagját pedig a jugoszláv nagykövetség vette védelme alá. November 21-én Kádár írásban garantálta Nagyék biztonságát, ha elhagyják a nagykövetséget. Amikor ez másnap megtörtént, a Nagy Imréékért küldött autóbuszt szovjet katonák vették körül, leparancsolták a menedékeseket kisérő jugoszláv tisztviselőket, s az egész csoportot Romániába szállították. Nagy Imre követte elődei, Batthyány Lajos és Teleki Pál sorsát.

November 22-én, csütörtök este talált rám Aptyi. Már egy hete tűvé tette értem a várost. Eleinte a Szabad Európa rádió adásait figyelte, ahol rendszeresen közölték a sikeresen Ausztriába érkezettek neveit. A nevek közt volt néhány rokonunké is, de az enyémet nem hallotta. Ekkor végigjárta az összes budapesti rokonunk címét, keresett a Műegyetemen is, míg végre megtalált a budavári kollégiumban.

Elmondta, hogy a pufajkások többször is kerestek otthon és az egyetemen. „Nem (lehet,hogy ez sajtóhiba????? – mármint a ’nem’. Akkor honnan a Marián összeköttetés????) tudják, hogy azonos vagy Öcsivel, aki Mariánnal dolgozott. Lehet, hogy egy per készül a Marián-csoport ellen. A nyomodban vannak, azonnal menned kell!”

Valószínűleg nagyon ijedt és megdöbbent arcot vágtam, mert elfordult, de mégegyszer elmondta: „Menned kell!”

Életemben soha nem mondtam ellent apámnak, eszembe sem jutott, hogy ez egyáltalán lehetséges, most mégis azt tettem: — „Nem tehetem meg, Aptyi. Légy szíves, ne kényszeríts!”

Szemeiben könnyek csillogtak. „Nem élném túl, ha elfognának. Péterrel együtt el kell mennetek!”

„De én nem akarok sehol idegenként élni. Nem tudnék sehol sem megszokni.”

Sokáig nézett rám. Lassan megrázta fejét, s miközben könnyek gördültek végig napsütötte arcán, a szavakkal küszködve ennyit mondott: „Majd megmondom, mikor és hol találkozzattok.”

Péntek, november 23-ika szomorú nap volt. Tudtam, hogy engedelmeskednem kell apámnak, mégis reméltem, hogy meggondolja magát. Egész nap a vár szűk utcáin barangoltam, ahol minden kőnek története van, s minden ablak egy nép hosszú történelmének tanúja.

Mikor visszaérkeztem a diákotthonba, Apám kézzel írt üzenete várt: „Holnap reggel 9 órakor várunk Péterrel a Kelenföldi pályaudvaron.”

Elállt a lélegzetem. Most mit csináljak? Tanácstalan voltam. Először Ágnessel akartam beszélni. Egy órába telt, míg lakásukhoz értem, de most is üres volt. Céltalanul ténferegtem az utcákon, s hirtelen elhatározással bementem egy templomba. A félhomályban leültem egy padra, s gondolataimba mélyedtem. Egyszer csak egy idős pap lépett ki a gyóntatószékből és megszólított:

„Beszélgetni szeretne?”

Betessékelt a gyóntatószékbe. Idős ember volt, aki láthatóan nem volt meglepve, hogy olyasvalakivel találkozik, akit nehéz szóra bírni. Nyilván azt hitte, hogy gyónni jöttem, de én nem a bűneimről akartam beszélni, hanem tanácsot szerettem volna kérni.

Szótlanságomat úgy értelmezte, hogy súlyos bűn nyomhatja lelkemet, s vígasztalni próbált: „Tudja fiam, ha valaki a hazáját védi és harc közben embert öl, akkor ezt mint katona teszi és az egyház nem ítéli el a katonákat. A szabadságharcosok is családjukat, hazájukat védik az agresszorok ellen és így nincs választásuk.”

Az öreg pap még tovább beszélt, de mondókája elszállt a fülem mellett, eszem egész máshol járt. A végén megáldott és feloldozott. Elmentem anélkül, hogy egy szót is szóltam volna a dilemmámról.

Este képtelen voltam elaludni, egész éjjel hánykolódtam. Másnap, szombaton, november 24-én a meghatározott időben ott voltam a kelenföldi pályaudvaron. A pályaudvar megbolygatott méhkas képét mutatta. Olyan volt, mint a háborús filmekben: búcsúzó családtagok, síró anyák, zord, gondterhelt arcú apák. Pétert hamar megtaláltam; csak Aptyi volt vele. „Anyádnak túl sok lett volna.” – mondta magyarázatként.

Nem tudom leírni a búcsúzás részleteit; azokra egyszerűen nincs kifejezés. Péterrel együtt sokáig néztük a vonatablakon át az egyre kisebb fehér foltot, Aptyi zsebkendőjét, amivel utánunk integetett, míg el nem tűnt.

Magyaróvárig eseménytelen volt az út. Legtöbb utastársunk szintén Ausztriába tartott, s ebből nem is csinált titkot. Egyesek még a fegyverüket is megtartották. (?????) Oroszok és pufajkások nem voltak a vonaton. Ők ekkor még nagyobb biztonságban érezték magukat tankjaikban.

Sötétedni kezdett, amikor Óváron leszálltunk a vonatról. Már nem emlékszem, hogy a vonat csak addig ment-e, vagy valami okból nem mertünk tovább utazni a határ felé. A pufajkások még nem jelentek meg a városban, de a főtéren orosz tankok állomásoztak. Toronynyílásuk zárva volt, úgy látszik, még nem mertek előjönni.

A határ felé vezető út tele volt menekültekkel. Mi is csatlakoztunk a menethez. Mehettünk vagy tíz kilométert, amikor sötét alakokat láttunk felénk közeledni. Meggyorsítottuk lépteinket, de ők egyre közelebb kerültek hozzánk. Végül, bár nem tudhattuk, nem aknamező van-e előttünk, futásnak eredtünk. Bégetést hallottunk, s akkor vettük észre, hogy birkacsorda vesz körül minket. A pásztorfiútól megkérdeztük, jó irányban haladunk-e. Ő elmondta, hogy már sok csoportot segített át a határon, s az emberek hálából neki adták maradék forintjaikat.

Zsebembe nyúltam s előhalásztam sok kalandot megélt s elkölthetetlennek bizonyult húszforintosomat. Odaadtam neki, amit egy dicsőséges és felejthetetlen hónapon át senki sem volt hajlandó elfogadni.

A határ túloldalán a szénakazlak a béke illatát árasztották. A friss széna puha ágyat kínált, az első nyugodt álmot egy mozgalmas hónap után. Átadtam magam az alvásnak, remélve, hogy soha sem ébredek fel.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents