Azok a magyar diákok, munkások, asszonyok és harcoló gyerekek többet tettek a kommunizmus jövőjének lezárásáért, mint egy sereg diplomata. Leleplezték a kommunizmus kegyetlen képmutatását…letépték róla az álarcot….Hálával és elismeréssel tartozunk nekik. Mert vereségük maga volt a győzelem.
Archibald MacLeish

Bécsben Péter úgy határozott, hogy az Egyesült Államokba kell mennünk, és Eisenhower elnök felterjesztett törvényjavaslatának köszönhetően az ország 32000 magyar menekültnek adta meg a külön engedélyt a belépésre.(1) Két hét múlva katonai repülőgéppel megérkeztünk az Egyesült Államokba, ahol a New Jersey állambeli Camp Kilmerbe vittek bennünket. 1956 karácsonyáig mintegy háromszáz magyar egyetemi hallgatót vittek át a táborból nyelviskolába a kis és haladó szellemű Bard College-re, amely New York államban van és a Columbia egyetemhez tartozik. A Bardon nem sokat tanultunk meg angolul, eközben viszont sikerült a tanárokat jócskán magyarra megtanítanunk. Megszerveztük a MEFESZ amerikai megfelelőjét is, amelyet AHSA-nak (American-Hungarian Student Associaton – Amerikai-Magyar Diákegyesület) neveztünk el. 1956 decemberében a Bard College ASHA tagsága elnökké választott engem, és e minőségemben felkerestem az ENSZ-t, találkoztam Povl Bang-Jensennel, előadásokat tartottam, és nemzetközi diákvezérekkel tárgyaltam, köztük az amerikai National Student Association (NSA) vezetőivel.(2)
Amikor befejeződött a nyelvtanfolyam a Bard College-on, a NSA felajánlotta, hogy diákszervezetünk, az ASHA vezetői dolgozzanak az ő bostoni irodáikban. Péteren és rajtam kívül első csapatunkba tartozott még egy fizetés nélküli titkárnő (leendő feleségem), az okos és szép Szacsvay Márta; alelnökünk, Korbuly Laci; öccse, Dani; és főtitkárunk, Gárdonyi Feri.(3) Bostonban mindenféle munkát elvállaltunk (én mosogattam, Márta pincérnő volt), szabadidőnket és pénzünket pedig diákszervezetünk építgetésére fordítottuk. Kiadtunk egy kis hírlevelet, a forradalomról szóló előadás-sorozatokat szerveztünk, igyekeztünk tagjainknak ösztöndíjakat szerezni, és előkészítettünk egy chicagói konferenciát 1957 nyarára. Sok amerikai vezető politikust meghívtunk erre a konferenciára, és feleletül meghívásunkra számos támogató nyilatkozatot és jókívánságot kaptunk, még az elnöktől és a külügyminisztertől is.
1957 szeptemberének beköszöntekor mindnyájunknak volt ösztöndíja, és más-más iskolákba széledtünk szét, hogy tanulmányainkat folytassuk. Márta a Skidmore College-ba került színművészet szakra, Péter az Oklahoma State Universityre ment, hogy befejezze állattenyésztési tanulmányait, én pedig New Jersey államba, a Stevens Institute of Technology-ra utaztam, hogy hajótervezési szakképzettséggel gépészmérnöki diplomámat megszerezzem.(4) A Stevens kiváló gépipari műszaki főiskola volt, csupa segítőkész, barátságos ember járt oda. A legszívesebben Frederick Bowes professzorra és feleségére emlékszem vissza, az asszony festő volt, aki magányomon és szegénységemen enyhítendő megkért, hogy üljek neki modellt, és ezért pénzt adott. Festőtudományának köszönhetően ma bizonyítani tudom, hogy szépséges kordzakóm valamikor csakugyan létezett.
Éppen a főiskolán voltam, amikor megjött a hír, hogy Tóth Ilonkát felakasztották, és 1958. június 16-án is az iskolában voltam, amikor megtudtam, hogy a szovjetek kivégezték Nagy Imrét és minisztereit. Erre a gaztettre válaszul megpróbáltuk elfoglalni a New York-i szovjet ENSZ konzulátust a Park Avenue-n, hogy felállítsuk a Szabad Magyar Kormány képviseletét. Ennek a képviseleti testületnek Kéthly Anna lett volna a vezetője, aki a Nagy kormány egyetlen szabad földön élő tagja volt. A New York-i rendőrség nem helyeselte tervünket, és én börtönbe kerültem.
1958-ban, a karácsonyi szünetben, még mielőtt tanulmányainkat elvégeztük volna, Márta és én összeházasodtunk.(5) New Yorkban, a 82. Streeten a Magyar Szent István templomot megtöltötték a magyar diákegyesület tagjai. Amikor le kellett volna térdelnem, nem engedelmeskedtem Kilián Csaba atya keze nyomásának a vállamon. Biztosan azt hitte, a térdeplés ellen van valami kifogásom. Valójában pedig nem akartam, hogy az összes barátunk lássa, lyukas a cipőtalpam.
Amikor 1959-ben én végeztem, Márta még tanult. Amikor hajókonstruktőri állást kezdtem keresni, hamar megtudtam, hogy „megbízhatatlan elem” vagyok (mert a szüleim a vasfüggöny mögött éltek). Így hát olyan területen kellett munkát keresnem, amelynek nincs köze a haditengerészethez. Ez aztán végül is a javamra vált, mert alkalmam nyílt körülnézni, és egy újonnan felbukkanó területet választani. Akkoriban még új volt az automatika, a számítógép és az egész folyamatirányítási szakma, így hát ennél kötöttem ki. A Crawford&Russel (később John Brown) nevű cégnél kezdtem el dolgozni. Ennek a műszaki tervező cégnek műanyaggyártó üzemek építése volt a specialitása. Sam Russelt, az elnököt Roosevelt a szintetikus gumiipar kifejlesztésével bízta meg a második világháború alatt. Amikor a japánok leállították Amerika természetes gumi utánpótlását, Samre hárult a feladat, hogy megteremtse az iparágat. Két év alatt sikerült neki. Nagy koncepciójú ember volt, és a tettek embere. Örültem, hogy neki dolgozhattam.
Első havi fizetési utalványomon (adók előtt) 450$ állt, kis lakásunk bérleti díja pedig 125$ volt. A gyerekek már jöttek is: Ádámka 1960-ban, Cica (Ágnes) meg 1961-ben. Bizony szegények voltunk, de azért 680$-ért vettünk Meminek repülőjegyet, hogy meglátogathasson bennünket, később pedig ugyanezen okból a másik nagyszülőknek, amikor a kommunista bábok végre vízumot adtak nekik. Mindketten esti iskolába jártunk. Én termodinamikából a magiszteri fokozatot akartam megkapni és számítógépekről tanultam, miközben Márta jelmeztervezést tanult, és angol irodalomból szerzett magiszteri képesítést, s ennek birtokában később a stamfordi középiskolában taníthatta ezt a tantárgyat. Pótmamákra persze nem volt pénzünk, így hát úgy kellett megválasztanunk az esti tanfolyamokat, hogy egyikünk a gyerekekre vigyázott, míg a másik iskolában volt. Mártának különösen nehéz volt ez az időszak, mert hacsak nem biciklivel mentem, ő ott maradt kocsi nélkül, egész napra bezárva a gyerekekkel.
1961-ben, huszonöt éves koromban Sam Russel kinevezett az automatikai részleg vezetőjévé. Ennélfogva beszereztem egy komoly, fekete keretes szemüveget (amelyre semmi szükségem sem volt), szakállt növesztettem, és tiszteletre méltó, érett, tapasztalt ember benyomását igyekeztem kelteni. Nálam jóval idősebb mérnököket azonban még mindig nem mertem szerződtetni. Következésképpen, amíg a részleg létszáma három alkalmazottról huszonhatra nőtt tíz év alatt, én a végén már roppant okos, de teljességgel tapasztalatlan kölyköket vettem fel egyenest az iskolapadból. Sam örült, hogy keveset kell fizetnie nekik, de tapasztalatlanságuk miatt hamarjában legalább a szakma alapvető ismereteire meg kellett tanítani őket. Így aztán engedélyt kaptam, hogy péntekenként a folyamatirányítás mesterségére (nem tudományára) oktassam őket. Ezeknek a péntekeknek a jegyzetei ott gyűltek az íróasztalomon, amikor egy nap egy látogatóban levő szerkesztő, egy régimódi holland-amerikai, Nick Groonevelt – aki még mindig középen választotta el a haját –megkérdezte, hogy mik azok. Amikor elmondtam neki, azt kérdezte: – Tudja-e, hogy a maga szakmájáról még nem jelent meg kézikönyv?
– Hát persze hogy tudom – feleltem. – Ha lenne, gondolja, hogy ezekből a lapokból tanítanék?
Nick gyorsan kapcsolt, és rábeszélt, hogy ezekből a jegyzetekből szerkesszek meg egy háromkötetes kézikönyvet (ma már a negyedik kiadást készítem elő). A kézikönyv sorozat 1969-ben jelent meg, éppen azután, hogy az oroszok leverték a „Prágai tavaszt”. Ezért dedikáltam a könyvet „Magyarország és Csehszlovákia fiataljainak”. Megjelenése előtt levélben megkértem Teller Edét, írjon előszót a könyvhöz, hogy a dedikációból, a nevemben szereplő ékezetekből és az ő közreműködéséből az olvasó világosan lássa, nem egy egyszerű segédkönyvet tart a kezében, hanem egy magyar tudományos eredményt. Ede bácsi nemcsak hogy eleget tett a kérésemnek, hanem egy egész hétvégét a Lawrence Livermore Laboratoryban töltött, hogy az én furcsa és rejtélyes, új területemet, a folyamatirányítást tanulmányozza. Ez körülbelül egybeesett azzal, hogy egy másik ’56-os magyar menekült, Andy Grove megalakította az Intel Corporationt.
1969-ben meghalt Aptyi. Vele voltam az utolsó percekben, fogtam a kezét. Leírhatatlan veszteség ért. A temetés után elhoztam Magyarországról a családi bibliát. Attól fogva az én feladatom lett, hogy növekvő famíliánkban a születéseket, házasságkötéseket és halálozásokat feljegyezzem. Akkor szűntem meg Öcsi lenni magamnak, és lettem Béla.
A könyveimért kapott tiszteletdíj folytán életünkben először némi többletpénzhez jutottunk. A gyerekek még mindig elég kicsik voltak, és szívesen töltötték velünk az idejüket, így hát ház helyett (még mindig béreltben laktunk) vettünk egy lakást egy közös területű, vermonti sítelepen. Életünk egyik legjobb befektetésének bizonyult. Nem csupán maradandó barátságokat kötöttünk, és nem csupán friss levegőből és derék vermontiakból jutott ki nekünk minden hétvégén, de arra is alkalmunk nyílt, hogy békés estéken hosszan elbeszélgessünk a kandalló előtt az Okemo-hegyen. Vettem magamnak egy élénksárga sportkabátot, hogy a gyerekek még ködben, hóesésben is mindig lássák, merre van a papa a hegyoldalon. A kandalló előtt magyar népi motívumokat hímeztem sárga síkabátomra. Az évek során ez a sárga kabát éppúgy a részemmé vált, mint a kordzakóm a forradalom alatt. Ezt viseltem, amikor több magyar környezetvédővel egyetemben 1992-ben megpróbáltam megakadályozni a sztálini gigantománia utolsó művének megépítését: a Duna elterelését egy betonágyú csatornába Bősnél. Akkor is ez volt rajtam, amikor Pataki kormányzóval az 1848-as forradalom 150. évfordulóját ünnepeltük New York Cityben. A kulturális műsor alatt a kormányzó a következő szavakkal fordult a fiához: „Ez volt nagyapád kedvenc dala.” De jólesett hallanom ezt. Mindig örömmel látom, ha még ebben a mi túlságosan materialista és némileg atomizált társadalmunkban is él a régi érték: a hagyomány- és múlttisztelet.
A hetvenes évek elején a gyerekek elérték azt a kort, hogy beléphettek a Magyar Cserkészegyesületbe, és gyűlésekre meg a magyar iskolába vittük őket minden hétvégén New Yorkba. Mivel úgyis ott kellett lennünk, Márta tanítani kezdett, és egy vadonatúj, tanároknak szóló, magyar tankönyvet is írt. Én is tanítottam, és néhány évig azt a kis hétvégi iskolát igazgattam. Nick Groonevelt akkoriban beszélt rá, hogy szerkesszek még egy kézikönyvet, az Environmental Engineers’ Handbookot. Azzal érvelt, hogy ha egy új szakma kézikönyvét meg tudtam szerkeszteni, akkor egy másikét is meg tudom. Élveztem a munkát ezzel a háromkötetes sorozattal (a levegő-, víz- és talajszennyezésre terjedt ki), és közben sokat tanultam. Mára már CD-n is megjelent.
1975-ben végre megnyitottam saját tanácsadó cégemet. Nehezemre esett Sam Russelt és az összes jó barátot otthagyni abban az irodában, ahova 1959 óta jártam biciklivel. Közülük sok remek mérnökkel még ma is tartom a kapcsolatot. Mellém szegődött a szerencse, miután megnyitottam saját irodámat. Első ügyfeleim között volt az IBM, a Hewlett Packard, a NASA és az amerikai energia minisztérium. Olykor Bill Gatesszel ültem egy asztalnál, aki a QDOS-áról (Quick and Dirty Operating System; gyors és aljas operációs rendszer) mesélt, én pedig bemutattam „digitális szobalányomat”, a házikomputert, amely kávét főzött, ablakot nyitott, vérnyomást mért, megtöltötte a frizsidert, és még sok minden mást csinált. Az IBM-nél az egész részvénytársaságra kiterjedő programot irányítottam az energiafogyasztás minimalizálásának, a környezetszennyezés csökkentésének és 53 IBM telep chip termelésének megnövelésének érdekében. Jimmy Carternek is segédkeztem, amikor függetleníteni akarta az Egyesült Államok energiáját, és olyan gyárakat terveztem, ahol bőséges szénkészletünket szintetikus üzemanyaggá lehetett átalakítani. Sajnos Reagan elnök véget vetett ennek a programnak, mert úgy határozott, hogy könnyebb a tengerészgyalogságot a Közel-Keletre küldeni, mint szénátalakító gyárakat építeni.
Az Egyesült Államokban velem történő megannyi jó dolgot ellensúlyozandó rossz híreket kaptam Magyarországról. 1977-ben tudomásomra jutott, hogy a szovjetek – kényelmes útvonalat akarván haditengerészetüknek biztosítani Európa szívébe – egy olyan terv elfogadására kényszerítették Magyarországot és Csehszlovákiát, amely szerint a Dunát elvezetik természetes medréből, és átterelik egy betonozott csatornába szlovák területen. Ennek következtében biztosan elpusztul az a páratlan élővilág, amely Európa egyetlen beltengeri deltáján alakult ki, a régi Pannon-tenger deltáján, aminek neve Szigetköz. 1977-ben én ilyen őrültséget nem vettem komolyan; nem hittem, hogy megtörténhet.
Az 1980-as években Márta befejezte tanári pályafutását, és egy műtermet építettünk neki. Azóta is keramikusként dolgozik, és alkotott néhány kimagaslóan szép tárgyat. Gyerekeink megszerezték diplomájukat, Ádámka a Columbián és a Yale-en, Cica pedig a Cornellen és a Sorbonne-on. Nekem az 1980-as évek az az évtized volt, amikor (Magyarországon dolgozva jó barátommal még a MEFESZ időkből, Mécs Imrével, akinek halálos ítéletét 1963-ban változtatták át) közreműködtem kivégzett miniszterelnökünk, Nagy Imre sírjának keresésében. Az illegális demokratikus sajtót, a fiatal „szamizdat” mozgalmat is segítettem, másológépek és papír kellett nekik. A titkos rendőrség állandóan a nyomomban járt, de megszoktam. Aztán egy nap, 1983-ban, amikor éppen egy vonat étkezőkocsijában kávéztam, három követőm ismerős arca újfent megjelent. Egyikük egyenesen nekem jött, és miután visszanyertem az egyensúlyomat észrevettem, hogy furcsa íze van a kávémnak.
Nem tudom, mi történt, de miután megittam a kávémat biztosan furcsán viselkedtem, mert Göncz Árpád (Magyarország nemrégen leköszönt köztársasági elnöke, akkoriban pedig az ellenzék egyik prominens tagja) elvitt egy taxiállomásra, hogy visszajussak Budapestre. Úgy tudom, hogy néhányszor megpróbáltam öngyilkosságot elkövetni, és ezután egy kórházban négy elektrosokk kezelést kaptam. Amikor kihevertem a furcsa ízű kávé hatását, a memóriám csődöt mondott. Annak következtében, hogy nem emlékeztem tanácsadói munkáim millió adatára, néhány ügyfelemet elveszítettem. Az IBM esetében ez kiváltképp sajnálatos volt, mert én terveztem a New York-i, a Madison Avenue 590. alatt álló központjukat, amely az első „önfűtő” épület volt a városban, és én még a saját tervezésemre sem emlékeztem.
Felépülésem, memóriám fokozatos és nem teljes visszatérése hosszú ideig tartott. Hogy kenyeret keressek, változtatnom kellett néhány dolgon. Az egyik ilyen változás az volt, hogy rájöttem: ha csinálni már nem is tudom, tanítani még igen. Így aztán elfogadtam egy meghívást, hogy legyek folyamatirányítási adjunktus a Yale egyetemen, és tanfolyamokat, szemináriumokat is tartottam más intézményeknél, vállalatoknál. Még ezalatt a nehéz időszak alatt sem hagytam fel Nagy Imre sírjának keresésével, és végül 1985. október 9-én a Wall Street Journal olvasói oldalán, egy cikkben bejelenthettem, hogy megvan. 1989-ben Nagy Imrének végre hivatalosan megadták a végtisztességet, és ideiglenes sírba temették.
1985-ben Szentágothai János, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és Szalai Sándor, az akadémia Duna-bizottságának vezetője segítséget kért tőlem. Úgy gondolták, hogy a gyalázatos Duna eltérítési terv nyugati segítség nélkül nem leállítható, és én (az Environmental Engineers’ Handbook szerkesztője) vagyok az a természetes személy, aki segíthet. Először haboztam, de amikor megtudtam, hogy dr. Szalai még a halálos ágyán is nógatta lányait, beszéljenek rá erre a feladatra (amelynek ő már nem tudott eleget tenni – meghalt rákban), hát belementem. A rákövetkező évek során időm jó részét (és megtakarított pénzünkből egy elég szép summát) erre a környezet elpusztító terv ellen folytatott harcra fordítottam. Megbeszéléseket, előadásokat és tüntetéseket szerveztem; a világot vezető embereket kerestem fel; és újságcikkeket tettem közzé. Mindeközben sokat tanultam a „nagy” Szlovákia ultranacionalista fanatikusainak egyesített erejéről, a volt kommunisták közötti haverszellemről és azokról a nyugati pénzintézetekről (osztrák és amerikai bankok), amelyek kölcsönökkel támogatták a „beton lobby”-t.
l989-ben, amikor összeomlott a szovjet birodalom, biztosra vettem, hogy mi is azok között az emigránsok között leszünk, akik egy szabad Magyarországra mennek haza, és segítenek szülőföldünk újjáépítésében. Nem így történt. Részben azért, mert képtelenek voltunk elválni a gyerekeinktől, másrészt pedig azért, mert míg én tősgyökeres magyar maradtam, egyszersmind tősgyökeres amerikai is lettem. Egyik ország iránti lojalitásom sem rövidítette meg a másikat; ez olyan, mint a különbség az édesanyánk és a feleségünk iránti szeretet között. Azért ez a dupla tősgyökeresség megváltoztatott valamit bennem. Már nem voltam fenntartás nélküli magyar; nem tudtam elfogadni az egyezségeket és kompromisszumokat, amiket megkötöttek.
Fel voltam háborodva, amikor azt láttam, hogy még egy kis nürnbergi per sem lesz (Reagan elnök és Gorbacsov miniszterelnök alighanem alkut kötöttek), és a bűnösöket még csak nem is azonosítják. Az is feldühített, hogy nem adták vissza az embereknek tőlük elvett javaikat, hanem sok kommunista kollaboráns „privatizálás” címszóval zsebre vágta az állam vagyonát. Egész egyszerűen képtelen voltam elviselni egy hazugságokra, leplezésekre és lopásra épült új Magyarország gondolatát.
Vladimir Meciar, a szlovák nacionalista fanatikus 1992. október 23-án elzárta határfolyónk, a Duna természetes útját, és szlovák területre térítette. 647 tüntető élén ott voltam sárga síkabátomban, és megpróbáltuk megállítani azokat a teherautókat, amelyek betontömböket vittek a folyómeder elzárásához, de nem sikerült. Elvonszoltak bennünket a teherautóktól, Szlovákia pedig ezzel a folyógyilkolással „naggyá” vált. Ezután Hágába is elmentem, amikor a Nemzetközi Bíróság ezt az ügyet, a világon az első nemzetközi környezetvédelmi pert tárgyalta. Ma is foglalkozom vele. Bízom benne, hogy az Európai Unió bővülésével Szlovákia is becsületesebb lesz, és ügyel a környezetre. Készítettem egy kompromisszum tervet, amely szerint a bősi gát tovább működhet, míg a Duna visszatérhet természetes medrébe, és az ősi Pannon-tenger deltájának élővilága helyreáll.(6)
Az 1990-es években családunk gyarapodott. Ádámka elvette Jennifer Bitmant, és két unokával ajándékoztak meg bennünket: Ivánnal és Katie-vel.(7) Cica (Ágnes) l998-ban hozzáment Richard Lawrence-hez, és a kis, szőke Ava születésével unokáink számát háromra növelték.(8) Miközben ezeket a szavakat írom, az unokáimra is gondolok, remélem, hogy egy nap elolvassák ezt a memoárt.
A forradalom tiszteletére az első szobrot 1998-ban emelték Magyarországon. Melocco Miklós alkotása, és a szobrász annak a Melocco János újságírónak a fia, akit felakasztottak, mert meg merte írni, hogy Mindszenty bíborosnak a kommunisták kábítószert adtak be. Mellocco Miklós szobrán a szabadság újszülött pillangójának az emberek kétségbeesetten próbálnak segíteni, hogy szárnyra keljen. A művész valóságos embereket ábrázol alakjaiban: Danner Jancsi földre rogyva a szobor mögött van, én pedig balról a harmadik vagyok a szobor elülső részén. A másik nagy becsben tartott megtiszteltetés, ami ért, az a Nagy Imre emléktábla, amelyet 1999 októberében kaptam Göncz Árpád köztársasági elnöktől.
Időszámításunk belépett a harmadik évezredbe, Magyarország pedig fennállásának második évezredébe. Szomorú új kezdet ez nekünk magyaroknak. Részint azért, mert a történelmi Magyarországot kilenc állam között felosztották, ennélfogva a magyarság lett az egyik legnagyobb kisebbség egész Európában. Szomorú időszak ez azért is, mert az emberiség mintha csak az erőszakosakra figyelne oda, és a magyar kisebbségek nem erőszakos emberek, aki hisznek a demokráciában és az önrendelkezésben. Nagyon remélem, hogy vezetőink hozzáállása megváltozik. Remélem, hogy a vojvodinai magyarok előbb-utóbb megkapják azt a védelmet, amit a koszovói albánok kaptak. Hasonlóképpen remélem, hogy az összes magyar kisebbség visszakapja iskoláit, templomait, s hogy Jugoszlávia, Románia és Szlovákia magyar közösségeinek autonómiáját végül visszaállítják. De ami a legfontosabb: remélem, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással a régióban az államhatárok nem látszódnak majd, és felosztott népem legalább kulturálisan újra egyesül. És végül remélem, hogy most, amikor a magyar vezetők egy új nemzedéke kezdi lerakni Magyarország következő évezredének alapjait, épít majd az 1956-os forradalom eszményeire.

Fordította: M. Szász Anna

Back to Testament of Revolution — Table of Contents