Arany János tizennyolc balladájának eredeti magyar szövege abban a válogatásban és sorrendben, ahogyan Sander Liivak észt fordításkötete közli őket (Arany János balladái / János Aranyi ballaade, Tartu 1999). A szövegek Arany János összes költeményeinek a Magyar Elektronikus Könyvtárban közzétett kiadását követik, annak helyesírásával és Arany saját jegyzeteivel.
Tartalom
- Szőke Panni (1847)
- Rozgonyiné (1852)
- Ágnes asszony (1853)
- Török Bálint (1853)
- V. László (1853)
- Az egri leány (1853)
- Mátyás anyja (1854)
- Szibinyáni Jank (1855)
- Zách Klára (1855)
- Bor vitéz (1855)
- Szondi két apródja (1856)
- A walesi bárdok (1857)
- Tengeri-hántás (1877)
- Híd-avatás (1877)
- Népdal (1877)
- Vörös Rébék (1877)
- Tetemre hívás (1877)
- A kép-mutogató (1877)
Szőke Panni
Szőke Panni henyélve ül,
Mégis cifra, majd elrepül;
Apja földje és tinója
Mind fölment már viganóra.
De az apja mégse’ bánja,
Mert kisasszony a leánya,
Ő maga is boldog jobbágy,
Elengedik a robotját.
Sem szántani, sem aratni,
Csak a vékát kell tartani:
Az uraság színig adja,
A kasznár meg el se csapja.
Szőke Panni felmegy Pestre,
Még ott is az emeletre,
És az apja – dehogy bánja!
Nevelőben a leánya.
Nevelőben jó dolog van:
Sok kisasszony lakik ottan,
Szép úrfiak, szép huszárok
Járnak mulatni hozzájok.
Mi lelt téged szőke Panni?
Fiatal vagy még meghalni;
Képeden volt egy pár rózsa:
Hova lett ily hamar róla?
Mi lelt téged Panna lyányom?
Elfonnyadtál, szép virágom,
Jer, kiviszlek a mezőre,
Éledjen a lelked tőle.
Panni nem szól, görnyedve űl,
Olyan rongyos, majd elrepűl;
Vidd ki apja, vidd mezőre,
Szép, virágos temetőbe.
(1847)
Rozgonyiné
Ballada
“Hová, hová, édes férjem?”
“Megyek a csatába:
Galambócon vár a török,
Ne várjon hiába.”
“Megállj, megállj; édes férjem!
Ne menj még csatába:
Befordulok egy kicsinyég
Öltöző szobámba.”
“Én kegyesem, szép hitvesem,
Ellenemre jársz-é?
Sima vállad, puha kebled
Töri az a páncél;
Félve tartod a nagy kardot
Remegő kezedben:
Mit keresnél, gyönge asszony.
Véres ütközetben?”
“Azt keresem, hiv magyar nő,
Véres ütközetben,
Hogy lehessek, élve, halva,
Mindig közeledben:
Súlyos a kard, de nehezebb
Százszor is a bánat;
Jobban töri, mint a páncél.
Kebelem utánad.”
Gyöngyös arany fejkötőjét
Sisakkal borítja,
Karcsu fűzött selyem vállát
Páncélba szorítja;
Kardot is köt: bársony övre
Gyémántos fogantyút,
Pici piros csizmáira
Szép ezüst sarkantyút.
Csalogatja csemegével
Muci paripáját;
Lebke szellő lebegteti
Tengerzöld ruháját;
Széles uton, poros uton
Felleget ver a ló,
Csillámlik a… villámlik a
Fényes acél patkó. –
“Fogadj Isten, húgom asszony,
Itt az ütközetben;
Nyilat ugyan, amint látom,
Hoztál szép szemedben -“
“Uram király, Zsigmond király
Nem oly divat már ma
Nyillal lőni, mint felséged
Fiatal korába’.”
Galambócot a Dunáról
Ostromolni kezdik;
Folyamon is, szárazon is
Egyre törik, vesztik.
Elől, elől Rozgonyival
Kedves élet-párja,
Hiv szerelme, szép Cicelle,
Szentgyörgyi leánya.
Pogány török a Moráván
Érkezik új haddal:
“Most vitézek! hajós népek!
Közül-akarattal!”
Maga vivé Rozgonyiné
Ellenök a gályát,
Követi a sok dalia
Lobogós ruháját.
Szól az ágyu – szokatlanul
Durva ozmán fülnek;
Hajóira tűz-kanócok,
Koszorúk repülnek;
“Vizet! vizet!” a pogányság
Orditoz hiában;
Mind odaég, bár van elég
Víz a nagy Dunában. –
Maga Murad ezt a dolgot
Nem veszi tréfára,
Közeledik nagy hadával
Törökök császára;
Százezerre megyen serge,
Sok basával, béggel,
Török, tatár – spahi, jancsár,
Válogatott néppel.
Kár volt neked, Zsigmond király
Mindjárt megijedned,
Gyalázaton a pogánytól
Egér-utat venned,
Fut a farkas néha-néha,
De szikrázó foggal;
Népedet te átkeletted
Szökve, mint a tolvaj. –
Spahi, jancsár, utóhadnak
Ered az inába:
Sok rohan ott éles tőrbe,
Még több a Dunába;
Gyalogszerrel a király is
Csak nehezen futhat;
Jó Rozgonyi karja, kardja
Csinál néki utat. –
“Hej! ki hozza, kormányozza
Ide azt a gályát?
Vagy már senki meg nem menti
Magyarok királyát?”
“Én, én hozom, gyönge asszony,
Hajómat az éjben:
Ülj fel uram, Zsigmond király,
Te is, édes férjem!”
Lászlóvárott a magyarság
Vala bátorságban.
Híre futott a csatának
Széjjel az országban.
Egy árva szó sem beszéli
Zsigmond győzedelmét;
Mind a világ, széles világ
Rozgonyi Cicellét.
(1852)
Ágnes asszony
Ballada
Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
“Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Összefutnak a szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a férjed?
“Csillagom, hisz ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert fölébred.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Jön a hajdu: Ágnes asszony,
A tömlöcbe gyere mostan.
“Jaj, galambom, hogy’ mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, – a sugárka
Mind belefér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrülne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes őszek ülnek sorra;
Szánalommal néznek ő rá,
Egy se mérges, vagy mogorva.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
“Fiam, Ágnes, mit miveltél?
Szörnyü a bűn, terhes a vád;
Ki a tettet végrehajtá
Szeretőd ím maga vall rád.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
“Ő bitón fog veszni holnap,
Ő, ki férjedet megölte;
Holtig vizen és kenyéren
Raboskodva bünhödöl te.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Körültekint Ágnes asszony,
Meggyőződni ép eszérül;
Hallja a hangot, érti a szót,
S míg azt érti: “meg nem őrül.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
De amit férjéről mondtak
A szó oly visszásan tetszik;
Az világos csak, hogy őt
Haza többé nem eresztik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
“Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek:
Sürgetős munkám van otthon,
Fogva én itt nem űlhetek.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
“Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Oh! irgalom atyja ne hagyj el.
Összenéz a bölcs törvényszék
Hallatára ily panasznak.
Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
“Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és kegyelmet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a patakban
Lepedőjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el
Mert hiában tiszta a gyolcs,
Benne többé semmi vérjel:
Ágnes azt még egyre látja
S épen úgy, mint akkor éjjel.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Virradattól késő estig
Áll a vízben, széke mellett:
Hab zilálja rezgő árnyát,
Haja fürtét kósza szellet.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Holdvilágos éjjelenkint,
Mikor a víz fodra csillog,
Maradozó csattanással,
Fehér sulyka messze villog.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
És ez így megy évrül-évre;
Télen-nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa –
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
(1853)
Török Bálint
“Fohászkodik mostan
sok gyakor sírással
Asszonyfeleséged
az két szép fiával –“TINÓDI
Izabella királyné Budában
Azt se tudja, hova lesz buvában:
Két ellenség két felől szorítja,
Szívét a gond száz felől borítja.
Összegyüjti budai tanácsot:
“Jó emberek, adjatok tanácsot:
Boldogasszony temploma keresztjén
Török zászló lengjen, vagy keresztyén?”
Szól a biró nagy Isten szavával
Tizenharmad szék-ülő magával:
“Mire a nap még egyszer kisütne,
Német zászló lesz oda felütve.”
Titkos éjjel a kaput kinyitják,
Magyar urak ezt nem is gyanitják:
Török Bálint, György barát, vezérek!
Kár alunni mostan a vezérnek.
Nem aluszik a barát, felébredt;
Török Bálint ruhát sem cserélhet:
Az ellenség, ki nyakra, ki főre,
Takarodik a várból előle.
Jár a barát postája, követje,
Szolimánhoz titkos üzenetje; –
Maga Bálint csak morog; csak ümget
“Ez is elád maholnap bennünket!”
Sárga lovát nyergelik atlaszra,
Úgy robog a budai piacra,
Nagy sokaság közibe úgy léptet:
“Halljátok ezt ti budai népek!”
“Áruló az, áruló a neve,
Verje meg a magyarok Istene,
Aki Budát – gyilkolom a fattya! –
Kettő közül egynek is feladja.”
– “Áruló az, áruló a neve,
Verje meg a magyarok Istene,
Aki Budát közülünk feladja,
Török Bálint szavát nem fogadja.”
Érkezik a vad pogány, sereggel:
György, a barát, összesúg ezekkel;
Maga Bálint, ha szivből, ha szinre,
A basának dolgozott kezére.
“Két ellenség a Duna-két-parton:
Kevés annak az én egy jó kardom:
Egyiket a másikkal – hiába!
Ahogy lehet” – gondolja magába.
Hétfő napon hajnalhasadáskor,
Veresebb az ég alja, mint másszor;
Hajnal előtt a Szentgyörgy terére
Vágtatott a magyarok vezére.
Ágaskodik jó lova magasra,
Kukorékol a csaták kakassa;
Hej! mit akar a Bálint ma reggel
Török-magyar egyesűlt sereggel?
Amit akar meg is teljesíti,
Hajnali szél zászlaját röpíti,
Maga pedig kardját emelinti
Török Bálint, jó vitéz, Enyingi.
Széles a víz a Duna árkában:
Ne menj neki, bolond cseh, vaktában!
Nekimenne, ha partja se volna,
Vize helyen pokol tüze folyna.
Fut a vezér maga is, vesztébe,
Beletört a gyalázat szivébe:
Szegény öreg! hogy ki nem huzhatta,
Futásában elvérzik miatta.
Török Bálint, jó vitéz, Enyingi!
Vitézséged ne mutasd nagyon ki,
Mert a pogány bizony megigenli,
Gonosz barát ellened ingerli.
Gonosz barát hitszegő tanácsa
Azt a vermet csak ássa, csak ássa,
Ki miatt lesz Budavár bukása,
Török Bálint hálóba jutása.
Győzedelmes ütközet elmulván,
Izeni a Szolimán nagy szultán:
“Fiam Bálint, magyarok vezére,
Jöszte hozzám ebédre; ma délre.
Jöszte hozzám az ország nagyával,
Izabella királyné fiával:
Atyja után én vagyok az atyja,
Árvaságát meg sem is siratja.”
Gondolkozik a Bálint magában:
Nem lesz-e jobb maradni Budában?
Mintha sugná, valami azt mondja:
Ne menj, Bálint, a török táborba!
Király-asszony ellenben azt mondja:
“Török Bálint, te segíts bajomba:
Gyermekemet nem adom barátnak,
Szivében nincs érzelme apáknak.
Neked adom, hűséges jobbágyom!
Neked is van két fiad Torbágyon:
Mintha egyik volna most öledbe’,
Viseld gondját, úgy adom kezedbe.” –
Hosszas ebéd a török szultáné,
Hátra van még a fekete kávé;
Török Bálint tétova tekintget:
“Körülfogott a jancsár bennünket!”
“Nézz ki fiam, gyenge kis apródom!
Látsz-e nagy port a budai úton?”
– “A szombati kapuja kitárva,
Ott megyen a sok török Budára.”
“Nézz ki megint, édes kis apródom:
Jaj Istenem, be szörnyen aggódom.”
– “Izabella királynét csalárdul
Költöztetik kifelé a várbul.”
“Harmadszor is nézz ki még apródom;
Oh! hogy erről tenni már nincs módom…
– “Boldogasszony tornya tetejében
Félhold ragyog a kereszt helyében.”
Jő parancsa Szolimán szultánnak,
Parancsolja Verbőczi Istvánnak:
“Te fogsz lenni az ország birója;
Török Bálint itt marad egy szóra.”
Parancsolja azután barátnak:
“A csecsemőt vidd el az anyjának,
Te fogsz lenni ország kormányzója;
Török Bálint itt marad egy szóra.” –
“Hej! az a szó több-e mint egy másik?
Minek jöttem én azért Mohácsig!”
“Fiam Bálint, érjük el Eszéket:
Becsülettel hazaküldlek téged.”
“Hej! az a szó hosszu már egy hétig;
Hosszu nekem Budától Eszékig.”
“Fiam Bálint, ne tüzelj, várd sorra:
Hadd megyünk le, ne tovább, Nándorra.”
“Nagy Szolimán! nagy a te hatalmad,
Nándor alól most tovább lecsalhat…”
– “Kutya voltál, az maradsz, de vason:
Láncot neki, hogy ne haraphasson!” –
Várja szegényt – beh mihaszna várja! –
Odahaza a szép két kis árva:
Minden reggel kimegy az utcára,
Édes atyját de mihaszna várja.
Várja szegényt szerelmes szép nője:
Ki-kiáll a magas könyöklőre;
Fehér képét ereszti karjára,
Úgy zokog, hogy mégse jön a párja.
Héttoronynak egy sötét zugában
Török Bálint üldögél magában;
Ifju korát a vénség megszánja,
Megérleli s a halál levágja. –
(1853 jan. 21)
V. László
Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.
“Ki az? mi az? vagy úgy -“
“Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
Az veri ablakod.”
A felhő megszakad,
Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
Budának tornyiról.
“Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?”
“A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
Csupán a menny
dörög.”
Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rab
– Egy-egy felhődarab –
Ereszkedik alá.
“Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia -“
“Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él
S a gyermek, az
fogoly.”
Mélyen a vár alatt
Vonúl egy kis csapat;
Olyan rettegve lép,
Most lopja életét…
Kanizsa, Rozgonyi.
“Kettőzni kell az őrt,
Kivált Mátyás előtt!”
“Mátyás, az itt maradt,
Hanem a többi rab –
Nincsen, uram, sehol.”
A felhő kimerült,
A szélvihar elült,
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
Rengetnek a Dunán.
“El! míg lehet s szabad!
Cseh-földön biztosabb.”
“Miért e félelem?
Hallgat minden elem
Ég s föld határa közt.”
Az alvó aluszik,
A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél,
Poroszlót jőni vél
Kanizsa, Rozgonyi.
“Messze még a határ?
Minden perc egy halál!”
“Legitten átkelünk,
Ne félj uram: velünk
A gyermek, a fogoly.”
Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellő sincsen, de zúg,
Felhő sincsen, de búg
S villámlik messziről.
“Oh adj, oh adj nekem
Hűs cseppet, hű csehem!”
“Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
Enyhít… mikép a sír!”
Állj meg, bosszú, megállj:
Cseh földön ül a rab;
Cseh földben a király,
Mindég is ott marad,
De visszajő a rab…!
(1853)
Az egri leány
Ballada
I
Kassa mellett, egy fölvárban,
Tivornyázott a cseh rabló;
Ordas újbor a pohárban:
Hozzálátnak ketten-hárman.Szólt az egyik: ez fölséges!
Szólt a másik: milyen édes!
Boldog ország, áldott ország,
Melynek földje ilyen bort ád!Szóla Telef, zord vezérök:
“A keservét! hisz ez méreg!
Semmi tűz a rossz csigerben:
Lőre volna ez Egerben.Egri püspök nagy pincéje
Drága borral teljes-teli:
Szegény csehet nem szíveli,
De a lengyelt vendégeli.Lóra tehát, indulóra!
Fel, borinni, víg leventék:
A pap, a csap adja mindég,
Kevés neki annyi vendég.”S mint a holló, mint a felhő,
Mint az árnyék, mint a szellő,
Oly sötéten, annyi zajjal,
A zsiványhad messze nyargal.II
Egri leány ablakára
Rászállott egy kis madárka,
Kocogtatja, veregeti,
Esdekelve így szól neki:“Nyiss ablakot, szép leányzó!
Hideg szél fú, esik a hó,
Fázom itt a házereszbe’:
Nyisd ki hamar és eressz be.”“Nem eresztlek, ki sem nyitom,
Mert egyedül vagyok itthon;
El is ült már a jó madár,
Bagoly az, ki éjszaka jár.”“Nem vagyok én csúnya bagoly,
Inkább tőrbe esett fogoly,
Szerelemnek hű madara:
Szeretődnek édes szava.”“No, ha az vagy, jer, hadd látlak:
Szegény madár! bebocsátlak;
Fázol ugy-e, reszketsz igen
Odaki, a nagy hidegen.“No, ha az vagy, jőj be onnat:
Kinyitom az ablakomat,
Az ajtómat, ablakomat…
Melengető két karomat!”III
Rozgonyi püspök palotája nyitva,
Négy sor ablakkal kivilágosítva:
Magyar ott a lengyelt szívesen látja,
Új ismerőse, régi jó barátja.“Éljen Ulászló! Hunyadink is éljen!”
Rá zene zendül, ropog a dob mélyen,
Rá zene zendűl, kehely összecsendűl;
Magyar és lengyel deli táncra lendűl.“Hej, ti vitézek, koszorúsdi táncban
Vér foly az utcán, foly a vér a házban!
Ég a város!… tüze messze lángol,
Négy szögeletjén ide is világol.”– Hol az én kardom? – hol az én nyergem?
– Paripámra ki tud igazitni engem? –
Az enyém damasz volt – az enyém skárlát –
Besenyő lovamnak sose láttam párját.“Hej! ma vitézek bottal az ebre!
Másszor ülünk már puha szép nyeregre!
Ki lovon, – ki gyalog, – ki, ha épen mászva…
Mert a veszély már itt van, a házba’.”Csörren az ablak, bezuhant az ajtó,
Szép piros bortól iszamós a padló,
Szép piros vértől sikamós a padló:
Odabent a cseh, odabent a rabló!IV
“Mi zuhog, hallod-e?” – “Szilaj szél
zugása.”
“Mi dobog, hallod-e?” – “Kebled
dobogása.”
“Jaj, ne menj ki Lászlóm, jaj, ne menj ki szentem:
Valami hidegség úgy borzogat engem!”“Hogyne mennék, édes? majd itt ér a hajnal;
Gerlice szivedet ne rémitse a zaj:
Katonák az utcán, Lengyel László népe,
Simon püspök bora nem fér a fejébe.”Kimene a legény, bár ne tette volna!
Szíve meleg vére kiömölt a hóra,
Szétfröccsent az útra, a küszöb kövére:
Egy csepp a leányzó fehér kebelére.És mint a sebes tűz, az az egy csöpp éget;
Érez a lány szíve csoda melegséget:
Szeretője keblét amely átalverte,
A vasat, a vasat kézből kitekerte.S ki látta valaha, villámlani télben?
Fegyver csillogását fekete éjfélben?
Galambot marókkal víni, verekedni?
Gyönge szűzi karról piros vért csepegni? –Sok pribék esett el egyenetlen harcon,
De az egri lányból sem lett egri asszony:
Messziről egy dárda hű szivét bejárta,
Fehér köntösében odarogyott szépen
Kedves halottjára.V
Fut a rabló megrakottan,
Nyomja vállát súlyos préda;
S a bitang nép, a sok céda,
Veszekedik a lopotton.De a magyar lóra pattan,
Követi sok bátor lengyel:
“Nos vitézek, hát e szennyel
Mi legyünk-e az adósok?”Jó lovagok, hű csatlósok
Hogy elérik a pribéket –
No hiszen, cseh, jaj most néked!
Mért születtél e világra!Nem akadnál most az ágra
Gyalázatnak címeréül,
Varju holló ételéül,
Ország utja közelében. –Itt is, ott is, minden lépten
Maradoz a védtelen cseh;
Aki futhat, nagy szerencse:
De kevés már aki futhat.Maga Telef sem lel útat
Kassa mellé, a felvárba:
Körülfogva, mélyre zárva
Bünhödé meg az elmultat.(1853)
Mátyás anyja
Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.
Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:
“Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából:
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.
Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.
Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?
Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak.”
Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.
“Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága.”
“Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő.”
“Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendő!”
“Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap.”
“Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap.
Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat.” –
S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.
Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.
“Hamar a
Madarat!…
El kell venni tőle!”
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.
Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivőnek.
Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.
“Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél
Vagy ahhoz hasonló.
Piros a
Pecsétje
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!“
(1854)
Szibinyáni Jank
Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár:
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda,
S nem felejti, kit vendégel.
Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,
Majd ujudvar, öklelés áll, –
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendül, ménje kerget.
Áll a hajsza, vége-hossza
Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
“Magyar a magyar” Zsigmondnak,
“Szerb a szerb” Lazárevicsnek;
“Ámbár – mond ez – udvaromnál
Van egy apród, csak parányi:
Az magyar lesz!… Erdély szülte,
Neve Janko Szibinyáni.
Hallod-e Jánk”…! Ím azonban
Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
Nagy csikasz vad ugrik föl, de
Visszaperdül, mint a gyűrü –
“Hallod-e Jánk! ím királyod
Szeme látja, – s ez jutalma,
Hogy te nékem azt a farkast
Megkeríted élve, halva.”
Rövid a szó, – gyorsan hangzó
Kísérője büszke jelnek:
De sokallja, meg se hallja,
Már nyomúl a hősi gyermek.
Hol királya, még a tájra
Szeme egyszer visszalobban,
S a vad állat meg sem állhat:
Mind szorítja, űzi jobban.
S majd a róna sorompója
Nyílik, amint hajtja ménjén,
Majd eltűnnek a sürűnek
Lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll, – paripája
Fel s alá nyerít gazdátlan;
Szóla Zsigmond: kár volt, mégis!…
Szól a vajda: semmi! bátran!
Jank azonban mind nyomon van:
Le, a völgynek, fel, a hegyre,
Vadcsapáson, vízomláson
Veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
Foga csattog, szája résnyi,
Majd, mint vert eb, kit hevertebb
Ostor üldöz, szűköl és nyí.
Már az állat piheg, fárad,
Nem az ifju, noha gyermek:
Martalékát addig űzi
Míg ledobban s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
Rabul vonja, szégyenszemre;
Szól a vajda: ez nem első!
Szóla Zsigmond: “Istenemre!…
Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
Visszakérem. Te kegyelmed
Ebben most már kedvem töltse.”
Nem oly hangon volt ez mondva,
Hogy sokáig, vagy hiába…
Így kerűlt Jank Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.
Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
Másszor is még, többször is még
Járt vadászni farkasokra;
Mint védője a keresztnek,
Megrontója büszke tarnak,
Idegen nép hőse is lett
Derék hőse a magyarnak.
Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
Guzlicájok hangja mellett:
Ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
Neve, híre általános:
Mert hisz él még… él örökké
A dicső Hunyadi János.
(1855 ápr.)
Zách Klára
Énekli egy hegedős a XIV-ik században
Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa…
Szőke, leány, barna.
“Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én!
Beteg vagyok érte,
Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!”
“Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér! –
Menj! haragszom… nem szégyelled?…
Félek, bizony gyász ér!
Sietős az útam,
Reggeli templomra:
Ha beteg vagy, hát fekügy le
Bársony pamlagomra.” –
Megyen a királyné,
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba.
Könyörögne, – nem tud,
Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?
“Eredj fiam, Klára,
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon.”
Keresi a Klára,
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja!
Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.
Vissza se megy többé
Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
A halottak közzé.
Inkább temetőbe,
A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
Ősz atyja elébe!
“Hej! lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
Mondd meg, édes lyányom.”
“Jaj, atyám! nem – nem –
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, –
Taposs agyon engem…!”
Harangoznak délre,
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe.
A király elébe,
De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
Kardja – volt kezébe’.
“Életed a lyányért
Erzsébet királyné!”
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.
“Gyermekemért gyermek:
Lajos, Endre, halj meg!”
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek.
“Hamar a gazembert…
Fiaim, – Cselényi…!”
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi. –
“Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
Fájdalom díjába?”
“Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;
A másik kettőért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!“
Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! –
(1855)
Bor vitéz
Ködbe vész a nap sugára,
Vak homály ül bércen völgyön.
Bor vitéz kap jó lovára:
“Isten hozzád, édes hölgyem!”
Vak homály ül bércen-völgyön,
Hűs szél zörrent puszta fákat.
“Isten hozzád, édes hölgyem!
Bor vitéz már messze vágtat.”
Hűs szél zörrent puszta fákat,
Megy az úton kis pacsirta.
Bor vitéz már messze vágtat,
Szép szemét a lyány kisírta.
Megy az úton kis pacsirta:
Hova megyen? hova ballag?
Szép szemét a lyány kisírta:
Szól az apja: férjhez adlak!
Hova megyen? hova ballag?
Zúg az erdő éji órán.
Szólt az apja: férjhez adlak:
Eskü elől szökik a lyány.
Zúg az erdő éji órán,
Suhan, lebben a kisértet.
Eskü elől szökik a lyány:
Szól vitéz Bor: “Jöttem érted.”
Suhan, lebben a kisértet,
Népesebb lesz a vad tájék.
Szól vitéz Bor: “Jöttem érted
Elesett hős, puszta árnyék.”
Népesebb lesz a vad tájék,
Szellem-ajkon hangzik a dal.
“Elesett hős, puszta árnyék,
Édes mátkám, vígy magaddal!”
Szellem-ajkon hangzik a dal,
Indul hosszu nászkiséret.
“Édes mátkám, vígy magaddal!”
– “Esküvőre! úgy igérted.”
Indul hosszu nászkiséret,
Egy kápolna romban ott áll.
“Esküvőre! úgy igérted.”
Zendül a kar, kész az oltár.
Egy kápolna romban ott áll,
Régi fényét visszakapja.
Zendül a kar, kész az oltár,
Díszruhában elhunyt papja.
Régi fényét visszakapja,
Ezer lámpa, gyertya csillog.
Díszruhában elhunyt papja;
Szól az eskü: kéz kezet fog.
Ezer lámpa, gyertya csillog, –
Künn az erdő mély árnyat hány.
Szól az eskü: kéz kezet fog;
Szép menyasszony színe halvány.
Künn az erdő mély árnyat hány,
Bagoly sír a bérci fok közt.
Szép menyasszony színe halvány –
Halva lelték a romok közt.
(1855 nov.)
Szondi két apródja
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
“Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!”
“Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván.”
…S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
“Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -“
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
“Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma!”
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
“Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”
A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
“Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
Vele halni meg, ócska ruhába’!
“S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
“Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!… Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
“Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
(1856 jún.)
A walesi bárdok
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
“Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
“Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
“Elhullt csatában a derék –
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még –
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”
Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. –
S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –
Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
“Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.[*]
(1857 jún.)
[*] A történelem kétségbe vonja, de a
mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása
(1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök
dicső múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol
járom lerázására. – A. J.
Tengeri-hántás
Ballada
Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.
“Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
– Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.
– Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
– Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
Derekának hajladozni.
Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
– Teli a hold, most buvik fel –
Az egész lyány ugyan helyes.
Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
– Aha! rókát hajt a Bodré –
Dalos Esztert úgy kiséri.
Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
– Töri a vadkan az “irtást” –
Ne tegyétek, ti leányok!
Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
– Soha, mennyi csillag hull ma! –
Ti, leányok, ne tegyétek.
Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
– Nagy a harmat, esik egyre –
Csak az isten tudja, mér’ rí.
Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:
– De suhogjon az a munka! –
Te, halál, vess puha ágyat.
Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
– Az a Lombár nagy harangja! –
Ne gyalázza érte senki.
Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
– Kuvikol már, az ebanyja! –
“Itt nyugosznak, fagyos földbe.”
Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,[*]
Dalos Eszti hangja közte,
– Ne aludj, hé! vele álmodsz –
Azt danolja: “gyere! jöszte!”
Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?…
– Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. -“
Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.
(1877 júl. 15)
[*] Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben
felettük áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek
valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova. – A. J.
Híd-avatás
Szólt a fiú: “Kettő, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta… késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
“Egy fiatal élet-remény.”
A kártya nem “fest”, – a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!… ő vándorútnak
– Most már remény nélkül, magán
–
Indúl a késő éjszakán.
Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré “Szűz-Szent-Margit” nevet.
Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; –
Lenn, csillagok száz-ezeri.
S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.
Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
“Uj hid! avatni mind!
vigan.”
“Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
“Egymásé a halál után!”
S buknak, – mint egykor igazán.
Taps várja. – “Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!” –
“Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!”
S elsímul a víz tükre lenn.
Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
“Én a quaternót elszalasztám!”
“Én a becsűletet, – pedig
Viseltem négy évtizedig.”
S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: “Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!”
Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
“Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! –
Fogadd be, nyílt örvény-torok!
Unalmas arc, félig kifestve –
Egy úri nő lomhán kikel:
“Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.
Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
“Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!”
A többi sugdos: “a bolond!…”
Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
“Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!”
“Én dús vagyok” kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -“
“Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom’!”
Eltűnnek mind, a járt uton.
“Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!”
—
“Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -“
Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.
Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.
Néz a fiú… nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.
S nincs ellenállás e viharnak, –
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. –
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.
(1877 aug. 22)
Népdal
Duna vizén lefelé úsz a ladik,
A ladik,
Róla muzsikaszó, guzlicaszó, csimpolyaszó
Hallatik;
Juhaj! viszik a piros almát, barackot,
Juhaj: Kevibe Szent-Endréről menyasszont!
Piros almát eladják a budapesti
Piacon,
Abbul cifrálkodik Kevibe’ a piros arcu
Menyasszony:
Juhaj! de derék ruha ez a fejkötő:
Megfér ezalatt akármennyi szerető!
Kevi csárda reggel óta tele van,
Teli van:
Ott járja a kolót egy éles késsel, véres késsel
A Jovan:
Juhaj! piros volt, de csak férges alma volt,
Asszony, csinos volt, de azért csak r–a volt.
Duna vizén lefele úsz a ladik,
A ladik,
Róla hejjehujja, szitok-átok, dávoria
Hallatik:
“Juhaj! közel már Alexinác, Knyazevác:
Engem Kevi-Rác, többet ugyan sose látsz!”
(1877 aug. 28)
Vörös Rébék
“Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -“[*]
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess,
madár!
Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt,
kár!
Hess,
madár!
Pörge Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja:
kár!
Hess,
madár!
Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
“Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én
csapodár.”
Rebi néni mondja: kár!
Hess,
madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
“Nesze, lyányom? e mézes bor
Erősítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni
kár!”
– “Hadd jöjjön hát a
kasznár.”
Hess,
madár!
Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess,
madár!
“Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket –
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked.”
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
“Hess,
madár!
Híre terjed a helységben:.
“Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!”
Rebi lelke nem vón’ kár:
De, mint varju, visszajár
Hess,
madár!
Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess,
madár!
Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess,
madár!
Bujdosónak kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: “megállj, görög!”
Varjú mind’ kiséri:
“kár!…
Fennakadsz te, szép
betyár!”
“Hess,
madár!”
“Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam.”
Fekete volt; mint bogár:
Asszony ott sír:
“mégis kár!
Hess,
madár!”
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne’kül
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess,
madár!
(1877 szept. 26)
[*] E két sor népmondai töredék. – A.
J.
Tetemre hívás
A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
“Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost:
“Lélek ez ajtón se be, se ki…”
“Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” – “Vissza neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. –
Maga, pecséttel, “hívja tetemre”
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.
“Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
“Gyilkosa hát nem ez… újra nem
ez.”
“Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
“Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”
“Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.
“Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.
“Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér – fekete folt.
“Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
Arca szobor lett, lába gyökér.
– Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
Döbbenet által a szív ere fagy:
“Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
Hallgat el, aztán így rebegi:
“Bárczi Benőt én meg nem öltem
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.
Bírta szivem’ már hű szerelemre –
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval “igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: “Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
(1877 okt. 27)
A kép-mutogató
Énekes história
Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
– Kin sok jámbor szív megesett –
E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
Ebben az esztendőben.
Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
Sem méltó megtörleni.
Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; – ajka hallgat,
Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
Ősz fején úgy nem lesz gond.
Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
De szegény – csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
Már ezért sem érdemes.
Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, –
S hogy sem esztendő, se’ hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
Bátran az iródeák.
“Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
Ha »igen«, ha »nem«
is;
Rangja, fénye, java nem kell:
Elveszem egy ingben is.”
Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: “egy ingben is!”
Apja lábához lerogy.
A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón’ édes vére,
S dobja a legény után. –
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
A kastélyban ezután.
Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
“Kis kunyhóban is megfér”.[*]
Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?…
Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
A fölét ha leeszi. –
Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
S könnyes szemmel oda súg
“Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
Azt mondja, kisasszonyunk.”
“Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom – nem volt – nem kell!”
– Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
Mikor üzték a kutyák.
Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
Mindenféle furcsaság.
Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
Láthatatlan szellemek.
Szép ajak mond: “Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel.”
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
Ismert kézzél: “Én, Verón.”
Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy “ah!” szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
Sápadt, rongyos, – ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
Egy idétlen csecsemő.
“Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, –
Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
Nem volt arra ért korú.”
Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; – nem is látja
Többé semmi társaság.
Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
“Csitt… való: a gróf bolond.”
Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
Engesztelni mit tegyen?
“Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
Nála több az irgalom.”
“Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
Ott nyugodjál, gazdagon.”
“Oh – hová kopóid űztek –
Jobb nekem már a vadon!”
Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
Csak az ítéletnapon.
(1877 nov. 25)
[*] “Hiszen két boldog szerelmes Kis kunyhóban is megfér.” Így végződik Schiller dala (An der Quelle…) SZEMERE Pál fordításában, mely a század első felében országszerte zengett érzelgő ifjak és leányok ajkán. – A. J.
Forrás: Arany János összes költeményei, Magyar Elektronikus Könyvtár, mek.oszk.hu/00500/00597.
Mondák
Vicc
Költő / Író
Népdal