Október 25-ike, csütörtök reggel jól kezdődött. A rádió bemondta, hogy Gerőt leváltották a párt főtitkári posztról s helyébe Nagy Imrét nevezték ki. Reggelinél Aptyi kijelentette: „Az oroszok most nehéz helyzetben vannak. Magukat a gyarmatosítók ellenségének hirdetik, hogy a harmadik világban híveket szerezzenek maguknak. Ha most levernek bennünket, akkor elveszítik a hitelüket; ha nem, akkor gyengének mutatkoznak. Nagyon fontos, hogy megkönnyítsétek nekik a kivonulást. Biztosítani kell őket, hogy Magyarország semleges és jószomszédi viszonyt kíván kialakítani velük.” Ezt úgy mondta nekem, mintha én lennék az új kormány.

Memi közbeszólt: „Nem lenne célszerűbb, ha Öcsi helyett ezt valaki más csinálná?”

„Mi kezdtük, nekünk kell vállalnunk a vezető szerepet” – vágtam közbe.

„És merre vezetnél, ha hagynának?” – kérdezte Péter.

Elmagyaráztam neki, hogy nem célunk a kommunista rémuralom helyébe a kapitalista dzsungelt behozni. Nem akarjuk visszaforgatni az idő kerekét. Nem bosszút, hanem bocsánatkérést várunk azoktól, akik visszaéltek hatalmukkal. Ugyanakkor elvárjuk, hogy a bűnösök, akiknek kezéhez vér tapad, bíróság előtt feleljenek bűneikért. Elleneztem mindenféle állami részvételt a gazdaságban, mert az csak korrupcióhoz és bürokráciához vezet. A kisbirtokokat, üzemeket vissza kéne adni jogos tulajdonosuknak, a nagyipart és termelőszövetkezeteket pedig az ott dolgozóknak. Mindenkinek egyenlő jogokat, a rászorulóknak segítséget. Végül szabad, demokratikus társadalmat, ahol az állampolgárok döntik el az ország sorsát.

Teljes csönd követte szavaimat. Memi az orrát fújta, Aptyi a torkát köszörülte, Péter és én zsebünkbe dugtuk ebédünket és útnak indultunk.

Az általános sztrájk miatt nem közlekedtek a vonatok. Kiálltunk az útra, remélve, hogy jön talán egy teherautó, amivel bejutunk Pestre. A Rapavyék háza előtt lovaskocsi állt, élelmiszert gyűjtöttek a budapestieknek.

„Na, ide aztán hiába jönnek, Jóska bácsiról tudhatnák, hogy életében még senkinek nem adott ingyen semmit!” – mondtam Péternek. Rapavy József környékszerte fukar ember hírében állt. Kíváncsiságból odamentünk, hogy közelről megfigyeljük, hogy reagál a felkérésre.

Legnagyobb meglepetésemre a következő percben megjelent Jóska bácsi, széles hátán egy hatalmas zsák krumplival. Láthatóan bosszantotta, ahogy bámészkodunk, s talán elképedésünket is észrevette, mert mérges tekintettel mért végig, majd bement a házba. Pár perc múlva visszatért egy oldal szalonnával. „Itt van! Hadd lássák, hogy ez a mi harcunk is!”

Mivel nem jött arra egyetlen jármű sem, elindultunk gyalogosan. Hamarosan utolért egy teherautó, amelyik Pestre ment, arra felkapaszkodtunk. Platóján fiatalok utaztak, akiket a kiváncsiság és a segíteniakarás egyformán hajtott. Bár a harcok alábbhagytak, szórványos csetepaték voltak még elszigetelt ávós csoportokkal, a szovjet tankok pedig, ha már nem is lőttek, de még mindig Budapesten voltak.

A Keleti pályaudvarnál leszálltunk, mert Péter onnan remélt valahogy eljutni az egyetemére. A Baross tér hemzsegett a fegyveres felkelőktől. Az egyetemre menet megint útbaejtettem Ágnesék lakását. Testvére, Gábor nyitott ajtót. Megtudtam, hogy Ágnes még mindig a Balatonon van. Gábor ujságolta, hogy Kopácsi Sándor budapesti főkapitány és a rendőrség testületileg átállt a forradalom oldalára, a felkelők elfoglalták a Rádiót és a Kilián laktanyánál Maléter parancsnokságával katonáink visszaverték a szovjet tankok támadását. Elmonta még, hogy aznap délre tűntetés lesz az Országház előtt.

Gyalogosan mentem tovább a Nagykörút felé. Az EMKE előtt, a Nemzeti Szinházzal szemben emberek tucatjai szorgoskodtak a Sztálin szobor maradványai körül. Ki kalapáccsal, ki fűrésszel, hegesztőpisztollyal vagy egyéb vágószerszámmal próbált egy-egy darabot letörni emlékbe a zsarnok ledöntött szobrából. A szobor mögött, a Nagykörút hosszában kiégett orosz harckocsik sorakoztak.

Utamat folytatva a Rákóczi úton a Verseny Áruház előtt mentem el. Az áruház kirakatain golyók nyomai, némelyik teljesen kitörve. Az áru érintetlen, mellette kézzel írott szöveg: „Őrizzük meg forradalmunk tisztaságát! Mutassuk meg a világnak, hogy a SZABADSÁGÉRT harcolunk, nem fosztogatunk!” Leírhatatlan büszkeség töltött el.

A Múzeum körút felé közeledve kis, szeplősarcú, karikásszemű suhancot láttam puskával a vállán egy órásbolt előtt.

„Az árut őrzöd?” – kérdeztem a betört kirakatra mutatva.

A fiu végigmért, majd a karszalagomra mutatott: „Magának tudnia kellene, hogy most nem kell őrizni semmit.”

Néhány házzal odébb emberek gyűrüjében egy lovaskocsi állt. A kocsis krumplit mért a sorbanállók kosaraiba. A jelenet nem volt ismeretlen; utcai árusokat gyakran lehetett látni a város utcáin. Ami különbözött a szokásostól, az volt, hogy senki sem fizetett. Ez az ország népének szolidaritását jelképezte, azt, hogy mindenben a harcoló fővárost támogatják.

Hasonló jelenetet a város több pontján is lehetett látni.

A járdán egy fiatalember holtteste feküdt, nemzetiszínű zászlóval letakarva. Körülötte néhány virágcsokor és mécses. Puskája nem volt; valaki elvihette, mivel neki már nem volt szüksége rá. Ez volt az első holttest, amit valaha láttam. Sokáig néztem s gondolkoztam, vajon az én halott arcom is olyan békés nyugodt lesz. A zászlóra valaki kézzel írt cédulát tűzött: „Nem haltak meg hiába”

Az Astoria előtt egy orosz tank állt, amit nagy tömeg vett körül. A tank parancsnoka kiszállt és beszélgetett az emberekkel. Valószínüleg régen az országban állomásozott, mert törve ugyan, de beszélt magyarul. „Szovjet nép, magyar nép, barátok” – mondta. Valaki egy rózsát tett az ágyúja csövébe, a tank antennáján pedig magyar zászló volt. Ez a tank egyike lehetett azoknak, amelyek később a Kossuth téren, amikor az ávósok a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről tüzet nyitottak a fegyvertelen tömegre, visszalőtt az ávósokra. A forradalom leverése után rettenetes megtorlásban részesültek azok az orosz katonák, akik a magyarok mellé álltak.

Megnéztem a kiégett Ady mozit, amit egy kevésbé barátságos páncélos lőtt ki. Az oltást megkisérlő tüzoltókocsira is tüzet nyitottak. Az épület és a tüzoltókocsi roncsa még mindig füstölgött.

A Kossuth Lajos utcán egy kapualjban nagy faláda volt, rajta felirat: „A Forradalom áldozatainak”. Bár tele volt papírpénzzel, nem őrizte senki. Kisírt szemű idős, reszketeg asszony állt meg a láda előtt. Kivett néhány piros százast a ládából. Aztán meggondolta magát és visszatett egy párat. „Jó lesz fenyőfából is, nem kell tölgy” – dünnyögte maga elé. Néztem, s Memire gondoltam, vajon milyen lehet, amikor valaki a fiát temeti. Zsebembe nyúltam, s kihúztam a 140 forintomat. A százast és az egyik huszast bedobtam a ládába. A másikat megtartottam: hátha megjön Ágnes a Balatonról és még mindig meg akarja nézni a Szelistyei asszonyokat.

Az egyetemre érve a kapukat őrizetlenül találtam. Az épületek üresek voltak, az ajtók mindenütt nyitva. Csupán Danner Jancsit és Zádor Palit találtam a MEFESZ irodában. Ez volt korábban a pártiroda, ahol a DISZ pingvinek gyülekeztek. Az asztalokon a 16 pont példányai. Pali valamit írt, Jancsi pedig éppen a telefonon beszélt. „Igen, mindenben együttműködünk a rendőrséggel. Vállaljuk, hogy az egész kerületben megszervezzük a rendszeres őrjáratokat.”

„Kivel beszéltél?” – kérdeztem.

„Kopácsi Sándorral, a rendőrfőnökkel.”

Most a másik szobában szólalt meg a telefon. Felvettem. Nagyon zajos volt a vonal, nyilvánvalóan interurbán hívás volt, alig lehetett hallani a hívó hangját: „Itt a soproni Erdészeti és Bányászati Egyetem MEFESZ irodája. A budapesti Műegyetem MEFESZ szervezetével szeretnék beszélni.”

„Tessék”

„Szeretnénk tudni, mi a teendőnk?”

„Az általános sztrájkot folytatjuk, amíg az oroszok ki nem vonulnak. Fegyverezzétek le az Ávót, szervezzétek meg az egyetemi zászlóaljat, szervezzétek meg a rendőrséggel közösen a rendfenntartást, tájékoztassátok a rádión keresztül a lakosságot, és tartsátok velünk a kapcsolatot.”

„Jó, köszönöm” – jött a válasz.

Egész délután szólt a telefon. Öt óra körül megérkezett Szőke Kati és Varga Sándor. Nem sokkal később az egyetem két sofőrje, Majoross Imre és Vereczkey Gyurka. Jelentették, hogy a garázs sértetlen és az autók biztonságban vannak. Este meghívtuk Marián alezredest, hogy költözzön át a belső helyiségünkbe. A meghívást Marián elfogadta.

Egész éjjel beszélgettünk. Mire végre aludni tértünk, mindnyájan pertu barátok lettünk. Marián alezredesből is egyszerűen Pista lett. Olyan közel kerültünk egymáshoz, mintha mindnyájan testvérek lettünk volna. Meleg, jóleső érzés volt ez az összetartozás érzése. A szeretetnek, tiszteletnek, bizalomnak és csodálatnak olyan erős érzése ragadott magával, amilyet még soha nem éreztem. Kölcsönös kötődésünk alapja a közös ügy, Magyarország szabadsága volt, amiért készek voltunk életünket áldozni. Meg voltunk győződve róla, hogy megváltoztatjuk a világot és boldogabb jövőt építünk.

Az éjszakai beszélgetések folyamán sok mindent megtudtam Pistáról és Jancsiról. Pista, az erdélyi születésű fiatal zsidó katonatiszt a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettsége miatt lépett be a kommunista pártba. Elhitte, hogy a kommunisták igazságos társadalmat akarnak. Csalódnia kellett és most válaszút elé került: a párt és a nép között kellett választania. A népet, hazáját választotta. A döntés nem volt könnyű; jól tudta, hogy bánnak az elvtársak az „árulókkal”.

Jancsi 27 éve Szegeden látta meg a napvilágot jómódu kereskedők gyermekeként. 1948-ban, amikor az egyházi iskolákat államosították, tűntetéseket szervezett az iskolai hittantanítás betiltása ellen, amiért rendőri felügyelet alá helyezték. Valami véletlen folytán mégis sikerült bejutnia az egyetemre. Józan gondolkodásu, kiegyensulyozott egyéniség volt, de a romantikára is hajlott. Egyszerre volt kifinomult kozmopolita és a magyar népi kultúra szerelmese. „Valakinek a társadalmi hovatartozása meglátszik azon, ahogy a teáscsészét tartja” – mondta. „De a társadalmi rend ennél több, a kereszténység pedig a társadalmi rendnél is fontosabb.”

Sokat beszélt történelmi szerepekről. „A szerep több, mint a személy, aki játssza; a szerep adott, a szereplő helyettesíthető. A sorsát senki sem maga alakítja, hanem a szerepe; senki sem késheti le az előre elrendelt sorsát.”

Jancsi korához képest túl komoly volt. Csak menyasszonya, Gabi értette meg igazán. Csillogó szemekkel figyelt, amikor Jancsit beszélni hallotta.

Egy medika, Tóth Ili felajánlotta, hogy rendelkezésemre bocsát egy fekhelyet a pincében lévő elsősegély helyiségben. Nem rendes ágy volt, hanem egy olyan guruló alkalmatosság, amin a betegeket a műtőbe viszik. Nekem rövid is volt, befelé lejtett, és a fejem az alumínium vázon feküdt, mégis jóízűen aludtam rajta.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents