Csütörtökön, november első napján korán elmentem nemzetőrségi okmányomért. Az iratra átlósan rányomtatták a magyar nemzeti színeket, azonossági száma pedig 8260 volt. Kopácsi Sándor írta alá. Roppant büszke voltam rá.
Amikor a MEFESZ irodába léptem, emelt hangokat hallottam. Heves vita dúlt Nagy Imre miniszterelnök legutóbbi döntéseiről: szűnjék meg Magyarország Varsói Szerződésbeli tagsága, és nyilvánítódjék semleges országgá. Valamennyien tudtuk, milyen döntő lépésekről van szó. Vígh Tibor úgy vélte, ezzel azt idézzük elő, hogy a szovjetek megtámadnak. Szerinte „nem hagyhatják, hogy egy ilyen precedens győzedelmeskedjék.”
Marián ezredes ezzel nem értett egyet, és azzal érvelt, hogy a nyugati hatalmaknak nincs törvényes alapjuk egy, a Varsói Szerződés tagállamai közötti vitába beleavatkozni, viszont megvédhetnek, ha semleges országként segítségüket kérjük egy fegyveres agresszió ellen. – Vagyis – mondta –, Nagy Imrének nem volt más választása! Meg kellett tennie ezeket a lépéseket, hogy elháruljanak a jogi akadályok, ha nyugati katonai segítségre szorulunk.
Nem tudtam, kinek van igaza, és nem értettem a nyugati vezetők mentalitását, azt azonban tudtam, hogy a magyar közvélemény Nagy Imre mögött áll. Tudtam, hogy a magyarok egy katonai tömbhöz sem akarnak tartozni, hogy semlegesek akarunk lenni. A vita folytatása közben a rádió a Kommunista Párt új vezetőjének, Kádár Jánosnak beszédéről tudósított, aki azt mondta: "„Dicső, magyar forradalmunk győzött. Szabadságot és függetlenséget vívtunk ki Magyarországnak. Büszke vagyok, hogy a kommunisták az első sorokban harcoltak ebben az igazságos forradalomban. Ha kell, utolsó leheletemig védeni fogom, amit elértünk. Puszta kézzel küzdök érte.”(1)
Ettől máris jobban éreztem magam – nem azért, mintha bíztam volna ebben az emberben, aki még mindig kommunistának vallotta magát. Dehogy! Hanem azért, mert ha a Kommunista Párt vezetője így beszél, és ha béke, nyugalom honol az országban, nem létezik, hogy az oroszok megtámadjanak. – Ezek után még mindig támadhatnak az oroszok? – kérdeztem Gyurkától. – Egyes számú szabály, hogy sose hidd el, amit egy kommunista mond! Még az ellenkezőjét se. Ez a Kádár, akinek Csermanek az igazi neve – éppúgy, ahogy ENSZ képviselőnk neve sem Koós volt, hanem Konduktorov, és ráadásul nem is volt magyar állampolgár -, bármit megtesz vagy mond, amit moszkvai főnökei parancsolnak. Kádár a börtönben megtanulta, hogy tanácsos engedelmeskedni, amikor kommunista elvtársai kihúzkodták a körmeit. Hidd el, nem felejtette el. Ma még velünk van, mert győztünk; holnap hátba támad bennünket, ha arra kap új parancsot Moszkvából. Te csak ne legyél olyan naiv! – oktatott Gyurka.
Pista rendszerint csak megmondta, mi a következő teendőm, de ma reggel egy gépelt és aláírt hivatalos parancsot kaptam tőle. Így szólt: „Felhatalmazom Lipták Bélát, hogy a fegyvereket és lőszereket a Belügyminisztérium épületéből az egyetemre hozza el.” Ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor a forradalom alatt a teljes nevem szerepelt egy parancson. Pista azt is mondta, hogy két teherautóval menjünk, és a kulcsot kérjem el Kopácsi Sándortól.
Összeszedtem egy csomó egyetemistát, és amikor a teherautók indulásra készen álltak, először a kulcsért a rendőr-főkapitányságra hajtottunk. Kopácsi régi barátként üdvözölt. Figyelmeztetett, hogy ez a minisztérium volt az ÁVH tulajdonképpeni központja, és eddig még egy szabadságharcos sem lépte át a küszöbét. Ezért aztán nem lehet tudni, mi vár ott bennünket. Majd átnyújtott egy óriási, régi kulcsot, amelyet alighanem a múlt században, kézzel készítettek, és hozzátette: – Ha fegyveres ellenállásba ütköztök, forduljatok szépen sarkon, és gyertek vissza.
A Belügyminisztérium legalább hatméteres fakapuját vaspántok és –lemezek erősítették, és több tonnát nyomhatott. Én nagyra nőttem ugyan, de a kulcslyuk még így is a szememmel egy magasságban volt, a kilincs pedig még feljebb. Az épület azelőtt osztrák-magyar palota volt. Úgy látszik, a múlt arisztokratái azt akarták, hogy az ember kicsinek érezze magát, ha belép palotáikba. Bedugtam a húszdekás kulcsot a zárba.(2) Simán fordult, pici kattanás hallatszott, és már nyithattam is a kaput. A tíztonnás óriás olyan jól kiegyensúlyozott volt, hogy egy ujjal ki tudtam nyitni. Még az adott körülmények között is tiszteletet éreztem a mesterember iránt, aki ezt a remekművet alkotta.
Sötét folyosó fogadott a kapu mögött. Az a hátborzongató érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. A villanykapcsolót keresve fémtárgyba botlottam, amelyről kiderült, hogy egy géppuska. A kapu felé mutatott. Mihelyt megtaláltuk a villanykapcsolót, és láttunk, nyilvánvalóvá vált, hogy az ÁVH-s védők az épület felső emeleteire vonultak vissza, mert csak a legnehezebb fegyverek voltak a földszinten. A többit biztosan magukkal vitték. Emeleti alaprajzunk meg nem volt. Miközben lassan beljebb haladtunk az épületben, meg nem tudtam volna mondani, hogy a léptek, amelyeket hallok, diáktársaimtól, vagy pedig visszavonuló ávós tisztektől erednek-e.
Nem tudtam, hogy a szabadságharcosok, akik harcoltak a titkosrendőrség ellen, és legyőzték, miért nem foglalták el ezt az épületet. Nem tudtam, hogy az ostrom miként ért véget, vagy hogy ki zárta be a kaput. Kopácsi mindössze annyit mondott, hogy legyünk óvatosak. Hát igyekeztem az lenni. Amikor végigkutattuk a földszintet, szinte mindegyik irodában találtunk fegyvereket. Az ablakok mellett nagy mennyiségű használt töltényhüvelyt láttam, ami arra utalt, hogy jó darabig eltarthatott a harc. A sok hátrahagyott személyes holmi pedig azt sejtette, hogy az ÁVH nagy sebbel-lobbal retirált. Mialatt kollégáim összeszedték, és a földszintről a teherautókra hordták a fegyvereket, én felmentem az első emeletre.
A lépcsőház hatalmas és elegáns volt, mint sok nagyobb, tizenkilencedik századi épületben Budapesten. A lépcső mellett páternoszter, körforgó lift működött. Még soha nem utaztam ilyenben. Kissé tétovázva beléptem egy fülkébe. Amint a páternosztert beindították, ezek a fülkék végtelenített szalagot alkottak, a bal oldalon felfelé, a jobbon pedig lefelé haladtak. Most viszont, mivel a páternoszter még állt, könnyen be lehetett lépni a fülkébe. Megnyomtam a „fel” gombot, és a masinéria egy rándulással elindult. Vitt engem felfelé, a megvilágított lépcsőházból a sötétbe, a biztonságos földszintről az ismeretlenbe. Már közeledett is a sötét első emelet. Ugorjak ki, vagy maradjak veszteg, és menjek feljebb? A sötétség ijesztő volt, de a felsőbb emeletek még ijesztőbbek voltak, így hát az utolsó pillanatban kiugrottam.
Furcsa érzés fogott el. Függőlegesen csupán néhány méternyire voltam lenti barátaimtól, mégis tökéletesen egyedül és elszigetelve. Sötét volt, nem tudtam, hol keressem a villanykapcsolót. Jobbról halk zeneszót hallottam. Egyik kezemet a falon csúsztatva lassan megindultam a zene irányába. Képkeretet, majd egy ajtót tapintottam. Be volt zárva. Mentem tovább, de sehol egy villanykapcsoló, sehol egy ablak. Sötét volt és csönd. A következő ajtó nyitva állt. Jobbommal még a falon beléptem a helyiségbe. Ekkor bútor állta utamat; nem mehettem tovább a fal mellett.
Kabátfogast, majd egy íróasztalt érintettem. Az utóbbit papírok, könyvek borították; egy telefont talált a kezem, majd végül egy kör alakú fémtárgyat az egyik oldalon. Akár lámpa talpa is lehet, igen ám, de hol a kapcsoló? A talpból állítható szár nyúlt ki, amely csakugyan lámpaernyőben végződött, és az oldalán végre megtaláltam a kapcsolót. Megnyomtam, és a végtelennek érzett sötétség után megint láttam.
Egy titkárnő szobájában voltam. Nyitott határidőnapló hevert az íróasztalon, nevekkel, telefonszámokkal és jelölésekkel tele. Mind a tegnapi nappal, október 31-ével ért véget. A mai dátumú oldal üresen állt. Az íróasztal mellett naptár lógott a falon. Egy napot pirossal bekarikáztak, és föléje odaírták, hogy „Pista”. Az asztal mögött bőrrel bevont ajtót láttam, fölötte pedig a Magyar Kommunista Párt fejeseinek képei lógtak. Még soha életemben nem láttam bőrborítású ajtót. Puha volt, és nem nyikorgott, amikor kinyitottam. Bent a rádióból, egy külföldi állomásról francia sanzon szólt.
Egy szék mellett a földön, rengeteg kitüntetéssel tiszti zubbony feküdt. A bőrdíványon a párna arra vallott, hogy valaki ott aludt. A hatalmas mahagóni íróasztalon álló telefon mellé volt téve, a kagyló a levegőben lógott. A bárszekrény nyitva volt. Az asztalon félig üres francia konyakosüveg állt, poharak azonban sehol. Egy nyitott ajtó mögött iratszekrényeket pillantottam meg, egy fiók kihúzva, a földön papírdossziék hevertek. Ahogy megrúgtam az egyiket, egy okmány csusszant ki belőle. Nagy, piros pecsét virított rajta: „SZIGORÚAN TITKOS.”
Az iratszekrények mellett könyvespolc állt, amelyen szemre nagy fotóalbumok sorakoztak. Más-más színű volt mindegyik. Kiválasztottam egy vastag kéket. A címkén ez állt: „X. Y. első osztályú ügynök dokumentációja.” (A nevet elfelejtettem.) A kék dossziék sora alatt feketék álltak. Találomra innen is kivettem egyet. A címkére ez volt írva: „Belföldi ügynökök – 7.” Fogtam még néhány albumot, és leültem az alacsony üvegasztal előtt álló nagy, hívogató bőrfotelbe avégett, hogy elolvasom őket. Amint leültem, a fotel mellett egy fonott újságtartót vettem észre, amely tele volt színes folyóiratokkal. Kivettem egyet, és egy szempillantás alatt nemcsak a kémalbumokról feledkeztem meg, hanem arról is, hol vagyok és miért, mert olyasmiket láttam, amiket még soha.
Holland, francia és amerikai magazinok voltak. Tükörfényes, szép papírra nyomtatták őket, tele voltak éles, színpompás fényképekkel. Címoldalukon hiányosan öltözött nőkkel gyönyörűek voltak. Alig hittem a szememnek, amikor kinyitottam őket. A nők elképzelhetetlen dolgokat műveltek. Az egyik egy felhőkarcoló tűzlépcsőjén állt, nem volt rajta más, csak magas sarkú cipő és tollas kalap. Miközben lefelé lépkedett, búcsúcsókot adott egy fiatalembernek a felső ablakban, ám egy másik férfi már simogatta a lenti lépcsőről. Lapozás közben felment a vérnyomásom, szédültem.
Láttam nőket olyan bőrruhában, amely nem bízott semmit a képzeletre; láttam ostort, láncot meg fura szerkezeteket, amilyenekkel addig még soha nem találkoztam. Láttam egy nőt, aki ezüsttálon feküdt egy büféasztalon az előételek között. Mellette egy tál osztriga volt látható. Aztán mindenféle embert láttam, akik hallatlan dolgokat műveltek. Láttam pincérnőket biliárdasztalon, titkárnőket íróasztalon, matrózokat apácakolostorban; láttam német juhászokat, mind a két-, mind pedig a négylábú fajtából, ahogy csinálják. A közeli képekből nem is értettem mindegyiket. Éppen a képeket forgattam erre-arra, amikor távoli kiáltás ütötte meg a fülemet: – Öcsi! Hol vagy?
Mintha álomból ébredtem volna, egy pillanatra elbódultam. Amikor végre magamhoz tértem, megragadtam az ügynökök albumait, és iszonyú zavarban a páternoszterhez rohantam. Miközben fülkém a folyamatosan járó liftben a földszintre ereszkedett, hallottam lentről a diákok izgatott, fojtott hangját. Immár nyugtalan arcukat is láttam. – Mi történt? Hol voltál? – kérdezte Gyurka.
– Csak körülnéztem a fölöttünk levő emeleten. Ha itt végeztetek, mehettek összegyűjteni a fegyverek onnan is. Én csak kiviszem a teherautóba ezeket az albumokat – feleltem.
Mialatt a diákok az első emeleten serénykedtek, én felmentem a következőre. Már némileg nyugodtabban kerestem a villanykapcsolókat, és kevésbé tört ki a frász, ha vízcsapcsöpögést vagy ajtó-, ablaknyikorgást hallottam. Ekkor a második emelet egy távoli irodájából telefoncsöngés ütötte meg a fülemet. A hang felé haladtomban az irodák egyre nagyobbak, elegánsabbak lettek. Végül puha perzsaszőnyegeken álltam meg, hogy felvegyem a hatalmas mahagóni íróasztalon álló, aranyozott telefont.
– X. Y. százados vagyok, Kistarcsáról jelentkezem – mondta egy mély, katonás hang.
– Én meg Öcsi vagyok a Műszaki Egyetemről – feleltem.
– Új parancsokat kérek alakulatom számára – mondta a tiszt.
– Hallgasson ide, én csak a fegyverekért jöttem, amelyeket az ÁVH itt hagyott. Nem adok parancsokat ávós századosoknak.
– A tanácsát azért szeretném hallani, hogy mitévő legyek – felelte a parancsnok.
– Én mindössze annyit tudok, hogy mintegy ötven ávós tisztet tartunk fogva az egyetemen. Ott biztonságban vannak. Ha gondolja, álljon közéjük.
Megköszönte, és kattant a telefon. Csak akkor eszméltem rá, hogy alkalmasint a kistarcsai politikai hadifogolytábor parancsnokával beszéltem.
Mint várható volt, a pornóújságok késleltették a fegyvergyűjtést az első emeleten. Gyurka, aki húszas évei vége felé járt, épp ezért tapasztaltabb is volt, mint mi, végül összeszedte a magazinokat, és megígérte, hogy este szétosztja azok között, akik a legtöbb fegyvert gyűjtik össze.
Sötétedett már, mire a negyedik emeleten is elkezdtük összeszedni a fegyvereket. Egy szőke építészhallgató abbeli igyekezetében, hogy teljesítményével az elsők közé jusson, tönkretette a páternosztert. Négy-öt fegyverrel a kezében beugrott a mozgó fülkébe, és lefelé menet az egyik puskacső beszorult a fülke süllyedő teteje és az emelet közé. Szerencsére őt sikerült épségben kihalásznunk, de egy biztosíték vagy a motor kiégett. Mindenesetre elromlott a szerkentyű. Lift nélkül maradván a továbbiakban a lépcsőn kellett lecipelnünk a fegyvereket. Nagyon fárasztó volt.
Mire végül felértünk a padlásra, úgy éreztem, gumiból van a lábam. Állni alig tudtam. A félhomályos padláson jól lehetett látni a nyomokból, milyen fejvesztve menekültek az ávósok. A padlót egyenruhák, letépett parolik, fényképüktől megfosztott személyi igazolványok, szemüvegek és egyéb személyes holmik, no meg persze fegyverek, lőszerek borították. Úgy véltem, számukra itt ért véget az út; még egyszer, utoljára itt szálltak szembe az előrenyomuló szabadságharcosokkal. De tévedtem.
A padlás mélyén megtaláltuk azt a másológépet, amellyel új, hamis személyi igazolványt nyomtattak maguknak. A padlón rengeteg eldobott ÁVH-s igazolvány hevert, a közelben pedig kitöltetlen, használatlan, szabályos rendőrigazolványok álltak halmokban. Az ávós igazolványokról csak a fénykép hiányzott. Biztosan áttették az új iratokra. Négykézláb nekiálltam összeszedni valamennyit a régi ávós és az új, nem kész rendőrigazolványokból. Eközben észrevettem egy ajtót a másológép mögött. Egy folyosóra nyílt, ez pedig a szomszédos épület padlására vezetett. Szóval itt menekültek el ezek a piszkos csirkefogók. Ezen keresztül tűntek el a pornóújságok meg az aranyozott telefon gazdái. – Egyenest az orosz főhadiszállásra mentek – mondta Gyurka.
Három teherautót raktunk meg az épületben szerzett fegyverekkel. Este tíz óra volt már, amikor végül bezártam az óriási kaput, és visszamentünk az egyetemre. A teherautón hagytam az albumokat és a hamis személyi igazolványokat, mert útközben Bécs felé akartam szemügyre venni őket. Legalább lesz mit olvasni a hosszú úton. A programunk azonban megváltozott. Amikor megérkeztem, hogy jelentést tegyek Marián ezredesnek, a MEFESZ irodában teljes káoszt találtam.
Pista ajtaja csukva volt. Kati sírt. Danner Jancsit sehol sem láttam. – Mi történt? – kérdeztem Katitól.
– Pista idegösszeroppanást kapott. Feleségét névtelenül felhívta valaki. Azt mondta, hogy Pistát fel fogják akasztani. Idejött hát, hogy hazavigye. Szörnyű jelenetet rendezett. Azt sikoltozta, hogy visszajönnek az oroszok, jönnek megint a tankok, hogy ő nem akar megözvegyülni, és Pista lesz az ő gyilkosa, ha nem megy haza. Amikor elment, Pista összeomlott. Bezárkózott az irodájába. Nem veszi fel a telefont. Danner Jancsi és Varga Sándor e percben egy tárgyaláson helyettesíti őt a Honvédelmi Minisztériumban. Majoross Imre vitte el őket autóval. Félek. A legrosszabbtól tartok.
– Mit tegyünk hát? Mit segítsek?
– Annyit megtehetnél, hogy a Tétényi úti kórházból hozol Pistának valami gyógyszert, nyugtatót vagy idegcsillapítót.
– Gyurka épp az imént ment el. Látni akarja a családját, mielőtt elindulunk Bécsbe. Úgyhogy gyalogosan kell mennem. Sietek, ahogyan csak tudok.
Alig álltam a lábamon, de azért elindultam a kórházba. Sötét éjszaka volt, én meg rettenetesen fáradt.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents