Csütörtök éjjel volt, vagy már péntek hajnal? Tulajdonképp mindegy, úgy éjféltájt lehetett. Az utcák sötétek, elhagyatottak voltak, lépteim visszhangoztak a macskaköves utcán. Kicsit féltem, kissé lehangolt voltam, de mindenképen halálfáradt. Az a néhány kilométer, amit a kórházig le kellett gyalogolnom, végtelen hosszúnak tűnt. Mikor odaértem, az épületet teljes sötétség borította, s csak hosszas dörömbölés után sikerült bejutnom. Egy óra is elmúlt, mire visszaindultam az egyetemre.

Úgy vonszoltam magam a Bartók Béla úton, mint egy alvajáró. Lábaim sajogtak az Ávó székházban megmászott sok emelettől, s az éhségtől az ájulás környékezett. Nem is tudtam, mikor ettem utoljára, inni is csak azt a konyakot ittam, amit az ávós tábornok szobájában találtam a pornográf magazinok között. A géppisztoly igencsak nyomta a vállamat, s megroggyant lábaim annak terhét is nehezen viselték. Köröskörül mindenütt sötétség és mélységes csend volt.

Egyszer csak lövések hangjára lettem figyelmes. Hirtelen magamhoz tértem. A lövöldözés a pesti oldalon történhetett, a Szabadság-híd túloldalánál. A hídon két autó tűnt fel, amint nagy sebességgel közeledtek a budai oldal felé: elől egy kis szürke autó, mögötte egy nagy fekete. Az első kocsi olyan sebességgel fordult a hídról balra az egyetem irányába, hogy jobb kerekei felemelkedtek az úttestről. Abban a pillanatban felismertem az autót: az egyetemi Skoda volt, négyen ültek benne. A volánnál Majoross Imre volt, mellette Danner Jancsi ült. Nyomában egy fekete Pobjeda, az ávósok kedvelt autója.

A következő pillanatban újabb lövések dördültek el. Láttam a Pobjedából kihajló alak géppisztolyának torkolattüzét. Meglepett, hogy a tüzelés fülsiketítő hangja mellett a golyók fütyülését is hallottam. Úgy tűnt, mintha a fülem mellett húztak volna el a lövedékek. Megfagyott bennem a vér, s teljesen lebénultan néztem az előttem lezajló jelenetet. Egy pillanat töredéke alatt mint egy fénykép, rögződött szememben a kép: Imre a volán fölé hajolva, Péter egyenesen ül a kocsi első ülésén. Jancsi vállán ott a géppisztoly, még csak nem is készül használni. A hátsó ülésen levők
előrebukva próbálnak fedezéket találni.

A Pobjeda volánjánál egy egyenruhás szőke ávós nő volt, mellette egy ávós tiszt, a hátsó ülésen egy másik. Mindketten az autó jobboldali ablakaiból tüzeltek. A Skoda elérte az egyetem főbejáratát, nyomában a Pobjeda. Mindkettőt egy pillanatra láttam, aztán eltűntek a kémia tanszék épülete mögött.

Néhány másodpercre gyökeret vert a lábam, képtelen voltam mozdulni. Aztán újabb lövöldözést hallottam a főbejárat felől, s futni kezdtem a kapu irányába. Futás közben átgondoltam, mit kell tennem. Legfontosabb volt a lábam elé nézni, nehogy elessek a sötétben. A kémia épületnél jobbra fordultam. A főbejárat 2-300 méterre volt; 20-30 másodperc alatt elérhetem. Ösztönösen levettem a vállamról a géppisztolyt, s anélkül, hogy tudtam volna, mit fogok tenni, kézbe vettem és teljes erőmből futni kezdtem.

Ahogy a bejárathoz értem, a sötétséghez szokott szemem előtt kirajzolódtak a felborult Skoda körvonalai. A kocsi a jobb oldalán hevert. Imre Jancsi fölött próbált kimászni a kocsi bal ajtaján, amely most az ég felé nézett. Jancsi nem mozdult. A Pobjeda elszáguldott a Petőfi-híd felé.

Valami folyadék csöpögését és nyögdécselést hallottam a Skoda irányából. Odarohantam, de közben egy nagy sebességgel közeledő autó hangját hallottam. A Pobjeda volt, úgy látszik, visszafordult a Petőfi hídnál, s most az egyetem főbejárata felé tartott.

Beugrottam egy gesztenyefa vastag törzse mögé, s láttam, amint a hirtelen lefékező Pobjedából kiugranak az ávósok és sorozatokat adnak le a Skodára. Géppisztolyaik torkolattüzénél jól ki lehetett venni az arcvonásaikat. Olyan közel voltak, hogy jóformán látni lehetett a szemük fehérjét. Fölemeltem a géppisztolyomat, megtámasztottam a fa törzséhez és céloztam. Meg akartam húzni a ravaszt, de nem tudtam. Tudtam, hogy lövik a Skodát, és hogy meg tudnám menteni Jancsi életét, de egyszerűen képtelen voltam meghúzni azt az átkozott ravaszt! Megnéztem a biztonsági zárat. Ki volt kapcsolva, tehát a fegyver használható volt.

Volt bennem valami, valami gyűlölnivaló, szörnyű gyengeség, ami lehetetlenné tette, hogy a barátomat megvédjem, hogy megállítsam ezeket a bestiákat. Az egész egyetlen, szörnyű pillanat alatt játszódott le. Ez volt az a pillanat, amikor az ember felfedez magában valamit, az a pillanat, amelyre egész életében szégyenkezve gondol vissza az ember. Amely évtizedekkel később is lelkiismeretfurdalást okoz, amelyet csak álmában tehet jóvá az ember. Olyan álmokban, ahol férfi módjára viselkedünk, s azt tesszük, ami becsületes és bátor emberekhez illik – s melyekből kimerülten és átizzadtam ébredünk, hogy a valóság hideg zuhanyként józanítson ki, hogy mindez csak álom volt, s a pillanat, amikor azt a ravaszt meg kellett volna húzni, régen elmúlt és soha nem tér vissza.

Hirtelen a gyilkosok észrevettek és golyóik jégeső módjára verték a kövezetet fedezékem körül. Ahogy a golyók a macskakövekre csapódtak, kis füstfelhők képződtek fölöttük. A félelem elszorította a torkomat, agyam megbénult. Szinte kívülről figyeltem testem mozgását, amint az átrepült a magas vaskerítésen – csizmástól, géppisztolyostól — és lebukott a kerítés tégla lábazata mögé. Ilyen magasra még talán versenyen sem ugrottam soha. Kilestem a téglasor mögül s láttam, hogy az ávósok kézigránátokat dobálnak a bejáratra. Valahányszor kihúzták a gránát biztosítékját, a gyújtószikra fénye alulról megvilágította arcukat. Gyűlölettől eltorzult arcuk már nem is emberi, inkább sátáni indulatokról tanuskodott.

Egy örökkévalóságnek tűnő idő után a Pobjeda elhajtott. Én még mindig teljes testemben reszkettem. Közben az épületekben alvó diákok is felébredtek és egymás után világosodtak meg az ablakok. Hirtelen óriási zajt hallottam: mintha bádog szemeteskannák százai gurulnának felém. Ahogy átmásztam a kerítésen, láttam, hogy egy sor tank közeledett felém a kémia tanszék felől. A föld rengett alattuk. Az első tank előtt egy tiszt közeledett, s torkaszakadtából kiabált: „Állj vagy lövünk!” Fogalmam sem volt, kinek szólt a felszólítás, de megkönnyebbülve konstatáltam, hogy magyarul kiabál, tehát a mi tankjaink voltak. Két katona rohant felém, megfogtak és közölték velem, hogy le vagyok tartóztatva. Mikor elmagyaráztam nekik, ki vagyok, szabadon engedtek.

A katonák körülvették a Skodát, de én nem akartam látni. Inkább bevittem a nyugtatót Pistának. Irodájának ajtaja nyitva volt, ő éppen valami írással volt elfoglalva. Mikor átadtam a nyugtatót, hosszan rám nézett, majd lassan mondta: „Engem akartak elintézni! Jancsi helyettem halt meg. Nekem kellett volna az autóban lennem!” Nem válaszoltam, de tudtam, hogy Jancsi azért halt meg, mert képtelen voltam embert ölni. Pista ideadta a meghatalmazást, hogy Bécsből hozzak a Péterfy Sándor utcai kórház számára vért. Szeme véraláfutásos volt, keze remegett, látszott rajta, mennyire megviselte az ávós támadás híre. Kati igyekezett rávenni, hogy vegye be a nyugtatót.

Úgy éreztem, el kell búcsúznom Jancsitól, mielőtt elindulunk. Az aulában volt kiterítve. Arca kisimult, nyugodt volt. Az elkerülhetetlem pillanat, amiről annyit beszélt, ami minden hős életében megjelenik, elérkezett számára. Ez a magas, szőke szegedi sváb gyerek jól játszotta a ráosztott szerepet. Kék szemei örökre lezárultak. Többé nem fog velem őrjáratra menni, nem fog többet egy jobb társadalom szükségességéről vitázni. Az ő szerepének vége, de a drámának folytatódnia kell.

Menyasszonya, Gabi még nem tudta, mi történt. Jobb is, hogy nem látta ilyen állapotban. Huszonhét lőtt sebet számoltunk meg testén. Majoross Imre szerint az ávósok már a Honvédelmi Minisztérium óta követték őket.

Nekiálltunk, hogy Jancsinak ravatalt készítsünk. November 2-án, pénteken reggel hét óra lehetett, amikor bevittünk egy hosszú asztalt az aulába, ahol a Forradalom elkezdődött. Itt hallottam először Jancsi hangját, amint követelte, hogy hagyják beszélni a MEFESZ szegedi küldöttét. Azt a percet soha nem fogom elfelejteni. Eszembe jutott a dermedt csend, a bennünk ülő félelem, a DISZ pingvinek arroganciája, s a magányos kiáltás, ami mindent megváltoztatott, a remegő hang, amely ki merte mondani: „Hagyják beszélni!”

Ahogy vittük a rögtönzött ravatalra, Jancsi közel kétméteres teste már merev volt, de én még mindig nem tudtam, nem akartam elfogadni, hogy meghalt. Imre és Gyurka fogták vállnál, Varga Sándor és én lábnál. Ahogy vittük, egyik óriási cipője leesett a lábáról. Megpróbáltam visszatenni, de a láb merev volt, a cipő sehogyan sem akart megmaradni. Most már minden tagadásom hiábavaló volt; szembe kellett néznem a valósággal, hogy Jancsi valóban nem él.

Kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, hogy a cipőt visszategyem Jancsi lábára. Valahogy az volt az érzésem, hogy ha ez sikerülne, akkor minden rendbe jönne. Ha vissza tudnám tenni a cipőjét, a teste nem lenne olyan merev, akkor felülne és elmesélné, hogyan zajlott a tárgyalás a minisztériumban, s főleg elmondaná, hogy van remény, hogy nincs minden veszve. De a láb túl merev volt, a cipő nem ment rá és a hatalmas nemzetiszínű zászló alatt, ami az egész ravatalt befedte, Jancsi merev lábán csak egy szakadt zokni volt.

Biztosan dideregtem, mert Gyurka elhozta a fekete tiszti esőköpenyt, amit a MEFESZ irodában hagytam és rám terítette. Kábultságomból akkor ocsúdtam fel, amikor megrázott és megkérdezte, megvan-e a meghatalmazásom. Aztán átkarolt és a teherautóhoz vezetett.

A fővárosból az ÁVH és az oroszok eltűntek, a sztrájk véget ért. Az emberek hozzáláttak a romok eltakarításához, hétfőre készen álltak a munka felvételére. Az utcákat fegyveres szabadságharcos járőrök ellenőrizték és irányították a falvakból érkező élelmiszerszállítmányok elosztását. A felszabadult főváros utcáin megjelentek a szabad sajtó termékei, a szabadság és demokrácia tavaszának első fecskéi. Mégsem tudtam mindennek maradéktalamul örülni. Bár szívem mélyén tudtam, hogy Jancsi halála nem volt hiábavaló, nehezen tudtam ezt magammal elhitetni.

Gyurka mindent elkövetett, hogy felvidítson. Bekapcsolta a rádiót, ahol bemondták, hogy a Szovjetunió hajlandó kivonni csapatait az országból. Emiatt az ENSZ biztonsági tanácsa hétfőre, 5-ére halasztotta a magyar kérdés megvitatását.

„Látod, minden jó irányban halad, az oroszok kimennek” – mondta.

Mikor látta, hogy – szokásommal ellentétben – szótlan vagyok, másra terelte a szót. Azt mondta, hogy ő sem tudna emberre lőni, mi több, háborúban a katonák 90 százaléka csak a levegőbe lő. Minél tőbbet beszélt, annál biztosabb voltam, hogy ha ő lett volna a helyemben, Jancsi most is élne és az ávós gyilkosok nem árthatnának tőbbet senkinek. Idővel abbahagyta a beszélgetést és azt ajánlotta, hogy nézzem át az ügynök-dossziékat, amelyeket az ÁVH székházból hoztam.

Az albumok abc-rendbe szedve tartalmazták az ügynökök adatait. Találomra felvettem egyet, amelyik C-től F-ig szerepeltek az ÁVH besúgói. Két-háromszáz fénykép volt benne, alattuk az ügynök személyes adatai, valamint az általa szolgáltatott jelentések kategóriái. Néhány név alá volt húzva, s olyan bejegyzésekkel tarkítva, mint „hamis tanuzásra alkalmas”. Volt közöttük homoszexuális, osztályidegen, alkoholisták, hazárdjátékosok, korábbi nyilasok, de meglepően sokan olyanok, akikre semmilyen kompromittáló adat nem állt rendelkezésre, akik talán gyengeségből vagy félelemből kooperáltak a hatalommal. Gyorsan végigmentem a névsoron és megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy nem találtam köztük barátok vagy ismerősök neveit. Utólag szégyelltem magam, hogy ilyet egyáltalán feltételeztem.

Olvasás közben félfüllel hallottam, amint a Szabad Európa rádió bemondta, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéből Kós Pétert, Magyarország ENSZ képviselőjét, akiről kiderült, hogy szovjet állampolgár és igazi neve Konduktorov. Azt is jelentették, hogy Nagy Imre felkérte az ENSZ-t és a nagyhatalmakat, hogy garantálják Magyarország semlegességét. Ennek a hírnek Gyurka nagyon megörült.

„Ezen a jogcímen segítette meg az ENSZ Dél-Koreát” – magyarázta. „ Ez lesz a biztosítékunk az újabb szovjet támadás ellen”

Alig hogy befejezte, az úton szovjet harckocsikat pillantottunk meg. Megálltunk. A szovjetek mellett tolmácsként működő ávós tiszt hosszasan tanulmányozta a nyílt parancsot, amelyet Kopácsi Sándor budapesti rendőrkapitány állított ki. Talán nem volt tisztában azzal, hogy Kopácsi már a forradalom oldalára állt, mert tovább engedett azzal, hogy nem biztos, hogy a következő ellenőrző ponton, Budaőrsön is át fognak engedni.

Igaza lett. Budaőrsön szintén szovjet-ávós ellenőrzés volt. Amerre néztünk, mindenütt szovjet tankok voltak az úton és az út mellett. Az ávósok úgy legyeskedtek a szovjet tisztek körül, mint kutyák a gazdájuk mellett. Egyikük, aki a papírjainkat ellenőrizte, különösen igyekezett szovjet gazdájának kedvében járni, s csevegni próbált vele. Az csak köpött egyet és nem válaszolt. A többieknél idősebbnek látszott; lehet, hogy az ávós igyekezete saját árulóikat juttatta eszébe, akik a németek oldalára álltak a világháború alatt.

Annyira elfogott az undor, hogy a félelmemet is elfelejtettem. Nem úgy Gyurka. Mikor végre tovább engedtek, láttam, hogy égő cigarettával a szájában elővett egy másikat és megpróbált rágyujtani. Ez lehetett az egyetlen alkalom azon a borongós pénteken, hogy elnevettem magam.

Az országút üres volt. Már Tatabányánál jártunk, amikor szembetalálkoztunk egy autóbusszal. Megálltunk és szóba elegyedtünk velük. Győrből jöttek, az ottani forradalmi tanácstól, Nagy Imréhez igyekeztek. Meglepte őket, amikor mondtuk, hogy két szovjet gyűrűn kell keresztülmenniük Pestig. Rövid tanakodás után elhatározták, hogy a várható nehézségek ellenére folytatják útjukat.

Győr előtt újabb igazoltatás következett, ezúttal magyar szabadságharcosok ellenőrizték az utat. Nemzetiszínű karszalagom, nemzetőr igazolványom és Kopácsi és Marián által kiállított nyílt parancsom felkeltette érdeklődésüket. Mi lehettünk az elsők, akik egyenesen Budapestről érkeztek. Részletesen beszámoltunk nekik mindenről ami az utóbbi napokban történt. Azt tanácsolták, hogy jelentkezzünk a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökénél, Szigethy Attilánál.

Dél lehetett, amikor beértünk a győri városháza elé. A téren rengeteg autó, köztük számos külföldi rendszámú. Az épületben nagy sürgés-forgás képe fogadott minket. A zsúfolt folyosókon nyugati hírügynökségek riporterei, delegációk és kiváncsi városiak között kellett elhaladnunk Szigethy irodája felé.

A zsúfolt helyiségben egy hosszú asztal volt, rajta számtalan üres kávéscsésze és tele hamutartó. A tömegben nem volt nehéz felismerni Szigethy Attilát. Akár csak Marián a Műegyetemen, itt is ő volt a központ, aki körül ott keringett a delegátusok, küldöncök, asszisztensek hada. Fejjel kimagaslott a körülötte állók közül, egész lénye nyugalmat, higgadtságot árasztott.

Miután bemutatkoztunk, a belső irodahelyiségbe vezetett, ahol átnézte papírjainkat, feljegyezte nevünket és kikérdezett a budapesti helyzetről. Főleg a szovjet útzárak iránt érdeklődött, a látott tankok számáról és típusáról kérdezett. Érdekelte, hogy régi típusu tankokat láttunk-e, amilyenek a Magyarországon állomásozó csapatoknál voltak, vagy újabbakat, amiket esetleg az utóbbi napokban hoztak be a határon. Elmondtuk, amit láttunk, hogy a tankok között voltak feltünően tiszták és újabb típusuak is a régiek mellett. Egy darab papírra leírta a telefonszámát és kért, hogy Bécsből hazajövet megint jelentkezzünk nála.

Győrt elhagyva elővettem az ávós központból elhozott kék albumot, amelyben egy brit katonai attasé adatai voltak. Az illető 1949-ben került Budapestre és közben számos alkalommal utazott külföldre. Beszervezése egy arisztokrata útján történt. Az attasé sznobságának hízelgett az előkelő barátság. Kezdetben ártatlan tarokkpartikra korlátozódott a kapcsolatuk, később az arisztokrata beszélgetés közben elejtette, hogy elvesztette kedves svájci karóráját, s Magyarországon lehetetlen hasonlóhoz hozzájutni. Az attasé felajánlotta, hogy következő külföldi útján beszerzi neki a kívánt órát. Az ügynök diszkréten a diplomata zsebébe csúsztatott egy borítékot az óra áranak kétszeresével.

Néhány hónappal később egy másik kártyapartner (szintén ávós ügynök) már két órát kért, egyet magának, egyet a feleségének. Az órák és a borítékok fényképei ott sorakoztak az albumban a szöveg mellett.

A szöveg szerint 1951-re már nagy tételekben szállította az órákat a diplomata, s többet keresett rajtuk, mint a fizetése. Ekkor egy új kártyapartner jelent meg, aki fínoman tudtára adta, hogy a hatóságok előtt nem maradt titokban csempészeti tevékenysége. A kártyatársaság felbomlott. Az ÁVH tovább figyelte az őrnagyot, hogy jelenti-e az esetet feletteseinek, vagy valami végzetes elhatározásra jut. A megfigyelők nem észleltek semmi különöset viselkedésén némi depresszió és fokozott alkoholfogyasztáson kívül.

1952-ben eredeti kártyapartnere rábeszélte, hogy szobalányként alkalmazza unokahúgát. Az őrnagynak nem voltak többé illúziói, de elfogadta az ajánlatot és belekeveredett egy, az ÁVH által alaposan dokumentált szerelmi viszonyba az illetővel, akinek bőven nyílt alkalma átnézni és lefényképezni az attasé íróasztalán található iratokat.

1956-ra már nem volt szükség további színjátékra. Az ’arisztokrata’ eltünt a színről, az „unokahúg” pedig nyíltan zsarolta az őrnagyot kémfeladatainak végrehajtására. Az őrnagy mély depresszióba süllyedt, erősen inni kezdett és öngyilkossággal fenyegetőzött. Valahányszor közel járt az idegösszeroppanáshoz, néhány hétre békén hagyták. A bejegyzések kezdtek egy pszichiáter jelentéseire hasonlítani. Az ÁVH állandóan figyelte az őrnagy lelkiállapotát és mérlegelte az esetleges öngyilkosság következményeit az általa szolgáltatott információk értékével szemben. Az utolsó bejegyzés szerint állapota annyira aggasztó volt, hogy a „cselédlányt” utasították, hogy személyesen gyógykezelje.

Hirtelen fékezésre lettem figyelmes. Két rendőr integetett az út közepéről. Egyenruhájuk gyűrött volt és nem is nagyon illett rájuk, ők maguk kissé elbizonytalanodottnak látszottak. Mikor megtudták, hova megyünk, elmondták, hogy Budapestről indultak és Mosonmagyaróvárra igyekeznek rokonaikhoz. Gyuri intett nekik, hogy ugorjanak föl hátulra és máris mentünk tovább.

Magyaróvár határában az útzárnál rendkívül ideges felkelők igazoltattak. Megtudtuk tőlük, hogy napokkal korábban az ávós határőrök a békés tűntetők közé lőttek, s a vérengzésnek több mint száz halálos áldozata volt, köztük asszonyok és gyermekek. Elvezettek a Mezőgazdasági Főiskolához, ahol a halottak voltak kiterítve. Gyurka és én bementünk, a két rendőr a teherautó platóján maradt. Szívszorító látvány volt a golyók és kézigránátok okozta sebeket látni a halottakon. A helyi Forradalmi Bizottság feje, egy bajuszos professzor volt. Szemei véraláfutásosak voltak, nikotintól barna ujjai reszkettek a felindultságtól. Elmondtuk neki, mi járatban vagyunk, de talán nem is hallotta, egyre az ávós gyilkosokról beszélt, akik elmenekültek a tömeg haragja elől. Amikor tovább mentünk, a magyaróvári szabadságharcosok felírták teherautónk rendszámát és az utasok létszámát.

Késő délután érkeztünk Hegyeshalomra. A magyar oldalt nem őrizte senki, a vámépület üres volt. A határ túloldalán az osztrák határőröknek megmutattam a megbízólevelemet. A csendőr szalutált, majd tolmácsot hívatott és felhívta a felettesét. Kiderült, hogy az osztrákok határzárt rendeltek el, de a Vöröskereszt értesítette őket jövetelünkről. Rövidesen megjelent egy tiszt és kiadott egy ideiglenes beutazási engedélyt, valamint egy térképet, amelyen megjelölte a kórházat, ahol a vért átvehetjük.

Ausztriába belépve furcsa érzés fogott el. Idegen országban vagyok. Életemben először elhagytam szülőhazámat, ha csak néhány órára is.

Ahogy elhagytuk a határállomást, szokatlan látvány tárult elénk. Emberek és járművek százai nyüzsögtek a lezárt határ közelében. Olyan volt az egész, mint egy hetivásár. Teherautók, autók, buszok álltak nemcsak az út szélén, de az útmenti szántóföldeken is. Körülöttük emberek: cserkészek, papok, apácák, riporterek, mentősök és kiváncsiskodók az élelemmel és gyógyszerrel megrakott teherautók között.

Mikor megtudták, hogy Budapestről jövünk, úgy körülvettek, hogy mozdulni sem tudtunk. Naranccsal és csokoládéval akarták megrakni a teherautónkat, egy csoport holland diák pedig velünk akart jönni, hogy segítsenek megvédeni Budapestet. Nem tudták megérteni, hogy ez a mi harcunk, amit csak mi vívhatunk meg. Nem értették, hogy ebben nem segíthetnek nekünk mások.

Egy erdésznek kinéző cifra tiroli kalapos nagydarab, pocakos ember kokárdámra mutogatva valami olyasmit ismételt, hogy „Geschenk”. Értetlenül néztem rá, mire ő lecsavart egyet a vadászkabátját díszítő kézzel faragott csontgombok közül és a kezembe nyomta. Most már megértettem, s átnyujtottam neki a kokárdát. Hirtelen csend támadt a tömegben, amint a meghatott osztrák tiszteletteljes mozdulattal mellére tűzte a magyar trikolort.

Eltartott egy ideig, míg megtaláltuk a kórházat. Ott már vártak ránk és érkezésünkkor megállt minden más aktivitás. Orvosok, ápolónők, liftkezelők, még járóbetegek is segítettek megrakni a teherautót, amit nagy tömeg vett körül. Idegenek veregették vállunkat, öleltek, bíztattak. Már nem éreztem magam idegen földön; otthon éreztem magam barátok, rokonok között.

Mikor a határra érkeztünk, megint körülvettek az emberek. A maradék rakterületet megrakták mindenféle gyümölcssel, amit addig ritkán vagy sohasem láttam. Csokoládét, cukorkát, mindenféle konzervet halmoztak a platóra, amíg úgy nézett ki a teherautónk, mint egy mozgó csemegebolt. Induláskor odajött egy Time magazin riporter s megkért, vigyük el Budapestre. Vele együtt indultunk el a tömeg lelkes búcsúztatása mellett. Lassan eltüntek a lobogó zsebkendők, a határon a tiszt feszes vigyázzban tisztelgett, amint átrobogtunk Magyarországra. Hazaérkeztünk.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents