Rólunk, magyarokról úgy tartják, hogy nehéz nyelvűek vagyunk. És mi
tagadás, van is ebben valami. Mert hogyan magyarázzam meg egy idegennek, hogy jó nő is lehet rossz nő (hajaj!), és épp így a csinos is csintalan? Hogyan magyarázzam meg neki, hogy ha egy nő hímez, az nem egészen ugyanaz, mintha egy hím nőzik? És ha hímez-hámoz, akkor nem lószerszámot díszít, hanem habozik? És ha habozik, attól még nem szappan, mert az meg habzik? Hogyan magyarázzam meg neki, hogy még a jérce is baromfi, nem pedig baromlány? És hogy a fiatal hiába nőnemű, akkor sem lesz lányatal?

Hogyan magyarázzam meg, hogy a kisasszonyfutball nem női foci, hanem
magyar? Hogy a kisembereknek nem a kisasszonyok a feleségei? Továbbá, hogy a kisember sosem jár nagy bottal, csak ha két szóba írják? Hogy
magyarázzam meg, hogy a nőm nem a nejem, de a nejem az a nőm? Hogy a fiam nem a fiúm, a fiacskám viszont a feleségem? Hogy a kisanyám nem a
nagyanyám lánya, de még kevésbé kismama? Hogy az öregem a barátom, ha
hozzá beszélek, ezzel szemben az apám, ha róla beszélek? Na szóval
csakugyan nehéz nyelvűek vagyunk, mi magyarok. Van úgy persze, hogy a
nyelvünk könnyed és fürge, ilyenkor viszont nem beszélünk.