Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent
a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek
Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt.
Errea jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s
a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterem-be,
ahol várja őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már,
akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában
meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal.
Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a menny-ország népe azon a
karácsonykor. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus
intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a
maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s a
szorgos angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok
között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiába-való, de mindig beteljesülő
imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így
ünnepelnek odafönn karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja ezt
mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönn az égben.
Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a
menny-ország lakóit s tudatták velök, hogy Jézus Úr parancsára ebben az
évben magyar karácsony lesz odafönn.

Ilyesmi még nem történ amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára
tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike maroknyi nemzetet
tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. DE Jézus Úr így látta illőnek és
helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalenn a földön ma este a karácsonyi
harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt
odafönn, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy
megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a
nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből
aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen
felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani kezdtek.
Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták
a nyílást és a kinn várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak,
melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem.
Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől,
hogy szégyenében nyomban elszaladt s elrejtőzött a karácsonyfa lehajtó
ágai alá!

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette fel a csengőt s
megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk s a nép
betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört
hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik
utoljára vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a
megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadta
a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a Magyar Karácsonyfán!

Elsőnek ősz István király lépett a fához s néma méltósággal
gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai,
Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú sorban. "Pro
libertate", suttogta a Nagyságos Fejedelem s Petőfi Sándor keze
reszketett amikor kinyúl a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé.
S rendre kigyúlt az egész magyar történelem s ott ragyogott pazar
fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már
minden gyertya égett a karácsonyfán, előrelépett öreg Csikay Gyuri, esett
vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét s
felsírt a húrokon a magyar "Mennyből az angyal." De olyan szépen, olyan
szívfájdítóan, hogy még az Új Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme
s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a
mennyei padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint s rangsor szerint István király
lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi
magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd
földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós
bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor
lángoló szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak
szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek

már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került míg a mennyeknek minden lakója odajárul-hatott a
karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imád-ságot nem
kapott, amióta a világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta
csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit s míg a sok nép vonulni
kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban
hozzáfogtak hogy batyuba kössék a sok égi kincset s alászáll-janak vele
kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar
karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó
ajándékot is s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor Úr Jézus szeme
hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai
között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka aki elejtette az
aranycsengőt kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus
félrehajtotta az ágakat s kézenfogva elővezette onnan a szeplős kicsike
angyalt. "Hát te minek bújtál oda?" kérdezte tőle, mosolyogva. "Restellem
magamat" vallotta be a szeplős, "elejtettem volt azt a csengőt, lássa".
"Oh, hát te voltál az!" nevetett az Úr. "Ne búsulj semmit, meg-történik az
ilyesmi mással is. De téged nem láttalak eddig. Mi a neved? Honnan jöttél
s mikor?" "Katinka a nevem s Budapestről jöttem" felelte a vézna, szeplős
kicsi angyal, "November negyedikén, Uram!"

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi
magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték s valamennyinek könnyes volt
a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csöndet. "Isten hozott,
Katika," mondta jóságosan s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke
fejet, "aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieid-nek?"
"Küldtem, Uram." Felelte Katika s elpirult a szeplői alatt. "Aztán mit
küldtél?" kíváncsiskodott az Úr Jézus, "Szép ünnepi imádságot szüleidnek,
kis testvérkéidnek?" A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. "Nem
imádságot küldtem" vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon
elcsodálkozott. "Nem-é? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?" "Kenyeret,"
felelte szepegve Katika, "szép, fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem
amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is." " tette hozzá
bizalmasan, "S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér
kenyér, régóta már."

Mély döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek.
Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes
imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kicsi lányt. "Jól
tetted, Katika!", mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó
könnycseppet a szeméből, "sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt
adtam egyszer az én népemben, amikor lenn jártam a Földön. Kenyeret."

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg mamából kitört az
elfojtott zokogás. Katinka kitépte magát az Úr Jézus karjaiból,
odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. "Ne sírj,
mama," kiáltotta hangos csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte
az egész mennyországot, "anyuék nem éheznek többet odalent! A mennyei
kenyér amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!"

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem:
nyáriasan kisütött a nap Magyarország fölött!!!"

Discussion/Fórum