II. rész: A bemutatkozás

A Vörös Hadsereg megérkezése

Néhány hónappal azután, hogy a Vörös Hadsereg magyar területre lépett, de még

nem foglalta el az egész országot, Nagy Ferenc, az ország későbbi

miniszterelnöke a nagy kelet-magyarországi városba, Debrecenbe utazott. Ebben a

történelmi hagyományokban gazdag, öntudatos polgárság és parasztság vezetése

alatt álló városban alakították meg ugyanis az új, ideiglenes kormányt, s ide

várták Magyarország szovjet főparancsnokát, Vorosilov marsallt. Nagy Ferenc, a

polgári-paraszti Kisgazda Párt egyik legfőbb személyisége, még a marsall

megérkezése előtt a szovjet követtel, Puskinnal folytatott diskurzust az

általános helyzetről. A tolmács Grigorjev követségi tanácsos volt, aki majdnem

tökéletesen beszélt magyarul. Mikor az orosz diplomata és a magyar politikus,

Puskin és Nagy tanácskozása véget ért, Nagy Ferenc és Grigorjev elmenőben még

néhány szót váltott egymással. Nagy Ferenc nem titkolta keserűségét afelett,

hogy a Vörös Hadsereg nehezíti az ország élelmezését, sokat rekvirál, s különben

is zabolátlan. Megemlítette, hogy éppen az ő szállása előtt, garázdálkodó

szovjet katonák kirabolták a debreceni kormány pénzügyminiszterének a

fivérét.[1] Grigorjev magyarázkodott, hogy nagyon nehéz rendet tartani, ámbár a

Vörös Hadsereg vezetősége igen szigorúan bünteti a fosztogatást. „Éppen a minap

— mondotta — a színházépületben nyílt tárgyalást tartottunk s egy szovjet

katonát halálra ítéltünk.” Aztán hozzátette: „De nem foglalkozhatunk minden

egyes esettel.”

„Minden egyes esettel” — mondta Grigorjev, a baj csak az volt, hogy az „egyes

esetek” hónapok óta és még hónapok múlva is állandóan ismétlődtek, általános

jelenséggé váltak s egy egész ország társadalmát tartósan és szűnni nem akaró

módon rettegésbe kergették. A szovjet katonák atrocitásai bizonyos határon túl

már nem voltak magyarázhatók és menthetők a hadicselekmények által teremtett

rendkívüli állapotokkal vagy az ide-oda hullámzó front katonai követelményeivel

és következményeivel. Az „egyes esetek’ nem kímélték meg az ország egyetlen

vidékét s egyetlen társadalmi rétegét sem, s összességükben olyan képet adtak a

felszabadítás jelszavával érkező oroszokról, hogy 1944 ősze-tele és az 1945-ös

esztendő a magyar nép életének legrettenetesebb élménye lett, olyan élmény,

amelyet a koronatanú, amíg él, nem tud elfelejteni.

Ha a leendő új magyar miniszterelnök Debrecenben megemlítette a szovjet

követségi tanácsosnak, hogy szovjet katonák előző nap kifosztották a

pénzügyminiszter fivérét, másnap már elmondhatta volna azt is, hogy ugyancsak a

Vörös Hadsereg tagjai inzultálták, megverték és kirabolták a neves magyar írót,

Zilahy Lajost, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság kiszemelt elnökét, aki azért

jött Debrecenbe, hogy részt vegyen Vorosilov marsall ünnepélyes fogadásán az

„Arany Bika” pompás szállodájának dísztermében. Az órájától s pénzétől

megfosztott, sápadtan remegő, csapzott hajú írót a Bocskay diákszálló lakói

szedték ki az ittas oroszok kezéből.

Ha ilyen atrocitások nem kímélték meg az új rezsim prominens személyiségeit,

mégkevésbé menekült meg az egyszerű ember, a kisember.

A szovjet katonák viselkedésének két reális oka lehetett. Az egyik, hogy a

hadsereg élelmezése nem volt kielégítő s így úton-útfélen rekvirált. A másik,

hogy támadó lendületének biztosítása végett a hadvezetőség többnyire

engedélyezte a szabadrablást s ezért „egyes esetektől” eltekintve nem is

büntethette a tömeges atrocitásokat. De a szovjet haderőt váró és átélő magyar

embernek mindegy volt, mi okozta a jelenséget, az ő szemében a tények

számítottak s ezek a tények nem voltak hízelgők egy olyan birodalomra, amely

először mutatta be katonáit a magyar népnek.

A magyar paraszt azt látta, hogy a teherautóval érkező szovjet katonák lelövik a

mezőn legelésző marhát vagy a disznót, hogy első útjuk a borospincébe vezet,

hogy részegen is megtalálják a magtárba vezető utat s ami mozdítható van a

gazdaságban, azt teherautóra rakják és elviszik. A magyar paraszt ezekben a

hónapokban elveszítette állatállományát, vetőmagkészletét, egy életen át

gyűjtött, kuporgatott pénzét, bútorát, fehérneműjét. És sok paraszt elvesztette

— életét is. Életét, mert védte családját, feleségét, lányát a szovjet katonák

megbecstelenítésétől.

Ez volt az akkori Magyarország népének legmegrázóbb és az oroszokkal szembeni

politikai érzületét egy egész életre megszabó, kitörölhetetlen, kollektív

élménye. Ahogy a Vörös Hadsereg közelgett, futótűzként terjedt el a hír, hogy

válogatás nélkül erőszakolják meg a serdületlen lányokat és a nagyanya-korban

lévő asszonyokat. A hadsereg megérkezése aztán a legvadabbnak tűnő rémhírt is

szomorúan igazolta. A falvakban, városokban a nők elrejtőztek, az erdőkbe,

pincékbe menekültek. A rettegés leleményessé tette az embereket. Nők rongyos

férfiruhába öltöztek s bepiszkították, vagy elmebetegnek tettették magukat,

tudván, hogy az ilyenektől irtózik az orosz katona. Mások sebtapaszokat

ragasztottak arcukra s igyekeztek visszataszítóan hatni, s végső fegyverként azt

magyarázták a rájuk rohanó katonának, hogy súlyos nemibajuk van, fertőző

betegek. Mindez azonban csak kis hányadát mentette meg a női társadalomnak,

amely az oroszok bejövetelének — megszállás vagy felszabadítás, kinek-kinek a

politikai meggyőződése szerint — legszerencsétlenebb áldozata lett. Egy kis

mezőváros statisztikája a következő volt: a lakosság létszáma 6000 fő; orosz

katonák megbecstelenítettek 1640 nőt, a lakosság 27 százalékát. Az áldozatok

között egészen kiskorú, tíz év alatti gyermekek is voltak. A szerencsétlen nők

88 százaléka súlyos nemi betegséget kapott.[2] Orvosi kezelésre sokszor nem is

kerülhetett sor, részben, mert sok áldozat szemérmességből és szégyenből

eltitkolta, ami vele történt, részben, mert nem volt elegendő gyógyszer s az

orvosok sem győzték a számtalan eset gyógyítását. Egy dunántúli közepes város,

Pápa adatai ezekből a hónapokból: az Irgalmasok kórházában több mint 1000 nőt

kezeltek, közülük kereken nyolcszázat ázsiai szifilisszel.

Az asszonyokat védő parasztokat, munkásokat vagy polgárokat sok esetben az

oroszok ott a helyszínen agyonlőtték, a szerencsétlen asszonyok közül pedig

sokan megőrültek vagy öngyilkosok lettek, öngyilkosságot követett el sok férj,

apa és fiú is. A női társadalom e kollektív megalázása és gyötrelme késztette

arra Mindszenty József veszprémi püspököt, a későbbi prímást, hogy amikor a

hitleri fogságból szabadulva 1945 tavaszán Sopronból gyalogszerrel igyekezett

székhelyére s a pápai polgármester azt ajánlotta, kérjen szekeret vagy autót a

helybeli orosz parancsnoktól, ez késztette arra, hogy így válaszoljon:

— A veszprémi püspök nem kérhet autót szovjet parancsnoktól anélkül, hogy a

magyar női társadalom előtt ne kellene szégyenkeznie.[3]

Ugyanakkor kiderült, hogy az előreözönlő Vörös Hadseregnek nemcsak a női

társadalom esett áldozatul, hanem a férfitársadalom egy része is. Hírhedtté

váltak az országban a szovjet női katonák, akik férfiakat erőszakoltak meg. A

nagy alföldi város, Kecskemét közelében a hadvezetőség üdülőhelyet állított fel

sebesült vagy gyengélkedő női katonáknak. Ezek éjszakánként csapatostul

végigjárták a környező helységeket, fiatal férfiakat raboltak, az

üdülőközpontban fogva tartották őket s géppisztollyal kényszerítették arra, hogy

pásztorórát töltsenek velük éjjel-nappal.[4] Volt eset, hogy amikor a férfi már

a végelgyengülés határán járt, a szovjet nők fegyverrel parancsoltak rá a

helység orvosára, adjon erősítő injekciót a szerencsétlennek.

A női katonák excesszusai nem csupán erre a területre korlátozódtak. Másképp is

megbotránkozást keltettek. Veszprémben például női osztagok fosztották ki a

székesegyházat, a szétvagdosott miseruhákból öltözéket készíttettek maguknak s

mohón raboltak el mindent, különösen textíliákat. A templomok kirablása is

eléggé gyakori jelenség volt, többnyire összekötve nők megbecstelenítésével; az

asszonyok és lányok ugyanis sok helyen a templomba menekültek, abban a hitben,

hogy az istenháza megszentségtelenítésétől talán visszariadnak a katonák. De sok

Az első tapasztalatok

helyütt, ahol a pap védte a híveket, a szovjet katonák egyszerűen meggyilkolták

magát a papot. A Somogy megyei Iszkázon a templom kifosztása után felöltöztek a

miseruhákba, lóháton így nyargalták végig a falut, gúnyt űztek a vallásból s jót

mulattak a megbotránkozott lakosság rémületén. Egy másik somogyi faluban a

jegyző feleségét gyors egymásutánban 17 orosz katona erőszakolta meg, a felesége

védelmére siető férjet „háborús bűnösség” címén elhurcolták, a házaspár

kilencéves fiát pedig, aki kétségbeesetten sikoltozva hívott segítséget, ott a

helyszínen agyonlőtték.[5]

A városok és falvak férfilakosságát állandóan fenyegette a Vörös Hadsereg egy

félelmetes intézménye: a deportálás. Budapest népe, mihelyt a Vörös Hadsereg

megérkezett, megismerkedett a „malinka robot” kifejezéssel. Malinka robot —

„kicsi robot”. Ha valamely hadifogoly-transzport létszáma szerencsés szökések

révén csökkent, a járőrök egyszerűen a polgári lakosság köréből pótolták a

hiányzókat. A fővárosban s vidéki városokban is, aki férfit az utcán találtak,

beállították a sorba azzal, hogy „kis munkára” viszik, „kicsi robot”, aztán

mehetnek haza. Többnyire soha többé nem látták otthonukat. Emberek, akik soha

életükben nem forgattak fegyvert és nem voltak uniformisban, vagonok végtelen

sorába zsúfolva Szibériába kerültek. Nem ritka eset volt, hogy 8—9 éves gyerekek

is örökre eltűntek, ha vállalkozó kedvvel kimerészkedtek az utcára, hogy élelmet

vagy vizet hozzanak. Így árvult el, vagy bomlott fel ezer és ezer család akkor,

amikor a második világháború fegyverei már elhallgattak s Magyarországon is

megkötötték a fegyverszünetet. Többszázezerre tehető azok száma, akiket az

oroszok a Szovjetunióba hurcoltak kényszermunkára.[6] A Vörös Hadsereg által

okozott fájdalmakat budapesti követsége jelentése alapján a svájci

külügyminisztérium 1945 májusában egy kiadványban megörökítette.

Az első kép, melyet a „felszabadított” magyar nép a hatalmas birodalom, az

élenjáró szocializmus országáról alkotott, más tekintetben is abszolút negatív

volt. Nemcsak a rémület jelenetei ismétlődtek meg hónapról hónapra, hanem a

tragikomikus epizódok végtelen sora is kedvezőtlen színben tüntette fel a

Szovjetunióban érvényes rendszert. A zabráló szovjet katonák ugyanis a politikai

indoktrináció szellemében „burzsujnak” néztek mindenkit, a szegény munkást vagy

a parasztot is, ha például porcelán bögre volt a házában vagy fehér ágyneművel

rendelkezett. Így aztán az egész magyar népet burzsujnak tekintették, nem

akarták elhinni, hogy ha egy embernek karórája van, az valóban gyári munkás.

Mágikus erővel hatott rájuk minden, ami csillogó volt, akár egy réztrombita,

akár angol water-closet, mely utóbbinak a rendeltetésével nem mindig voltak

tisztában s gyakran mosdásra használták. Orosz csoportok különös kedvvel

vetették rá magukat a drogériákra, hogy a zsákmányolt desztillált alkoholt

felhörpintsék. Alkoholszenvedélyük alig ismert határt, nemegyszer előfordult,

hogy a felhasított boroshordókból kiömlő tócsába részegen belefulladtak.

Sokszor maguk a legmagasabb szovjet vezetők vagy katonatisztek is áldozatai

lettek a katonák atrocitásainak. Már több mint kilenc hónapja volt, hogy a Vörös

Hadsereg átlépte az ország határát és kerek négy hónapja, hogy elfoglalta

Budapestet, amikor a fővárosban megrendezték az első, háború utáni könyvnapokat.

A kommunista párt kiadója a Nemzeti Színház előtt állította fel sátrait s az új

kommunista főpolgármester, Vas Zoltán meginvitálta ide Puskint és Grigorjevet. A

Nagykörúton éppen szovjet katonák garázdálkodtak: fosztogattak a villamoson, az

utasoktól elszedték pénzüket, órájukat, majd leugrottak a robogó járműről. Egy

csoportnak feltűnt a Nemzeti Színház előtt összeverődött sokaság s abban a

hitben, hogy ezek könyvet vásárló burzsujok, elkezdték ürítgetni a körülállók

pénztárcáját. A kommunista polgármester tiltakozott, egy orosz katona erre

mellbe lökte. A szovjet követségi tanácsos is közbelépett, de a katonákat nem

hatotta meg, hogy oroszul szólt, egyikük nekiszegezte a revolverét és lelövéssel

fenyegette. Kerek félóráig tartott az incidens, míg sikerült előkeríteni egy

erős NKVD osztagot, hogy vessen véget a szabadrablásnak, amely a főváros kellős

közepén folyt, világos nappal.[7]

Még bizonytalanabbak voltak Budapest éjszakái, általános jelenség volt a

vetkőztetés. Orosz katonákkal az élen a fővárosi alvilág nyílt utcán elszedte a

járókelők ruháját, a házak lakói bezárkóztak s csukott ajtó mögött hallották az

éjszakai sikoltásokat, mert a vetkőztetés vége nemegyszer géppuska-kelepelés és

halál volt.

Az ország népe el volt foglalva a maga fájdalmával s már alig volt család,

amelyet ilyen vagy olyan formában ne érintett volna a Vörös Hadsereg

garázdálkodása. De mégis, az egész országot mélyen megrázta és megrendítette az,

ami az ország nyugati részének egyik legnevezetesebb városában, Győrben történt.

A nagy ipari város püspökét az egész lakosság, gyári munkások, polgárok, nem

katolikusok és zsidók is egyaránt bálványozták erős jelleme és igazságérzete

miatt. Apor Vilmos püspök az előző, német megszállás idején a püspöki palotában

menedéket nyújtott zsidóknak s beadványokkal igyekezett enyhíteni a győri

gettóba szorított zsidóság sorsán is. Egy alkalommal, belügyminiszteri

engedéllyel, személyesen akarta meglátogatni a gettó lakóit, hogy vigasztalja

őket. Két fiatal német tiszt azonban megtagadta tőle a belépést. A püspök erre

fennhangon üzenetet küldött Hitlernek s ezeket mondta a német tisztek előtt: „Az

isteni törvények a Führert is kötelezik. Eljön az idő, amikor majd a világ és az

Isten ítélőszéke előtt neki is felelnie kell tetteiért!”

Ilyen fából faragott ember volt Apor Vilmos. A Vörös Hadsereg 1945 húsvét előtt

érkezett meg Győrbe. Már nagyszerdán megjelentek az első szovjet katonák a

püspöki rezidenciában, fegyvert szegeztek a palota lakóinak, kiürítették

zsebeiket, a püspöktől is elvették zsebóráját. Ez volt az ouverture. Apor Vilmos

éjszaka is ébren maradt, hogy ha újabb látogatás érkeznék, megvédhesse a ház

lakóit. Mert a pincében nagyszámú asszony rejtőzött, hisz hónapok óta érkeztek a

hírek a szovjet katonák erőszakos cselekedeteiről. Nagycsütörtökön újabb szovjet

csoport tört be a házba, a püspököt is többször inzultálták. Nagypénteken Apor

Vilmos Zágon püspöki irodaigazgatót és egy másik papját elküldte a szovjet

parancsnokságra, hogy védelmet kérjen a rezidencia számára. Zágonnak a szovjet

parancsnok azt válaszolta, ilyen célra nincs embere, különben is a frontkatonák

azt tesznek, amit akarnak. Zágon ekkor előadta: Apor püspök maga tartotta vissza

városa elmenekülni akaró embereit és papjait, abban a feltételezésben, hogy a

szovjet katonákról szóló hírek valótlanok, ezért is kéri most a parancsnokot,

nyújtson védelmet.

Amikor Zágon visszaérkezett, a püspöki palotában már újabb, ittas szovjet

csoport hatolt be egy őrnagy vezetésével. Megszimatolták, hogy a rezidenciában

nők rejtőznek, s azt követelték, adjanak fiatal nőket, akiket igénybe akarnak

venni — „krumplit pucolni s egy kis házimunkát végezni’. A püspök határozott

nemmel válaszolt, de megígérte, hogy idősebb férfiakból és asszonyokból

csoportot szervez, amely elvégzi a burgonyahámozást és a szükséges házimunkát.

Az őrnagy azonban továbbra is követelte a fiatal nők kiszolgáltatását. Felhúzott

géppisztolyt szegezett a püspöknek, kényszerítene, hogy menjen le velük a

pincébe. A lépcső alján, a pinceajtó előtt állt a püspök, vele szemben az

őrnagy, aki rángatni kezdte a főpap nyakláncát. A magas termetű püspök ekkor

karon ragadta a nála is testesebb szovjet tisztet s felháborodástól diktált

erővel és lendülettel visszatolta, felfelé a lépcsőn. Ekkor azonban az

almáspincéből sikoltozás és segélykiáltás hangzott fel, mert az orosz katonák

rábukkantak egy csoport fiatal nőre és ráncigálták őket kifelé. Apor Vilmos

A Kommunista Párt bemutatkozása, a kommunista rendőrség

azonnal odarohant s „Ki innen, ki innen!” szavakkal, németül kiáltott rá az

oroszokra: „Hinaus, hinaus!” Abban a pillanatban vagy az őrnagy, vagy egyik

embere tüzet nyitott és három golyót eresztett a főpap testébe. Az egyik golyó

átlyukasztotta a reverendáját, a másik a homlokát horzsolta, a harmadik a

hasüregbe hatolt, a köldöke felett. Ez volt a halálos találat.[8] Maguk az

oroszok is megrémültek tettüktől s elhagyták a püspöki rezidenciát, önként

jelentkezett férfiak kis csoportja hordágyon vitte a sebesült püspököt a város

kórházába, végig a veszedelmes éjszakai utcákon. Orosz járőrök többször

felemelték a pokrócot, hogy meggyőződjenek, valóban beteget visznek-e? A püspök

ilyenkor bágyadt mozdulattal felemelte karját s megáldotta az orosz katonákat.

Nagypénteken, a böjt miatt nem evett, így az operációt azonnal megkezdhették.

Nagyszombaton eszméletén volt, húsvétvasárnap megáldozott s a gyóntató pappal

együtt mondotta a bűnvallomást, a Confiteort. A körülállók előtt hangosan

imádkozott: „Fölajánlom szenvedésemet az édes magyar hazáért és az egész

világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!” Ez volt utolsó

fohásza, ezek voltak utolsó szavai. Aznap éjjel belehalt sérüléseibe. „Szentként

halt meg április 2-án éjjel 1 óra 5 perckor” — jegyezte fel a mellette szolgáló

betegápoló apáca.

A tragédiáról egyetlen szót sem volt szabad írni a lapokban, a püspök

meggyilkolásának a híre mégis futótűzként terjedt el. Senki sem volt hajlandó

hadicselekménynek s a háborús zűrzavarból származó sajnálatos esetnek

elkönyvelni a nők védőjének meggyilkolását, s az egész társadalom szívét görcsös

rémület markolta. Történelme folyamán az ország több idegen megszállást megért,

de egyiket sem tartotta olyan szörnyűségesnek, mint a mostanit, s

összehasonlításul a 12. századba nyúltak vissza, Dzsingisz kán hadainak

rémületes viselkedése kínálkozott megfelelő hasonlatnak s Magyarországon kivétel

nélkül mindenki 20. századi tatárjárásnak nevezte az orosz megszállást.

Ehhez járult nemcsak az, hogy e rémségekről a sajtó nem írhatott, hanem ennél is

megalázóbb körülmény, nevezetesen, hogy amíg az országban ezek történtek, a

tájékoztató szervekben magasztalni kellett a Vörös Hadsereget, felszabadítóként

ünnepelni a Szovjetuniót s dicsőíteni az orosz katonát ország-világ előtt. Ez a

perverz követelés még többet ártott az orosz „image”-nek. Mert a borzalmakat, a

sebeket az idő talán begyógyította volna, s akadtak olyan esetek, lehetőségek,

amikor itt-ott fel lehetett ismerni az orosz katonákban is az embert,

családapát, férjet, aki a maga otthonára gondolt. A szovjet mundérból is

nemegyszer kibújt az emberségesebb orosz paraszt, s később a magyarság

tapasztalhatta, hogy sok szovjet katona maga is áldozat, egy totalitárius

rendszer rabszolgája, aki emberi részvétet érdemel. De a hivatalos képmutatás, a

nyilvánvaló hazugság fokozta az elkeseredést. Jellemző, hogy amikor Zilahy Lajos

egy rövidebb írásában a „Krisztusarcú orosz”-ról beszélt, aki kenyeret adott egy

magyar éhezőnek, a meggyötört magyar társadalom mély felháborodással és hideg

megvetéssel sújtotta ezt a hajdan legnépszerűbb bestseller-írót, holott az

epizód elvileg meg is történhetett. De a meggyalázott asszonyok és elhurcolt

férfiak országában kiemelni és megörökíteni egy ilyen kivételt, ez

szentségtörésnek számított, a társadalom lelkének a megerőszakolását.

A háborút követő hónapokban és években a Magyarországon bemutatkozó orosz katona

visszataszító látványt nyújtott mind brutalitása miatt, mind pedig azért, mert

egy primitív politikai rendszer alattvalóinak képét tárta az ország elé. Az a

tény, hogy az orosz katona burzsuj-luxusnak tekintette a legegyszerűbb

közhasználati cikket is, elképzelhetetlenül negatív szovjet viszonyokra engedett

következtetni. A megszállók brutalitása egyfelől, a megszállt országok

magasabbrendűsége másfelől — ez váltotta ki azt a magyar s általában európai

közmeggyőződést, amelyet egy szellemes francia mondás így örökített meg:

„Sztálin két hibát követett el: az egyik, hogy katonáit megmutatta Európának, a

másik, hogy katonáinak megmutatta Európát.”

Nagy Ferenc pedig, az elkövetkező időszak kimagasló politikusa, aki ettől kezdve

csaknem két évig küzködött a megszálló orosz politikai partnerekkel, magában

leszűrte a látottak tanulságát s Magyarország szovjet megszállásáról ezt

mondotta: „A rég várt felszabadulás eszméjéből a gyakorlatban a hódító hatalom

ostorcsapása lett.”[9]

Semmivel sem nyújtott jobb képet, semmivel sem viselkedett különbül a Vörös

Hadsereg nyomában megjelenő magyarországi kommunista párt. A lakosság nagy része

különben is azonosnak tekintette a kommunistákat az oroszokkal, de ez a párt az

oroszoktól függetlenül, önmagában is olyan politikával jelentkezett, hogy

mindjárt első fellépésével legalább olyan népszerűtlen lett, mint az oroszok.

A kommunista párt első gondja ugyanis a rendőrség kézbevétele volt s ezzel a

rendőrséggel olyan akciók végrehajtása, melyek megdöbbenéssel töltötték el az

egész lakosságot. A debreceni ideiglenes kormány belügyminisztere Erdei Ferenc

lett, mégpedig nem mint a kommunista párt jelöltje, hanem mint a kis radikális

agrárpárt, a Nemzeti Parasztpárt vezető tagja. Senki sem tudta azonban, hogy

Erdei Ferenc, aki a két háború közötti időszakban falukutató íróként szerzett

magának nevet, 1944 őszén, mikor pártja megbízásából átment a fronton és

Szegeden jelentkezett az oroszoknál — beiratkozott a kommunista pártba. A

kommunisták arra kérték, ezt a belépést tartsa titokban s kifelé legyen továbbra

is a Nemzeti Parasztpárt korifeusa. Így került Debrecenbe is. Feladata az volt,

hogy a megszervezendő rendőrséget teljesen a kommunista párt céljaira bocsássa s

az új organizáció kulcspozícióit nyílt vagy titkos kommunistáknak juttassa. A

később kialakuló kormánykoalíció polgári és nem polgári tagjai is retrospektíve

„Erdei nagy és tartós bűnének” nevezik az új rendőrség megteremtésének

mikéntjét. Alsóbb szinten már nem is törekedtek arra a leplezésre, amire

miniszteri szinten s a rendőri szervek legradikálisabb és leghangosabb tagjai

már nem titkolták kommunista mivoltukat, hanem kérkedtek vele. Kérkedtek a

hatalom birtokával és a hatalom gőgjével.

A rendőrség célja nem az állapotok konszolidálása és a rend helyreállítása volt,

hanem éppen ellenkezőleg: forradalmi állapotok teremtése és minden olyan

személy, erő vagy erőcsoport kiiktatása, amely érzelmileg és értelmileg —

feltehetően — nem lelkesedett a kommunizmusért. Amíg a legfelső politikai

szinten életre hívták négy párt „demokratikus” koalícióját, addig országos

szinten a rendőrség igyekezett odahatni, hogy a hatalom tényleges birtokosa

egyedül a kommunista párt legyen.

Mivel pedig a kommunista pártnak Magyarországon nem voltak gyökerei, nem volt

számottevő szervezete és tagsága, onnan szerzett tagokat, ahonnan tudott és úgy,

ahogy lehetett. Csábítással és fenyegetéssel, hízelgéssel és — rettegés

keltésével. Ez utóbbinak, félelem és rettegés megteremtésének lett eszköze az

állam hivatalos rendőrsége.

Nagy Ferenc írja meg, hogy ez a rendőr apparátus többnyire „fegyelmezetlen

horda” volt, tagjai között pedig számos olyan személy, aki régebben közönséges

bűncselekmény miatt börtönt viselt s most az események „kiszabadították”. Nem

volt ritka az olyan eset, hogy egy tegnapi fegyenc, notórius bűnöző máról

holnapra kerületi rendőrkapitány lett. Közismertté vált, hogy esetenkénti

rablások, nagyarányú tolvajlások a rendőrségen szerveződtek, s például nem egy

rendőrfőnök lakásának legszebb szobáját Auschwitzba elhurcolt és még vissza nem

tért zsidók műkincsei díszítették.[10]

Ez az erkölcsileg silány és szaktudását tekintve kétes értékű apparátus

csakhamar megszervezte az ún. politikai osztályt, amelynek tagjai senkinek sem

tartoztak számadással s hatalmuk korlátlan volt. Egyszerű feljelentésre, minden

vizsgálat nélkül tartóztattak le embereket s a letartóztatás többnyire már

ítélet is volt, mert rendőrhatósági és bírói feladat és kompetencia közötti

Népbíróságok, népítéletek

különbséget nem ismertek. Amíg valódi demokráciákban a rendőr legfeljebb arra

kap ítélkező és végrehajtó hatalmat, hogy hibás parkolás büntetési összegét

kiszabja, ez a kommunista rendőrség feljogosítva érezte magát arra, hogy

rögtönítélő bíróként életeket oltson ki. Ha a feljelentés kommunista párttagtól

jött, a vád már eleve bizonyítottnak számított s ha a megfélemlített vádlott

tiltakozott, kezdetét vette a kínvallatás. A legtöbb városban az emberek

eliszonyodtak, ha a rendőrségi épület közelében volt dolguk, mert híre járt,

hogy hevenyészett kínzószobákat rendeztek be s kíméletlenül bánnak a foglyokkal.

A kihallgatásokat a rendőrség vezetői és tagjai nemegyszer személyes vagyonuk

gyarapítására vagy megalapozására használták fel s e célból gyakran kerültek a

rendőrségre fogolyként olyanok, akik az elmúlt évtizedekben ügyességükkel és

szorgalmukkal vitték valamire. Később, amikor a debreceni kormány az ország

fővárosába költözött, Budapest patinás sugárútján, az Andrássy út 60 alatti

épületben berendezkedett a politikai rendőrség, amely rövid idő alatt Európa és

a világ egyik legrettegettebb és leghírhedtebb politikai rendőrsége lett.

Ha a rendőrség és a politikai osztály valamely cselekedete nyilvános botránnyá

dagadt és sem megfélemlítéssel, sem hamis jelentésekkel nem lehetett eltitkolni,

a rendőrség ellen akkor sem indult eljárás, legfeljebb időleges látszateljárás,

hogy röviddel azután a felelőseket ismét szabadon bocsássák. Jellegzetes,

korántsem egyedülálló példája ennek a gyömrői eset. A Budapesttől kb. 30

kilométernyire fekvő helység rendőrfőnöke egyik éjjel letartóztatta a falu

valamennyi értelmiségi tagját, köztük a falu papját s egy ott lakó nagynevű,

közismerten demokrata érzésű filozófus-szociológust, Révay grófot, továbbá több

módosabb parasztgazdát, úgynevezett kulákot. Összesen 80 férfit vittek el

lakásáról. A rendőrségen rövid, órákig sem tartó „kihallgatás” során

megállapították valamennyi „vádlott” bűnösségét, nevezetesen, hogy „német

kollaboránsok voltak”. Nyolcvan főnyi rendőrosztag a falu határában lévő vasúti

töltéshez vezette őket, mindegyik fogollyal megásatta saját sírját s valamennyit

agyonlőtte. Ez a tömeggyilkosság nagy hullámokat vetett, országos felháborodást

okozott s a belügyminiszter kénytelen volt a gyilkos rendőröket őrizetbe venni.

A parlamentben többen vizsgáló bizottság kiküldését tervezték. A kommunista párt

vezetője, Rákosi Mátyás azonban, minden alkotmányos jogalap nélkül, mint egy

koalíciós megbeszélésen maga büszkélkedett vele, „utasította” Erdei

belügyminisztert, hogy a rendőröket azonnal bocsássák szabadon.[11] Pártközi

megbeszéléseken, vagy ha régi, idealista kommunisták voltak Rákosinál s

figyelmeztették, hogy az újsütetű párttagok, a prozeliták között bűnöző és

kegyetlen funkcionáriusok vannak, Rákosi azzal hallgattatta el a kritikát, hogy

„derék kommunisták azok”. Valentiny Ágoston, kiváló szociáldemokrata politikus,

az ideiglenes kormány igazságügyminisztere szerette volna elérni, hogy

minisztériuma szakképzett rendőrökkel vizsgálatot indíthasson hatósági

visszaélések ellen. A minisztertanács ehhez hozzájárult, de aztán a kommunista

párt kívánságára a szociáldemokrata párt elnöke, Szakasits Árpád Valentinyt

leváltotta, helyére Riesz Istvánt delegálta — s a gyömrői gyilkos rendőrök

megmaradtak állásukban.[12]

A viszonyokra jellemző, hogy a rendőrségi terrortól maguknak a rendőröknek is

félniök kellett. Ha volt falu, helység, város, amelynek rendőrfőnöke nem

kommunista párttag volt, hanem régi, jólképzett, merőben a rend fenntartására

iskolázott, szakszerű rendőrtisztviselő, az maga is egykönnyen, egyik napról a

másikra áldozattá válhatott. Így például Szentes alföldi város rendőrkapitányát

úgy távolították el, hogy egy kommunista országgyűlési képviselő, D. I.

ráuszított egy kisebb bandát. Éjjel rátörtek a lakásán, kirángatták az ágyából

és félig agyonverték. Kórházba került, de éjjel ott is megtámadták álarcos

emberek, s ekkor végleg végeztek vele. Mivel az eset bekerült a sajtóba, a

gyilkosok, a halott iránti bosszútól lihegve, sírjából is kiásták s holttestét a

legízléstelenebb módon meggyalázták.

A barackpálinkája révén világhírű, jogakadémiája révén országos hírű Kecskemét

városa szintén megélte a kommunisták által verbuvált rendőrség önkényeskedéseit.

A rendőrfőnök válogatott kínzásokkal csikart ki vallomásokat a letartóztatott

gyanúsítottakból. Bánó kapitány hírhedtté vált messze a város határain túl is

azzal a különleges módszerével, hogy beosztottjaival magához hordatta a város

tekintélyes polgárainak feleségeit vagy leányait. „Vallatásra” hozatta be őket a

rendőrségre, rendszerint éjszaka. Alkoholos ünnepségnek szánta ezeket a

kihallgatásokat s az áldozatokat, barátaival együtt, megtámadta s

megbecstelenítette. Azokat, akik — Bánó és társai így mondták — „hamis

szeméremből” legyűrhetetlenek voltak, megölték. Mind ennek híre menvén, ha Bánó

emberei megjelentek egy házban s az asszonyokat „kihallgatásra” akarták vinni, a

férjek s apák szembeszegültek velük. Az ellenállókat azonban azonnal

letartóztatták és háborús bűnösség címén a Szovjetunióba vitték, másokat ott a

helyszínen meggyilkoltak. Bánó és társainak módszere nem volt elszigetelt

jelenség. Bánót a törvényes igazságszolgáltatás, a fennálló rendszer mégsem

vonta felelősségre. Bűnéért azonban a magasabb igazságszolgáltatás közbelépése

révén kellett lakolnia. Egy éjszaka, amikor egyik környékbeli kocsmából

motorbiciklin vágtatott haza, nem vette észre, hogy az úton embermagasságban egy

dróthuzal van kifeszítve. Teljes sebességgel belerohant s a drót levágta a

fejét.

Amíg ilyen esetek meg nem mutatták, hogy a meghurcolt és meggyötört társadalom

egyedei kezdenek védekezni, s amíg a kormánykoalíció egyéb pártjai nem kezdtek

tiltakozni a rendőrségi borzalmak ellen, a rendőrlegények nyíltan dicsekedtek

tetteikkel, különösen, ha mulatozásaik során felöntöttek a garatra. Egy

budapesti külvárosi vendéglőben jegyezték fel fültanúk, hogy egyik rendőr

panaszkodott felettesei hálátlansága miatt, mivel — bár már 23 embert küldött a

másvilágra — nem kapja meg az egyik kitelepített svábnak a lakását, amelyet

pedig már régen kér. A másik rendőr azon méltatlankodott, hogy ő hetvenkét

személyt likvidált, mégis csak egy kis háromszobás lakást kapott, azt is a

külvárosban.

A brutális és primitív Cseka-módszerek után idővel alkalmazni kezdték a másik

orosz vallatási módszert, immáron a Cseka-utód NKVD rafináltabb eszközeit. A

debreceni és később budapesti politikai színtér egyik főszereplője, Kovács Imre,

a Nemzeti Parasztpárt főtitkára egyik könyvében a vallatásnak ezt a módját,

melyet „demonstrációnak” nevez, így írja le: „A vádlotthoz egy ujjal sem

nyúlnak, csak megmutatják neki, mi vár rá, ha nem tesz vallomást. Szeme láttára

kínozzák ugyanis munkatársait, barátait, rokonait: ha erre sem puhul meg, akkor

testvérei, felesége, anyja vagy apja megkínzatását kell végignéznie. Nincs az a

szívós vagy fegyelmezett ember, aki kibírja, hogy szeme előtt a legrafináltabb

kínzószerszámokkal gyötrik legközelebbi hozzátartozóit. Amikor testvérei vagy

szülei nyöszörgését hallja, felugrik és aláír akármilyen jegyzőkönyvet, amit

eléje tesznek, akkor is, ha ezzel a saját halálos ítéletét írja alá. Ez a

módszer ebben az esetben megkíméli ugyan őt magát a kínvallatástól; ez azonban

nem jelenti azt, hogy többé már nem lehet baja, mert legközelebb már ő a

demonstrálás alanya ill. eszköze más vádlottak megpuhítására.” Kovács hitelesen

árbázolja a vallatás pszichológiai és maradéktalanul fiziológiai módjait is: „Az

oroszok bajtársiasan a magyar rendőrség rendelkezésére bocsátották

tökéletesített izgató vegyszereiket, a lelki és testi gyötrés eszközeit. A

rabokat nem engedték aludni. S amíg a foglyok napok óta éheztek, kínzóik előttük

ettek, ittak, lakmároztak. Az őrök a foglyok füle hallatára azon tanakodtak,

hogy a gyanúsítottak ügye valójában nem inkább az orosz szervek hatáskörébe

tartozik-e? A szomszéd szobákban pedig a foglyok barátainak és rokonainak

hangját utánozták s ezen a hangon a legképtelenebb dolgokat mondották el a

vallatottakról. A gyengébbek így néhány nap, az erősebbek néhány hét alatt

összeomlottak s aláírták a vallatási jegyzőkönyvet abban a feltevésben, hogy

Háborús bűnperek

’vallomásukat’ a bírósági tárgyaláson majd úgyis visszavonják. Ha a vallatásnak

ez a primitív módja hatástalan maradt, akkor a biológiai módszert alkalmazták. A

letartóztatottak ételébe-italába izgató- vagy bénítószereket kevertek s ezzel

fantáziájukat annyira felkorbácsolták, hogy a fogoly abba a helyzetbe vagy

szerepbe képzelte magát, amelyet elvártak, megkívántak tőle. Egy másfajta

vegyszer viszont bágyadttá, akaratlanná, sőt, bárgyúvá tette, úgy, hogy

erőtlenül és meggondolás nélkül mindenre igent mondott, amit hallani akartak

tőle. A szívós, makacs foglyokat, akik ellenállást tanúsítottak, besugárzással

kezelték: 12—16 erős reflektorral világítottak a fogoly arcába, mígnem azt

érezte, hogy a feje széthasad, akkor aztán összecsuklott s aláírta az eléje tett

papírt. A politikai rendőrség és a katonapolitikai nyomozóosztály azt is

megtanulta az oroszoktól, hogy a nyomozásnak és kihallgatásnak statisztikai

jelentősége is van: nem a tényálladék megállapítása a valódi cél, hanem hogy

megmutassák feljebbvalóiknak, hogy jó munkát végeztek és sok beismerő vallomást

produkáltak…”[13]

A „jutalmazási rendszer” szülte, mint láttuk, a mások lakására áhítozó, vagy

egyéb előnyökre váró fogdmegek buzgalmát az embervadászat és kínvallatás véres

területén, egészen új réteget tenyésztve ki, a rendőrállam jól dotált

legénységét és hierarchiáját, mégpedig mennyiségileg is olyan méretekben, amire

Magyarországon azelőtt soha nem volt példa. Ez a réteg hátborzongatóan

leleményes tudott lenni a kínzás módszereiben. A középkori vallató-eszközök,

hüvelykszorító vagy spanyolcsizma elavult ócskaság volt számukra, ennél

egyszerűbbnek látszó, de mégis kíméletlenebb metódusokat alkalmaztak. „Olyan

kevés kell ahhoz, hogy szinte elviselhetetlen kínokat tudjanak okozni egy

embernek: egy öngyújtó, egy izzó villanykörte elég hozzá” — mondja egy hajdani

rab, majd leírja az egyik gyakran alkalmazott módszert, a „gyóntatószéket”,

amikoris a rabot ötvenszer ötven centiméteres facellába állítják. Leírja a

„vizes szoba” kínjait: csípőig vízben áll az áldozat s nem guggolhat le, mert

megfullad. „Ezt nem lehet tovább bírni, gondolja a rab, s aztán még sokáig,

órákig, napokig bírja. A vízzel ellepett testrészek elérzéktelenednek, mintha

nem is tartoznának a testhez. A fél-öntudatban csendesen pislákol az élet. S ott

a sötétben, az emberi lehetőségek legmélyén minden lefoszlik, amit odakint

fontosnak, elengedhetetlennek hittünk… Eleinte még fáj, hogy vége az

egészségnek, a hideg víz talán gyógyíthatatlan betegséget okoz, ami rosszabb,

mint a halál…”[14] A rendőrállam kiváltságos rétege kifogyhatatlan az

ötletekben, s a legbrutálisabb szadista típusok munkájának is szabad folyást

enged a gépezet: alkalmazzák a vesetaposást, homokzsákkal letaglózás eszközeit,

kényük-kedvük szerint gyötörhetik az áldozatok scrotumját.

Ennek a gépezetnek, amelyet a kor egyik magyar írója, a Kisgazdapárt

országgyűlési képviselője, Veér Imre „emberdarálónak” nevezett, természetesen

szüksége volt szállító-mechanizmusra, „anyagszállítóra”, mindig újabb

gyanúsítottakra, rabok hosszú sorára. Az 1945-ben Magyarországon megjelent

szovjetszellemű politika új struktúrája ehhez is létesített megfelelő

intézményeket: a denunciálást végző besúgórendszer s az ún. igazoló bizottság,

valamint a népbíróság és a népítélet.

Spiclirendszer és igazoló bizottság szervesen összefüggött. Minden megfogható

munkahelyen politikai igazoló bizottságot kellett létesíteni, ezek minden egyes

tisztviselő, munkás, alkalmazott „politikai múltját” megvizsgálták s önkényes

ítélettel tízezreket távolítottak el állásukból vagy juttattak egyenesen

börtönbe. Felszólították az egész társadalmat, hogy mindenki jelentkezzék, aki a

bizottság elé idézett személyről valami terhelőt tud mondani, terhelő adatot tud

szolgáltatni. Ez a felhívás szabad utat nyitott minden egyéni bosszúnak vagy

nyerészkedési vágynak, nem utolsó sorban pedig politikai céloknak is, mert

például olyan alkalmazottak ellen, akik nem voltak a kommunista párt tagjai,

feljelentések, hamis vádak áradata indult meg. Az „igazoló bizottság” ily módon

a kenyérért rettegés terrorjának az eszköze lett. Külön szomorú aspektusa ennek

a rendszernek, hogy az üzemekben és hivatalokban bekapcsolták az igazoló

bizottságba a szakszervezeteket és üzemi bizottságokat. Így azok a klasszikus

intézmények, melyeknek célja minden demokráciában a munkás-érdekképviselet,

először politizálva lettek, másodszor a rendőrállam meghosszabbított karjai; s

tízezrek állásvesztését, nyomorba döntését segítették elő. Emiatt a régi képzett

szakszervezeti vezetők szégyelltek magukat a legjobban, anélkül, hogy a

helyzeten változtatni tudtak volna.

A népbíróságok visszaélést jelentettek a „nép” és a „bíróság” fogalmával

egyaránt. Magyarországon, az Osztrák—Magyar Monarchia idején esküdtbíróság volt,

az ország Európa egyik legklasszikusabb jogállamának számított. Az első

világháború után az esküdtbíróságot megszüntették, de most, a második

világháború után újra bevezették, ám merőben torz formában. Az esküdtek

kiválasztása ugyanis pártalapon történt. A kormánykoalíció mindegyik pártja,

valamint a szakszervezet küldött esküdteket, ezenkívül egy kommunista alakulat,

a partizánszövetség. Az ily módon létrehozott „esküdtbíróság” tehát nem jogi,

hanem párt jelleget kapott s nem igazságszolgáltatás, hanem pártpolitika szabta

meg a működését. Ráadásul a koalíciós pártok nem kommunista küldöttjei, éppúgy,

mint a szakbíró, eleve meg voltak félemlítve a kommunisták s a partizánszövetség

által, s a kommunista párt legtöbbször leterrorizálta a szakszervezet és a

szociáldemokrata párt delegátusát is. A népbíróság így a legtöbb esetben a szó

legszorosabb értelmében pártbíróság és osztálybíróság volt, ítéleteiben pedig

gátlástalan. A kor magyar polgára, amennyire vissza tudott emlékezni, egy vagy

két kivételtől eltekintve, nem látott olyan magas börtönbüntetéseket — a 10 év

már enyhének számított —, mint ebben az időszakban. Súlyosbította a népbíróságok

jogellenes karakterét, hogy rendszeresítették a visszaható érvényű ítéletet:

bűnnek minősítettek olyan cselekményt vagy magatartást, amely elkövetése idején

nem számított bűnnek. Civilizált jogrendszer a visszaható jellegű ítélkezést nem

alkalmazza.

A Népbíróság és a politikai rendőrség szorosan együttműködött. Olyan védőket, akik jogi etikájuk szellemében komolyan vették védettjeik ügyét, a politikai

rendőrség nemegyszer elhurcolt, holott már ezek is a kommunisták által igazolt

ügyvédi kamara tagjai voltak. A vádak többnyire nélkülöztek minden precizitást,

vádnak elég volt, s ítéletnek is, ha a vádlottat az „osztályidegen”, „reakciós”,

„fasiszta” vagy „népellenes” kategóriába lehetett sorolni, vagy nem lehetett, de

abba sorolták.

Az intézményesített népbíróságok mellett működtek ’ad hoc’ népbírók, akik az ún.

népítéleteket hajtották végre. Ilyen népítéletek már a szovjet megszállás első

hónapjaiban elkezdődtek és még évekkel a fegyverszünet megkötése után is

előfordultak. A népítéletek a történelem klasszikus pogromjainak mintáját

követték. Ahogy az elmúlt századokban krétával megjelölték a zsidók házait, most

a kommunista párt egy-egy kiszemelt falu több polgárának a házát jelölte meg.

Aznap aztán teherautós különítmények érkeztek, mindenünnen összeszedett

senkiháziakkal, kommunista párttitkárokkal az élen. Botokkal, vasdorongokkal a

kijelölt személy házához vonultak, az illetőt félholtra verték vagy agyonverték,

házát, lakását kirabolták, aztán minden mozgathatót teherautóra rakva

eltávoztak. A rendőrség vagy nem, vagy csak későn avatkozott be, s utána

többnyire nem tett feljelentést. A „népbírók”, akik egy-egy népítélet után bírói

méltóságukkal mit sem törődve, cipelték az áldozatok ágyneműjét, bútorát,

konyhaedényét, soha senki által sem lettek felelősségre vonva. A vidéki

népítéletekkel párhuzamosan a fővárosban is hasonló „akciókat” hajtottak végre.

A kommunista párt ott „árdrágítók elleni akció” címén folytatta a csőcselék

feltüzelését, a budapesti „akcióknak” nemegyszer zsidó kávéháztulajdonosok és

kereskedők estek áldozatul, olyanok is, akik szörnyű szenvedések után élve

tértek vissza a hitleri koncentrációs táborokból. A „népítéletek” és „akciók”

szerves részét alkották annak a kommunista stratégiának, melynek célja a

legerősebb politikai ellenlábas, a Kisgazdapárt likvidálása volt.

Nem állította helyre a bizalmat az igazságszolgáltatás szervei iránt a

megkezdődött „háborús bűnös” perek sorozata sem, sőt, e főbenjáró pereknél is

Trianon

érvényesülni engedték a népítéletek atmoszféráját. A bírósági tárgyalóterem

nemegyszer politikai arénává változott, a kivégzésekből pedig nyilvános

kiállítást rendeztek. A magyar társadalmat nem lehetett meggyőzni e perek

szükségességéről, s az ország népe idegenkedve fogadta, hogy az elmúlt

negyedszázad valamennyi miniszterelnökét kivégezték, egy — Kállay Miklós —

kivételével, akit a hitleri Gestapo elhurcolt s aki így Nyugaton élt s esze

ágában sem volt, hogy visszatérjen. A „háborús bűnösség” kritériuma különben is

kétséges volt Magyarország esetében. Magyarország nem volt részes a háború

kirobbantásában, abba belesodródott és belekényszerült, mint Közép-Kelet-Európa

valamennyi kis népe és kis országa. Magyarország akarva-akaratlan csúszott bele

a háborúba. Egyrészt, mert a hatalmas hitleri birodalom nyomásával szemben

Európának ezen a táján nem érvényesült eléggé a nyugati demokráciák ellennyomása

vagy védelme. Másrészt, mert az első világháború utáni békediktátumok által

teremtett közép-európai status quo oly kegyetlenül sújtotta Magyarországot, hogy

amikor a harmincas évek végén ez a status quo kezdett megbomlani, a magyar

politika s a magyar miniszterelnökök a magyar nép abszolút helyeslése mellett a

magyarlakta területek visszacsatolására törekedtek — viszont ennek révén

belesodródtak a háborúba.

Még az a miniszterelnök is, aki végsőkig ellenezte a háborúba lépést, Teleki Pál

is az elé a dilemma elé került, hogy vagy az évtizedek óta várt területi

revízióról mondjon le, vagy a hadbalépést válassza; s e nemes patrióta sem

tudott dönteni, hanem a halálba menekült, önkezével vetett véget életének. Róla

mondotta akkor Winston Churchill, hogy a béketárgyaláson egy üres széket majd

szabadon kell hagyni Teleki Pál gróf számára. Telekihez hasonlóan voltak mások

is, akik világosan látták, hogy Magyarország hadbalépése végzetes lesz, de

Telekihez hasonlóan ők sem találtak más megoldást az elszakított magyar milliók

visszahozatalára. Magyarország semmi esetre sem Hitler érdekeiért vett részt a

háborúban, s amikor a részvétel végül is elkerülhetetlenné vált, minden

lehetőséget kimerített a humánum gyakorlására. A Hitler elől menekülő

lengyeleknek meleg fogadtatást és emberi otthont adott, 140 000 lengyelnek

nyújtott menedéket, majd a lengyel hadvezetőség kívánságának megfelelően

biztosította a lengyel tisztek és katonák továbbjutását a közel-keleti

szövetséges haderőhöz. A magyar kormányok még kitűnő lengyel nyelvű

iskolarendszert is szerveztek a menekültek számára. A magyar belügyminisztérium

nem kevesebb, mint 14 000 lengyel zsidót látott el ún. „keresztény okmánnyal” s

a lengyel menekültek szabadon levelezhettek londoni és lisszaboni

központjukkal.[15] A magyarországi egyházak gondoskodtak arról, hogy a

kolostorok és egyházi intézmények minél több zsidónak adjanak menedéket. 1944.

március 19-ig, míg Hitler nem szállta meg Magyarországot, ez az ország a

közép-európai zsidóság menedékhelye volt. Hasonlóképpen, magyar főurak kastélyai

otthonul szolgáltak nyugati katonáknak, akik megszöktek a német hadifogságból.

Így például 4000 francia hadifogoly élvezte a magyar vendégszeretetet. Radikális

és szervezett zsidóellenes intézkedésekre csak a március 19-i hitleri megszállás

után került sor, s kezdeményezői nem a magyar kormányok, hanem a megszálló

szervek voltak.

A háború után a magyar társadalom tudatában volt a zsidókon esett gyilkos

sérelemnek s megvolt benne a szándék, hogy az antiszemitizmus keresztényietlen

ideológiáját egyszer s mindenkorra kivesse a magyar politikai életből. S hogy ez

mennyire mélyen ülő fogadalom volt, megmutatkozott tizenegy év múlva, amikor az

1956-os forradalom napjaiban az antiszemitizmus legparányibb jele sem

mutatkozott.

Magyarország társadalmának túlnyomó része 1945-ben nem tartotta természetesnek,

hogy háborús bűnösség címén az elmúlt évtized valamennyi miniszterelnökét s

legtöbb miniszterét kivégezzék. A nagyhatalmaknak módjukban állt, s kötelességük

is lett volna, hogy a háborút megakadályozzák, de nem tették, nem tudták, vagy

nem akarták. De semmiképpen sem lehetett a háborús bűnösök kategóriájába sorolni

kis népeket, amelyek a nagyhatalmak vetélkedéséből nem tudták kivonni magukat,

így nem volt természetes, hogy e kis népek vezető politikusainak életét, háborús

bűnösség címén kioltsák. A háborús időszak magyar politikusai külpolitikai és

katonapolitikai ítéleteikben tévedtek, de politikájuk motívuma legtöbbször

patriotikus volt s a magyar miniszterelnökök nem voltak Hitler Quislingjei.

Különösképpen nem találkozhatott helyesléssel a háborús bűnperek sorozata olyan

országban, ahol az egy év óta működő bírósági s rendőri szervek oly kétes

hírnévre tettek szert, mint Magyarországon a kommunisták égisze alá került

„igazságszolgáltatás”. Így érezte ezt még a hatalomra került új rezsim nem

kommunista, polgári vezetőgarnitúrájának több személyisége is, amikor sor került

az első ilyen perre, Bárdossy László volt miniszterelnök perére. Ezen ugyanaz a

felületes, sommás, a klasszikus jog ismérveit kiiktató, cirkuszi jellegű,

szakszempontból silány minőségű bíráskodás mutatkozott meg, mint általában a

népbíróságok ténykedésében. A Nemzeti Parasztpártban Kovács Imre főtitkár

határozottan állást foglalt a kivégzés ellen. A Kisgazdapárt kimagasló vezető

politikusa, Varga Béla, a nemzetgyűlés későbbi elnöke, aki tagja volt az

államfői teendőket ideiglenesen ellátó Nemzeti Főtanácsnak, felmentését kérte a

tagság alól, mert neki is alá kellett volna írnia a népbíróság által halálra

ítélt Bárdossy kivégzését. Ezt nem volt hajlandó magára venni, mert úgy érezte,

hogy: „…mint pap, de mint magyar ember sem tudtam vállalni a felelősséget a

helybenhagyásért”.[16]

Bárdossy László 1945. november 3-i és december 5-i védőbeszédének részletei

kikerültek a nagy nyilvánosság elé. A nagytudású, csiszolt diplomata és jogi

felkészültséggel rendelkező egykori kormányfő abszolút fölényben volt a

népbíróság jakobinus hangvételű bíráival szemben. Nem ismerte el

illetékességüket, visszaverhetetlenül bizonyította, hogy Magyarország nem

indított támadó háborút idegen területek szerzésére, feltárta az ország háborúba

kerülésének azokat a szinte nemzeti szükségességből fakadó motívumait,

amelyekkel a korabeli magyarság minden rétege egyetértett.

Magyarországot az 1918—19-es Párizs környéki békediktátumok megfosztották

ezeréves területének több mint kétharmadától. A trianoni békeszerződés

Magyarország 325 000 négyzetkilométer területéből 232 000-et elvett s csak 93

000-et hagyott meg. Hasonlóképpen vészes veszteséget okozott a békediktátum

népesség dolgában: a háború előtt az ország lakossága 21 millió volt, a háború

után a megcsonkított országban mindössze 7 615 000 maradt meg. A magát

színtiszta magyarnak valló, kereken 10 milliónyi emberből az új, kis trianoni

Magyarország határain belül csak 6 600 000-et hagyott meg Trianon. Vagyis a

békediktátum, melyet a népek önrendelkezési jogának új elve inspirált, 3 300 000

színtiszta magyart osztott szét idegen államok között, e több mint három millió

magyar megkérdezése nélkül, önrendelkezési joguk semmibevételével. A

magyarságnak tehát kereken 33 százaléka egyszerre elnyomott, kisebbségi sorsba

süllyedt.[17] Ez olyan nagyarányú és lényegében semmilyen demokratikus érvvel

nem indokolható országcsonkítás volt, amibe egyetlen magyar sem tudott volna

belenyugodni. Olyan, mintha az Egyesült Államoktól elrabolnák a keleti és déli

államokat, Angliának csak egyharmadát hagynák meg, Franciaországból pedig csak

az ország közepe maradna Párizs székhellyel, a többit szétosztanák Olaszország,

Svájc, Németország és Belgium között s Bretagne-t angol uralom alá helyeznék.

Ehhez járult, hogy bár a békeszerződések az idegen államfennhatóság alá került

magyarság számára kisebbségvédelmi intézkedéseket hoztak, ezeket a gyakorlatban

nem tartották be, A Monarchia utódállamaiban a magyarság elnyomásának különböző

fázisai és különböző mértékű módszerei következtek, úgyannyira, hogy Sir Robert

Gower, a győztes hatalmak reprezentánsa is megállapította: „Botrányos, hogy az

európai újjáépítés, amely azzal dicsekedett, hogy felszabadítja a nemzetiségi

kisebbségeket, végül is e kisebbségek üldözésébe torkollott, oly

kíméletlenséggel, ahogy erre soha nem volt példa a régi magyar királyságban,

Az ezeréves magyar múlt

ahol a nemzetiségeket összehasonlíthatatlanul jobban kezelték.”[18] A régi

Monarchiában a cseh, szerb, román vagy szlovák nyelvet sohasem üldözték úgy,

ahogy Trianon után az utódállamok a magyar nyelvet. A Romániához került ősi

magyar Erdélyben például az iskolában még játék közben sem engedték, hogy a

magyar gyerekek magyarul beszéljenek egymással, a magyar nyelvű iskolákat pedig

szisztematikusan csökkentették, úgyannyira, hogy amíg 1918-ban 2461 magyar

iskola volt, 1938-ban már csak 795.[19]

A történelmi igazság az, hogy 1919 óta nem volt magyar kormány, amely e helyzet

revízióját ne követelte volna. S minden magyar kormány, amely más politikát

folytat, minden választáson megbukott volna. Amikor 1938-ban az első világháború

utáni közép-európai területi status quo — nota bene francia és angol felelős

államférfiak közreműködésével — megbomlott, bármely magyar kormány számára

lélektani lehetetlenség volt, hogy az 1918 utáni erőszakos rendezés revíziójáról

lemondjon. Ezt ugyan a magyar kormányok az új helyzet következtében lehetővé

vált szabályszerű nemzetközi megállapodások útján érték el, de mégis

lehetetlenség volt, hogy az általános fejlődés során kimaradjanak a háborúból. A

belesodródás tényének Magyarország népe nem örült, a Trianon okozta motívumok

azonban hazafias jelleggel bírtak s ezért a kormányoknak Trianon revíziójára

irányuló külpolitikáját a magyarság túlnyomó része nem tekintette háborús

bűnösségnek, hanem, a kor nyelvén szólva, nemzeti kötelességnek.

Amikor tehát Bárdossy László népbíróság elé állításával megkezdődtek a háborús

bűnösség címén folytatott perek, nem volt általános lelkesedés, hanem inkább

szorongás. Bárdossy aztán a tárgyaláson teljesen sarokba szorította a

felkészületlen bírókat, sőt, dialektikus fordulattal egyenesen kommunista

érveket sorakoztatott fel maga mellett. Rámutatott ugyanis arra, hogy a trianoni

országcsonkítás ellen a későbbi magyar kormányok szerződésekkel küzdöttek,

egyedül az 1919-es Kun Béla féle kommunista uralom volt az, amely fegyveres

kísérletekkel próbálkozott. „Kun Béla volt az — mondotta a tárgyaláson Bárdossy

—, aki az elszakított északi és keleti területek visszaszerzéséért két háborút

is indított: egyet a csehek, egyet a románok ellen. S ha úgy vesszük, akkor

ezért a két háborús vállalkozásért tulajdonképpen Kun Bélának is itt kellene

ülnie mellettem a vádlottak padján, mint háborús bűnösnek, mert a népbíróságról

szóló rendelet 9. paragrafusa szerint ez a ’bűne’ nem évült el.”[20] A volt

miniszterelnök kifejtette azt is: politikája azért tett engedményeket a

németeknek, hogy Magyarország hitleri megszállását megakadályozza vagy

legalábbis késleltesse s a magyar népet ezáltal sok szenvedéstől megóvja.

Bárdossy ezzel közvetve utalt az éppen most, 1945-ben Magyarországon uralkodó

sanyarú viszonyokra, amelyek ugyancsak egy idegen megszállás, az orosz

megszállás velejárói. Ezzel a vádlott maga mellé állította a közvéleményt, amely

értesült védőbeszéde utolsó mondatairól is: „A népbíróság sok mindent

megállapíthat rólam, sok mindent elvehet tőlem, elveheti az életemet is —

kettőhöz nem nyúlhat hozzá, kettőtől nem foszthat meg: nyugodt lelkiismeretemtől

és ízig-vérig magyar voltomtól!”[21] Az ország közvéleménye — mint Nagy Ferenc

maga is megállapította — enyhe ítéletet várt, s mikor Bárdossyt mégis halálra

ítélték, „ez nem növelte a kormány és az új ’demokrácia’ népszerűségét”.[22]

Elfogulatlan, nyugati, Hitler-ellenes megfigyelők is megállapították egyébként,

hogy a területi kérdés, a háború utáni újabb területveszteség mennyire fontos

szerepet játszott a magyar közvéleményben s a magyarság a kommunistákat

hibáztatta, mivel nem léptek fel a nemzeti érdekek védelmezőjeként.

Megállapítják továbbá, hogy a magyarországi kommunisták éppen ezért a „háborús

bűnösség” fogalmát „igen széleskörűen” értelmezték, illetve szabták meg.[23]

E perek azért is ijesztőleg hatottak a magyar társadalomra, mert a bírósági

retorika és kommunista kísérőzenéje az előző kor miniszterelnökeivel együtt a

vádlottak padjára helyezte az egész magyar történelmi múltat. Az 1919-es rövid

kommunista uralmi intermezzót kivéve szégyenletes negatívumnak bélyegezte

Magyarország ezeréves történelmét, 1919-től kezdve pedig valóságos bűnténynek

minősítette egy egész negyedszázad magyar életét. A magyar nép védekezett e

beállítás ellen. De ennél is több: ösztönösen érezte, hogy e perek nem is csupán

a múltnak szólnak, hanem a jövőnek: főpróbái eljövendő nagy pereknek, kezdetei

olyan politikai gondolkodás és erkölcs meghonosításának, amelyben természetesnek

kell venni vezető személyiségek, vezető politikusok letaszítását, meghurcolását,

elítélését és kivégzését. S a megérzés nem csalt: folytatódott s még egy további

évtizedig tartott az ún. koncepciós perek sorozata, melyeknek áldozatul estek

bebizonyítottan háborúellenes és antifasiszta politikusok is, a nemzet nagy

fiai, sőt, még magasra emelkedett kommunista miniszterek és vezetők is.

1945 őszén, egy évvel a szovjet hadsereg megérkezése után tehát Magyarországon

zsúfolva voltak a börtönök és kiépült az internálótáborok nagyszabású rendszere.

Csapatostul vitték az ártatlan embereket a táborokba, minden bírói eljárás és

minden határidő megszabása nélkül, mert ha a „törvényes” idő letelt, az

internálást automatikusan meghosszabbították. Az okot sem az elhurcolttal, sem a

visszamaradt, kétségbeesett családtaggal nem közölték.

A denunciálás hivatalosan bátorított szelleme, párosulva az igazságszolgáltatás

párt- és osztályjellegével egy éven belül rendőrállammá tette Magyarországot,

annak legkíméletlenebb s legvisszataszítóbb formájában.

Mivel pedig a rendőrállam alapjainak lerakása elsősorban kommunista vezetők és

párttitkárok, rendőrfőnökök és funkcionáriusok nevéhez fűződött, a kommunizmus,

mint ideológia, s a kommunista párt, mint ennek az ideológiának a hordozója — az

elképzelhető legnegatívabb módon mutatkozott be a magyar népnek.

[1] Nagy, Ferenc: The struggle behind the Iron Curtain. The MacMillan Company,

N.Y. 1948. – 93. o.

[2] Veér, Imre: MA Magyarország, holnap a szabad világ. Pannonia, Minneapolis,

1957. – 21. o.

[3] Mindszenty, József: Emlékirataim, Vörösváry, Toronto, 1974. – 58. o.

[4] Nagy, Ferenc: i. m. – 63. o.

[5] Mindszenty, József: i. m. – 60. o.

[6] Nagy, Ferenc: i. m. – 80. o.

[7] Kovács, Imre: Im Schatten der Sowjets. Thomas Verlag, Zürich, 1948. – 261.

o.

[8] Közi Horváth, József: Apor püspök élete és halála. Danubia, München, 1977. –

75. o.

[9] Nagy, Ferenc: i. m. – 61. o.

[10] Nagy, Ferenc: i. m. – 66. o.

[11] Kovács, Imre? i. m. – 263. o.

[12] Nagy, Ferenc: i. m. – 117. o.

[13] Kovács, Imre: i. m. – 237-238. o.

[14] Krupa, Sándor: A sarló-kalapács bilincseiben. Youngstown, 1976. – 43. o.

[15] Kertész, Stephen D.: Diplomacy in a Whirpool, 1954, Notre Dame, Indiana,

USA. – 61-62. o.

[16] Varga, Béla, (Kovács Imre): A Független Kisgazdapárt sorsa. Új Látóhatár,

1977. 6. sz. München – 488. o.

[17] Szekfű, Gyula: Három nemzedék és ami utána következett. Budapest, 1934. –

384. o.

[18] Gower, Sir Robert: La revision du Traité de Trianon. Paris, 1937. – 16-18.

o.

[19] Daruvar, Ives, de: The tragic fate of Hungary, München, 1974. – 114. o.

[20] Bárdossy, László: A nemzet védelmében. Fahrwagen, 1976. – 13-14. o.

[21] Bárdossy, László: i. m. – 130. o.

[22] Nagy, Ferenc: i. m. – 170. o.

[23] Brezinski, Zbigniew K.: Der Sowjetblock. Köln-Berlin, 1962. – 39. o.

Forrás: Csonka Emil, “A forradalom oknyomozó története 1945-1956”.

---

Back to Table of Contents