III. rész: A választás

szabad választás

1945. január 23-án a „Quincy” nevű amerikai nehézcirkáló elhagyta az amerikai

partokat. A fedélzeten Roosevelt elnök és kísérete. A Földközi-tengeren, Málta

szigetén csatlakozott Churchill brit miniszterelnök. A „Quincy” két utasa

rövidesen megérkezett a Szovjetunióba, a Krími félszigetre, Jaltába. Sztálin

vendégei voltak, s a háborús koalíció három vezére, a „három nagy” a cárok

egykori nyári rezidenciájában tanácskozott a világ sorsáról. Itt, a Livádia

palotában szállásolták el Roosevelt elnököt is. A megbeszélések a cári

bálteremben folytak.

Az angol delegációt a nyolc kilométerrel messzebb fekvő Woronzow palotába

helyezték. Amíg Roosevelt és Sztálin, aki a Juszupov palotában lakott, csak egy

kőhajításnyira volt egymástól, Churchill távolabbra került mindkettőtől. Számító

orosz rendezés volt ez: Sztálin elsősorban Rooseveltre akart benyomást és

nyomást gyakorolni. De meglátogatta Churchillt is, aki úgy érezte magát a herceg

otthonában, mintha Angliában lenne. Hiszen Woronzow, a cárok nagykövete az angol

királyok mellett, Nagy-Britanniából vitt magának feleséget a krími tengerpartra

s a Lady angol ízléssel rendezte be a félig gót, félig mór stílusú palotát,

amely mögött most, 1945 februárjában szikrázva ragyogtak a hófödte hegyek.

Előtte a Fekete-tenger tükre csillogott, a parkban pedig délszaki növények és

ciprusok enyhe zöldje integetett barátságosan. Még barátságosabb volt Sztálin,

Churchill szerint szinte kísértetiesen barátságos. Sőt, gúnyos és szarkasztikus.

A brit Premier és az orosz diktátor a térképszobában diskurálgatott és Sztálin

Budapest ostromáról beszélt. A magyar főváros ekkor már több mint negyven napja

tartotta magát a szovjet támadásokkal szemben. De Sztálin szerint a németek nagy

hibát követtek el, hogy tizenegy teljes hadosztályt küldtek Budapest védelmére,

ezt a nagy erőt máshonnan kellett elvonniok. „A németek — mondotta Sztálin —

elfelejtik, hogy Németország többé már nem nagyhatalom és nem tud mindenütt

jelen lenni.” Később megint szó esett Magyarországról, mégpedig úgy, hogy

Churchill valósággal meghökkent. Sztálin ugyanis könnyedén odavetette: mi lenne,

ha Itáliából az angol hadosztályokat átvinnék a Balkánra és Bécs végcéllal,

Jugoszlávián és Magyarországon keresztül, a Vörös Hadsereggel egyesülve, a déli

Alpok felől átkarolnák a németeket?

Churchill azért hökkent meg, s azért érezte úgy, hogy Sztálin gúnyolódik, mert a

nyugati haderők balkáni partraszállási tervét, melyet korábban ő, Churchill

javasolt, éppen a Szovjetunió buktatta meg. Churchill már régebben szorgalmazta,

s Jaltában is szóba hozta, hogy „a szovjet keleti offenzíva támogatására” a

nyugati szövetségeseknek az Adriai-tenger partján kellene partra szállniok s a

Balkánon kellene offenzívát indítaniuk a németek hátába. Churchill elgondolását

azonban már a „Quincy” fedélzetén élesen ellenezte az amerikai vezérkar főnöke,

Marshall. Így aztán a balkáni invázió terve Jaltában is éppencsak egy pillanatra

vetődött fel, aztán villámgyorsan lekerült a napirendről. Ezért hökkent meg most

Churchill Sztálin szavaira, amit az előzmények után csak incselkedő

gonoszkodásnak tekinthetett. Sztálin már 1943-ban, a teheráni konferencián is

megvétózta és megtorpedózta Churchill balkáni partraszállási tervét. Így hát

Churchill nem replikázott, Sztálin cinikus szavaira nem reagált. Hanem, mint

emlékirataiban feljegyzi: „Lemondtam arról, hogy szemrehányást tegyek. Csak azt

feleltem: a Vörös Hadsereg valószínűleg már nem hagy nekünk időt arra, hogy

ilyen hadműveleteket végrehajtsunk.” S feljegyezte még a sztálini „ajánlatra”:

„Ezt mondania semmibe se került.”[1]

Valóban, Sztálinnak semmibe se került ez a nagylelkű ajánlgatás, mert

gyakorlatilag már birtokon belül volt. Ami Magyarországot illeti, a Vörös

Hadsereg 1944 végén Budapest és néhány dunántúli megye kivételével nagyjából

megszállta az egész országot s ekkor, 1945 februárjában már a főváros is a

kapituláció előtt állt, hisz Pestet már január 18-án elfoglalták.

Jaltában aztán lendületesen folyt a konferencia, Németország és Lengyelország,

az európai front és a távolkeleti helyzet problémáit tárgyalták és szóba került

a kis népek ügye is, nemcsak a zöld-, de a fehérasztal mellett is, vagyis a

kellemes vacsorákon, pohárköszöntők formájában.

Az egyik első tanácskozás után Roosevelt látta vendégül a konferencia

résztvevőit. A vacsorán kaviárt szolgáltak fel, marhahúst makarónival, édes

süteményeket, vodkát és ötféle bort. Az Elnök kíséretének egyik tagja, Bohlen a

későbbi szovjet külügyminiszterrel, Visinszkivel került egy asztalhoz. A szovjet

politikus egy kis kóstolót adott az amerikainak abból, hogyan képzeli el Moszkva

a kis népek szerepét. Visinszki kifejtette: a Szovjetunió sohasem ismeri el a

kis nemzetek jogát, hogy beleszóljanak a nagyhatalmak cselekedeteibe. Bohlen azt

válaszolta: az effajta felfogással az amerikai nép sohasem fog egyetérteni.

Visinszki türelmetlenül kifakadt: az amerikai népnek végre meg kellene tanulnia,

hogy engedelmeskedjék vezetőinek. Bohlen igyekezett tréfás hangon válaszolni, de

azért eléggé epésen azt javasolta: legokosabb, ha Visinszki az Egyesült

Államokba utazik s e felfogását megértteti az amerikai néppel. Amíg ez a

párbeszéd a mellékasztalnál zajlott, a főasztalnál is szóba került a kis

nemzetek sorsa. Churchill emelkedett szólásra, a „kicsinyek” jogairól beszélt s

kifejtette, a nagyok is jól teszik, ha tiszteletben tartják a kisebbek jogait.

Szemléletes képet használt: a sas engedje meg a kis madaraknak, hogy énekeljenek

és ne törődjék azzal, hogy milyen dallamban énekelnek…

Egy más alkalommal az amerikai elnök volt az, aki a középkelet-európai országok

jövendőjével foglalkozott. Roosevelt nyomatékosan hangoztatta, hogy a

közép-kelet-európai népek új kormányainak abszolút tiszta és szabad választások

által kell megszületniök s azt kívánta, hogy az ilyen választások első példája

és modellje a lengyel választás legyen. „Azt akarom — mondotta —, hogy a

lengyelországi választás minden gyanú fölött álljon, mint Caesar felesége. Nem

ismertem Caesar feleségét, de azt mondják, erényes volt.” Sztálin megjegyezte:

„Azt mondják, erényes volt, de mégis biztos, hogy sok bűnt követett el.” Byrnes

volt amerikai külügyminiszter, a jelenet éles szemű megfigyelője, aki ráadásul

szókimondó ember volt s Jaltát tárgyaló emlékiratainak is a „Speaking frankly”

címet adta, később úgy kommentálta a két nagy dialógusát, hogy ha volt is bűne

Caesar feleségének, annyi semmiesetre sem, mint ahányszor a jaltai egyezményt

megszegték.[2]

De ezt Byrnes is csak később írta, mert ott Jaltában a nyugati delegációknak még

nem volt kellő tapasztalatuk és nem volt meg a szükséges, egészséges gyanakvásuk

a szovjet politika módszereit illetően. Még nem tudták, vagy legalábbis

elhessegették maguktól a gondolatot, amit később Byrnes és vele együtt sokan

mások már világosan meghatároztak, megjelöltek, mint Jalta rákfenéjét. A baj az

volt — írja Byrnes —, hogy a fogalmak jelentése kétféle volt: a demokrácia, a

választás fogalmát az oroszok úgy értelmezték, hogy ami az érdekeikkel

megegyezik, az „demokratikus” és ami az ő javukra üt ki, az „választás”.

És Jalta évében az oroszok úgy hitték, hogy a választás, amelyet Magyarországon

rendeznek, az ő javukra üt ki. Ezért Magyarországra vonatkoztatva is aláírták a

február 11-én kiadott közös zárónyilatkozatot, amely kimondja: „A felszabadított

népeknek lehetővé kell tenni, hogy saját választásuk szerint demokratikus

intézményeket létesítsenek. Az Atlanti Charta elvének szellemében minden népnek

joga van olyan kormányformát választania, amely szerint élni kíván.”

A magyar politika az 1945-ös esztendőben erre a választásra való készülődésben

telt el. Minden erre irányult, minden mozdulat célja volt, hogy ezt a választást

ki-ki a maga céljának megfelelően befolyásolja. Az egyes pártok többségre

törtek; a társadalom a szovjet megszállás enyhítését remélte a választási

eredménytől; a szovjet megszállók pedig a maguk és a kommunista párt helyzetének

a megszilárdulását.

A jaltai konferencia időpontjában még kemény harcok folytak magyar földön, de az

ország keleti felében, Debrecenben új nemzetgyűlés és új kormány alakult. Az

oroszok hozták létre, nem helyeztek súlyt minőségi összetételre, Jaltára

gondolva legfontosabbnak a demokratikus formák felmutatását tartották s annak

A debreceni kormány

kihangsúlyozását, hogy a kommunista párt csak egy a többi között, részese a

politikai konstrukciónak, de nem egyeduralkodó. Az orosz megszálló erők

főparancsnoka, Vorosilov marsall a város patinás, legendás szállodájában, az

Arany Bika helyiségeiben ütötte fel a főhadiszállását, az új kormánynak pedig a

volt adóhivatali épületet utalták ki. Az Arany Bika termeiben Vorosilov a jaltai

lakomákat is elhomályosító fogadásokat rendezett, a magyar miniszterek viszont

általában kettesével ültek egy szobában s a kormány gépkocsihiánnyal küszködött.

Minden provizórikus volt. A nemzetgyűlés 1944. december 20-án, a kormány 21-én

alakult meg. Orosz teherautók végigjárták az ország keleti tájait, összeszedték

a nemzetgyűlési tagságra jelentkező személyeket és sebtiben létrehozták az első

törvényhozó testületet, amelynek 72 kommunista, 57 kisgazda, 35

szociáldemokrata, 16 parasztpárti, 19 szakszervezeti és 35 pártonkívüli tagja

volt. E számok, választás hiányában, nem tükrözték a tényleges politikai

erőviszonyokat. A hevenyészett nemzetgyűlés élére Zsedényi Béla miskolci

jogakadémiai tanárt állították, aki — ekkor még senki sem sejtette — később a

kommunisták börtönébe került. A nemzetgyűlés alelnöke egy köztiszteletben álló,

angol—francia műveltségű debreceni civis professzor, Juhász Nagy Sándor lett.

Az új kormány névsorát az oroszok hozták magukkal s az új nemzetgyűlés minden

vita nélkül azonnal elfogadta. A kormány összeállításánál Moszkva különösen

ügyelt három szempontra. Az egyik: mivel a régi Horthy-hadsereg az ország

nyugati részében még keményen ellenállt s védte a fővárost, az új kormány élére

Horthy-tábornokokat kellett állítani, hogy ez a nyugati részen harcoló

antibolsevista magyar hadsereg egységét aláássa s átállásra serkentse. Ezért

miniszterelnökké Dalnoki Miklós Béla tábornokot nevezték ki, aki eleget tett

Horthy Miklós kormányzó 1944. okt. 15-i felhívásának s hadseregrészlegével

beszüntette a harcot az oroszok ellen. Az új kormány hadügyminisztere a

Horthy-hadsereg vezérkari főnöke, Vörös János lett, a közellátási tárcát

ugyancsak katonára bízták, Faragó Gábor tábornokra, aki 1944 őszén Horthy

megbízásából Moszkvába ment fegyverszüneti tárgyalásokra. Mindhárom katonatiszt

magasrangú kitüntetéseket kapott az elmúlt években, Hitlertől is. A második

orosz szempont az volt, hogy az új kormányban a magyar társadalom szemében

patinás név is szerepeljen. A közoktatási tárcát ezért a világhírű magyar tudós,

Teleki Pál volt miniszterelnök fiára, a fiatal Géza grófra ruházták. Teleki Géza

ugyancsak a Moszkvában tárgyaló fegyverszüneti bizottság tagja volt, így került

Debrecenbe. Horthy-tábornokok és egy magyar gróf az új kormányban — a pluralista

látszat valóban tökéletes volt. Ez aztán kitűnően alkalmasnak bizonyult arra,

hogy elterelje a gyanút az oroszok harmadik, leglényegesebb szempontjáról s az

ezt szolgáló intézkedésről. Ez pedig abban állt, hogy egy kommunista miniszterre

bízták a földművelésügyet és egy kripto-kommunistára a belügyminisztériumot. A

földművelésügyi tárca azért volt lényeges, mert az oroszok nagyszabású

földreformot és földosztást terveztek, ezzel vélték megnyerni a parasztságot,

ezt az érdemet eleve a kommunista pártnak akarták biztosítani. Így lett a

debreceni kormány földművelésügyi minisztere Nagy Imre, a belügyminiszter pedig

Erdei Ferenc. Arra az esetre, ha a földosztás nem állítaná a kommunisták mellé a

parasztságot, ott volt a kommunista rendőrség, amely erőszakkal akarta

biztosítani ugyanezt: az ország tömegeinek megfélemlítéssel történő

befolyásolását. Ez a kettős módszer, ígéret és édesgetés egyfelől, megfélemlítés

másfelől, itt, Debrecenben kezdődött.

Az ország egyéb tájainak megszervezése hasonló módon történt: mindenütt un.

nemzeti bizottságokat állítottak fel a négy párt s a szakszervezetek

delegátusaiból. Ez a közigazgatási struktúra többé-kevésbé a szovjet

tanácsrendszer álcázott formája volt. Valójában maga a debreceni kormány is csak

egy nagyobbfajta nemzeti tanácsnak felelt meg, a minisztériumok gyakorlatilag

nem működtek, kivéve kettőt, a földművelésügyi és a belügyminisztériumot. Ezeket

az orosz főparancsnokság bőven ellátta autókkal, hasonlóképpen a kommunista

pártot is. Míg a többi párt és minisztérium alig tudott kimozdulni Debrecenből,

e két tárca és a kommunista párt emberei bejárhatták a megyéket s elsődlegesen

befolyásolták a nemzeti bizottságok és a rendőrségi szervek felállítását. E nagy

előnyt biztosító teherautók abból a hatalmas készletből származtak, melyet az

Egyesült Államok szállított a Szovjetuniónak; így a magyarországi kommunista

párt elmondhatta, hogy Magyarországon jórészt amerikai segítséggel vetette meg a

lábát. A külügyminisztérium élére egy békéscsabai egykori tanár, könyvkereskedő,

Gyöngyösi János került, kisgazdapárti politikusként. Pénzügyminiszter egy

tekintélyes debreceni földbirtokos, Vásáry István lett, ugyancsak kisgazdapárti

jelöltként. A szociáldemokraták két tárcát kaptak s ezt Valentiny Ágosttal és

Takács Ferenccel töltötték be, népjóléti miniszter egy eladdig ismeretlen párton

kívüli személy, Molnár Erik lett, akiről csak később derült ki, hogy régi

kommunista párttag. A kereskedelmi minisztérium élére Gábor József került, aki

Moszkvából érkezett. Látszatra tehát a kommunista párt szerényen csak két

minisztert állított. Két kisgazda, két szociáldemokrata, két kommunista, egy

parasztpárti és öt pártonkívüli. Ennél plurálisabb összetételt el se lehetett

volna képzelni, ez a kulissza tökéletesen megfelelt a Jaltában is lerögzített

elképzeléseknek, s ha ehhez hozzávesszük, hogy a Nyugatot mennyire megnyugtatta,

hogy a háború alatt Moszkva feloszlatta a Kominternt, akkor nem volt nehéz hinni

és elhinni, hogy a Szovjetunió civilizált, demokratikus kormányzást állít fel

Közép-Kelet-Európában, s engedi, hogy a kismadarak a maguk dallama szerint

énekeljenek.

Az ideiglenes kormány 1945 tavaszán költözködött fel Budapestre, debreceni

korszakában azonban két jelentős feladatot hajtott végre. Már január 20-án

megkötötte a hivatalos fegyverszünetet a Szovjetunióval, március 15-én pedig

kiadta a földreformra vonatkozó kormányrendeletet.

A fegyverszünet értelmében Magyarország hadat üzent Németországnak, és 300

millió dollár értékű hadikárpótlás fizetésére kötelezte magát. Ennek kétharmada

a Szovjetuniót, egyharmada Jugoszláviát és Csehszlovákiát illeti. A kárpótlást

hat éven belül, főleg terményekben és árucikkekben kellett kifizetni. A

reparáció összege a háborúvesztett kis ország gazdasági és anyagi lehetőségeit

tekintve embertelenül súlyos volt. Egyidejűleg az oroszok olyan gazdasági

szerződést akartak kötni Magyarországgal, amely minden magyar nagyvállalatnál 50

%-os orosz részvételt biztosított volna s ezzel teljes orosz monopóliumot teremt

Magyarországon. Később az amerikai kormány akadályozta meg ezt a törekvést,

tiltakozott ugyanis, azzal, hogy az ilyen szerződés ellenkezik a Magyarország és

az Egyesült Államok között 1925-ben kötött s a legnagyobb kereskedelmi

kedvezmény elvére — Most Favored Nations — épülő szerződéssel.[3]

A debreceni kormány másik nagy horderejű alkotása a földreform volt, egyfelől,

ami a lényeget illeti, pozitív, másfelől, ami a módot és végrehajtást illeti,

erősen vitatott és elsietett intézkedés.

A földkérdés évtizedek óta égető kérdése volt a magyar életnek. A két

világháború közötti, 9 milliós ország lakosságának a fele, 50 %-a élt a

földművelésből. Európa egyik legjellegzetesebb agrárországa volt Magyarország,

Dániához hasonlóan sok és jó megművelhető területtel. A birtokviszonyok azonban

egészségtelenek voltak s így nagyszámú agrárproletariátus alakult ki. Az ország

mezőgazdasági termőterülete kb. 4,8 millió katasztrális holdat tett ki (1

katasztrális hold = 0,575 hektár; vagy másképp: 1 hektár = 1,737 katasztrális

hold; más összehasonlítás: 1 angol hold, vagyis 1 acre = 0,703 katasztrális

hold.) A 4,8 millió katasztrális holdon 1070, az ezer holdnál nagyobb nagybirtok

volt.[4] A nagybirtokosok a lakosság 0,06 %-át tették ki, de ez a kisebbség a

megművelhető terület csaknem egyharmadát birtokolta. További egyharmad a

középbirtokosság. A harmadik a mezőgazdasági munkások, törpebirtokosok vagy föld

nélküli cselédek, kubikosok és napszámosok tömege, amely egyben az ország

összlakosságának egyharmada volt, ahogy a korszak egyik alapvető szociológiai

munkája, Oláh György könyvének címe nevezte: hárommillió koldus. A cím, magának

az írónak a bevallása szerint is, túlzó volt, jelszószerűen, élesen fogalmazott,

hogy a közvélemény érdeklődését ráterelje a problémára. Mert reménytelen

koldus-sorsra a mezőgazdasági munkásság nagy része csak átmenetileg jutott, az

1930-as években, a nagy világgazdasági válság következményeként, amikor a

A földreform kérdése

mezőgazdasági termékek ára világszerte nagyot zuhant s a mezőgazdasági birtokok

hozamát és rentabilitását hosszabb időre megingatta.

A birtokviszonyok aránytalansága azonban megoldás után kiáltott. A

nagybirtokosok közé tartozott az arisztokrácia, az egyházak, az állam, a

nagyvárosok s bizonyos fokig a bankok. (Néhány adat: Eszterházy Pál herceg 210

000 katasztrális holdat birtokolt. Az esztergomi érseknek, Magyarország

prímásának 36 035 katasztrális hold állt rendelkezésére. Debrecen városa, ahol

1945-ben az ideiglenes kormány megalakult, 91 227 holdat birtokolt. Az állam

főleg a legnagyobb hozamú erdőségeket birtokolta, az állami erdőbirtok csaknem

70 000 holdra terjedt ki. A református egyház birtoka kereken 100 000 holdra

rúgott, a katolikus egyház összbirtoka, beleértve az egri s kalocsai érsekséget

és az apátsági birtokokat is, 850 000 holdra. Az egyházak birtokai azonban

célvagyon jellegével bírtak, az ország közoktatásának, közművelésének,

karitász-tevékenységnek, betegápolásnak, kórházak fenntartásának közcélú

feladatát látták el.)

A két háború között több, kisebb méretű agrárreformot hajtottak végre. Mindjárt

az első világháború után Teleki Pál gróf kormánya 200 000 parasztot juttatott

földhöz, de nem kielégítő módon, s tőkehiány és szerszámok híján sok paraszt

eladta földjét s visszament a nagybirtokokra munkásnak. A harmincas évek elején

az Eckhardt Tibor vezette ellenzéki Kisgazdapárt a 4,8 millió katasztrális

holdból kereken 3 millió hold felosztását javasolta a parlamentben, a

kisajátított földek birtokosainak méltányos és szakszerű kárpótlásával

egybekötve. Serédi Jusztinián hercegprímás a Felsőházban felajánlotta az egyházi

birtokok nagy részének szétosztását, ha a világi arisztokrácia és más

nagybirtokosok követik a példát. A harmincas évek közepétől kezdve

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter telkek juttatásával (ONCSA-akció)

igyekezett csökkenteni a földnélküliek sanyarú helyzetét, de ez is csak afféle

szociális olajcsepp volt. A nagy, átfogó földreform elmaradt, közben kirobbant a

második világháború, amikor a hadi erőfeszítések és a termelés zavartalanságának

érdekében a nagyszabású földreformot ismét elodázták.

Bizonyos azonban, hogy ha nincs újabb háború, Magyarországon

feltartóztathatatlanul jött volna a földreform. A társadalom valamennyi értékes

rétege, mozgalma, politikai műhelye ráterelte a figyelmet a problémára és

követelte a radikális vagy kevésbé radikális megoldást. Élenjárt ebben két

mozgalom, az ún. népi írók csoportja, valamint a katolikus agrárifjúsági

megmozdulások átfogó szervezete, a KALOT. A népi írók olyan könyvekkel, sőt

színművekkel jelentkeztek (Kovács Imre: A néma forradalom; Féja Géza:

Viharsarok; Darvas József: Egy parasztcsalád története; Erdei Ferenc: A magyar

paraszttársadalom; Szabó Zoltán: A tardi helyzet; Kodolányi János: Földindulás;

Matolcsy Mátyás: Az új földreform munkaterve stb.), melyek megteremtették az

érzelmi alapot s a szakszerű szemléletet a földreform érdekében. Ezek a könyvek

egytől egyig bestsellerek lettek, az ország közvéleményét mozgósították, csak a

kormányhatalom sáncait nem tudták áttörni és megmozdulásra késztetni. A fiatal

Habsburg Ottó, aki külföldi száműzetésében alaposan tanulmányozta a magyar népi

írók műveit (húga, Etelka „A magyar tanyarendszer” címmel írt doktori

disszertációt Lővenben), a magyar legitimisták vezérét, Sigray Antal grófot

igyekezett meggyőzni a földreform szükségességéről. Utalt Mária Teréziának a

korabeli magyar parasztságot felemelő szociálpolitikájára, valamint Matolcsy,

Kovács Imre, Féja Géza stb. új munkáira. Kifejtette a legitimista politikus

előtt, hogy a parasztság újabb felemelése, a szociális parasztpolitika a

királyság intézményének is érdeke, a legitimizmus ügye sohasem diadalmaskodik

Magyarországon, ha az azt képviselő földbirtokosság nem tesz saját maga

kezdeményező lépéseket egy jól átgondolt földreform irányába.[5] Jelentős úttörő

munkát végzett a katolikus ifjúsági mozgalom is különböző népfőiskolák

megteremtésével. A katolikus előjelű szociális megújhodás élén a jezsuiták

állottak, kimagasló személyiségük volt P. Vargha László és P. Kerkai Jenő. Közi

Horváth József világi pap, képviselő, a pápai szociális enciklikák milliós

kiadásával ébresztette a szociális reform szellemét.

Szívügye volt a földreform a már országosan ismert dunántúli, zalaegerszegi

apátnak, Mindszenty-Pehm Józsefnek, aki erősen támogatta a KALOT mozgalmát s a

szervezet Zala megyei alakuló ülésén beszédet mondott arról: a parasztifjúságot

be kell juttatni a parlamentbe, a földreform már itt dörömböl az ajtókon s ezért

a legsürgősebb feladatok közé tartozik, hogy a földhöz juttatandó gazdák

kapjanak alapos előzetes kiképzést.[6]

A harmincas években a politikai színtéren a legkülönbözőbb előjelű ellenzéki

pártok is egyetértettek a földreform szükségességében; az Eckhardt-vezette

baloldali Kisgazdapárt éppúgy, mint a Szálasi-vezette jobboldali hungarista

párt, mely utóbbinak földreform és agrárszakértője a népi írók köréhez tartozó,

kiválóan képzett Matolcsy Mátyás volt. A legnagyobb tömeghatással a harmincas

évek közepétől ez a párt képviselte a földreform gondolatát, mert az 1939-es

választásokon, ahol a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt csak néhány

mandátumhoz jutott, Szálasi a szavazatok teljes egyharmadát kapta. Sajnos, ez a

szociális töltésű reformpárt külsőségeiben sokat átvett a nemzetiszocializmusból

s külpolitikai orientációja a hitleri Németország mellé sodorta. Így, habár a

párt agrárpolitikája szorosan simult a népi írók eszmei vonalához, gyakorlati

összefogás elképzelhetetlen volt, a népi írók nagy része a nemzetiszocialista

német irányzatot elvetette. A szociáldemokráciának a földreform kérdése és az

agrárpolitika nem volt középponti problémája és feladata sem, minthogy

munkáskérdésekre és ipari reformokra koncentrálódott. A Kommunista Párt nem volt

számottevő a két háború között, így a magyar földreform előkészítésében a

marxistáknak gyakorlatilag semmi szerepük nem volt, parasztszakértővel sem

rendelkeztek, a népi írók nem voltak marxisták, leszámítva Erdei Ferencet, aki

1945-ben oly végzetes szerepre vállalkozott mint belügyminiszter.

A debreceni földreform tagadhatatlanul évtizedes magyar törekvés előtt nyitotta

meg a megvalósulás útját, s jogosságát nem lehetett kétségbe vonni. Mégis, a

földreform gondolatának régi élharcosai számos körülményt idegenkedve fogadtak s

ahogy a reformot végrehajtották, az a legtöbb szakembernek keserűséget okozott.

Nagy Ferenc, a Parasztszövetség elnöke, amikor 1945 koratavaszán éjszaka Pestről

Debrecenbe szállították, hogy a földreform előkészítésében konzultálják,

megdöbbent azon, hogy „a Szovjetunió döntse el, mikor valósítsuk meg az

agrárreformot?” ő is, mint minden más felelős parasztszakértő, úgy vélte, hogy

ilyen nagy horderejű kérdésben a magyar parlamentnek kell kezdeményeznie s a

problémát törvénnyel, nem pedig egyszerű rendelettel kell szabályozni.[7]

Debrecenben azonban nem a földreform előkészítéséről volt szó, hanem a

kommunista miniszter, Nagy Imre által előterjesztett kész javaslat

elfogadásáról. Lényege az volt, hogy minden 100 katasztrális holdnál nagyobb

földbirtokot felosztanak, 100 hold a földbirtok felső határa. A reform

meghirdetése után 750 000 földigénylő jelentkezett, ebből végül 642 000 paraszt

részesült juttatásban; összesen kb. 3 millió katasztrális holdat osztottak szét

a földműves társadalom tagjai között. Ez hozzávetőlegesen megfelelt annak, amit

Eckhardt Tibor Kisgazdapártja már a 30-as évek közepén javasolt.

A földreform tényét egyetlen politikai vagy társadalmi tényező sem ellenezte. A

katolikus egyház, amely a reform révén teljes cél-vagyonát elvesztette, elsők

között támogatta az új földbirtokos parasztságot. A püspöki kar háború utáni

első körlevele, melyet Mindszenty József szerkesztett, áldását adta az új

birtokosokra s Isten segítségét kérte boldogulásukhoz.[8]

A földreform lényegét, a parasztság széles tömegeinek földhöz juttatását senki

sem kifogásolta, de sok bírálat érte a reformot szakmai hiányosságai, a

végrehajtás módjai s minden szükséges szempontot félresöprő radikalizmusa miatt.

Többen úgy vélték, helytelen, hogy a volt földbirtokosok nem kapnak kárpótlást,

így a kisajátítás a magántulajdon elvébe ütközik s ellenzői ráakaszthatják a

rablás jellegét. Maguk a parasztok is szívesebben fizettek volna a kapott

földért, hogy a tulajdonjog ne lehessen vitás. Debrecenben nem fogadták el Nagy

Ferencnek azt a javaslatát sem: az egyházak kapjanak megfelelő kárpótlást, hogy

fenntarthassák iskoláikat és intézeteiket. Leszavazták azt a javaslatát is, hogy

a földosztó bizottságokba ne csak földnélküli parasztokat vegyenek be, hanem

kisebb birtokosokat is, akiknek tapasztalatuk van s akik teljesen pártatlanok.

Nagy Ferenc néhány évvel később úgy vélte ugyan, hogy minden hiba ellenére a

A pártok

földreform gyorsasága és radikalizmusa helyesnek bizonyult, de akkor, 1945-ben

megállapította, hogy „a földosztó bizottságok korszakos feladatukat a legnagyobb

felelőtlenséggel hajtották végre”. Ítélete szerint a földreform szükséges volt,

de „radikális és felületes”, a földosztás pedig sok helyen órák alatt folyt le,

szakértők bevonása nélkül.[9] Külföldi megfigyelők is, helyeselve a reform

lényegét, úgy látták, hogy a földosztás „elsietve és oktalan gazdasági

körülmények között” jött létre. Kovács Imre, a földreform régi, úttörő harcosa

számos körülményt kifogásolt, többek között azt, hogy a bizottságokból kizárták

a szakértőket azon a címen, hogy „urak” nem vehetnek részt a munkában. Az osztás

körüli panaszokat ezek a bizottságok önkényesen kezelték, osztálygyűlölettel

kapcsolták egybe. A földdel rendelkezőket és új földigénylőket „urak” vagy

„parasztok” kategóriájába osztották, de ha valamely előkelőbb személyiségben a

kommunisták szövetségesét sejtették, azt „parasztnak” deklarálták, ha viszont

valamelyik öntudatos paraszt antikommunista érzelmeket mutatott, abból

egyszeribe „urat” csináltak.[10] Súlyos hibája volt a földreformnak, hogy a

földosztó bizottságokban a többséget a kommunista párt ragadta magához, a

földosztást a közelgő választás előtti kortesfogásnak szánta, ezzel a jelszóval:

„A kommunisták adják a földet!” Sok helyen a földhöz juttatás feltétele volt,

hogy a földigénylő lépjen be a kommunista pártba. A magyar paraszt, amely ezer

év óta áhítozott egy darab saját földre, s érezte, hogy a pártot nem a paraszt,

hanem a saját érdeke vezeti, a maga részéről úgy oldotta meg a kérdést, hogy a

földosztás napjaiban gyorsan belépett a kommunista pártba, a földosztás után

pedig gyorsan kilépett a pártból.

A parasztot a föld érdekelte s hőskölteményt lehetne írni arról, hogy jóval több

mint félmillió magyar paraszt, többnyire szerszám és tőke nélkül — mert

gondoskodás erről most sem történt kielégítő módon — megbirkózott a földdel s

rövidesen talpra állította a háborúvesztett ország közellátását. De ezt a

lelkesedést, ezt az izzadságos munkát, ezt a rég áhítozott paraszti honfoglalást

végül is súlyosan megcsalták; a magyar parasztot kegyetlenül becsapta az a

kommunista párt, az a kommunista rendszer, amelynek földművelési minisztere

fémjelezte a földreformot s amely 1945-ben a választás előtt fennen hirdette,

hogy a kommunisták adják a földet. Mert néhány év múlva, a lenini taktikát

követve — a parasztoktól újra elvették a földet. Sztálin szerint a parasztság

ellenség s a parasztkérdés megoldásának egyetlen módja, ha a mezőgazdaságot

mintegy óriási ipari üzemmé alakítják, a parasztból alkalmazott munkást

csinálnak, ha kell, erőszakkal és véres terrorral. Csakhamar eljött ez a korszak

is, a magyar parasztot fokról fokra, évről évre, enyhébb, majd kibírhatatlanul

durva terrorral bekényszerítették a kolhozokba, csupán kis háztáji gazdaságot

hagyva az egykor oly büszke és lelkes birtokosoknak. A földreform, a földosztás

átmeneti politikai fogás volt csupán, s amikor a kommunista párt elpusztított

minden más politikai erőt, a magyar paraszt megszűnt önálló, öntudatos gazda

lenni. Magyarország egyetlen nagybirtokos kezére került: az ország legnagyobb s

kizárólagos nagybirtokosa a kommunista párt, sokkal nagyobb, mint egy

Eszterházy, vagy egy érsek vagy egy kulák valaha is volt. A magyar paraszt álma

a földről csalóka álom volt, rövid közjáték, melyet keserű ébredés követett.

A két háború közötti, „feudálisnak” mondott korszak, és a háború utáni, „népinek

és demokráciának” nevezett kommunista korszak között azonban van egy lényeges

különbség. A „feudális” Magyarországon a nagybirtokosok szívósan ragaszkodtak

ugyan vagyonukhoz és elzárkóztak a nagyszabású földreform elől, de — kis

kivételtől eltekintve — liberális alapszemlélettel és toleranciával hagyták,

hogy jelentős irodalom szülessen a földreformról s szakszerű munkák követeljék a

földosztást. A „feudális” Magyarországon sajtószabadság és véleményszabadság

volt, így jelenhettek meg pl. Kovács Imre, Matolcsy, Erdei Ferenc munkái. Abban

a rendszerben azonban, melynek első belügyminisztere Erdei Ferenc volt s az

ország egyetlen nagybirtokosa a kommunista párt, nem jelenhetnek meg ihletett

munkák, amelyek a kolhoz- és a szovhozrendszert megkérdőjelezik, bírálják,

elvetik és megváltoztatását követelik. Egy mai Erdei Ferenc nem bírálhatná úgy a

fennálló agrárrendet, mint a két háború között lehetett bírálni a

nagybirtokrendszert. Ez hát a különbség s nem is kicsi.

A kormány Budapestre költözése után megkezdődött a pártok országos

szervezkedése. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság, amely a győztes nagyhatalmak

közös szerve volt, Magyarországon mindjobban a szovjet főparancsnokság túlzott

befolyása alá került. A politikai pártokat a SZEB engedélyezte. Minthogy a

Szovjetunió külpolitikai tekintetben ekkor még a „nagy szövetség” fenntartását

akarta, az egyes országok belpolitikájában a „népfront” koncepcióját alkalmazta.

Magyarországon négy plusz egy párt kapott működési engedélyt: a Független

Kisgazda-Földmunkás- és Polgári Párt, a Magyar Szociáldemokrata Párt, a Magyar

Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a kis polgári-liberális csoport, mely

a későbbiekben nem játszott szerepet. A négy nagyobb párt kormánykoalíciót

alakított; közülük kettő rendelkezett történelmi hagyományokkal, a kisgazda- és

a szociáldemokrata párt; a parasztpárt az ország közvéleménye előtt 1945-ig

ismeretlen volt, a kommunista párt pedig az 1919-es kommün bukása óta csak

illegálisan működhetett.

A Független Kisgazdapárt több évtizedes múltra tekinthetett vissza s a két

háború között három nagynevű politikust adott Magyarországnak. Nagyatádi Szabó

István, Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor fémjelezte a pártot, amely hol támogatta

a kormányt, hol ellenzékben volt. Az első világháború után, mindjárt a startnál,

helyzete megnehezedett, mert a kitűnő Nagyatádi Szabó Istvánt környezete

belekeverte egy gyanús panama-ügybe. A pártvezér nem volt részes a dologban,

mégis az eset visszaháramlott a pártra, s a kor nagyszabású miniszterelnöke, a

konzervatív Bethlen István, aki mint egy Cavour, mindent ki tudott használni a

maga céljaira, az ügyet a kormánypárt javára fordította s a Kisgazdapárt

esetleges ellenzéki lendületét, amely terveit zavarhatta volna, az ügy

szellőztetésével lefékezte. (Mikor sajtófőnöke, az akkor még kormánypárti

Eckhardt Tibor megkérdezte miniszterelnökét, hogy most a sajtóban mit tegyen,

hogy: „Nagyatádit mossam fehérre?” — Bethlen rövid gondolkodás után ezt mondta:

„Mosd szürkére.”[11]) Gaál Gasztont a parasztság elégtelen szociális helyzete

vitte a politikába. Balatonbogláron volt földbirtokos és a húszas évek végétől

új lendületet adott a pártnak. Eckhardt Tibor, akit temperamentuma, szónoki

tehetsége, európai látóköre nagy feladatokra teremtett, Gaál Gaszton mellett, és

után, a párt élére emelkedett s különösen Gömbös miniszterelnök német

orientációjú külpolitikáját ellenezve országos személyiséggé nőtt. Szorgalmazta

a földreformot s a parasztságot akarta megtenni a nemzet legszilárdabb

tartóoszlopának. Mégis, a Kisgazdapárt a két háború között nem tudott nagyobb

eredményeket elérni. A kormánypárt minden ellenzéki csoporttal szemben nagy

előnyben volt az erősen szűkített választójog miatt — 1939-ig nyílt szavazás

volt. A Kisgazdapárt a harmincas évek elején, 1931-ben csak 11, az évtized

végén, 1939-ben csak 14 mandátumot tudott szerezni a választásokon, holott ekkor

már titkos szavazás volt. A párt hendikepjét az okozta, hogy a közvélemény

szemében inkább a középbirtokos gentry-társadalom, mint a szegény paraszti

tömegek képviselője volt. Ezt felismerve törekedett a párt a parasztság erősebb

bevonására s ennek az irányzatnak egyik megszervezője egy tehetséges, fiatal

baranyai parasztember volt, Nagy Ferenc. Az ő irányításával hozták létre a

Kisgazdapárttal szorosan együttműködő „Parasztszövetség” nevű szervezetet, amely

a munkásszervezetek megfelelőjeként a paraszti tömegek érdekképviseleti szerve

kívánt lenni. A Parasztszövetséget, érdekes módon, az akkori kormányzat is

támogatta. Ugyancsak a harmincas években emelkedett a párt vezetői közé Gaál

Gaszton egyik politikai tanítványa, Varga Béla balatonboglári lelkész.

Csatlakozása azért volt jelentős, mert a Kisgazdapárt addig elsősorban csak a

református társadalomra támaszkodott. Varga Béla püspöke biztatására vállalta a

munkát. Ezzel a párt aktív katolikus vezetőszemélyt is kapott a másik, immáron

kisgazda vezető, Tildy Zoltán református tiszteletes mellett. Eckhardt Tibor,

Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Árpád, Sulyok Dezső

aki Magyarországot a Népszövetségben is többször képviselte, pártjával és

személyével a Hitler-ellenes irányzat élére állt s a háború elején külpolitikai

feladatokkal az Egyesült Államokba ment, ahonnét nem tért vissza. A párt lelke

ekkor a vérmes hazafi, a csak kevés szociális érzéssel megáldott, de ízig-vérig

patrióta, ékesszavú és bátor képviselő, Bajcsy Zsilinszky Endre volt; a háború

végén, a német megszállókkal szembeni fegyveres szervezkedés központjába került

s a hadbíróság a már elvesztett háború legutolsó szakaszában oktalan módon

kivégeztette. Eckhardt külföldre távozása és Bajcsy Zsilinszky halála

következtében 1945-ben Tildy Zoltán került a párt élére. Az új érában egy erősen

összeszokott baráti négyes alkotta a Kisgazdapárt vezetőségét: Tildy Zoltán,

Nagy Ferenc, Varga Béla és a később híressé vált Kovács Béla. Kovács tagja volt

a debreceni kormánynak is mint belügyi államtitkár, s kisgazda-társait így

időben tájékoztathatta arról, hogy az orosz megszállók és a kommunisták milyen

totalitárius tervekkel és hátsó szándékokkal igyekeznek érvényesülni a magyar

politikai életben.

Tildy Zoltán 1945-től kezdve középponti, de erősen vitatott, bírált, sokak által

gyűlölt személyisége lett a magyar politikának. Talán saját hibáján kívül, a

viszonyokból, az idegen megszállásból kifolyóan került felemás helyzetbe, mert

az élen állt s a közvélemény az ő számlájára írta a kezdődő rendőruralmat, a

tömeges internálásokat, a kommunista rémuralom első megnyilvánulásait is. (1945

és 1947 között a börtönökben „palástos hóhérnak” nevezték Tildyt s ezt a

börtönverset költötték: „Átok hangzik minden portán, megállj, megállj, Tildy

Zoltán!”) Családi viszonyai is, akarva-akaratlan, befolyásolták politikai

tudatát és magatartását. Apósát az 1919-es első kommünben viselt szerepéért

kötél általi halálra ítélték, mert az ő városában dühöngött legerősebben, sok

ember halálát okozva, Kun Béla és Szamuely Tibor terrorja. Tildy nem volt

kommunista, sőt, meggyőződéses antikommunista volt, de — mint közeli ismerői

egyöntetűen állítják —- felesége nem tudta megemészteni az apa tragédiáját és

Tildyt mindig igyekezett balra tolni. Tildy azonban mindig és minden tekintetben

óvatos duhaj volt. A harmincas években, Eckhardt útmutatása nyomán, részt vett a

Hitler-ellenes politikai front kiépítésében, de a parlamentben támogatta

Magyarország német oldalon történő részvételét a háborúban, s az egyensúly

kedvéért nemegyszer németbarát megnyilatkozásokat is tett. Szerepelt az un.

Apponyi-társaságban, vagyis a monarchisták klubjában, amely azt remélte, hogy a

háború után majd a Nyugaton jó összeköttetésekkel rendelkező, nagyra értékelt

Habsburg Ottó építheti fel az új, demokratikus magyar rendet. De Tildy

igyekezett jó lábon állni a jobboldali körökkel is, amíg a háború kimenetele, a

nyugatiak győzelme nem látszott egészen biztosnak. Sok vasat tartott a tűzben,

ambiciózus volt, sokszor titokzatos, kiismerhetetlen. Mint néhány év múlva

megmutatkozott, tragikus sors várt rá, s ezúttal is családi vonatkozásban,

családi kötelékei ekkor is megszabták politikai sorsát.

Varga Béla az új korszak egyik legérdekesebb egyénisége volt. Országos érdemeket

és külföldi kapcsolatokat szerzett azzal, hogy a háború alatti kormány

támogatásával, de saját emberbaráti és papi elveit is követve, legfőbb

szervezője lett a lengyelek megmentésének. A Hitler elől Magyarországra menekülő

lengyelek nagy istápolója volt, szervezte iskoláikat, s lehetővé tette

továbbjutásukat a nyugati lengyel garnizonokba. A balatonboglári plébános

valósággal a lengyelek nemzeti hősévé emelkedett. Hitlerellenes magatartása két

forrásból táplálkozott. Mint katolikus pap elutasította a nemzetiszocialista

ideológiát, s mint külföldön is tájékozott ember, tisztában volt a várható

fejleményekkel. A magyar ellenzéki pártok, kisgazda, szociáldemokrata és polgári

pártok a harmincas évek vége felé németellenes frontba tömörültek, s Eckhardt

Tiboron keresztül kapcsolatban álltak Habsburg Ottóval, aki Roosevelt és

Churchill személyes barátjaként dolgozott Hitler ellen. Varga Béla ifjú korában

monarchista volt, mint fiatal katona ott volt Ottó apja, Károly király vonatán,

amikor 1921 őszén az uralkodó kísérletet tett a hazatérésre, de a budaőrsi

csatában vereséget szenvedett. Varga Béla a király oldalán állt s a királyra

lövető Horthy rendszerében ez is egyik motívuma volt ellenzéki magatartásának.

Mint falusi pap, ismerte a paraszti társadalom minden gondja-baját, küzdelmes

életét, s minthogy maga is parasztszülők fia volt, erős szociális érzés hatotta

át. Paraszt és polgár volt egyszemélyben, már ezzel segített a Kisgazdapártot

kiszélesíteni a polgárság irányába s az 1945-ös fordulat idején mint a párt

fővárosi szervezője, ő aratta a szovjet éra egyik legnagyobb szovjetellenes

sikerét a budapesti községi választásokkal. A világosan látó, ravasz, óvatos,

kiegyensúlyozó, szívós paraszti intellektuel típusa, aki minden tárgytalan,

személyes veszekedés, kontroverzia idején kihúzza magát a bonyodalmakból s

amikor a többiek kölcsönösen tönkretették egymást, ő felemelkedik s

rendelkezésre áll a helyzet megreparálására. Az a politikai személyiség, aki

mindig talonban tartja magát s így hasznos rezervet jelent, igyekszik mindig

barátokat szerezni és sohasem ellenségeket, politikai ellenfelekkel szemben

mindig inkább a megértés és megbocsátás, mint a végsőkig való harc híve. Mindig

tisztában van saját képességei és lehetőségei határával s azokat sohsem lépi át.

Reálpolitikus a javából.

Nagy Ferenc volt hivatott arra, hogy mint miniszterelnök az 1945 utáni időszak

kulcs-személyisége legyen. Értelmes, higgadt, körültekintő, ösztönös politikai

tehetséggel lépett ki a magyar politika terrénumára a harmincas évek elején, a

parasztság felemelésének eltökélt szándékával. Józanságával, természetes

meglátásaival és világos érvelésével a harmincas évek végén híveket szerzett

magának az egyetemisták körében is. Szelíd, mosolygós modora mögött célratörő

szívósság húzódott meg. Öntudatos ember volt, egy kiváló magyar diplomata

szerint arisztokrata fellépésű egyéniség. Eleve az általa realitásnak vélt

határok között mozgott s reménytelennek ítélt helyzetekben sohasem ment a

barikádokra. Bírálói ezt sokszor keserűen a szemére vetették s 1945— 47 közötti

vonalvezetését a kommunizmussal szembeni appeasement-politikának minősítették.

Tulajdonságai sokat használtak a Kisgazdapártnak azokban az időkben, amikor

Magyarországon még civilizált viszonyok között lehetett ellenzéki politikát

folytatni, de nem érvényesülhettek 1945 után, a hatalomban, amikor a

kormánypártivá lett Kisgazdapártnak saját koalíciós partnereivel, az orosz

háttámasszal rendelkező és egyeduralomra törő kommunistákkal szemben kellett

volna állnia a sarat. Egy békebeli Magyarországon, képességei révén, Nagy Ferenc

a szociális megújhodás és reformpolitika politikusa és jó miniszter lehetett

volna, az orosz megszállás periódusában azonban egy élpolitikus számára

elképzelhető leghálátlanabb helyzetbe és helyzetekbe került.

Kovács Béla, a párt negyedik vezető személye a könnyen lelkesedő s az igazságért

meggondolás nélkül tűzbe menő típusú ember volt. Nem szerette a köntörfalazást,

a fehéret fehérnek, a feketét feketének látta és mondotta. Kezdeti koalíciós

tapogatózás és mérséklet után határozottan antikommunista vonalat kívánt meg

pártjától, de ebben nem is annyira az „anti” volt a lényeges, mint a

hamisítatlan demokrácia követelése. A népakarat, a többségében kommunistaellenes

magyar társadalom törekvéseinek a képviselete hajtotta. Reá még jelentős szerep

és sorsdöntő mozzanatok vártak.

Végül a Kisgazdapárt magasra emelkedett politikusai között érdekes szerep jutott

Sulyok Dezső pápai ügyvédnek. Szenvedélyesség hatotta át, ami néha

szertelenségekre ragadta. Mint ügyvéd és jogász, mestere volt a szavaknak,

magával ragadó népszónok volt. Eszes, de öntelt. El lehetett mondani róla, amit

a francia forradalom után a direktórium legszínesebb alakjáról, Barrasról

mondtak, hogy „inkább vakmerő, mint bátor, inkább ravasz, mint okos, inkább

kellemes, mint jó”. Az 1945-ös fordulat után azzal az eltökélt szándékkal

vetette bele magát a közéletbe, hogy Magyarország miniszterelnöke legyen. A célt

szinte kartávolságra megközelítette — s volt idő, amikor egy pillanatra maga

mögé állította az egész közvéleményt, élvezte a népszerűség pünkösdi

királyságát, reményeket keltett s reménytelenül menekült, végül belefutott a

személyeskedés kibogozhatatlan, többnyire magaszőtte hálójába.

Ezzel az együttessel az élen indult a Kisgazdapárt a magyar politika új,

korszakos fordulóján, ez az együttes vívta meg az 1945-ös nagy választási

Szakasits Árpád, Kéthly Anna, Peyer Károly

harcot. Helyzete ígéretes volt, mert örökölte az előző negyedszázad

kormánypártjainak, sőt ellenzéki pártjainak is majd minden szavazóját.

Automatikusan ez volt a született kormánypárt. Vezetőit ismerték, programja

komoly, méltányos és haladó volt, jogosan vártak tőle radikális törés nélküli

reformpolitikát; s ez volt az a párt, amelytől távol állott a kommunistákkal

való szívbéli együttműködés legkisebb gyanúja is. Az elvek, melyeket a párt

évtizedeken át képviselt — józan földreform, nyugat-európai parlamentarizmus,

szociális törvényhozás, toleráns egyházpolitika és a magyarság keresztény

művelődésének továbbfejlesztése —, ezek az elvek régen népszerűek voltak s

megvalósításuk régóta esedékes. A kisgazdák garnitúrája és programja a legjobb

kilátásokkal nézett a választás elé.

A másik, hagyományokkal rendelkező párt a Szociáldemokrata Párt volt. 1892-ben

alapították, a k. u. k. szocializmus tipikus hordozója volt, együtt nőtt az

európai szociáldemokráciával, bár szervezőképessége mindig elmaradt akár a

német, akár az osztrák szociáldemokrácia mögött. Ezenkívül, Magyarország

agrárország lévén, csak később és kisebb mértékben alakult ki ipari

proletariátus. A párt kezdettől fogva a szociális haladás egyik propagátora volt

s Magyarországon megteremtette a szakszervezeteket. Az első világháború után

azonban súlyosan kompromittálta magát a magyar közvélemény előtt azzal, hogy az

1919-es Kun Béla intermezzo idején nem tudott éles választóvonalat húzni önmaga

és a kommunisták között, sőt, több vezetője de facto társult a kommunistákkal. A

háború utáni korszak évtizedes miniszterelnöke, Bethlen István szabad működést

biztosított a pártnak, a párt vezetője, Peyer Károly paktumot kötött a

kormánnyal s így a parlamentben is képviseletet nyert. A Bethlen—Peyer paktum

azonban kétélű volt. Ahogy a kisgazdákat a Nagyatádi Szabó üggyel, úgy a

szociáldemokratákat ezzel a paktummal kötötte meg a ravasz erdélyi politikus.

Mert a Bethlennel történt egyezkedés a munkástömegek előtt a hivatalos ellenzék

jellegét adta a pártnak, amelytől hívei radikálisabb politikát vártak volna.

Ezenkívül a paktumban a párt azt is vállalta, hogy vidéken, a falvakban nem

szervezkedik. A párt képviselői — Peyer Károly mellett kimagaslott egy erős

akaratú, tehetséges, szociális érzülettel megáldott asszony, Kéthly Anna —

egytől egyig képzett szociáldemokraták voltak s legalábbis a két háború közti

időszakban elveikben és magatartásukban a mérsékeltebb német

szociáldemokratákhoz és az angol munkáspárt jobboldalához hasonlítottak. A

parlamentbe kiváló, de csak kevés képviselőt tudtak bejuttatni. Ezt a pártot is

akadályozta a választójog szűkkeblűsége, de az is, hogy a harmincas években a

munkásság tömegei a jobboldali pártok felé orientálódtak s onnan vártak

szociális megváltást. Sőt, régi szociáldemokrata szervezők csapatostul

jelentkeztek Szálasi pártjában és hogy a nyilaskeresztes párt 1935-től a

legjobban szervezett tömegpárt lett, az nem utolsó sorban e volt

szociáldemokrata szervezők, valamint organizálni tudó katonatisztek munkájának

volt az eredménye. Az 1939-es választáson a Szálasi-párt harminchárom, a

szociáldemokrata párt viszont csak öt képviselőt tudott behozni a parlamentbe.

(1945 után a nyilas szocialisták visszatértek eredeti, szociáldemokrata

pártjukba, de sokan közülük meg sem tették ezt a kerülőt, hanem, üldözöttek

lévén, nagyobb védelem reményében egyenesen a kommunista párt védőszárnyai alá

helyezték magukat s Rákosi Mátyás szívesen fogadta ezt a választói tartalékot,

ahogy akkor nevezték, a „kisnyilasok” táborát.)

1945 fordulóján a szociáldemokrata pártnak mindenesetre megvolt az esélye arra,

hogy pl. az osztrák szocialista párthoz hasonlóan, Közép-Európa egyik

tekintélyes, államhordozó baloldali alakulata legyen. Számíthatott nemcsak a

munkásság, hanem a progresszív polgárság egy részének a támogatására is, s a

magyar választótömegek az új helyzetben egy kisgazda-szociáldemokrata

koalícióról álmodoztak, vagyis e tekintetben is az osztrák példa lebegett a

szemük előtt. Ennek megvolt a reális alapja is, mert a kisgazda és a

szociáldemokrata párt vezetői már 1943-ban megállapodást kötöttek arra, hogy a

háború után szorosan együttműködnek s nyugati mintájú parlamenti demokráciát

építenek a legmagasabb színvonalon s a legmodernebb kiadásban. A

Szociáldemokrata Párt azonban 1945-ben felborította ezt a megegyezést. Főleg

azért, mert a hagyományos pártvezér, Peyer Károly a háború végén hitleri

koncentrációs táborba került és nem érkezhetett vissza idejében. Így a döntően

fontos kezdeti időszakban a párt vezetését olyan személy kaparintotta meg, aki a

kommunistákkal szemben nem tudott, de inkább nem akart helytállni, sőt, mint a

fejlemények bebizonyították, egyenesen a kezükre dolgozott. Ez az ember

Szakasits Árpád volt, aki — ahogy a következő esztendők megmutatták — mint a

magyar szociáldemokrácia sírásója s a kommunisták eltemetettje szerzett magának

halandó nevet.

Szakasits Árpád — a négyes koalíció egyik tagjának véleménye szerint — „még csak

közepes képességűnek sem mondható, akarat- és jellemgyenge politikus” volt. A

pártban csak azért kerülhetett magasra, mert a harmincas évek végén a

zsidótörvények következtében háttérbe szorultak a képzettebb, tekintélyesebb

vezetők, mint Mónus Illés, s mert Peyer Mauthausenben ült. Peyer egyébként a

megelőző évtizedekben óvakodott előtérbe engedni Szakasitsot, mert ez a hajdani

kőfaragó 1919-ben olyan defektust szerzett, amely a büntetőjoggal hozta

konfliktusba. A proletárdiktatúra idején Szakasits, aki akkor betegpénztári

tisztviselő volt, egy előkelő villába fészkelte be magát, de a drága bútorzatot

eladta. Ezért később vádat emeltek ellene s Szakasits csak úgy menekült meg a

börtön elől, hogy a bútoreladást felesége vállalta magára, aki a mária-nosztrai

női fegyházban le is töltötte büntetése egy részét.[12] Szakasits a második

világháború vége felé a Népszava c. szociáldemokrata lap főszerkesztője lett. A

Horthy-rendszer ekkor már készült a németekkel való szakításra s támogatta a

Magyar Front nevű titkos ellenállási szervezetet. E politika keretében Szakasits

Árpád 1944 elején 40 000 pengő támogatást kapott a kormány sajtóalapjából.[13]

Ez lehetett az oka annak a jelenségnek, melyet későbbi kisgazda partnerei is

különösnek találtak, mert pl. Nagy Ferenc megjegyzi róla: „A háború alatt Horthy

lojális, szocialista követőjének mutatkozott s mint újságíró, igen óvatos

politikát folytatott.” 1943-ban egyébként még határozott antikommunista

magatartást ígért a kisgazdáknak. A budapesti Simplon kávéházban Kovács Bélával

és Nagy Ferenccel tanácskozott s érdeklődésükre válaszolva ezt mondotta: „Ha ti

ugyanolyan jól megszervezitek a kisgazdapártot a kommunista beszivárgással

szemben, mint mi a szociáldemokrata pártot, akkor nem kell félnünk a vörös

expanziótól.”[14] Ugyanebben az évben egy Moszkvából jött kommunista ágens,

Jósvai kereste fel s Szakasits aláírta az általa hozott okmányt, hogy ti. az

illegális kommunista párt és a szociáldemokrata párt földalatti szervezete

együtt dolgozik. S még egy év sem telt el a Simplon kávéházi tárgyalás után,

1944-ben Szakasits már Rajk László és Kállai Gyula kommunista megbízottakkal

megállapodott abban, hogy ha a szovjet csapatok elfoglalják Magyarországot, a

szociáldemokrata párt alkalmas időben fuzionál a kommunistákkal.

Szakasits jellemgyengeségét és anyagiasságát sok régi, tisztességes

szociáldemokrata is felismerte és nehezményezte. A második világháború után

megismétlődött az első háború utáni aktus: Szakasits ezúttal az Alkotmány

utcában rekvirált magának luxusvillát, s ugyanezt később eladta — a

szociáldemokrata pártnak. S mivel infláció volt, az adásvétel aranyban történt.

Szakasits pedig szolgálati lakást kapott, a Pasaréti út egyik emeletes villáját,

melyet „elhagyott javakkal” bútorozott be.[15] A kommunista párt politikájához

tartozott ilyen emberi gyengeségek bátorítása és istápolása. Szakasits három

autót tartott, igaz ugyan, hogy a sofőröket csak a kommunista Kossa István

szakszervezeti központjától igényelhette. Veje, Schiffer Pál 1945-ben

beiratkozott a kommunista pártba, de Rákosi Mátyás utasítására továbbra is a

szociáldemokrata pártban működött s apósa egyik kommunista megfigyelője,

irányítója lett. Szakasits feladatai közé tartozott a háború utáni években, hogy

sokat utazzék Nyugatra s a nyugati szocialista pártok vezetői előtt a magyar

szociáldemokrácia önállóságát hangoztassa.

Pártjának egyik tagja, évtizedes szociáldemokrata újságíró így rajzolta meg

Szakasits egyéniségét: „Mint kőfaragó kezdte, mint kőfaragó dolgozott az épülő

Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Imre

országház faragványain. Mint kőfaragó, önmagát azonban rosszul formálta ki. Az

anyagok keménységéből, amelyekkel valamikor dolgozott, nincs benne semmi.

Viaszból van, egyénisége puha és az egész ember olyan, mintha nem is a magyar

munkások sorából jött volna… Gyönge, befolyásolható báb, szép szavakkal könnyen

levehető a lábáról. Hiúsága a pénzt, a sok pénzt igényelte. Rákosi és a többi

moszkovita hamar kitapogatta Szakasits gyengéit. A moszkoviták jól látták, hogy

a szociáldemokrata pártban Kéthly Anna a legférfiasabb jelenség, Szakasits

viszont a párt vénasszonya. Ezért legyezgették hiúságát s ezért hunytak szemet a

Szakasits-család pénzszerzési dolgai felett.”[16]

Ezzel a vezetővel az élen jelent meg a háború utáni politikában a nagy

hagyományokkal rendelkező szociáldemokrata párt, amely azonban, összetételét s

egészét tekintve, még korántsem volt kész zsákmány a kommunisták számára. Hugh

Seton-Watson angol történész jó képet ad a szociáldemokrata párt 1945-ös belső

tagozódásáról: „A jobboldali szárny, Peyer Károly vezetésével, nézeteiben

körülbelül az angol Labour Partynak felelt meg. A közép, élén Kéthly Annával és

Bán Antallal, nagyjában a Labour Party balszárnyához hasonlítható. Ez

síkraszállt a kommunistákkal való együttműködés mellett, de ugyanakkor vallotta,

hogy a szociáldemokrata pártnak meg kell maradnia külön, önálló politikai

képletnek. A párt balszárnya, amelyhez Szakasits Árpád, a pártelnök is

tartozott, a kommunistákkal való társulás mellett volt. Végül a negyedik csoport

a kommunista párt és a szovjet kormány ügynökeiből állt, közöttük olyanokkal,

mint Marosán György.”[17]

Az 1945-ös kormánykoalíciónak figyelemreméltó pártja volt a Nemzeti Parasztpárt.

Ez is hazai talajban gyökerezett, s bár 1945-ig a nagy nyilvánosság előtt

ismeretlen volt s bevett pártként nyilvánosan nem is működött, erős

intellektuális háttámasszal rendelkezett. Megalapítói írók, az ún. népi írók

voltak, a falukutatók, akiknek a harmincas években nagy és pozitív szerepük volt

a szociális kérdés feszegetésében és megismertetésében. A népi írók többsége

elutasította a szocializmust, egy kisebbik csoportjuk rokonszenvezett vele, s

egész kevesen voltak, akik a marxizmushoz vonzódtak, vagy kommunizmusba

hajlottak volna. Változott azonban ez a helyzet a Vörös Hadsereg és Rákosi

Mátyás közeledtével, akkor kiderült, hogy a korábbi halvány szimpátia többeknél

szoros kollaborációban nyilvánult meg. A pártot 1939. június 29-én, Péter-Pál

napján alapították. Hivatalos működési engedélyt akkor még nem szerzett,

szervezete egyelőre csak a „Szabad Szó” c. újság szerkesztőségéből állott.

Eleinte kísérletet tettek, hogy pártelnöknek megnyerjék a kisgazda Nagy

Ferencet, ő azonban elutasította. A Kisgazdapárt egy másik tagja, Kovács Imre

azonban csatlakozott a csoportosuláshoz, melyhez az alapítás idején még Farkas

Ferenc, Szabó Pál, Sinka István költő és Erdei Ferenc szociológus, a későbbi

belügyminiszter tartozott. A pártnak parlamenti képviselete nem volt,

munkássága, szervezkedése főleg írói estek rendezésére korlátozódott.

Rokonszenvezett a mozgalommal a „Turul” ifjúsági szervezet és a Zsindely

államtitkár s felesége, Zsindelyné Tüdős Klára által támogatott Bolyai, későbbi

nevén Győrffy kollégium, amely parasztszármazású egyetemi hallgatók főiskolai

otthona volt. A nagy tömegek előtt teljesen ismeretlen pártalakulat a háború

végén csatlakozott a „Magyar Front” néven létesült politikai ellenállási

mozgalomhoz. Ez a Front magába foglalta a kisgazda és a szociáldemokrata,

valamint az illegális kommunista pártot, melynek Magyarországon működő küldöttje

Kállai Gyula író és hírlapíró volt. Amikor a Nemzeti Parasztpárt kérte

felvételét a Frontba, a Kisgazdapárt ellenezte, Kállai és a kommunista párt

viszont erőltette a felvételt. Ez még inkább felkeltette a kisgazdák

gyanakvását, attól tartottak, hogy a Nemzeti Parasztpárt valójában a kommunista

párt filiáléja s bevétele a kommunistákat erősíti. Tildy Zoltán azonban

közbelépett s a Kisgazdapárt az ő ajánlatára a pártot felvette a

szövetségbe.[18] A Magyar Front 1944 őszén új nevet kapott: „Magyar Nemzeti

Függetlenségi Front” s a Nemzeti Parasztpártot Tildy, Szakasits és Kállai

körében Kovács Imre képviselte. A debreceni nemzetgyűlésben a mandátumok

kiszabása révén ez a párt 16, a Budapestre költözés után 40 képviselőt kapott.

Elnöke Veres Péter, két elnökhelyettese Erdei Ferenc és Darvas József, főtitkára

pedig Kovács Imre lett.

A párt soraiban nem voltak parasztok, de a népi írók úgy vélték, hogy ez a párt

hivatott a magyar politikában reprezentálni a politikai képviselettel nem

rendelkező föld nélküli parasztokat, kisparasztokat, az agrárproletáriátust s a

paraszti származású értelmiséget. Egyszóval: a szegényparasztok és az írók

pártja kívánt lenni, erősen progresszív, de nem marxista irányzattal, a nemzeti

és szociális érdekek hangoztatásával. Legalábbis ezt hirdette választási

programjaiban. Indulásakor a párt „a magyar parasztság ezeréves perének”

védőügyvédjeként lépett fel s tagadhatatlan, hogy legtöbb hívét merőben tiszta

elvek ihlették, az elesett paraszti rétegek szociális felemelésének őszinte

szándéka és akarata. Ebben az értelemben ez a párt valóban nemzeti volt. E nemes

szándékok azonban a következő évek során a gyakorlatban egyre jobban

elsatnyultak s ez a párt baljós funkciót töltött be a magyar politikában.

1945-ben a párt számos vidéki szervezetét egyáltalán nem önmaga hozta létre,

hanem a kommunista párt helyi titkárai alakították meg.[19]

A pártelnök, Veres Péter ismert nevű író volt. A harmincas évek közepétől a

parasztságról és ideológiákról írott művei bestsellerek lettek. Sikerét azonban

nem művei alaposságának és szakszerűségének köszönhette, mert szaktudományos

vizsgálat ezeket a munkákat megbuktatta volna. Népszerűsége abból származott,

hogy Veres Péter paraszt volt, autodidakta, mint parasztíró ritka jelenség,

fehér holló; ehhez járult, hogy a könyvolvasó és könyvet vásárló magyar

középosztálynak rossz volt a lelkiismerete a parasztság sorsának elhanyagolása

miatt, így elterjedőben volt egyfajta szociálromantika, a földkérdés és

parasztkérdés iránti lelkesedés; ennek folytán elmélyedő szociológiai

tanulmányok helyett szívesen vették kézbe egy „echt” parasztember vallomásait.

Veres Péter kezdetben szociáldemokrata volt, de meghasonlott a párttal:

szabadúszó szocialistának vallotta magát s a szocializmust hirdette, óvatosan

ügyelve arra, hogy mind a nemzetiszocialista, mind a marxista olvasó

feltételezhesse: az író az ő szocializmusát dicséri. Tagadhatatlan, hogy Veres

Péter kellő ravaszsággal és fejlett publicity-érzékkel sikeresen művelte ezt a

szellemi-politikai kétkulacsosságot. A harmincas évek politikai konjunktúrája

nem a baloldali, hanem a jobboldali szocializmus volt, Veres Péter tehát egyik

alapvető munkájának a „Nacionalizmus, szocializmus” címet adta s büszke volt

arra, hogy munkái a kor jobboldali egyetemi reformnemzedékére nagy hatást

gyakoroltak, de ugyanakkor marxista fiatalok is pozitívan reagáltak rá. Készen

állott arra, hogy bármelyik irányba dől is el a háború, a német, vagy az

ellentábor javára, ő felülmaradjon. 1944 őszén, mikor Szálasi Ferenc

nyilaskeresztes pártja vette át a hatalmat, Veres Péter e párt erdélyi

származású vezetőin keresztül tudatta Szálasi Ferenccel, hogy rokonszenvez

célkitűzéseivel. 1945 után a Nemzeti Parasztpárt a kriptokommunista Erdei Ferenc

javaslatára választotta meg elnöknek Veres Pétert. Tekintve, hogy fél évtizeden

át kiadott könyveibe, írásaiba és beszédeibe bármikor bele lehetett magyarázni

fasiszta-ízű gondolatokat, sőt, tagadhatatlanul fajvédő és antiszemita

illúziókat is, Rákosi és a kommunista párt biztos volt abban, hogy Veres Péter

engedelmes és mindenkor szolgálatkész partnere lesz. Hiú és öntelt ember volt,

ugyanakkor született alakoskodó. Ezenkívül bőbeszédű. A Nemzeti Parasztpárt egy

későbbi ülésén, mikor a párt antikommunista szárnya szerette volna a párt

önállóságát visszanyerni s készült elszakadni a kommunistáktól, Veres Péter

tizennégy órás beszédet mondott, közben sírt, zokogott, mint szenvedő apa, s

ettől a mutatványtól elbűvölve s még inkább a szavak zuhatagától elkábulva a

párt úgy döntött, hogy megmarad a kommunista szövetségben. Saját pártjának

főtitkára, aki beléje látott és átlátott rajta, mint a szitán, retrospektíve így

jellemezte a magyar politikának ezt a sajátságos alakját: „öregedő paraszt, aki

újra felfedezte a marxizmus és a szociológia tételeit. Nagyra tartja magát és

szorgalmasan fecseg.” Majd így: „Könyvében — ’Nacionalizmus, szocializmus’ — úgy

Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály, Nagy Imre, Rajk László

játszik ezekkel a fogalmakkal, mint a hamiskártyás a cinkelt lapokkal…

Anarchista is volt… állandó iránya csak egy: gyűlölte a magántulajdont, mivel ő

maga minden tekintetben nincstelen volt. És erre az erkölcsi nihilistára bízták

a földreform végrehajtásának a felügyeletét.”[20]

Veres Péter egyik helyettese Erdei Ferenc volt, belügyminiszteri funkciója elég

hamar nyilvánvalóvá tette tulajdonképpeni kommunista elkötelezettségét. Jó,

tehetséges szociálpolitikai írónak indult, szakszerűbb és alaposabb írónak, mint

Veres Péter. De piperkőc volt és nyegle. Magánéletét a legnagyobb jóindulattal

sem lehetett példamutatónak nevezni, mint férj gyáva volt és osztozkodásra

hajlamos, szűkös fiatalságának kompenzációjaként a hatalomban mohón habzsolt.

Nemcsak mint író, hanem mint olvasó is határtalan tisztelettel csodálta az

irodalmat: budapesti, Benczúr utca 46. szám alatti lakására szállíttatta a

gyömrői vérengzésben meggyilkolt Révay értékes könyvtárát. Pártkörökben pedig

arról suttogtak, hogy a parasztpárti-kommunista Erdei titokban rokonszenvez a

Habsburgokkal és az arisztokratákkal, mert lakását a Nyugatra menekült József

főherceg bútoraival rendezte be.

A párt főtitkára, Kovács Imre egészen más kvalitású és más fából faragott ember

volt, mint két partnere. Kitűnő iskolákat végzett s ragyogó eszű

szociálpolitikai esszékkel szerzett magának nevet. Megjelenése, modora, külseje,

egyénisége, mindenekfelett pedig intellektuális tisztessége, párosulva nagy adag

civilkurázsival az egyetemi fiatalság és ébredező középosztály körében

népszerűvé tette. Népszerűségét emelte, hogy „A néma forradalom” c. könyve miatt

„izgatás” címén a Horthy-rendszerben rövid időre börtönbe került s ez annyira

ritkaság volt abban az időben, hogy a többi népi író (főleg pedig a kiadó)

titokban remélte, hogy egy-egy hónapos takaros kis börtönbüntetést ők is

kaphatnak s ennél jobb reklám el sem képzelhető. De ez alig-alig sikerült, az

íróknak még egy évtizedet kellett várniok ahhoz, hogy börtöntől rettegjenek és

börtönbe kerüljenek — meg kellett várniok a szocializmus korszakát. Kovács Imre

abban is különbözött partja legtöbb tagjától, hogy nagyfokú külpolitikai

érdeklődése és tájékozottsága volt. Sokan felrótták neki meggondolatlanságnak

vélt őszinteségét s a könnyelműségig menő jóhiszeműségét, továbbá megalkuvás

nélküli erkölcsi tisztaságából eredő erkölcsbírói hajlamát és szókimondását.

Viszont abban a kompromisszumoktól hemzsegő és morális szempontból elsekélyesedő

korszakban, amely felé a magyar közélet 1945 után menetelt, több ilyen emberre

lett volna szükség. Azt mondják, volt eset, amikor Kovács Imre Vorosilov marsall

elismerését is kivívta bátorságával. Egy magyar—orosz tanácskozáson nyíltan

szembeszállt azzal a szovjet követeléssel, hogy a parasztokat a termés azonnali

betakarítására szorítsák. Kovács Imre arra kérte a jelenlévő Vorosilovot, hogy

bízza a parasztokra a mezőgazdaságot, egyebekben pedig hasson oda, hogy kóborló

orosz katonák ne zaklassák a falu népét, hisz a parasztok azért nem mernek

kimenni a földekre, mert félnek, hogy az oroszok elviszik a szekerüket és

állataikat. Mindenkiben meghűlt a vér, a marsall felfüggesztette a tanácskozást

s magához kérette a rebellist. Négyszemközt viszont ezt mondta neki: „ön bátor

ember, mindig az igazat mondja.” Hozzátette azonban: de azért tanulja meg, hogy

„az igazság nem mindig az igazság”. Kovács Imre, éppen a külvilág nagyobb

horizontú ismeretében európai mintájú, progresszív demokráciát szeretett volna

felépíteni Magyarországon s a parlamentben kommunista fenyegetések ellenére is

kiállt a többpártrendszer és a többségi akaraton alapuló kormányrendszer

mellett. Rákosi Mátyás aztán nem lelkesedett Kovács Imre civilkurázsijáért úgy,

mint a marsall. Kovács Imrének csakhamar emigrálnia kellett.

Kovács Imre lett volna hivatott arra, hogy a Nemzeti Parasztpárt legfőbb

vezetője legyen s a párt eredeti célkitűzését és elveit hamisítatlanul vigye be

a háború utáni magyar politikai életbe. De amikor 1944 december végén a Magyar

Front megbízatásával Kovács átment az arcvonalon, hogy a Front üzenetét átadja

Malinovszki marsallnak, az orosz járőrök elfogták, kémnek és szabotőrnek hitték.

Hosszabb ideig őrizetben tartották. Kovács egy szép napon megszökött s eljutott

Debrecenbe, ahol már működött az ideiglenes kormány. Az az idő, amit Kovács az

orosz fogságban töltött, elegendő volt arra, hogy a Nemzeti Parasztpárt élére

mások kerüljenek, olyanok, akikben a kommunisták jobban bíztak. Kovács a

fogságban Rákosi Mátyásra is hivatkozott, kérte, kérdezzék meg tőle, ki az a

Kovács Imre. Rákosi azonban nem igazolta s később letagadta, hogy őt

megkérdezték volna. Soha nem derült ki, hogy az oroszok tévedésből vagy

tudatosan fogták-e le a Nemzeti Parasztpártnak azt a vezetőjét, akiről tudták,

hogy a gerincesek közé tartozik.

Ez a Kovács-incidens egyébként része annak a sajátos és negatív

következményekkel járó körülménynek, amely mind a három nem kommunista pártot

sújtotta e döntően fontos időszakban. Nevezetesen az, hogy egyiknek sem volt

jelen a klasszikus, természetszerűen élre kívánkozó vezetője. A Kisgazdapártnak

nélkülöznie kellett Eckhardt Tibort, Eckhardt Amerikában volt. A

Szociáldemokrata Pártnak nélkülöznie kellett Peyer Károlyt, a nyugati

szociáldemokrácia emlőin nevelkedett vezetőjét, mert Peyer Mauthausenben

raboskodott. S a Nemzeti Parasztpárt hivatott vezérét az oroszok vermelték el

egy időre, a lényeges, döntő hetek idejére. E három párttal szemben egyedül állt

a porondon a Kommunista Párt, amelynek az oroszok megérkezésekor Magyarországon

ezernél több beiratkozott tagja nem is volt. A kommunizmus jóvátehetetlenül

kompromittálta magát a magyar nép előtt 1919-ben, mikor Kun Béla rövid uralma

tucatjával akasztotta fel a falvak terein a parasztokat, mert nem tettek eleget

a termésbeszolgáltatásnak; a budapesti parlament pincéjében pedig a Kun Béla

rezsim Csekát utánzó terroristái, a „Lenin-fiúk” kínzókamrákat rendeztek be s

válogatott ötletekkel gyötörték a polgárokat. Ezt az akkor szerzett rossz

hírnevet csak fokozták a harmincas években a Szovjetunióból érkező hírek, a

parasztság üldözése, a hírhedt tisztogatások és perek, mint a Tuchacsevszki-per.

Amikor Budapesten is szovjet követséget állítottak fel, diplomáciai okokból

teret engedtek a hivatalos szovjet propagandának, de ez nem változtathatta meg a

kommunizmusról két évtizeden át ápolt negatív véleményeket. Az 1919-es szereplés

miatt Magyarországon betiltották a pártot, csak illegálisan működhetett.

Moszkvából Magyarországra küldött néhány emberét az elhárító szervek

letartóztatták, így került börtönbe Rákosi Mátyás is, akit a szovjet—magyar

diplomáciai kapcsolatok felvétele idején szabadon bocsátottak és kiengedtek a

Szovjetunióba. Magyarországon a háborús években néhány intellektuel képviselte a

kommunista pártot, mint Rajk László és Kállai Gyula hírlapíró.

1945-ben a Szovjetunió legfőbb bizalmasaként és a magyarországi kommunista párt

fejeként Rákosi Mátyás tért vissza nagy diadallal. Ő lett a következő évtized

politikai életének alfája és omegája, középponti figurája: a diktátor.

Tehetséges ember volt, ügyes politikus és — csapnivalóan rossz államférfi.

Mindenkit elbűvölt és katasztrófába döntött egy egész országot. Csodálták és

féltek tőle. Rajongtak érte és lépre mentek neki. Szemfényvesztő fogásai majd

mindenkit megtévesztettek. Csak kevesen tudtak átlátni rajta, s aki átlátott, az

gyorsan behunyta a szemét. Aki jól ismerte, az hallgatott róla, s aki először

ismerte meg, többre taksálta, mint amennyit ért. A látszat és valóság közötti

szakadékot ugyanis eltakarta egy nagyszabású tény: a Vörös Hadsereg jelenléte és

a szovjet birodalom súlya, amely Rákosi mögött állt. „Sztálin legfőbb

magyarországi letéteményese” — ez a tudat alakította ki a róla születő

szemléletet s az ebből származó optikai csalódástól sokan még akkor sem tudtak

vagy akartak szabadulni, mikor Rákosi már hibát hibára halmozott.

Nem kommunista ellenlábasa, Nagy Ferenc miniszterelnök, alig egy évvel azután,

hogy Rákosival folytatott birkózása egyszer s mindenkorra befejeződött, ezt írta

az egyre jobban növekvő diktátorról: „Nem is vitás, hogy a Délkelet-Európára

rászabadított kommunista ügynökök között Rákosi a legnagyobb kaliberű

személyiség.”[21] Kommunista elvtársai, munkatársai és cinkostársai a negyvenes

évek közepén „a magyar nép forrón szeretett atyja” jelzővel illették s

megkövetelték, hogy mindenki ekként tisztelje, s aki erre nem volt hajlandó, azt

egykettőre börtönbe küldték. De tíz év múlva, az ötvenes esztendők derekán már

„Eurókommunista” ígéretek

ők maguk is csak úgy titulálták, hogy „a kis köpcös”, vagy „az a kopasz

gyilkos”.

1892-ben született, Magyarország déli vidékén, Bács-Bodrog megyében, Ada

helységben. Szülei szorgalmas szatócsok voltak. Nyolc testvére között maga is

szorgalmas, igyekvő, jóeszű gyerek. Az Osztrák—Magyar Monarchia megnyitotta

előtte az érvényesülés útját: magyar királyi ösztöndíjjal felvették a világhírű

Keleti Akadémiára. (Hogy ez mily sokat jelentett, arra jellemző osztrák írók

vélekedése, amely szerint ha a fiatal Thomas Masarykot nem éri az a sérelem,

hogy nem veszik fel a Keleti Akadémiára, akkor a cseh részek aligha szakadnak ki

a Monarchiából s Csehszlovákia valószínűleg mag sémi születik.) Rákosi több

nyugati nyelvet megtanult s dolgozott Bécsben és Londonban, mint nemzetközi

levelező. Az első világháborúban be kellett vonulnia, orosz hadifogságba esett s

onnan bolsevista forradalmárként tért vissza. Az 1919-es proletárdiktatúrában a

kereskedelmi népbiztos helyettese lett. Kun Béla bukása után emigrált,

Moszkvában élt, majd a Komintern ügynökeként Ausztriában, Franciaországban,

Olaszországban és Angliában ténykedett. Mindenütt álnéven. Olaszországban egy

vasutas szakszervezet titkáraként dolgozott s a „Marcia su Roma” idején

sztrájkot szervezett. Egyes források szerint az Amerikai Egyesült Államokban is

végzett Komintern-munkát, de letartóztatták s rövid fogság után kitoloncolták.

1924-ben Moszkva újra Magyarországra küldte az illegális párt megszervezésére.

Elfogták és halál várt reá. De Moszkva mozgósította az Internacionálé gépezetét,

a világ valamennyi kommunista pártja, s egész sor polgári politikus is

síkraszállt a Komintern-ügynökért. Így elkerülte a halálbüntetést,

életfogytiglanra ítélték. Vácott, Budapesten és Szegeden raboskodott. Csendes,

tapintatos, békés fogolyként ismerték, cellájában sokat sakkozott önmagával.

Érdeklődő természetére jellemző, hogy a börtönben megtanult cigányul. Érdekes

viszont, hogy az általa ismert összes nyelvek közül oroszul tudott a legkevésbé.

1940-ben a Szovjetunió visszaadta Magyarországnak a múlt században, 1849-ben

Paskievics herceg által zsákmányolt magyar szabadságharcos zászlókat — cserében

Rákosi Mátyásért és a vele együtt raboskodó másik kommunista fogolyért, Vas

Zoltánért. A Moszkvában töltött négy év alatt készült fel Rákosi a magyarországi

uralomra. Alapos felkészülés volt, precíz tervekkel és pontos menetrenddel jött,

a kommunista hatalomátvétel kérlelhetetlen menetrendjével és a totális

kommunista uralom végcéljával. Ehhez mindenekelőtt a grandiózus képmutatás és

félrevezetés képességére volt szükség s Rákosi Mátyás rendelkezett ezekkel a

képességekkel.

Élelmes volt és ravasz, rendszeres és módszeres, szívós és fáradhatatlan. A vele

jött, vagy hozzá csatlakozott kommunistáktól feltétlen alárendelést követelt és

kapott. Ezekkel fölényesen és gorombán beszélt, szíve mélyén megvetette őket. A

gyávábbakat közülük szerette gyötörni egy-egy piszkálódó kurta telefonhívással,

egy gúnyos dicsérettel, vagy vesékbe ható kegyetlen bókkal. „Egy-egy csaknem

udvariasnak tűnő megjegyzéssel a porig tudta alázni legodaadóbb embereit is” —

jegyzi fel róla egyik legkitűnőbb ismerője.[22] A nem kommunistákkal s általában

mindenkivel szemben, akit meg akart nyerni, joviális, jó humorú, figyelmes és

hízelgő volt. Az általa alkalmazott captatio benevolentiae módszerei hol

gyerekesek, hol művésziek voltak, de akikre irányult, azok mindkettőt szívesen

fogadták. Polgári politikusok feleségeinek, főleg pedig funkcionárius

proletárasszonyoknak monarchiabeli galantériával kezet csókolt, holott az

ideológia tiltotta a kézcsókot. Mielőtt papi küldöttséggel tárgyalt,

villámgyorsan betanult több bibliai idézetet, aztán a pápai szociális enciklikák

fontosságát magyarázva azok megszívlelésére intette a Monsignorékat. Ha meg

költőkkel találkozott, csak úgy apropóra idézett nekik saját verseikből, íróknál

felragyogó ábrázattal érdeklődött, hogy mikor jelenik már meg újabb regényük.

„Kitűnő ember ez a Rákosi, igazán!” — mondogatták aztán az írók, a költők és a

dámák.

A gáláns férfiú álarca mögött azonban hideg terrorista lakott. Remek memóriája

volt, vagyis nem felejtett, s akiket fenyíteni vagy megrettenteni akart, azokat

kapásból emlékeztette egy-egy tíz évvel korábbi botlásukra is. Memóriáját a

titkosrendőrség kartotékrendszere táplálta s ahogy kegyes látogatók jövetele

előtt a Bibliát tanulmányozta, politikai tárgyalások előtt a partnerek személyi

dossziéit vizsgálta át. Egy szűkebb körű megbeszélésen Horváth Zoltán

szociáldemokrata szerkesztő, aki titkos kommunistaként épült be a

szociáldemokratákhoz, véletlenül és kivételesen más véleményen volt, mint

Rákosi. Rákosi rámosolygott, aztán csak ennyit mondott: „Nono, Hauer!”[23]

Horváthban megfagyott a vér, mert megértette, hogy Rákosi mindent tud róla, azt

is, amit jóformán senki, hogy ti. korábban Hauernek hívták és valaha ezen a

néven fondorlatos csalásért és sikkasztásért bírósági eljárás is indult ellene.

Ilyen eszközökkel és módszerekkel tevékenykedett a politikában Rákosi Mátyás és

pontosan ezzel a recepttel — hízelgés és fenyegetés, cukor és korbács — indult

neki kommunista pártjával az 1945-ös nagy választási csatának.

Vezérkarának kiemelkedő egyénisége volt három másik moszkovita, Gerő Ernő, Révai

József és Farkas Mihály. Ők alkották, vele együtt, a híres „négyes-fogatot”, de

ez a négyes valójában „egy plusz három” volt.

Gerő Ernő Észak-Magyarországról származott, Hont megyéből. Valamikor

orvostanhallgató volt, aztán közgazdász, mindenekfelett azonban Komintern

ügynök, végigjárva e foglalkozás tipikus magasiskoláját. Ténykedett Bécsben és

Párizsban. Moszkvában azonban épp akkor tért vissza, mikor Sztálin likvidálta a

19-es magyar kommün vezérét, Kun Bélát és társait. Gerő is börtönbe került, de

elhatározta, hogy nem várja meg a kínzásokat s felakasztotta magát a börtönablak

vasrácsára. Időben levágták a kötélről, feltették egy kartotékra s ezzel a

trockista bűneit tartalmazó kartotékkal irányították további pályafutását. A

szovjet Tervhivatalban kapott egy íróasztalt, majd egyetemi katedrát a

közgazdasági egyetemen. A spanyol polgárháború idején álnéven politruk lett a

vörös erők hadosztályainál, néhány év múlva pedig, mikor a szovjet haderő

előrelendült a Kárpátok felé, ismét magyar ügyekkel bízták meg. Amikor 1944

végén Horthy Miklós kormányzó megbízásából egy magasrangú katonai küldöttség

Moszkvában a fegyverszünetről tárgyalt Molotovval, a szovjet külügyminiszter

íróasztala mellett egy kopott ruhás, keskenyarcú, mosolytalan férfiú állt,

akinek szemüvege mögött hidegen és okosan csillogott a két szem. Magyarul is

beszélt, ő volt Gerő Ernő. Molotov itt olvasta fel — 1944. december 5-én — a

megalakítandó debreceni kormány pontos névsorát, Gerő pedig átadta Horthy

tábornokainak a debreceni nemzetgyűlésen majdan felolvasandó

kormánynyilatkozatot. Magyarországra visszatérve a háttérből ő irányította az új

közigazgatás, a nemzeti bizottságok hálózatának megszervezését s később is Gerő

nagy szervezőtalentuma volt a kommunista párt választási propagandájának egyik

legfőbb muníciója. A kommunista vezetők között ő volt a legpuritánabb, de

ugyanakkor magánélet nélküli, szenvtelen külsejű, bensőleg izzó fanatikus, a

Terv fanatikusa, aki azt hitte, az emberi természet módosítható s ha szép szóval

nem, akkor kancsukával kényszeríthető olyan tervszámok teljesítésére, melyeket a

KGB és generalisszimusz Sztálin olvasni akar. Tervpolitikája, örökösen

megkövetelt munkahajszája, az a koncepciója, hogy az évszázados agrárországból,

Magyarországból néhány év leforgása alatt megteremtse „a vas és acél országát”,

Gerő e fanatizmusa egyik forrása és okozója lett az 1956-ban kirobbanó országos

elkeseredésnek.

A forradalom másik öntudatlan, de alapos előkészítője Révai József volt, a

harmadik moszkovita, ez a képzett, nyugati műveltségű, de rapszódikus zseni, aki

évről évre egyre jobban belelovalta magát az ideológiai pápa szerepébe s a végén

nem lett belőle más, mint az irodalmi és szellemi élet Fouchéja, a szó

legszorosabb értelmében a kultúrvilág rendőrminisztere. Jellemző például

skizofrénikus elvetemültségére, hogy ha megtudta, hogy Nyugaton új Thomas

Mann-könyv jelent meg, repülőgépen hozatta meg magának s egyetlen éjszaka nagy

élvezettel végigolvasta, de amíg a kultúrpolitika élén állt, Magyarországon

egyetlen Thomas Mann-könyvet sem engedett kiadni. A sokrétű, mély, századokon át

érlelődött magyar kultúrát és szellemi életet bele akarta gyömöszölni egyetlen

ideológia, a szocializmus Prokrusztész-ágyába, de még ezt az ágyat is

keskenyebbre szabatta s a szellemi életet a zsdanovi szocialista realizmus

sekélyességére akarta korlátozni. Ragyogóan tudott megfogalmazni alantas

gondolatokat. Vérbe és epébe mártott tollal támadt neki az ország szentéletű

A budapesti választás

prímásának, Mindszenty bíborosnak, de ideológiai kínpadra vonta még a kommunista

írókat is, vetélytársait, egy Lukács Györgyöt és Déry Tibort. Szívbajos rohamai

között arra készült, hogy a kommunista szellemi kolhozokba és ideológiai karámba

terelje be az egész magyar fiatalságot. Gazdag polgári családból származott s

úgy vélte, szovjet szuronyokkal a háta mögött most letarolhatja a magyar

polgárságot, kiirthat minden polgári csökevényt. Mert valahol belül sebzett

ember volt, elferdült lélek, gyűlölködő alkat. Egyik, fiatal korában írott

versének legendás sora így hangzott: „Dögölj meg anyám, dögölj meg apám, dögölj

meg első tanítóm!”

Farkas Mihály, egy volt kassai nyomdász egészítette ki a szorosabb

Rákosi-garnitúrát. Ez a Farkas Mihály felváltva volt hadügyminiszter és az

irodalmi élet irányítója. Miniszter korában, megdönthetetlensége tudatában saját

kezűleg pofozott meg tábornokokat, az irodalom élén pedig köpönyegforgató

taktikusnak bizonyult.

Moszkvából érkezett vissza Nagy Imre is, de nem tartozott a vérbeli moszkoviták

közé és semmiképpen sem volt a Rákosi-klikk, a belső kör, a „harte Kern” tagja.

De mint kommunista politikus, hosszú ideig ő is asszisztált a pártpolitika

minden életveszélyes intézkedéséhez és fordulatához, belügyminiszterként is

működött s nyugati útjain szivárványfüggönyt igyekezett vonni a Rákosi-diktatúra

cselekedetei elé. Az évek során azonban mindinkább érző szívvel közeledett a

„szocializmus” által megtaposott néphez s a magyar parasztember józanságával

fordult szembe a szisztéma eszeveszettségével.

A kommunista garnitúra vezetőalakjaként lépett ki a színre 1945-ben Rajk László,

aki nagypolgári, módos, erdélyi szász— magyar családból származott s a harmincas

évek elején mint pesti egyetemi hallgató szociális lázadóként csatlakozott a

kommunistákhoz. Részt vett a spanyol polgárháborúban, majd a háború alatt az

illegális munkában. 1944 őszén letartóztatták. Rajk nem moszkovita volt, hanem

már a negyvenes években megszemélyesítője annak, amit „nemzeti kommunizmusnak”

neveztek s már néhány év múlva Tito-bérencség vádjával Rákosi első kimagasló

áldozata lett s bitófán végezte.

Ez a politikai rémdráma, ez a komor opera classica azonban most még csak

kezdődőben volt, a nézők még alig sejtettek valamit s Rákosi Mátyás és

garnitúrája azt akarta, hogy a nyitány vidám pásztorábránd legyen, Magyarország

népe bátor és hős újjáépítőiként fogadja a kommunistákat s az 1945 őszére

tervezett választáson — a Szovjetunió teljesíti Jaltában tett ígéretét! —

tüntesse ki bizalmával a kommunista pártot. E cél érdekében Rákosi Mátyás úgy

viselkedett, mint a báránybőrbe bújt farkas, illetve annál is szebben — mint a

báránybőrbe bújt bárány.

Megkezdődött a választási harc s a párt taktikájáról örök időkre érvényes

klasszikus tankönyvet lehetne írni.

Rákosi a kommunista párt egyeduralmának a programjával érkezett Magyarországra,

egy minden gazdasági ágában államosított, egyházi befolyástól mentes ateista

államot akart, a parlamentáris váltógazdaság megszüntetését, a kommunista

ideológia kizárólagosságát, tökéletes alávetést a Szovjetuniónak, a teljes

csatlós-állapotot — s mindebből most még semmit sem mondhatott meg. Ebből semmit

sem volt szabad bevallania, s ennek mind ellenkezőjét kellett meghirdetnie.

Rákosi félrevezető játszmáját a Vörös Hadsereg parancsnoksága és diplomáciája is

teljes mértékben támogatta, sőt, Moszkva ezt határozottan megkövetelte. A

Szovjetuniónak szüksége volt a nyugati hatalmak jóindulatára s a háborúban

nyújtott nagyszabású anyagi támogatás további biztosítására. Jaltában Sztálin

minden lehető alkalommal szóba hozta, hogy a szövetségesek háborús

együttműködését szükséges a békében is megőrizni. 1945 február 8-án a

konferencia után az oroszok adtak vacsorát a Juszupov palotában, Sztálin igen

beszédes lett, azt mondogatta, ő már öreg ember, azért beszél annyit. Aztán így

folytatta: „Arra emelem poharamat, hogy szövetségünk soha ne veszítse el a

kölcsönös bizalom és az igazi nyíltság jellegét. A diplomácia egész történetében

nem ismerek oly szoros szövetséget három nagyhatalom között, mint a miénk.” Még

figyelemreméltóbb, amit ezután mondott: „A tapasztalt diplomaták azt szokták

mondani: miért ne csaljam meg a szövetségesemet? Én azonban csak egy naiv ember

vagyok s szerintem az a legjobb, ha szövetségesemet nem csalom meg, még akkor

sem, ha az egy tökfilkó. A mi szövetségünk azért olyan erős, mert mi nem akarjuk

egymást megcsalni…”[24]

Ugyanebben a szellemben, ugyanezen hitegetés hangján kezdte meg magyarországi

munkáját s a jaltai kötelezettség értelmében Magyarországon is kitűzött

választásra való felkészülését Sztálin letéteményese, Rákosi és egész vezérkara.

Még mielőtt megérkezett volna Magyarországra, már megkezdte ezt a választási

csatát. Rákosi azóta, hogy a Horthy-kormányzat szabadon engedte, Moszkvában

elsősorban a magyar nyelvű szovjet rádióadásokat irányította, s 1943. december

7-én ez a rádió ezt sugározta Magyarországra: „Leszögezzük, mit értünk mi

demokrácia, magyar demokrácia alatt. Elsősorban a szólásszabadságot és a

választási szabadságot, a döntés jogát afelől, hogy ki kicsodát bíz meg a maga

képviseletével. Nyirbálatlan cselekvési szabadság nélkül nem létezhet magyar

demokrácia.”[25]

Ezt a hangot éppúgy a nyugatiakkal kötött szövetség fenntartásának szovjet

érdeke és óhaja táplálta, mint a kommunisták által kiadott illegális újság, az

„Igaz Szó” 1944. augusztus 22-i cikke, melyben Révai József azt mondotta: „A

magyar külpolitikának a három demokratikus nagyhatalom háború utáni hosszantartó

együttműködéséből kell kiindulnia.”

Rákosi még meg sem érkezett Magyarországra, de maga előtt küldte Gerő Ernőt, aki

1944. november 7-én beszédet mondott a Vörös Hadsereg által már elfoglalt

Szegeden s ebben többek közt kijelentette: „A kommunista pártnak az a véleménye,

hogy nem rendelkezik monopóliummal és nincs szüksége erre a monopóliumra. A

kommunista párt nem helyesli az egypártrendszer gondolatát. Működjenek és

szervezkedjenek más pártok is.”[26]

A többpártrendszer s a szólásszabadság ezen ígéretei mellett a kommunista

vezetőknek engedélyezték azt is, hogy elkülönítsék magukat a Szovjetuniótól s

hangsúlyozzák a magyar kommunisták szuverenitását. Szegedi beszédében Gerő Ernő

még a következőket mondotta: „Vannak kommunisták, akik Moszkvára vetik

tekintetüket, gondolván, hogy ez a szocializmus fejlődésének útja. A magyar

kommunista pártnak azonban nem ez az álláspontja. Meggyőződésünk, hogy egyesült

erővel megteremtjük a független és demokratikus népi Magyarországot.”

December 3-án ismét megszólalt Révai József, ő is Szegeden beszélt s folytatta a

politikai pluralizmusra tett kommunista fogadalmat: „Ünnepélyesen kijelentem,

hogy a magyar kommunisták a magyar nemzeti függetlenségi front fegyelmezett és

lojális katonái kívánnak lenni… A különböző pártok nemzeti együttműködését nem

csupán múló, átmeneti koalíciónak tekintjük, részünkről ez nem taktikai

mozdulat, hanem hosszú időre szóló szövetség. Adott szavunkat állni

akarjuk.”[27]

Azok a régi, 1919-es kommunisták, akik Kun Béla rendszerének bukása után

Magyarországon maradtak s csendben meghúzták magukat a negyedszázados

antikommunista rendszer idején, és akik így most nem Moszkvából jöttek, eleinte

azt hitték: most, hogy itt a nagy Szovjetunió és itt van Rákosi Mátyás,

egyszerűen folytatódik az 1919-es proletárdiktatúra. Nem értették, minek

többpártrendszerről beszélni. Révai József aztán több, belső kommunista

használatra szerkesztett szemináriumi füzetben megmagyarázta a tájékozatlan

elvtársaknak: „Ha mi itt, most, Magyarországon arra törekednénk, hogy

proletárdiktatúrát csináljunk, akkor nem törődnénk a Szovjetunió nemzetközi

politikájával, sőt, közönséges provokáció volna, mert alkalmas volna arra, hogy

ellentétet provokáljon ki a Szovjetunió és nagy szövetségesei, Anglia és Amerika

között.” E szöveg alaposabb tanulmányozása persze már joggal kelthette volna fel

a gyanút, hisz Révai fejtegetése, hogy ti. nem akarnak proletárdiktatúrát,

dialektikus ravaszsággal azért már tartalmazta a „hic et nunc” kibúvóját: „itt”

és „most” nem törekszünk proletárdiktatúrára. E szemináriumi füzetek következő

számában Rákosi Mátyás — régi párttagok megnyugtatására írott cikkében —

érzékeltette a tagsággal, hogy a szelíd magatartás csak taktika s a pillanatnyi

célok érdekében történik: „…az a politika, amit ma folytatunk… ez a politika a

marxizmus alkalmazása a jelenlegi viszonyokra, erre az időszakra, amelyben mi

most dolgozunk… Ha megváltozik a helyzet — akkor megváltozik a vonal is.” A párt

Vorsilov

egyik további szemináriumi füzetében Gerő Ernő is megszólalt s ezeket írta 1945.

március 7-én: „A marxizmusnak vannak olyan tételei, amelyek egy bizonyos

időszakra érvényesek, de új időszakokban, a fejlődés új szakaszában érvényüket

vesztik.”[28]

Amíg tehát a magyar választóközönség felé a párt fennen ígérte a szabad

választást, a demokratikus szabadságokat és a nyugati szövetségesek iránti

lojalitást, a párt benső köreiben már tudtul adták, hogy ez csak taktika,

türelem, jön „a fejlődés új szakasza”. Az újabb fejlődés során aztán nemsokára

felborították minden ígéretüket, de ekkor, a választás előtt s a választási

csatában a kommunista vezetők állandóan demokratikus díszben léptek ki a színre.

Táplálni kellett azt a nyugati és magyar hiedelmet is, hogy a kommunisták

tisztelik a vallásszabadságot. Roosevelt elnök a Szovjetunióval szemben kétkedő

XII. Pius pápának 1941. szeptemberében ezt írta: „Azt hiszem, megvan a reális

lehetősége, hogy a jelenlegi konfliktus eredményeképpen Oroszország elismerje a

vallás szabadságát.”[29]

Az effajta nyugati s adott esetben magyar remények ápolgatására a kommunista

párt 1945-ben utasította tagjait, hogy járjanak szentmisékre, lehetőleg

testületileg vonuljanak ki az istentiszteletekre, járuljanak szentáldozáshoz, de

a gomblyukba ilyenkor mindig tűzzék ki a kommunista pártjelvényt. Szorgalmazták

azt is, hogy a párttagok vegyenek részt a vallásos körmeneteken és különböző

ájtatosságokon. A központi vezetőség elrendelte, hogy a vidéki pártszervezetek

jelentkezzenek önkéntes munkára a háborúban megrongálódott templomok

felépítésénél. A helyi párttitkárok viziteltek a plébánosoknál. Gondoskodtak

azonban arról, hogy lefényképezzék őket, mikor templomot építenek. A kommunista

lapok igyekeztek kerülni a vallásos érzelmek megsértését. Rákosi Mátyás a falun

felnövekedett vallásos ember pózával ilyeneket mondott a falvak népének: „Hát

elvtársak, ha Isten megsegít, az idén is jó termésnek nézünk elébe.” És amikor

különösen hívő emberek előtt beszélt, még ennél is tovább ment: „A mi pártunkat

még az Isten is szereti, május elsejére mindig jó időt küld ránk.”[30]

Ugyanakkor azonban, amikor ezt a propagandahadjáratot vezették, az egyházat a

földreform címén megfosztották anyagi alapjától, állami segélyre szorították,

amit nem folyósítottak rendszeresen; amíg kommunista újságok a kommunisták

templomépítő brigádjairól cikkeztek, a katolikus egyház sajtóját megnyirbálták

és nem adtak elegendő papírt katolikus lapokra; s amíg a kommunista párt

demokratikus jelzőkkel ékesítve szabadon szervezkedett az egész országban,

Vorosilov Debrecenben nem engedélyezte egy valódi keresztény néppárt

felállítását, amely a pápai szociális enciklikák szellemében kívánt ténykedni.

A pluralista jelmezben történő kommunista fellépés következetesen folyt, a

választótömegek körében éppúgy, mint a magas politika szintjén. 1945 tavaszán

Révai József, amikor először találkozott Nagy Ferenccel, kifejtette: a

kommunisták nem akarják a maguk nézeteit rákényszeríteni az országra; csupán a

fasizmus és a reakció ellen akarnak küzdeni, váll váll mellett a többi

demokratikus párttal. Hangoztatta Révai, hogy a Szovjetunió nem óhajt

beavatkozni a magyar belügyekbe s azt sem akarja, hogy Magyarországra

rákényszerítse a szovjet életformát. Amit Moszkva akar, nem egyéb, mint barátság

a két ország között.[31]

Hasonló értelemben beszélt Nagy Ferenccel a szovjet diplomácia előreküldött

meghatalmazottja, Puskin későbbi szovjet nagykövet: „A Szovjetunió csak oly

mértékben kívánja hallatni hangját a magyar ügyekben, amily mértékben az a

fasizmus szétrombolásához szükséges egész Európában; a szovjet cél, hogy

demokratikus rendszerek alakuljanak mindenütt. A Szovjetunió szuverén államnak

tekinti Magyarországot s a maga életformáját nem akarja rákényszeríteni az

országra.[32]

Révai „a többi demokratikus párttal” való együttműködésről beszélt, mintha a

kommunista párt is demokratikus, nem pedig totalitárius párt lenne; Puskin

mindenütt „demokratikus rendszereket” akart felállítani. És végig 1945-ben a

kommunista párt választási beszédeiben leggyakrabban ez a szó szerepelt:

„demokratikus”. A választási beszédek elemzése megmutatja, hogy lényegesen

kevesebbszer alkalmazták a „szocializmus” szót, és még kevesebbszer a

„kommunizmus” szót. Ezzel szemben minden más pártnál gyakrabban használták a

„nemzeti” jelzőt, a vörös zászló mellett mindig piros-fehér-zöld zászló alatt

vonultak fel, s mert opportunusnak látszott, Rákosi elrendelte, hogy a

kommunista pártjelvényen a vörös csillag alatt elhelyezett vörös szalagot

cseréljék fel nemzetiszínű szalaggal.

A vallásos és a nemzeti jelleg hangsúlyozása mellett a párt feltűnő hangosan

hirdette a magántulajdon szentségét. A kis- és középüzemek tulajdonosait, de a

nagykapitalistákat is buzdították, hogy hozzák rendbe lebombázott üzemeiket,

indítsák meg a termelést. Nem vagyunk ellenségei a magántulajdonnak — hirdették

szerte az országban. 1945. május 14-én, egy nagy bányászkongresszuson Révai arra

hivatkozott, hogy Lenin 1921-ben megindította az „Új Gazdasági Politikát” s

ehhez kapitalista segítséget vett igénybe. „Mi is azt mondjuk most — nyugtatta

meg Révai a bányatulajdonosokat —, amit akkor az orosz kommunisták: nem baj, ha

a kapitalisták keresnek, ha egyben hasznot hajtanak a dolgozó népnek és az

országnak… Az ország újjáépítésében részt vevő kapitalisták profitja az az ár,

amit érdemes megfizetni azért, hogy a tőkések részt vegyenek az ország

újjáépítésében.”[33]

Rákosi Mátyás és Vorosilov marsall, Ossjukin NKVD-főnök, Puskin követ, valamint

Grigorjev, Magyarország bolsevizálásának szürke eminenciása, úgy vélték, mindent

megtettek a kommunizmus választási győzelméért, a parasztságot megnyerték, a

félelemre hajlamosakat megfélemlítették, a vallásos rétegek gyanakvását

elaltatták, a nemzeti érzésnek hódoltak és a módosabb vagy vagyonosabb rétegeket

megnyugtatták, a munkásság pedig amúgyis mögöttük áll, hiszen a munkásállamot

hirdetik.

Annyira bíztak a munkásság támogatásában, hogy a novemberre tervezett országos

választás előtt még egy bemutatkozó, újabb nagy lendületet akartak prezentálni

és ezért siettették a fővárosi községi választást. Úgy számították ki, hogy

mielőtt az egész ország népe az urnák elé járul, helyénvaló felmutatni egy nagy

budapesti győzelmet. Magyarországon nincsenek közvéleményt formáló nagy vidéki

központok, az ország minden tekintetben a fővároshoz igazodik. Márpedig

Budapesten vannak a nagy gyárak s a proletariátus derékhada.

Amily mértékben a kommunisták s a szociáldemokraták is, bíztak a budapesti

sikerben, oly mértékben aggódott a Kisgazdapárt, amelynek elsődleges terrénuma

és politikai bázisa a vidék volt, az ország lakosságának több mint felét alkotó

agrárlakosság. Egy közvéleménykutató jelentés szerint úgy tűnt, hogy Budapesten

a kommunisták és szociáldemokraták együtt 48 százalékot kapnak, a kisgazdák

viszont csak 16 százalékot. Rákosi ennél is nagyobb baloldali győzelmet várt,

kereken 75 százalékot. A Kisgazdapártban ezért nagy viták folytak,

belemenjenek-e a fővárosi törvényhatósági választásokba már a nagy, országos

választás előtt. A kudarc végzetes lehet, a budapesti eredmény országosan is a

kommunisták malmára hajthatja a vizet. A Kisgazdapártnak Budapesten régebben nem

voltak szervezetei s a főváros polgármestereként a kommunista Vas Zoltán

fungált. Végül mégis belementek, mert legalább azt sikerült kiharcolni, hogy —

ellentétben Vorosilov óhajával — a pártok nem egységfrontban, hanem külön listán

indulhattak, illetve a kommunisták és a szociáldemokraták közös listán, de a

kisgazdák és a parasztpárt önállóan. Amikor a kisgazdák beleegyeztek, hogy igen,

Budapesten legyen választás, akkor a kommunisták nagy húzást csináltak: Pesthez

csatolták a környező elővárosokat, az ipari városokat, növelve a potenciális

kommunista választók hadát. A kommunisták az utolsó pillanatig agitáltak s a

legvégén bevetették a legfőbb adut: suttogó propagandával elterjesztették, hogy

ha nem a baloldali blokk győz, leállítják a fővárosnak szánt élelmiszer

szállítmány okát s a polgári közigazgatás helyére újra bevezetik az orosz

katonai kormányzást. 1945. október 7-én volt a választás. A szavazatszedő

bizottságok a négy nagy párt s a kis polgári demokratapárt megbízottaiból

álltak. Az utóbbi jelentéktelen volt. A bizottságokban a kisgazda delegátus

általában elég elszigetelt helyzetben volt, árvának érezte magát, mert a

kommunista, szociáldemokrata és parasztpárti delegátus hangulatilag is közös

frontot alkotott ellene. A Kisgazdapárt egyik megbízottja a nagy második

kerületi körzet irodájában végezte munkáját s emlékirataiban így örökíti meg a

A püspöki körlevél

nevezetes eseményt: „Egyre jöttek a körzet szavazói. Ott születtem, ott éltem

közöttük, legalábbis látásból jóformán mindenkit ismertem. Jött a volt

miniszteri tanácsos és a kis sarki fűszeres, jött a híres pesti démon, jól

megviselten, jött a Ganz-gyári melós, akivel együtt jártam elemibe…

Szavazatszedő ’kollégáim’ izgatottan szaladgáltak le s fel, s a kommunista

’elnök’ nyitotta fel az urnákat, összesen vagy hétezer ember szavazott abban a

körzetben. Az első szavazat a Kommunista Párté volt. Az elnök jelentősen

rámkacsintott s gúnyos ajkbiggyesztéssel mondotta: No persze… ez ránk szavazott…

Ezután történt a csoda. A második szavazat már a Kisgazdapártra adódott s az

elnök megvetően elém lökte, hogy tartsam magam előtt a saját szavazataimat.

Onnantól kezdve jóformán nem volt más szavazat, mint kisgazdapárti. A baloldali

blokk képviselőinek arca pszichológiai tanulmány tárgya lehetett volna. Előttem

meg gyűltek a szavazatok, hamarosan ki sem látszottam mögülük. Még félig sem

számoltuk meg a szavazatokat, már tudtam, hogy döntött a magyar nép és elsöprő

győzelmet arattunk… Még nem volt tíz óra, mikor az utolsó cédulát is elémvágta a

magából teljesen kikelt kommunista ’demokrata’… Akkor vágta először a szemembe

egyikük azt, amit annyiszor hallottam a későbbi évek során: ’Itt így nem lehet

győzni, itt maga a nép reakciós!’ Nem is méltattam válaszra. Magamhoz

szorítottam kincsemet, az ötezer-hatszázegynéhány szavazatot s arra gondoltam,

nem reakciós a magyar, hanem hős.”[34]

A budapesti választáson a Kisgazdapárt, a „vidék pártja” 285 000 szavazatot

kapott, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt, a „munkáspártok” közös

listája 250 000 szavazatot. A városi parlamentbe ily módon 121 kisgazda, 103

kommunista-szociáldemokrata, 9 polgári demokrata (antikommunista) és 5

parasztpárti városatya vonult be. Vagyis a baloldal a várt 75 százalék helyett

csak kb. 43 százalékot kapott a „vörös Budapesten”, a Kisgazdapárt pedig pár

tized híján kerek 50 százalékot.

Hogyan reagált a „demokratikus” kommunista párt a választás eredményére? Vas

Zoltán azonnal mozgósította az utcát, összetrombitálta a párttagokat és

fenyegető menetoszlopban megindította őket a Kisgazdapárt központi székháza elé,

hogy rombolják le „a burzsoázia fellegvárát”.

A budapesti választók ellentüntetéssel válaszoltak a kommunista akcióra. Tömött

sorokban vonultak fel Budapest utcáin s kórusban szavalták: „Budapest nem lesz

vörös!”

Vorosilov és Rákosi számára súlyos csapás volt az eredmény, de az országos

választást már nem fújhatták le. Ellenben Vorosilov most már erélyesen

követelte, hogy a négy párt közös listán induljon. Október 16-án Vorosilov

kívánságára és részvételével a négy párt vezetői értekezletre ültek össze. Az

orosz javaslat: függetlenül a majdani választási eredménytől, a pártok előre

határozzák meg, melyik mennyi mandátumot kap, s ennek alapján még november 4-e

előtt alakítsanak új kormányt, amely a választás után is megmarad. A marsall

tehát lényegileg azt kívánta: előre szabják meg, melyik párt mennyit nyerhet.

Megkezdődött a demokrácia gyártása orosz módra: ahogy a totalitáriusok a

parlamenti választást elképzelik. Vorosilov és Rákosi azt ajánlotta, hogy az

országos választáson a Kisgazdapárt „kapjon 36 százalékot”.[35] Később, látva,

hogy ez nem megy, az orosz marsall, aki összetévesztette magát a magyar néppel,

többet ígért. Az utolsó formula, amit „felkínált”, ez volt: Kisgazdapárt 47,5

százalék, kommunista-szociáldemokrata 20—20, összesen tehát 40 százalék,

parasztpárt pedig 12,5 százalék. Úgy számított tehát, hogy a három baloldali

párt együttesen 52,5 százalékkal rendelkezzék, a kisgazdák 47,5 százalékkal; így

a hatalom is megvan, a parlamenti demokrácia elegáns látszata is — Jaltának

eleget tettünk.

A Kisgazdapártban nagy viták és csaták előzték meg a választást. Nagy Ferenc és

Tildy Zoltán hajlott arra, hogy teljesítsék Vorosilov kívánságát s hozzák létre

a nagy pártok közös listáját. Tildy és köre kész volt elfogadni 45—47,5

százalékos előzetes — és végleges — részesedést. De Varga Béla élesen ellenezte

s Varga érvelése lett a döntő, hiszen ő volt a budapesti győzelem szervezője.

Varga volt, mint „paraszt és polgár” egy személyben, a párt fővárosi

szervezetének a vezetője s a budapesti választási győzelem az ő személyes

diadalának számított. Balogh István, a kisgazda miniszterelnökségi államtitkár,

a „páter” a Vorosilov-javaslat vonalán kereste a megoldást, s okt. 21-i bajai

választási beszédében a négy párt eleve biztosított szövetségét ajánlotta, azzal

a kikötéssel, hogy a hatalmi osztozkodásban a Kisgazdapárt 51— 52 százalékot

kapjon.[36] A Balogh-beszéd nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezek a demokráciát

manipuláló tervek köztudottá váljanak, s a kisgazdapárti tömegek felháborodva

reagáltak a Balogh által finoman „megegyezéses többségnek” nevezett totalitárius

ízű fondorlatra. Táviratok és tiltakozások özöne zúdult a párt központjába s a

vezetőség végül is kénytelen volt összehívni a nagyválasztmányt. Az okt. 22—23-i

ülésen aztán a pártvezetőséget élesen bírálták, amiért a közös lista

gondolatához elvben hozzájárult, majd a résztvevők, óriási lelkesedés mellett,

elvetették azt a Vorosilov-elképzelést, amely úgy akarta, hogy az új koalíciós

kormány már a választások előtt alakuljon meg, függetlenül a választás majdani

eredményétől.

A Szociáldemokrata Pártban sem volt népszerű a listakapcsolás, a párt stratégái

kénytelenek voltak megállapítani, hogy a budapesti választáson elszenvedett

szociáldemokrata vereség legfőbb oka a kommunistákkal való közösködés volt. A

vezetőség meggyőződött, hogy a párttagság nem híve „a két munkáspárt” közös

választási fellépésének. A Nemzeti Parasztpártban az elnök, Veres Péter eleinte

ingadozott, de aztán határozottan a közös lista, vagyis a Vorosilov-recept

mellett kardoskodó Erdei Ferenc mellé ingott. Kovács Imre viszont késhegyig menő

harcot vívott a közös lista ellen. A párt a közös listát végül is elfogadta

volna, ha előzetesen 12 százalékos részesedést biztosítanak neki, a helyzet

általános alakulása következtében azonban erre nem került sor.

Ekkor ugyanis még nemcsak a pártok, főleg a párttagság, mutattak szuverenitást,

hanem még a Magyarországot megszálló és igazgató hatalmakból alakult Szövetséges

Ellenőrző Bizottság nyugati tagjai is. Anglia okt. 18-án tiltakozott s

bejelentette: közös lista alapján létrejött magyar kormányt nem fog elismerni;

Franciaország és az Egyesült Államok hasonlóképp nyilatkozott.[37] A SZEB

október 20-án tartott ülésén pedig a nyugati hatalmak nevében Edgecumbe

tábornok, az angol misszió vezetője közölte Vorosilovval, hogy a tervezett

választási manipulációhoz nem járulnak hozzá.[38] Vorosilov engedett, a

Szovjetunió meghátrált.

Azt azonban a marsall mégis keresztülvitte, hogy a négy párt vezetősége eleve

kötelezte magát: függetlenül a választás eredményétől, a koalíciót fenntartják,

együttesen alakítanak kormányt. Erre, nolens-volens, a Kisgazdapárt is kötelezte

magát. A választóknak minderről nem volt tudomásuk, a magyar választó abban a

boldog hitben járult az urnákhoz, hogy a kormányalakításról ő, a szavazópolgár

dönt.

A szavazópolgárok megnyerésére a kommunisták újra elővették a piros-fehér-zöld

zászlókat és elrejtették a vörös lobogót; Rákosi Mátyás búzatábla közepére állva

fényképeztette magát s ügyelt arra, hogy a képen mindig egy-egy pap is álljon

mellette. Korteskedésének kedvelt fogása volt, hogy nagy kerek kenyeret szegett

meg s ájtatos parasztok szokása szerint, a késsel a kereszt jelét karcolta a

kenyérre. A kommunista párt a szó legszorosabb értelmében „In nomine Dei”,

„Isten nevében” lendült neki a választásnak. Ez a szemfényvesztés olyan

méreteket öltött, hogy a püspöki kar kénytelen volt körlevelet kiadni, amelyben

rámutatott az érem másik oldalára, hogy tudniillik a kommunista rendőrség

papokat tartóztat le szentbeszédeik miatt s ártatlan polgárokat hurcol el.

A püspöki körlevél összefoglalta a hívő társadalom erkölcsi elveit s felvázolta

egész értékrendjét. A Mindszenty-vezette püspöki kar eddig mindig tartózkodó

volt az államhatalom bírálatában s első körleveleiben, ha nehezére esett is,

tudatosan hallgatott az országban lezajlott szovjet atrocitásokról. Látva

azonban, hogy Vorosilov, illetve a Szovjetunió milyen mesterkedéssel avatkozik

be a magyar belpolitikába, s figyelembe véve a hivő tömegek sürgetését is, a

Az eredmény

választás előtt világos helyzetelemzést adott. Jellemző a kor hangulatára, hogy

protestáns körök is kérték a katolikus egyházat, hogy mint többségi egyház,

emelje fel szavát. A püspöki körlevelet november 1-én az ország valamennyi

katolikus templomában felolvasták, a református Debrecenben pedig, a „kálvinista

Rómában” a város református társadalma a tereken és piacokon olvastatta fel

magának s óriási lelkesedéssel fogadta a katolikus állásfoglalást. A körlevél az

igazi demokráciáról szólt, s volt benne egy-két mondat a zsarnokságról.

„A zsarnokságtól — így a szöveg — eleget szenvedett a világ. Zsarnokság

erőszakolta rá egy ember akaratát jobb sorsra érdemes népekre. Zsarnokság

hajszolta bele meggondolatlanul Európát a szörnyű háborúba. Zsarnokság folytatta

az öldöklő küzdelmet egészen az értelmetlenségig. Zsarnokság gázolt bele hosszú

éveken át az emberiség legszentebb jogaiba, megvetette a lelkiismereti

szabadságot, lábbal tiporta a szülők jogait gyermekeik nevelésére.” A

továbbiakban a körlevél kifejtette, hogy a zsarnokság e visszaéléseivel hivatott

leszámolni a demokrácia, természetesen az igazi demokrácia. „Nem az az igazi

demokrácia, amely az egyik emberi személy korlátlan uralma helyébe a másikat

állítja, nem az, amelyik az egyik embercsoport önző és féktelen uralmát egy

másik csoport hasonló önző és féktelen hatalmaskodásával váltja fel. Az igazi

demokrácia alappillére, hogy sértetlen természetjogi elveket ismer el,

amelyekhez soha semmiféle emberi hatalomnak erőszakkal nyúlnia nem szabad… Az

igazi demokrácia a lelkiismereti szabadságot, a szülők jogait, a munkásnak

szabad egyéniséggé való kialakulását, a munka rabszolgaságának megtörését írja

zászlajára.”

A körlevél rámutatott arra is, hogy az év eleje óta mutatkozó bajokról és

visszaélésekről a katolikus egyház hallgatott, mert úgy vélte, hogy ezek csak a

kezdődő új rendszer kinövései, csak olyan „hibák és gyarlóságok, amelyek az élet

belső rendezésével hamarosan meg fognak szűnni”. „Nem akartuk jószándékú emberek

bizalmas és szorgos fáradozásait nyílt állásfoglalásunkkal nehezíteni” — mondták

a püspökök, majd rámutattak, hogy sajnos, a kezdeti hibák nem szűntek, s utaltak

a nyugati demokráciák véleményére: „A legmélyebb fájdalommal kell igazat adnunk

az angol külügyminiszter szavainak, hogy úgy látszik, Magyarországon az egyik

totális szellemű zsarnokságot a másik váltotta fel.” Szóvá tette a körlevél a

törvénytelen letartóztatásokat, rendőrségi zaklatásokat, bizonytalan

közállapotokat, de védte a kormányzatot a gazdasági bajok tekintetében,

amelyekről nem tehet. Végül a szabadságeszmények, az erkölcsiség, az igazság

védelmére szólított fel, és a védekezésre: „Az erőszak és a zsarnokság annál

nagyobb lesz, minél kevesebb ellenállásra talál. Ma csak szavazatot kényszerít

ki, holnap már fenyegetésekkel kényszerít.” A választás, a megválasztott

képviselő személye nyújtson kezességet arra, hogy az eltévelyedések nem

ismétlődhetnek meg többé magyar földön — volt a körlevél végső summája, 1945.

október 18-án.[39]

November 4-én felvirradt az országos választás napja.

Ezen a vasárnapi napon a magyar nép így döntött:

Független Kisgazdapárt

57,7 százalék

Magyarországi Szociáldemokrata Párt

17,4 százalék

Magyar Kommunista Párt

16,7 százalék

Nemzeti Parasztpárt

6,9 százalék

Egyértelmű, világos állásfoglalás volt egy tiszta választáson, amely létrehozta

az ország háború utáni első parlamentjét. A lakosság túlnyomó többsége arra a

pártra szavazott, amely a parlamenti demokráciát, a szabadgazdálkodást, a

jószomszédi viszonyt s a klasszikus közszabadságokat a leginkább hitelt érdemlő

módon képviselte.

A parlamentben a helyzet a következőképpen alakult: kisgazdák 245, kommunisták

70, szociáldemokraták 69, parasztpárt 23, polgári demokraták 2 mandátumot

kaptak.

Ámbár a szociáldemokrata vezetők között sokan már ekkor a kommunistákkal való

együttműködésen dolgoztak, a szociáldemokrata munkásság szavazata semmiképpen

sem a kommunista pártnak szólt. Ily módon az 1945-ös választás ország-világ

előtt világossá tette, hogy a magyar nép 5 millió szavazópolgárának 83 százaléka

nem kívánja a kommunista párt uralmát.

És ahogy egy hónappal előbb egy budapesti kerület szavazatszedő delegátusa, a

kisgazda megbízott azt mondotta, hogy „a magyar nép hős”, most az országos

magatartás láttán az angol történész ezt állapította meg: „Ez volt az első

szabad parlamenti választás Európa szovjetmegszállta felében. Az egyetlen másik

példa 1946 májusában Csehszlovákiában volt, de ott akkor nem állomásoztak

szovjet csapatok. Tekintettel a Vörös Hadsereg magyarországi jelenlétére, a

magyar választók bátorsága annál nagyobb benyomást kelt.”[40]

Ez a 83 százalékos antikommunista akaratmegnyilvánulás volt a nyugta, a válasz

arra, ahogy 1945-ben Magyarországon a szovjet haderő és a kommunista párt

bemutatkozott. Ez volt az 1945-ös esztendő zárószava — de azt is nyugodtan

mondhatjuk, hogy az első megmozdulás, az első békés népfelkelés a

szovjetkommunizmussal szemben.

[1] Churchill, Winston S.: Der eiserne Vorhang – Scherz & Goverts Verlag,

Stuttgart – 10. o.

[2] Byrnes, James F.: Speaking frankly – Harper & Bros., New York. – 33. o.

[3] Encyclopaedia Britannica: 1946, Book of Year – 377. o.

[4] Borbándi, Gyula: Der ungarische Populismus – Aurora, München, 1976 – 46. o.

[5] Vasvári, Emilio: Dr. Otto Habsburg oder die Leidenschaft für Politik, Herold

– Wien, 1972 – 153. o.

[6] Czupy, Bálint: Tnúvallomás, Új Európa, München 1972. március – 17. o.

[7] Nagy, Ferenc: i. m. – 109. o.

[8] Mindszenty, József: i. m. – 71. o.

[9] Nagy, Ferenc: i. m. – 111. o.

[10] Kovács, Imre: i. m. – 251. o.

[11] Eckhardt Tibor közlése a szerzőhöz, München, 1969. szept.

[12] Kovács, Imre: i. m. – 234. o.

[13] Fiala, Ferenc: Zavaros évek – 92. o.

[14] Nagy, Ferenc: i. m. – 85. o.

[15] Andreánszky, István: Szakasits Árpád, az államelnök, „Szabad Nemzet”, 1949.

aug. 1.

[16] Andreánszky, István: uo.

[17] Seton-Watson, Hugh: Ungarn 1945-1956, in Melvyn J. Lasky: Die ungarische

Revolution, Berlin, Colloquium Verlag – 18. o.

[18] Borbándi, Gyula: i. m. 237. o.

[19] Nagy, Ferenc: i. m. – 86. o.

[20] Kovács, Imre: i. m. – 249. o.

[21] Nagy, Ferenc: i. m. – 83. o.

[22] Aczél, Tamás-Méray, Tibor: Tisztító vihar – Griff Kiadó, München – 155. o.

[23] Andreánszky, István: Rákosi, a törpe diktátor, „Szabad Nemzet”, 1949, aug.

15.

[24] Churchill, Winston S.: i. m. – 26. o.

[25] Haas, György: Eurókommunizmus Magyarországon – Új Európa, München, 1978.

július-augusztus. – 15. o.

[26] Haas, György: i. m. – 15. o.

[27] Haas, György: i. m. – 16. o.

[28] Magyar Kommunista Párt, Szemináriumi füzetek, Budapest, 1945. I., II., III.

sz.

[29] Taylor, Myron C.: Wartime Correspondence, The Macmillan Company, New York,

1947. – 61. o.

[30] Aczél-Méray: i. m. – 160. o.

[31] Nagy, Ferenc: i. m. – 87. o.

[32] Nagy, Ferenc: i. m. – 90. o.

[33] Révai, József: Miért harcol a Kommunista Párt? Szemináriumi füzetek,

Budapest, 1945. I.

[34] Pogány, András: Város a homályban, Patria Publishing Toronto, 1960. – 13.

o.

[35] Varga, Béla: i. m. – 486. o.

[36] „Magyar Nemzet”, Budapest, 1945. okt. 23.

[37] Foreign Relations of the United States, Diplomatic PApers. Europe. – 895.

o.

[38] Minisztertanács Irattára (MtI), 1945. V. kötet

[39] Mindszenty, József: i. m. – 99. o.

[40] Seton-Watson, in Melvyn J. Lasky: i. m. – 19. o.

Forrás: Csonka Emil, “A forradalom oknyomozó története 1945-1956”.

---

Back to Table of Contents