Bartók Béla szerint a népköltészet dallamai eredetileg az éneklési
alkalmak szerint élesen elhatárolt csoportokra oszlottak, s ezek
mindegyikének eléggé határozott jellege volt. E csoportok elkülönült
állapota vagy keveredése, megléte vagy hiánya, valamint mennyiségi arányai
ebből következően egy-egy hagyományanyag régiségére is utalnak.

A magyar népdalokra jellemző három csoport:

1. a szertartáshoz kötött ének (az ún. regösénekek, amelyeket a karácsony
és újév közti időszakban énekelnek; a lakodalmi dalok; halotti siratók,
aratási dalok stb.);
2. a táncdallamok csoportja;
3. szertartáshoz vagy különleges alkalomhoz nem kapcsolódó tulajdonképpeni
"dalok", melyeket lírikus vagy epikus szövegre énekelnek.[Bartók Béla: "A
magyar katonadalok dallamai" (1918)]

A határozottan alkalomhoz kötődő dalok a teljes állomány 5-6%-át teszik
ki,[Olsvay Imre: "Zene" in: A magyar folklór (Bp. 1979), 446. old.] a
nagyobb részt az alkalomhoz csak kevéssé (táncdallamok, csúfolók,
paródiák), vagy egyáltalán nem kapcsolódó dallamok jelentik. Ezek az
arányok a román, vagy a balkáni népzenékhez képest – minden régisége
ellenére – újabbnak, modernebbnek mutatják a magyar hagyomány állapotát.

Vokális és hangszeres zene

A hangszeres kultúra szemszögéből szintén elkülöníthetünk jellegzetes
csoportokat. Vannak csak énekelt dallamok (gyermekdal, ballada; sirató és
egyéb énekes szokásdallamok; bizonyos táncok, mint a karikázó, cigány
botoló stb.), ismerünk hangszeren és énekelve egyaránt használatos
dallamokat (táncdal, keserves; egyes szokások dallamai, mint pl. a
betlehemezés, regölés, hejgetés stb.) és léteznek csak hangszeres
(szövegtelen) tánczenei műfajok is (mint például a férfitáncok
kísérőzenéi).

A műfajok archaikusan merev elkülönülése nálunk már ezen a téren is a
múlté. A magyar népzenében az első és főként a középső kategória a
legdominálóbb, ezért egészen természetes, hogy az első gyűjtők számára az
énekelt zene vált a legfontosabbá, hiszen amúgyis: "minden zene kezdete a
vokális zene, amely hosszú ideig egyedüli kifejezője volt az emberek
muzsikális érzésének."[Bartók a "A hangszeres zene folklore-ja
Magyarországon" c. cikkében (1911)] A tisztán hangszeres, szövegtől
független régi magyar tánczene maradványára Bartók már csak a dudások
"aprájának" nevezett közzenéiben vélt rábukkanni. (Ilyenfajta – rövid
motívumokat ismételgető – "abszolút" hangszeres tánczenét, "amelyhez a
táncolók táncszókat kurjongattak", élő formában leginkább románoktól
hallott.)

A néphagyomány zenei "hallásmódjai"

A társadalmi, történelmi, gazdasági mozgásoktól befolyásolt szokások,
szertartások, divathullámok, s a mindezeket jól tükröző dallamstílusok,
műfajok és előadásmódok egymásra rétegződései olyan látványt nyújtanak a
mélyreásó kutatónak, mint a régésznek a simára metszett ásatási tanúfal,
melyen színes csíkok gyanánt rajzolódnak ki évszázadok történelmének
üledékei. Az emberi közösségek tudatában kavargó múlt ugyanilyen gazdag
tarkaságot mutat. S ezen nemcsak a múltbeli emlékek, adatok, információk
puszta halmaza értendő, hanem a középkori, újkori és 19. századi
gondolkodás-, illetve hallásmódok jelenléte és egymással való keveredése
is.

A szövegek és dallamok kapcsolatát vizsgálva is évszázadokkal korábbi
eljárásokra bukkanunk. Ilyen az "énekelt vers" műfaja, amely néhány
évszázada szűnt meg a költészet szinte kizárólagos megjelenési formája
lenni. A műfaj ma is a régi, mondhatnánk évezredes szabályok szerint
működik: a szövegek szótagszám – és nem romantikus, szövegtartalmat
"kifejező", programzenei elvek – alapján, szabadon válogatnak a dallamok
között. Az éneklők sok kész szövegformulát és sok dallamot tudnak. (Ezek
közül valójában a szövegekre, azok mondanivalójára figyelnek leginkább
tudatosan!) A két alkotóelem az előadás folyamán találkozik egymással,
miközben az énekes a lelkiállapotának legjobban megfelelő szövegeket
válogatja össze. Így születik a "közhelyek" gyűjteményéből egyéni
érzelmeket kifejező üzenet, műalkotás.

A zenei tudatvilág vizsgálatakor a hallásmódok két szembetűnő pólusát
figyelhetjük meg:

1. Az egyszólamú, középkorias hallásmód, mely egyrészt a dallamszövés
lineáris elgondolásában, másrészt a hangszeres zenei hangzás
"dallam-dudabasszus-ritmus" hármasságában nyilvánul meg. (Ezt szolgálják:
a duda, a tekerő, a doromb, a citera, a hegedű-gardon együttes, egyes
dunántúli vonószenekarok, vagy a bihari román hegedű-duók, ill. a
máramarosi hegedű-gitár párosok, az eleki klarinét-dob együttes). 2. Az
újkori európai többszólamúság kialakította hallásmód. (Ennek szellemét
tükrözik a szinte modálisan harmonizáló közép-erdélyi vonóstriók,[Vö.
Avasi Béla: "A széki banda harmonizálása", in: Néprajzi Értesítő (1954)] a
kezdetleges, de már funkciósan értelmezett [tonika-szubdomináns-domináns]
harmóniákat alkalmazó dél-erdélyi és dunántúli együttesek, a romantikus
harmóniafűzéssel élő kalotaszegi és felsőmagyarországi együttesek stb.).

E hallásmódok évszázados mintákat követtek, melyek segítségével egy-egy
generáció mindig egészen pontosan és határozottan kialakíthatta a maga
igényeit. Ékes bizonyíték erre a zenész és közönségének kapcsolata. Mit
kellett ugyanis a zenésznek játszania? Azt, ami minden táncoló fejében ott
zengett. Ebből állt a zenész szolgálata. S ha nem jól húzta, baj volt,
mert összezavarta a közösség minden tagjában belülről hangzó muzsikát. (A
zenész sohasem "hagyományőrző", inkább "hagyománykövető"!) Kodály
megfigyelése még szinte napjainkra is igaz: "Hangszeres zenére nézve:
hallgató az egész nép. Ott az előadás egyesek, kevesek dolga. Akár cigány,
akár népbeli a zenész: egyedül, vagy kevesedmagával áll szemben a hallgató
tömeggel. Nem teljesen passzív a tömeg: erre a zenére járja a táncot és
nagyon megérzi, ha nem kedvére való módon játsszák. Ellenőrző, válogató,
meg tudja különböztetni a jobbat. 1910-ben mondta egy fiatal falusi cigány
Erdélyben: legnehezebb az öreg székelynek muzsikálni. Ahogyan ő kívánja,
fiatal cigány nem is igen tudja már."[Kodály: A magyar népzene (Bp. 1973),
81. old.]

Kodály azt is írja, hogy a "cigány sohasem használ: citerát, furulyát,
dudát, harmonikát, dorombot, tekerőt. A pásztorkürt és kanásztülök inkább
foglalkozási eszköz, mint zenei hangszer…"
Ebből kiviláglik, hogy a "hivatásos zenészek", akik az új hallásmód
szolgálatában látnak nagyobb jövőt – hacsak valami különleges okuk nincs
erre – nemigen foglakoznak az elavult divatokkal. A régiesebb hallásmódhoz
kapcsolódó alkotások és az azok megszólaltatásához szükséges eszközök így
leginkább a paraszti öntevékenység terepére szorultak vissza.

Népi hangszerek

A fentiekben vázolt hallásmódokból fakadó igényeket sokféle eredetű és
típusú hangszer, ill. ezek együttese szolgálhatja ki. A tapasztalat azt
mutatja, hogy nem egyszerűen a hangszerek adottságai szabták meg a velük
előadható zene karakterét, hanem a mindenkori kívánalmak, a zenei
hangzásigény alakította ki a használandó zeneszerszámok körét, és
határozta meg azok lehetőségeit.
"Hogy mi népi, azt természetesen nem a primitívség szabja meg, hanem
kizárólag annak alapján döntjük el, mennyire vert gyökeret, milyen
szerepet tölt be a nép zenei életében, szokásaiban. A népi hangszer
fogalma igen tág gyűjtőfogalom; beletartozhat minden hangszerfajta, ősi
vagy újabb keletű, házi vagy gyári készítésű: a levélsípoktól a
klarinétig, a köcsögdudától a nagybőgőig.

A magyar népi hangszer nem attól magyar, mintha csupán nálunk fordulna
elő. […] A ma ismert hangszerfajták mind ősi gyökerűek és ugyancsak
régóta váltak az emberiség közös tulajdonává. Mindenki örökölte, kapta,
átvette valahonnan. Terjedésüknek még csak nyelvi akadály sem állt
útjában. Egy-egy hangszer tehát olyan mértékben magyar, amilyen mértékben
a mi népünk hagyományába is beépült.[Sárosi Bálint: Népi hangszereink (Bp.
1981)]

A legfontosabb magyar népi hangszerek – Sárosi Bálint csoportosítása
szerint[Uo.]:

1. Idiofon (=önmagában hangzó) hangszerek: deszkadob, kereplők,
facimbalom, kolomp, csengő, láncosbot, cirokhegedű.
2. Membranofon (=rezgésbehozott hártya révén megszólaló) hangszerek:
dobok, köcsögdudafélék, fésűre szorított cigarettapapír, nádduda.
3. Chordofon (húros) hangszerek: citera, cimbalom, tambura, hegedű,
tekerő, koboz, gardon.
4. Aerofon (=levegő rezgése révén megszólaló) hangszerek: levélsípok,
harmonika, szájharmonika, fakürt, trombita, kanásztülök, furulyafélék
(tilinkó, peremfurulyák, pánsíp v. nádimuzsika, lopótök-, ill.
napraforgóduda, harántfurulya, cserépsípok, fűzfasíp, hatlukú furulya,
hosszúfurulya, háromlukú nagyfurulya, kettősfurulya), nyelvsípok (nádsíp,
töröksíp, tárogató, klarinét), duda.

Hangszeregyüttesek

I. Alkalmi csoportosulások (melyeknek nincs hagyomány által megszabott
hangszer-összetételük és létszámuk), pl. citera-együttesek.
II. Állandó együttesek, melyeknek hosszabb hagyományban és nagyobb
területen kialakult egységes karakterük van: meghatározott létszám,
meghatározott hangszerek, valamint sajátos együttes játékstílus. Tagjai
félhivatásos vagy hivatásos zenészek.
1. Hagyományos, de ma már nem jellemző társulások: hegedű-duda,
klarinét-tekerő, klarinét-dob.
2. Egynemű hangszerekből álló együttesek: pl. az országszerte elterjedt
vonós együttesek (hegedű-kontra-bőgő), az ország déli részén és a Duna
mentén hallható tambura-zenekarok, rezesbandák).
3. Vegyes összállítású együttesek (vonós-cimbalmos, vonós-pengetős,
vonós-cimbalmos-fúvós kombinációk).
A közreműködő zenészek szerint két jellegzetes együttes-típust
különböztetünk meg:

a. Cigányzenész együttesek. Hagyományosan hivatásos muzsikusokból állnak,
akik mindig a megrendelők által kívánt zenét játszák. A megrendelők
lehetnek különféle etnikai vagy társadalmi osztályokhoz tartozó csoportok,
akik a legkülönfélébb stílusbeli és repertoárbeli elvárásokkal léphetnek
fel.
A zenekar összetétele a helyi igényeknek megfelelően alakul: hegedű –
gardon, hegedű – cimbalom, hegedű – kontra, háromtagú vonószenekar (prím,
kontra, bőgő). Az országszerte legtipikusabb felállás: vonószenekar, mely
gyakran kiegészüI cimbalommal, esetenként klarinéttal és csellóval is.
Jellemző törekvésük a mindenkori piaci helyzethez (=divathoz) való gyors
alkalmazkodás.

b. Parasztbandák (vagy magyar bandák). E rézfúvós ill. vonós-cimbalmos
zenét játszó műkedvelő jellegű együttesek lényegében a cigány együtteseket
utánozzák. Mivel nem hivatásos művelői a zenének, ezért a divatot kevésbé
tudják követni, emiatt tehát hagyományosabban, "parasztosabban" játszanak
azoknál.
Népzenei dialektusok

A népzene nyelvének földrajzi jellegű tagolódására először a nyelvész
Vikár Béla figyelt fel a század elején:"A dallamok több zenei fő
dialektushoz tartoznak, melyeken belül aldialektusokat vehetünk észre.
Miként a nyelvi – beszélt – tájszólás földrajzilag sokszor egymástól
messze eső területeken oszlik el, úgy vagyunk a zenei tájszólásokkal is.
[…] A zenei tájszólás – vizsgálataim szerint – a mennyire ma
hozzávetőleg vélhetjük, megfelel a nyelvi tájszólásnak, olyannyira, hogy
ettől el sem választható." [Vikár Béla: "Élő nyelvemlékek" (Bp.
1901) in: Ethnographia Klny., (Bp. 1901), 14. old.]

Bartók Béla az ő eredményeit is hasznosítva, már határozottan kitűzi a
magyar népzene főbb dialektusterületeinek határait: "Az egész magyarlakta
terület négy zenedialektus-területre osztható fel:

I. a dunántúli,
II. a felsőmagyarországi a Dunától és Tiszától északra,
III. a tiszavidéki vagy nagyalföldi és
IV. az erdélyi (ideszámítva Bukovinát)

zenedialektus-terület. […] Megjegyzendő, hogy zenedialektusbeli
eltérések csak az ún. régi stílus dallamanyagában észlelhetők, tehát ez a
felosztás a dallamoknak csak erre a részére vonatkozik."[Bartók: A magyar
népdal (Bp. 1924), VIII. old.]
E felsorolásból csak Moldva magyarlakta területei hiányoztak, ahonnan
akkor még nem álltak rendelkezésére adatok. Domokos Pál Péter, Veress
Sándor és Lükő Gábor gyűjtőmunkája nyomán azután egy ötödik (moldvai)
dialektus-terület határai is kirajzolódtak.