Tisztelt HL társaim!

Azért jelentkezem hétközben, mert Markó Bélának mellékelt eszmefuttatása nem fért volna bele a heti akció felhivásunkba és ugyanakkor fontosnak tartom, hogy minél többen megismerjük gondolatait és persze elsősorban javaslatát az Állandó Összmagyar Értekezlet megteremtésére.

Lipták Béla
xxxxxxxxxxx

Markó Béla

Egy magyar-magyar egyetértés esélyeirol

Közös nemzetstratégia kidolgozását és a határon túli magyar szervezetek egységes támogatását kéri Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a magyarországi értelmiségtol. A Heti Válaszban, illetve az Élet és Irodalomban egyidejuleg megjeleno nyílt levelet külön is elküldi az államfonek, a kormányfonek, az Országgyulés elnökének, a parlamenti pártok elnökeinek, az MTA elnökének és számos vezeto értelmiséginek.

Számba kell vennünk eroinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. (Kós Károly: Kiáltó szó)

Január elseje van. Ma még ünnepelni kellene, nem politikai dolgozatot írni, de nem tudom, van-e igazán okunk az ünneplésre. Nem mintha nem hozott volna jót is boven a mögöttünk maradt esztendo, sot, bizonyosan több közösségi jóval járt itt Erdélyben, mint rosszal, ám aggodalmamat ez az idoleges többlet el nem oszlathatja.

Pedig: új iskolákat nyitottunk tavaly is.

Pedig: sok százezer hektár erdot juttattunk vissza a volt tulajdonosoknak. (Hogy ez mit jelent? Pénzben: sok milliárd dolláros vagyon ismét "magyar kézben". Területben: csak a Székelyföldön több mint kétszázötvenezer hektár közbirtokossági erdo, vagyis kétezer-ötszáz négyzetkilométer. Összehasonlításképpen: a mai Magyarország területe jóval kevesebb, mint százezer négyzetkilométer.)

Pedig: hét moldvai csángó faluban oktatják hivatalosan a magyar nyelvet az osztol.

Pedig: a román kormány megkötötte a szerzodést az észak-erdélyi, Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Segesvár-Brassó nyomvonalú autópálya építésének megkezdésére az idei év közepétol.

Pedig: úgy módosítottuk az alkotmányt, hogy az meroben új jogi keretet biztosít a kisebbségeknek, és ezek a most beiktatott rendelkezések gyakorlatilag értelmetlenné teszik a nemzetállami meghatározást.

Pedig: folytathatnám a sort…

Miért van hát mégis olyan érzésem, hogy mindaz, amit eddig elértünk, kártyavárként omolhat össze egyik pillanatról a másikra? Nem a többségi politika álságos voltára gondolok természetesen, hiszen azzal mindig is számolnunk kellett, és ez ezután sem lesz másképpen. Saját gyengeségünk aggaszt most engem, saját évtizedes – évszázados? – távlattalanságunk.

Ezelott három évvel, választási kampányban, de nem olcsó választási fogásként többször is azt mondtam, hogy a huszadik században vesztesek voltunk, a huszonegyedikben nyertesek leszünk mi, magyarok. Néhány év múltán kétlem, hogy ez ilyen egyszeru. Kételkednem kell abban, hogy század- és ezredforduló ide vagy oda, máris jobban tudjuk, mit kell tennünk, mint Trianon után bármikor.

Vagyis: nem tudjuk, mit kell tennünk.

Jól értsük meg egymást: én tudni vélem, te tudni véled, o tudni véli, hogy mi a teendo, de nekünk együtt, mindannyiunknak még sincs pontos tervünk az eljövendo magyarságról.

Nem szoktam ilyen végletesen fogalmazni, most mégis meg kell tennem. Néhány nappal ezelott jött a hír: a vajdasági magyaroknak nem lesz képviseletük a szerb parlamentben. Hír volt ez, természetesen, de nem igazán fohír a magyarországi médiában, langyos, felszínes riadalommal körítve. Hát ennyi, gondoltam, és minden megy tovább. Ha velünk történne meg ez, valószínuleg több esélyünk lenne címlapra kerülni, Erdély hálásabb téma, több érzelmet lehet felkavarni vele, de aztán elmúlna ez is.

Érzi mindenki, hogy nem jó dolog parlamenti képviselet nélkül maradni, de hogy az így keletkezett rossz mekkora is tulajdonképpen, arról már valószínuleg különbözoen vélekedünk.

Van-e akkora érték például egy ilyen parlamenti eszközrendszer, hogy ennek érdekében egy közösség vezetoi – politikusok, újságírók, papok, tanárok, orvosok, vállalkozók – szolidárisan rászóljanak a passzív rezisztenciát, nemzetközi deus ex machinát vagy netán fegyveres eroszakot hirdetokre, hogy: állj! Állj, mert szétverjük azt is, amit eddig összeraktunk!

Mert nem gyávaság vagy bátorság kérdése, hogy megszólalunk-e ilyen ügyekben. Meggyozodés kell hozzá! A meggyozodéshez pedig értékrend kell. Az értékrendhez pedig stratégia kell.

Nekünk ma, bárki bármit is mondjon, nincsen nemzetstratégiánk.

Ennek következtében nincsen közös nemzeti értékrendünk.

Akkor pedig hiába követeljük meg egymástól – magyarországiak és határon túliak, jobboldaliak és baloldaliak, egyháziak és civilek, elkötelezettek és függetlenek -, hogy szolidárisak legyünk.

Mi az a cél, ami összefog?

Melyik az a stratégia, amelyet követni akarunk?

Milyen magyarságot akarunk felépíteni?

Milyen magyar nemzetet akarunk átmenteni – "ki viszi át a szerelmet?" – a túlsó partra?

A huszonnegyedik órában vagyunk.

Én, ismétlem, tudni vélem, mit kellene tennünk.

Minden bizonnyal mások is így vannak ezzel.

De ez még vajmi kevés az üdvösséghez. Tizennégy évi politikai tapasztalattal a hátam mögött – és ebbol tizenegy éven át a legnagyobb határon túli érdekvédelmi szervezet elnökeként – keseruen kell látnom, hogy bár eddig talán, tudatosan vagy ösztönösen, jó irányba haladtunk, most nagyon hamar tévútra kerülhetünk.

A Kárpát-medencei magyarság fogyatkozóban van.

Csak Romániában 190000-rel lettünk kevesebben tíz esztendo alatt, 1992 és 2002 között. Ugyanebben az idoszakban 54100 román állampolgár kapott magyar állampolgárságot. A helyzet hasonló minden, Magyarországgal szomszédos országban.

Magyarország lakossága már rég tízmillió alatt lenne, ha a csökkenést nem pótolnák a bevándorlók, de ez így is hamarosan be fog következni. Magasabb életszínvonal, a magyar nyelv és kultúra szabad érvényesülése, nagyobb munkahelykínálat! Ezt látja az a határon túli fiatal, aki Magyarországra tekint. A különbség nyilvánvaló, ezt fokozni még ilyen-olyan jelzokkel lehet, minimalizálni vagy elkenni viszont nem.

Ezek tények! Vagy szembenézünk velük, vagy struccpolitikát folytatunk továbbra is, egy romantikus nemzeti múlt igézetében élve, vitázva és álmodozva.

Beszéljük hát meg közös dolgainkat! Politikusok és civilek, kereszténydemokraták, szociáldemokraták, liberálisok, radikálisok és mérsékeltek, magyarok mindannyian, határon innen és határon túl!

Naiv lennék? Lehet, de enélkül nem megy!

Illúzióim lennének? Enélkül sem megy!

Jóhiszemu vagyok? De hiszen mindannyian jóhiszemuek vagyunk! Vagy nem?

Vegyük inkább sorra, mirol is kellene beszélnünk!

1. (a múltról)

A magyar politikusok – és általában a magyar értelmiség – történelemszemléletét nagymértékben az "osiség" és a "hosiség" határozza meg. Kossuthot szeretjük, Deák Ferencet legfennebb tiszteljük, de azt is csak módjával. Sot, Kossuth intellektuális teljesítménye vagy politikai éleslátása – ilyen is volt neki! – sem nagyon érdekel, csupán romantikus forradalmisága. Leginkább akkor tunik fonáknak ez a mi történelemképünk, amikor a tárgyalókészségben, a partnerek iránti empátiában, a bonyolult érdekegyüttesek elemzésében, a mai veréb és a holnapi túzok állandó összemérésében jeleskedni köteles politikusok romantikáznak különbözo fórumokon, utcasarkokon és piactereken, érezve a tömegigényt, amelyet ezáltal ok maguk gerjesztenek tovább.

A mai magyar politikus vizet iszik, és bort prédikál!

Mi máig azt hisszük, hogy Magyarország kétharmadát fegyver által veszítettük el, és amit tél-túl – többnyire képletesen – visszaszerezhetünk belole, azt szintén csak erovel tehetjük. Pedig Párizsban, a Trianon-palotában nem fegyverek csattogtak, hanem csak tollak sercegtek szorgalmasan. Politikai vezeto "elitünk" rövidlátása, felkészületlensége, kacagányos vitézkedése, az európai eroviszonyokat felmérni nem tudó tehetetlenkedése vezetett ide. Meg hát, még inkább demográfiai petyhüdtségünk, ami azóta is tart, és amit nem nagyon ildomos emlegetni a magyar közbeszédben. Ezek ugyanis, amiket én itt felsoroltam, már-már közéleti trágárságnak számítanak.

Trianon ma is rombol. Nem csupán egyetlen nemzedék életének kétharmadát rabolta el, hanem azóta is, újból meg újból elrabolja minden magyar generáció közéletének – értelmi és érzelmi erofeszítéseinek – kétharmadát. Minden nemzedék az elveszített kétharmad buvöletében él, visszaszerezni nem lehet, lemondani róla nem szabad. A trianoni méreg beépült az agysejtjeinkbe, gyermekeink már ezzel a méreggel születnek, mi pedig ezzel halunk meg. "…halált hozó fu terem / gyönyöruszép szívemen", ahogy a költo mondta volt.

Trianon a jóvátehetetlen történelmi igazságtalanság klasszikus példája. Politikai foiskolákon tanítani kellene – talán valahol tanítják is! -, hogyan kell leigázni egy egész régiót egyetlen tollvonással. Nem kell más hozzá, csak a térképrajzolók ördögi fantáziája. Egy ország veszített, körös-körül sok ország – legalább öt-hat! – nyert. Egy ország változtatna, sok ország – legalább öt-hat! – úgy fél minden változástól, mint a tuztol. Akik a kurd példát szokták nekünk emlegetni, nézzenek rá a térképre: hány ország fél ott is minden változástól? Ha már analógiát keresünk – igazi analógiák, persze, nincsenek -, akkor erre is figyeljünk oda!

Nos, Trianonra visszatérve: ami akkor történt, az ma is roncsolja a lelkünket, attól ma is beteg a magyar politika, attól ma is nyilvánvaló kisebbségi tudattal politizál, idonként goggel, arroganciával takargatva ezt, nemcsak a határon túli magyarság, hanem maga Magyarország is.

Trianon logikája: amit egy gyengétol elveszel, oszd szét öt-hat másik gyenge között, és nyugodt lehetsz, hogy az eredmény tartós lesz, vagy legalábbis önero változtatni nem fog rajta.

Megértettük-e, megértjük-e ezt?

Talán lassan-lassan igen, itt az Európai Unió küszöbén.

Ha igen, akkor cselekedjünk akként!

Nem úgy, hogy feledjük Trianont!

Hanem úgy, hogy azt tesszük, amit lehet, amit kell, ami hasznos.

Itt az ideje, hogy megtaláljuk az ellenszert az évszázados méregre, itt az ideje, hogy gyermekeink már a bölcsoben ne kapják el tolünk a legszörnyubb betegséget: a trianoni lelkifurdalást.

Értsük jól egymást: ebbe a helyzetbe belenyugodni nem kell, nem errol van szó, ezen valami módon változtatni akarunk, de a múltat újratermelni már nem lehet. Aki ezt ígéri, az nemcsak önmagát ámítja, de minket is visszafog egy emberibb és magyarabb jövo megtervezésétol.

Ha már a múltról beszélünk, akkor dicsoségesnek mondott vereségeink mellett máig dicstelennek tekintett nyereségeinkre is kellene emlékeznünk, például a kiegyezésre.

A magyar múlt nemcsak az érzelemteli gesztusok kincsestára, hanem az értelmes megoldásoké is. Sporthasonlattal élve, nemcsak az egyébként tiszteletre méltó birkózást vagy súlyemelést, hanem a jóval rafináltabb vívást – hogy a fegyverrel példálózókat is kielégítsük -, vagy horribile dictu, akár a sakkot sem ártana propagálni.

A politikában nekem a sakk eredményesebbnek tetszik, mint a "fogd, ahol éred"! Persze csak akkor, ha a tisztelt (ellen)drukkerek nem kiáltanak fel egy jól kiszámított gyalogáldozat láttán: nézd az árulót, biztosan eladta a mérkozést!

2. (a jelenrol)

A múlt természetesen nem ért még véget, és nem is fog véget érni mindaddig, amíg a következményeit oszintén számba nem vesszük. Ez a számbavétel mindeddig ugyanis nem történt meg. Legalábbis közösen nem. A következményekrol pedig ki-ki azt gondol, amit akar. Széles a skála: a "mindent vissza!" habókos álmától a "felejtsük el az egészet, hiszen hamarosan az egyesült Európában vagyunk" ernyedt kozmopolitizmusáig tart. Sem a két világháború közti vitézkötéses Csonka-Magyarország frusztrációja, sem a kommunista internacionalizmus, sem az 1989 utáni versenyfutás a vén, de még mindig kívánatos Európáért nem volt alkalmas arra, hogy kialakuljon egy konszenzusos nemzetstratégia, amelynek elsosorban arra a kérdésre kellett volna választ adnia, hogy mi legyen a határon túli magyarsággal.

Válaszok voltak és vannak, rosszak is, jók is valószínuleg, de rendkívül távol vagyunk egy minimálkonszenzustól. Talán ma távolabb, mint a kilencvenes évek elején. A legnagyobb baj pedig, hogy sem a Horthy-korszak, sem a Kádár-éra tapasztalataiból nem használható fel szinte semmi.

Mi van ma?

A határon túli magyar közösségek létrehoztak és muködtetnek többé-kevésbé eros érdekvédelmi szervezeteket, és ott, ahol elég egységesek ehhez, jelentosen befolyásolni tudják országuk emberjogi, kisebbségi és önkormányzati berendezkedését. Ugyanakkor próbálnak hatni arra is, hogy Magyarország miként politizál a szomszédaival, illetve, hogy milyen támogatást nyújt a határon túli magyarságnak.

Ezek a közösségek még a kilencvenes évek elején úgy döntöttek, hogy politikai eszközökkel – elsosorban parlamenti és önkormányzati képviselettel – akarnak sorsukon változtatni. Ebben a döntésükben Magyarország akkor egyértelmuen támogatta oket, így alakult ki a volt jugoszláv régió ellentéteképpen egy békés magyar minta. Tizennégy esztendo alatt ezáltal jogi keretek és intézmények szempontjából is jelentosen változott ezeknek a közösségeknek a helyzete. Egyik-másik szervezet pedig – például az RMDSZ is – dönto befolyást gyakorolt saját országa egész haladási irányára és sebességére.

A Romániában élo magyarok helyzete bizonyosan sokat változott. Kevesebbet a közérzetük. Esetünkben tényleg nem igaz, hogy "a lét határozza meg a tudatot". Minálunk úgy tunik, a tudatot nem a lét, hanem a cél határozza meg. Az pedig politikai programként létezik ugyan, de saját közösségünk – egész magyar nemzetünk – jövoképében nincsen ott.

Sot, még az eszközök dolgában eddig létezett konszenzus is felborulni látszik.

Ahol pedig nincsen közös cél, ott van etnikai biznisz, ott van megélhetési politika, ott vannak hamis célok, vagy akár részcélok, amelyeket föl lehet nagyítani, és aztán hisztérikus közéleti rángógörcsöt kiváltani velük. Ha a státustörvény van napirenden, akkor azt kiáltják ki egyesek Trianon jóvátételének, ha a kettos állampolgárság a téma, akkor azt. Trianon pedig, köszöni szépen, megvan azóta is. Jóvátenni Trianont? Mivel? Ennyivel?

(Nem tudom, a Kárpát-medencei magyar politika szereploi között vannak-e szélhámosok. Remélem, nincsenek. De "célhámosok" bizonyosan vannak!)

Néhány kérdésben azért mégis van egy tessék-lássék egyetértés. Például az integráció dolgában. De azért ezt sem kell túlságosan megbolygatni, itt is kiderülhetne, hogy még mindig akad, aki gyermekestol loccsantaná ki a fürdovizet. Legyünk velük szemben is jóhiszemuek! Nagy-Magyarország térképe elott üldögélve nap mint nap, könnyen hiheti azt valaki, hogy Románia kimaradása nem jelenti Erdély, tehát az erdélyi magyarság kimaradását is.

Mi van még?

Vitathatatlan segíto szándék. És ezt mindenfajta lekicsinylés nélkül mondom. Sohasem gondoltam azt ugyanis, hogy Magyarországnak feltétlenül kötelessége saját adófizetoi pénzébol valamennyit nekünk juttatni. Ha mégis megteszi, két okból teheti – az irántunk való érzelmeken innen és túl -: önmaga megnyugtatására, vagy önnön távlati érdekeit felismerve, de mi így is, úgy is köszönettel tartozunk ezért.

Most viszont itt az ideje, hogy arról is beszéljünk: segít-e, ami segít? Avagy: mi segít igazán abból, ami segít? Nyilván az, ami közelebb visz a célhoz. Vagyis a szüloföldön való boldoguláshoz, ahogy mondani szoktuk. Mondjuk, de vajon hisszük is, hogy ez a jövo? Vajon bízunk is abban, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségeket meg lehet tartani ott, ahol most élnek, legalább akkora számban, mint amennyien most vagyunk?

A fiataloknak, akik tanulni elmentek Magyarországra, csak egy elenyészo töredéke tér vissza a szüloföldjére. Ma már középiskolában is több mint háromezren tanulnak kint Erdélybol. Velük mi lesz?

Még a kilencvenes évek elején azt mondtuk: ilyesmit nem támogatunk. Biztosan sokaknak nem tetszett, sot, RMDSZ-politikus is akadt, aki kerülo úton kijárta fiának, lányának az egyetemi ösztöndíjat, de nyíltan senki nem mert támadni minket, hogy akadályozzuk a fiatalok érvényesülését.

Olyan helyzetben vagyunk, hogy egy közös nemzetstratégia valószínuleg jó néhány népszerutlen döntést is szükségessé tenne, márpedig egy súlyosan megosztott politikai életben a kormányon levok mindig nehezen vállalnak népszerutlen döntéseket, különösen, ha "csak" stratégiai szempontokról van szó, és nem taktikailag is sürgos intézkedésekrol.

Egy megosztott politikai életben a közvélemény-kutatások irányítják a nemzetstratégia alakulását.

Vagyis senki sem irányít igazán semmit.

Ha tetszik a kettos állampolgárság a közvéleménynek, akkor nekünk is tetszik. Sodródunk álmok, vágyak, illúziók, szimbólumok között, míg a szomszédos országok építik a maguk nemzetstratégiáját. Nekik ugyanis van ilyen. Jobboldal és baloldal, civil és politikus, szélsoséges és mérsékelt nacionalista, mindannyian tudják, hogy miben kell minden módon egyetérteniük. Mi is lehetnénk ilyenek. Köztünk is lehetne konszenzus ezekben az alapveto kérdésekben. De ehhez nem lenézni kellene például a románokat, hanem tanulni tolük. Ok gyoztek vagy mi vesztettünk a huszadik században? A jelen szempontjából ez teljesen mindegy, de nem mindegy a jövore nézve. Nem mindegy, hogy tudunk-e okulni abból, ami nyolcvan-kilencven esztendeje történik velünk, de nélkülünk.

3. (a jövorol)

Amióta a Ceausescu-diktatúra megbukott, minden magyar kormány segíteni akart nekünk.

Ezzel a mondattal nyugodtan egyetérthetne mindenki, és máris lenne egy kiindulópontunk a konszenzus kialakításához. De valószínuleg nem ez fog történni, hanem ki-ki nekiáll hevesen megmagyarázni, hogy miért nem igaz ez az állítás, és miért voltak egyesek jók, mások pedig rosszak a határon túli magyarság iránt. Nos, én nem így gondolom, tapasztalatom szerint, ismétlem, mindenki megpróbált segíteni, és volt, akinek ez inkább sikerült, volt, akinek kevésbé! Különbségek tehát valóban voltak, de az oszinte szándékot elvitatni utólag nem tudom senkitol. Nem a kötelezo udvariasság mondatja ezt velem, hanem mert tényleg így láttam, így éreztem mindvégig.

Mindenki segíteni akart, sokan segítettek hatékonyan, és – rendkívül kevesen hittek abban, hogy hosszú távon is értelme van ennek a segítségnek. Igen, én a közös jövokép kialakítását azzal kezdeném, hogy megkísérelném visszaszerezni közös hitünket a határon túli magyarság megmaradásában. Mikor veszítette el a magyarok többsége ezt a hitét? Talán még 1989 elott, amikor minden széthullani látszott, és Romániában például a nagy és eros Német Szövetségi Köztársaság is csak annyit érhetett el, hogy pénzért – igen: pénzért! – kimenekítette onnan a szászokat és a svábokat. Mit tehetett az ehhez képest kicsi és gyenge – és szovjet megszállás alatt levo – Magyarország? Mindössze annyit, hogy akik a nyolcvanas évek vége felé a határon átszöktek, vagy szerencsés esetben útlevélhez jutva kint maradtak, azokat nem adta vissza Romániának. A Német Szövetségi Köztársaságnak volt tehát egyértelmu stratégiája a romániai németekkel kapcsolatosan, de ez szerintem egy történelmileg hibás elemzésen alapult, nem látták elore a térségben hamarosan végbemeno változásokat. A kommunista Magyarországnak – mondhatnánk utólag: hál' istennek! – nem lehetett ilyen stratégiája, és 1989 után pedig látszólag minden megváltozott, látszólag a szüloföldön való boldogulás stratégiája érvényesült.

De így volt-e ez valójában?

Állítom, hogy nem így volt!

Voltak, akik hittek egy ilyen jövoben, voltak, akik nem. És máig ez a legnagyobb probléma, ezért következetlen velünk a magyarországi politika, ezért kell félni minden kormányváltástól – vagy reménykedni benne, kinek-kinek meggyozodése szerint -, ezért lehet a határon túli magyarság kérdését gumicsonttá silányítani, ezért lehet újabb és újabb csodagyógyszereket kitalálni, ezért lehet úgy hinni a státustörvényben, mint annak idején a Béres-cseppben vagy a Bánfi-hajszeszben. Ebben is, abban is volt valami, de bizony távol álltak a csodától.

Apropó, csodagyógyszer!

Sokan súgnak össze, ha rólunk van szó, mint a rákos beteg háta mögött, hogy tulajdonképpen menthetetlenek vagyunk. Hogy különösen a kisebb határon túli magyar közösségekkel nincsen mit kezdeni. De talán a nagyobbakkal sincsen… Egyébként segítokész magyar politikusok is gondolkoznak így rólunk, a trianoni rák áldozatairól, és köztünk is vannak boven hitetlenek. Két táborra szakad valóban a magyar közélet, de nem úgy, ahogy azt sokan gondolják. Az egyik tábor: akik már lemondtak rólunk, a másik tábor: akik még nem mondtak le rólunk, de ha ez így megy tovább, ok is le fognak mondani.

Ilyen bonyolult ez, és ilyen egyszeru!

Elso lépésként a konszenzus felé azt javasolom, hogy próbáljuk visszaszerezni a hitünket. Milliós, többmilliós közösség nem tud csak úgy pillanatok alatt szétporlani ("porlik, mint a szikla" – harsogjuk teli tüdovel a "székely himnusz" zseniális képzavarát). Hinnünk kell tehát abban, hogy lehetséges a szüloföldön magyarként boldogulni.

Miben nem hihetünk?

A múlt visszacsinálásában.

De ettol még el kellene képzelni egy közös jövot.

A határon túli magyar közösségek felelos vezetoi végül is rákényszerültek erre. Lépésrol lépésre kialakították azt a konszenzust, amelyre ráépülhetne a jövo: politikai egység, partneri viszony a többség képviseloivel, minél szélesebb önkormányzatiság, növekvo gazdasági ero, bovülo anyanyelvu muvelodési és oktatási intézményrendszer, részvétel a közös döntések meghozatalában, és önálló döntési jog a csakis minket érinto kérdésekben. Egyszóval: kulturális és közigazgatási autonómia.

Ez jóval kevesebb, mint amennyink volt valamikor.

És jóval több, mint amit Európa feltétlenül meg akarna adni nekünk.

Meggyozodésem, hogy megfelelo együttmunkálkodással a magyar közösségek fogyása megállítható, és idovel talán még vissza is fordítható. Az Európai Unión belül ezután kialakuló új nemzetszemlélet biztosan segíthet nekünk ebben, mint ahogy segíthet a máris kialakult új régiószemlélet is.

De: aki sokat markol, keveset fog. Ha arról álmodozunk, ami lehetetlen, azt is el fogjuk szalasztani, ami lehetséges. Tudom, sokaknak nem tetszik, amit mondok, de rossz vezeto az, aki mindig csak tetszeni akar – és az ilyen ember értelmiséginek is rossz!

Európának ebben a részében, ahol élünk, mindenki tagadja, hogy nacionalista, és nagyjából mindenki nacionalista. Legalábbis a szó nyugati értelmezése szerint. Mi lenne, ha elismernénk: mindannyian nacionalisták vagyunk, mi is, a románok is, a szlovákok is stb.? Köztünk, erdélyi magyarok között is valószínuleg az a különbség, hogy vannak mérsékelt nacionalisták és radikális nacionalisták. És akadnak, persze, szélsoségesek is, de róluk nincs miért beszélni.

Nem akarom én ezt a csúnya szót megszépíteni, csak szeretnék valamilyen alapot végre a konszenzushoz megteremteni, mert érzem, hogy soha nagyobb szükség nem volt a nemzeti összefogásra, mint ma. Ideje, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Lehetünk nacionalisták, de a nemzetállamoknak lassan leáldozik Európában.

Hiába akarunk mi nemzetállammal nemzetállamot helyezni szembe, mert nem fog menni. A "haza a magasban" metaforája helyett a "nemzet a magasban" koncepciója nem fog muködni.

A kettos állampolgárságba belelelkesüloket is szkeptikusan figyelem: mi lesz? Lesz egy tízmilliós Magyarország földbol és vízbol, és lesz egy tizenötmilliós (?) nemzetállam húsból és vérbol?

Dúl a nagyotmondás határon innen és túl.

Folyik a licitálás: ki talál ki szebbet, jobbat a magyar nemzet azonnali újraegyesítésére.

Muködik az ötletbörze.

Állampolgársági formák, autonómiaformák, igazolványformák… Mennybemenések, ölremenések, alámenések…

Jönnek hozzánk is a komisszárok és emisszárok, példálóznak csecsennel, albánnal, írrel, baszkkal, mert jó érzés, felmelegíto érzés más borére bátornak lenni. Jó érzés, ugye, arról bölcselkedni, hogy az én gyermekeimnek talán mégis fegyvert kellene fogniuk? De talán erkölcsösebb lenne ezt a bölcselkedést rám bízni, nemdebár?

Elnézést az indulatos kitéroért, de semmi sem véletlen, ez sem.

Mindaddig, amíg nincsen konszenzus köztünk a nemzeti kérdésben, az indulatok fognak irányítani minket. Vagy ami ennél is rosszabb: a politikai érdekek.

4. (a konszenzusról)

A legnagyobb hiba, amit a Kárpát-medencei magyar politikusok az utóbbi idoben elkövettek, hogy a határon túli magyarság ügyét pártpolitikai szempontoknak rendelték alá.

Ez nem erkölcsi kérdés. Aki így közelíti meg, az már eleve lehetetlenné teszi a konszenzus kialakítását, hiszen jókra és rosszakra osztja a politikai életet.

Nem errol van szó.

A határon túli magyarság helyzete nem lehet pártprogramok függvénye, ez egy olyan kérdés, amely nem rendezheto kizárólag liberális, szociáldemokrata vagy kereszténydemokrata elvek szerint. Ugyanis nem csupán egy közösségen belüli viszonyokat kell ebben az esetben megoldani, hanem egy közösségek közti – etnikumközi – kapcsolatrendszert kell megváltoztatni, majd stabilizálni. Egyrészt tehát már ezért sem lehet pártpolitikai ügy a határon túli magyarság helyzete. Másrészt pedig amire eddig egész Magyarország is képtelen volt – megoldani a helyzetünket, illetve hozzájárulni annak radikális megváltoztatásához -, hogyan lehetne képes egy fél-Magyarország?

Létre kell tehát hozni egy magyar-magyar egyetértést, és ehhez nyilvánvalóan szükség lenne valamiféle magyar-magyar paktumra is, egy moratóriumra, amelyben mindenki vállalja, hogy nem használ fel minket, erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátalji, horvátországi, muravidéki magyarokat saját pártpolitikai céljaira. Ez így kimondva, maga a mero gyermeki naivság, afféle határon túli Mikulás-várás. És mégis meg kell próbálni!

Vannak ugyanis olyan kérdések, amelyeket nem lehet választási kampánytól függové tenni, és aszerint beszélni róluk, hogy éppen kormányoldalon vagy ellenzékben van-e valaki. Nem lehet véres verejtéket izzadni a státustörvény európai elfogadtatásáért, és rögtön utána azt állítani, hogy Európa éppen készül autonómiát adni a Kárpát-medencei magyar közösségeknek, majd kisvártatva már annyicskának is örvendezni, hogy a készülo európai alkotmány tervezetébe egyáltalán bekerült a "kisebbségekhez tartozó személyek" jogaira való utalás, anélkül, hogy legalább azt pontosították volna: nemzeti kisebbségekrol van szó. (Ez a kicsinyke lépés a körülményeket ismerve egyébként tényleg nagy eredmény, és azt is bizonyítja, hogy mégis-mégis lehetséges az egyetértés – sot, az összjáték – kormányoldal és ellenzék, határon túliak és határon belüliek között.) Nem lehet hol azt mondani a kettos állampolgárságról, hogy nem idoszeru, ne foglalkozzunk vele, hol meg ujjal mutogatni a határon túli magyar vezetokre, hogy ok a hibásak, ok nem kérték, mi megadtuk volna. Nem lehet határon túli hubéreseket nevelni magunknak, és hol egyiknek, hol másiknak osztani birtokot, attól függoen, hogy ki tud huségesebben bólogatni. Nem lehet felelotlenül "tematizálni" a sajtót egy-egy fellengzos ötlettel, amelyrol mi is tudjuk, hogy nem szolgál egyébre, mint a közfigyelem felkeltésére. Nem lehet összevissza beszélni!

Meg kell egyezni néhány alapelvben! Meg kell egyezni egy minimális közös platformban!

Ne mondja senki, hogy ez nem lehetséges. Jobboldalinak vagy baloldalinak lenni politikai opció, semmi több. Aki azt hiszi, hogy a hidegháború Európában most a jobb- és baloldal közti konfrontációra tevodik át, az semmit sem ért a világból. Hagyjuk-e, hogy magyarként ismét becsapjanak mások, vagy esetleg mi csapjuk be egymást? Hát nem látjuk, hogy más, nagy nemzetek nem keverik össze az alapveto érdekeiket a politikai doktrínákkal? Az iraki háború kapcsán pillanatok alatt került egy platformra a "jobboldali" Chirac és a "baloldali" Schröder, és ugyancsak együtt volt egy másik platformon a "baloldali" Tony Blair és a "jobboldali" Aznar. Vélt vagy valós államérdek – nemzeti érdek – diktálta nekik ezt, nem pártprogram.

Ha a saját múltunkból nem vagyunk képesek tanulni, hát legalább a mostani nagyhatalmaktól tanuljunk valamit!

Ismétlem: magyar-magyar paktumra van szükség!

Állapodjunk meg egy közös célrendszerben, és egyúttal a rendelkezésünkre álló eszközök összehangolt használatában.

Támogassuk a határon túli magyar közösségek politikai egységét!

Támogassuk a határon túli magyar szervezetek önkormányzati és parlamenti küzdelmét!

Támogassuk közösen a Magyarországgal szomszédos országok európai integrációját!

Támogassunk együtt minden európai kezdeményezést a kisebbségi jogok bovítésére, és lépjünk fel mi is kezdeményezoen!

Fogadjuk el, hogy a konszenzuskeresés lemondást is feltételez: akik egyébként eloreszaladnának, azok sürgetik, de be is várják a lassabban haladókat. Csakis így maradhatunk mi, magyarok együtt a Kárpát-medencében. A nemzet újraegyesítését a politikai konszenzus kialakításával kell kezdeni, mert enélkül semmire sem fogunk jutni.

Nem fogalmaznék ilyen patetikusan, ha nem látnám a veszélyt. Ma már oda jutottunk itt, Erdélyben, hogy jobban kell félnünk a belso vagy esetleg Magyarország felol jövo megosztási kísérletektol, mint a románok ilyen irányú próbálkozásaitól. Ez utóbbiakat ugyanis már megtanultuk kivédeni. A magyar-magyar kartácstuzben viszont csak úgy kapkodjuk a fejünket. És mint aki nem hisz a szemének vagy fülének, próbáljuk magunknak megmagyarázni, hogy ez nem lehet igaz. Nem lehet igaz, hogy most, amikor végre kialakítottunk egy eszközrendszert helyzetünk megváltoztatására, kezdjük elölrol az egészet. Nem lehet igaz, hogy Magyarországról úgy jön át hozzánk lassan mindenki, hogy magán felejti indián harci díszeit vagy cowboyjelmezét, és mi még szólni sem merünk, hogy: eloadás elott a pisztolyt, csatabárdot, miegymást tessék a ruhatárban hagyni!

Én nem hiszek abban, hogy van épeszu alternatíva arra, amit ma a határon túli magyar szervezetek csinálnak. De ha valaki másképpen látja, azt a véleményt is be lehetne dobni a nagy közös kalapba.

Erre szolgálhatna a Magyar Állandó Értekezlet. De csak úgy, ha sokkal gyakrabban ülésezne, és nemcsak a zárónyilatkozatokra, hanem a vitára is figyelne mindenki. Megfelelo kerete lehetne ez a fórum a magyar-magyar paktumnak, a magyar-magyar minimálkonszenzusnak.

Európában ma felkészült, tárgyalni tudó, empátiára képes, de a nemzeti érdeket mindig jól ismero és mindig szem elott tartó magyar politikusokra van szükség.

Kardcsörtetéssel, durcáskodással, egymásra mutogatással hosszú távon nem fogunk rokonszenvet szerezni. Márpedig Európa rokonszenvére mindenképpen szükségünk lesz.

5. (még egyszer a reményrol)

Végül is tényleg minden azon múlik, hogy hiszünk-e a határon túli magyarság jövojében. Hiszünk-e abban, hogy egy hosszú, fájdalmas történelmi trend megfordítható? Hisszük-e, hogy ami ma még lehetetlennek látszik, az holnapra lehetséges lesz? Én hiszek ebben. Okom is van rá, számtalan! A kilencvenes évek elején Erdélyben ha egy duloutat le tudtunk köveztetni, már örültünk neki. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy egy évtized múltán rá tudjuk venni a román kormányt, hogy az európai uniós elképzeléssel szemben egy észak-erdélyi autópálya megépítésére kössön szerzodést, bolondnak néztem volna az illetot. Ehhez a változáshoz viszont kellett az önbizalom, és kellett a politikai ero. A politikai ero pedig onnan származott, hogy egységesek és önállóak voltunk, de Magyarország mindvégig mellettünk állt. Nem egyikünk vagy másikunk mellett, hanem mindannyiunk mellett.

Ezeket az értékeket féltem én, ezeket az értékeket – és megannyi más fontos elvet, eszmét, megoldást – kellene egy magyar-magyar paktum tárgyává tenni. Meggyozodésem, hogy minden látszat ellenére továbbra is van esélyünk az egyetértésre. Csak "tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni".

Marosvásárhely, 2004. január 1-3.

Discussion/Fórum