VI. rész: Az egyházak likvidálása — a Mindszenty-per

Szovjet egyházpolitika

A politikai pártok likvidálásával és helotaszerepre juttatásával a kommunista

párt bolsevizálási törekvése még korántsem jutott célhoz. A parlamenti szinten

véghezvitt mészárlás és manipuláció még nem törte meg a társadalom szívós

ellenállását. Ennek az ellenállásnak a lényege nem annyira offenzív, mint inkább

defenzív volt: védekezés, szembeszegülés a rendőri módszerekkel, a széles

fronton megindított bolsevizálással. És ennek az ellenállásnak legfőbb támasza,

automatikus inspirálója a magyar társadalom mélyen gyökerező keresztény hite

volt, a lengyelekéhez hasonló évszázados történelmi-vallásos tudata. Annak

ellenére, hogy Magyarország nem 90 százalékban volt katolikus, hanem kb. 70—30

százalékban katolikus illetve protestáns, különösen 1945 után valamennyi

keresztény felekezet és a vallásos zsidóság is egyformán érzett s egységesen

viselkedett minden kommunista-ateista átállítással és kísérlettel szemben. S a

keresztények s a vallásos zsidók zöme e védekezésben felzárkózott a legerősebb

felekezet, a katolikus egyház s a legkimagaslóbb személyiség, Mindszenty József

bíboros mögé.

1948-ban tehát, miután a Szociáldemokrata Pártot is megszüntették, Rákosi Mátyás

az egyházakat és Mindszenty bíborost vette célba. A rendőrség külön, speciális

osztálya munkába fogott a bíboros elleni eljárás és per előkészítésére. Rákosi

Mátyás felemelte kezét Mindszenty József ellen. A párt világosan látta, hogy

amíg ez a „nyakas katolikus kálvinista”, a magyar prímás a helyén van, addig

Magyarország nem lehet Moszkva hűséges csatlósa s a párt helytartói szerepe nem

lehet zavartalan. Amíg Magyarország Rómára tekint, addig nem tekint Moszkvára.

1948-ban tehát megindult a gőzhenger Mindszenty ellen.

De az előzmények messzebbre nyúlnak vissza. A magyarországi egyházüldözés is

akkor kezdődött, amikor az első szovjet katona 1944-ben átlépte a Kárpátok

gerincét.

Kezdődött képmutatással. A Vörös Hadsereg és a nyomában megérkező magyar

moszkovita gárda zászlajára írta a vallásszabadságot. A Kommunista Párt

propagandája kinyilvánította, hogy a párt tiszteletben tartja a lakosság

túlnyomó többségének keresztény meggyőződését; de mintegy szabadkezet biztosítva

magának későbbi, egyelőre titokban tartott tervei megvalósítására, azért

kijelentette: csupán a feudalizmus és fasizmus maradványaitól kell megtisztítani

az egyházat.[1] A Vörös Hadsereg 1944 október 7-i kiáltványa pedig, melyben

felszólította a lakosságot, hogy ne meneküljön el, biztosította a papságot is: a

lelkészek akadálytalanul végezhetik vallási szertartásaikat.[2] Ez a felhívás

épp oly biztatóan hangzott, mint a kommunisták propagandája és éppen annyira

kétértelmű és kétszínű volt. Mert pozitív csengése mellett benne volt az is,

hogy a vallásszabadság fogalmán csupán a templomi szertartást értik, máskülönben

az egyházak kulturális, társadalmi tevékenysége nem esik e fogalom alá. (Az

oroszországi keresztény egyházak kálváriás sorsa és története, a vallásszabadság

megszorító értelmezése ismeretlen volt a magyar társadalom széles rétegei, de

nem volt ismeretlen a főpásztorok, képzett papok és képzettebb hívek előtt.)

E kommunista és orosz felhívások azonban csak szavak voltak, ezzel egyidőben

viszont olyan tettek következtek, melyek az előbbi felhívások biztatásával

ellenkező tényeket eredményeztek. Ugyanaz a Vörös Hadsereg, amely

vallásszabadságot ígért, kiutasította az országból Angelo Rotta pápai nunciust,

hogy a Vatikánnak ne legyen közvetlen szemtanúja és összekötője az országban. S

amikor kommunisták és szovjetek szabad vallásgyakorlást ígértek, a Vörös

Hadsereg betiltotta az összes katolikus napilapot, csupán két hetilap és egy

folyóirat megjelenését engedélyezte, de papírhiányra való hivatkozással ezek

példányszámát is erősen korlátozta.[3] Ugyanakkor, mikor a lakosság 70

százalékát reprezentáló katolikus egyház sajtóját ennyire megnyomorították, az

erősen kisebbségi pártnak 24 lapot és folyóiratot engedélyeztek. Ez a 24

sajtótermék később, mikor megkezdődött a Mindszenty elleni hajsza, teljes

hangerővel s magas fordulatszámmal dolgozott a prímás megrágalmazásában, s vele

szemben a minimális katolikus sajtónak csak minimális eszközei voltak. Az

alapokat tehát már korán, jó időben, már akkor lefektették, amikor hivatalosan

még a kommunisták és a Szovjet vallásos jóindulatát, marxizmus s kereszténység

történelmi kompromisszumát hirdették.

Az oroszok már a megszállás első fázisában szervezeti csapást mértek az

egyházakra, különösen azok ifjúsági munkájára. A Vörös Hadsereg tucatjával

foglalta le a vallásos ifjúsági szervek otthonait és kultúrhelyiségeit, s átadta

őket a marxista pártok ifjúsági szervezeteinek. Olyan katolikus ifjúsági

egyesületeket pedig, melyek kifejezetten a munkásfiatalokkal foglalkoztak, mint

pl. az EMSZO (Egyházközségi Munkás Szakosztályok), egyszerűen már 1945-ben

betiltottak.[4]

A püspöki kar és Mindszenty prímás hosszú időn át, összeszorított foggal és

vasfegyelemmel igyekezett türelmesen elviselni a szovjet intézkedéseket, hogy az

amúgy is felzaklatott országban ne öntsön olajat a tűzre. Sőt, igyekezett

csillapítani a kibontakozó oroszgyűlöletet. Így például az első püspöki

körlevélben, ha nehezükre esett is, a főpásztorok beleszőtték ezt a mondatot:

„Nem bizonyult valónak a hír, melyet az orosz hadsereg Egyházat irtó szándékáról

terjesztettek, sőt sok figyelmet is tapasztaltunk a parancsnokságok részéről az

egyházi élettel szemben. Templomaink állnak és akadálytalanul folynak az

istentiszteletek. De még súlyosabb idők várnak ránk.”[5] E néhány mondat a magas

diplomácia eszköze volt: egyrészt fegyelmezett ajánlat a Vörös Hadseregnek okos

modus vivendire; másrészt tényleges dicséret és biztatás néhány valóban

emberséges orosz katonai parancsnoknak; egyben a hívek óvatos intése egyfelől

arra, hogy legyenek fegyelmezettek, másfelől mégis utalás arra, hogy a vallásos

magatartás még áldozatot követelhet tőlük. De hiába volt Mindszenty diplomatikus

vagy rugalmas magatartása, a magyar egyháznak a megszálló hatalom ugyanazt a

sorsot szánta, mint az orosz egyházaknak a bolsevizmus 1919 óta, Mindszentynek

pedig azt a sorsot, ami Tikhov pátriárka sorsa lett.

Rendőri vonalon máris, jóelőre gondoskodtak a vallásüldözés indokainak

megteremtéséről. A nagyvilág az első jelentékenyebb politikai pernek az 1947-es

összeesküvési pert tekintette, pedig azt megelőzően már számos olyan rendőrségi

provokáció történt, amiről a világ nem szerezhetett tudomást, ami mind az egyház

ellen irányult s célja az volt, hogy az Egyház kezéből kifacsarják a fiatalságot

s a lakosságra gyakorolt erkölcsi befolyását megtörjék.

Amikor a Vörös Hadsereg 1944 őszén Debrecenben kiáltványban bíztatta a papokat a

maradásra és misézésre, a papok ezt komolyan vették. Debrecenben például a

ferences szerzetesek elsőnek láttak hozzá a háborútól meggyötört város és vidék

normális életének helyreállításához, megindították az oktató intézeteket. 1944

karácsonyán a kolostor által fenntartott játszótéren és kultúrházban

foglalkoztak a vagongyár munkásainak gyermekeivel s karácsonykor e kis

nebulókkal előadták a „Betlehemi bakter” című népszerű, vallásos színművet.

Másnap megjelentek az új kormányzat „adótisztviselői” s az előadás hasznát meg

akarták adóztatni. A vezető páter hivatkozott arra, hogy a Horthy-korszakban

ilyesmiért nem kértek adót. Erre feljegyezték róla, hogy „dicsérte az átkos

Horthy-rendszert”, a vagon gyári munkásgyerekeket pedig figyelmeztették, hogy a

kommunista ifjúsági szervezetben a helyük.[6] Már akkor, 1944 őszén megindult

tehát a legalsóbb szinten a fiatalok elhódításának a munkája, nyomással,

csábítással, főleg azonban rendőrségi eszközökkel. Már akkor rendőri

feljegyzések készültek a papok tevékenységéről: „A párt első pillanattól kezdve

szemmel tartott minden papot és szerzetest… Buzgón gyűjtötte ellenük a terhelő

adatokat, kifürkészte gyengéiket, vágyaikat, ambícióikat, összeírták barátaik és

ellenségeik nevét. Gyűlt az anyag, a kiszemeltek tudta nélkül.”[7]

A csendes megfigyelés és adatgyűjtés rövid periódusa után később elkezdődött a

különösen eredményes és aktív papok elrablása. Az ország nyugati vidékén, az

osztrák határ közelében lévő nagy katolikus városban Szombathelyen egy

alkalommal nyílt utcán megtámadták és gépkocsiba tuszkolták az egyik legkitűnőbb

ifjúságnevelőt, az állami középiskola hittan tanárát; a kommunista rendőrség és

az orosz haderő nyomozói együttesen vallatták és más papok elleni kompromittáló

adatokat akartak tőle szerezni, majd Szibériába deportálták.[8]

Az ilyen többé-kevésbé titkos elrablások és vallatások mellett azonban Rákosinak

szüksége volt nyílt botrányokra is, olyan kalamitásokra, amelyek alkalmasak

voltak az egyház elleni vádakra és támadásokra. Az első ilyen nagyszabású

akcióra 1946 tavaszán került sor, az ország szívében, az egyik alföldi városban,

Gyöngyösön. Ez volt az ún. Páter Kiss Szaléz-féle összeesküvés, egyben az első

főpróba arra, hogy nyilvánosan is indokolják a Vörös Hadsereg beavatkozását,

csaknem egy évvel a Kovács Béla ügy előtt.

Gyöngyösön különösen fájdalmas nyomokat hagyott a Vörös

Hadsereg bevonulása, szovjet katonák a város asszonyait és leányait, köztük 12

éves gyerekeket is többszörösen megerőszakoltak. A város hónapokon, éveken át

hordozta lelkén ezt a szörnyű sebet, az egész város lakossága lankadatlanul

gyűlölte az oroszokat. Megerőszakolások később is történtek s ez 1946 tavaszán

szörnyű tragédiához vezetett. Egy középiskolás diák édesanyját egyetlen éjszaka

hét orosz katona megbecstelenítette. Az elkeseredett és önkívületbe esett fiú

fegyvert szerzett és több szovjet katonát agyonlőtt.[9] A fiú barátai segítettek

a katonák holttestének elrejtésében s kútba dobták a hullákat. Az ilyen eset —

garázdálkodó és részeg szovjet katonák megölése — egyébként nem volt ritkaság

azokban az években sem Magyarországon, sem a többi szovjetmegszállta

közép-kelet-európai országban; sőt, az is előfordult, hogy a garázdálkodó

szovjet katonát ott, ahol az eset szembeszökően felháborító volt s az orosz

parancsnokság élén szigorúan fegyelmezett tiszt állt, maguk az oroszok ölték

meg, minden különösebb eljárás nélkül. A gyöngyösi esetben azonban nem az

P. Kiss Szaléz

történt, hogy a tragédia előzményeit, okait és indokait megvizsgálták volna,

hanem mesterségesen politikai ügyet csináltak belőle és egyházellenes agitációra

használták fel. A gyöngyösi rendőrség politikai osztályának vezetője beidézett

több olyan diákot, akiről tudta, hogy anyja vagy nővére a múltban szintén orosz

megerőszakolás áldozata volt. A diákok nem vallottak. A politikai nyomozó ekkor

— saját ötlete volt vagy budapesti utasításra cselekedett, nem lehet

megállapítani — beidézte a rendőrségre a diákok népszerű mentorát és

gyóntatóatyját, a valamikor Amerikában is plébánoskodó fiatal ferences atyát, P.

Kiss Szalézt. A művelt, szelídlelkű pap mindig mindenkit óvott az

önbíráskodástól s atyai gondoskodással féltette diákjait minden veszedelemtől. A

gyöngyösi nyomozó azonban már első éjjel az ájulásig verte s egy pince-cella

hideg kövére dobta a fiatal papot.[10] Hosszú időn át példátlan kegyetlenséggel

kínozták.[11] Azzal a feltételezéssel, hogy a diákok bizonyára meggyónták neki

tettüket, terhelő adatokat akartak szerezni tőle, a gyónási titok megszegésével

is. De sem P. Kiss Szaléz, sem a vele együtt letartóztatott Olafson Piacid

hittanár nem tett terhelő vallomást. Mégis, az ügyben 42 személyt tartóztattak

le, a két papot pedig azzal vádolták, hogy a diákokat gyilkosságra bujtatták és

utána feloldozták őket. A város és az ország hosszú évekig nem tudott az

elhurcolt vádlottak sorsáról, az a hír járta, hogy Szibériába deportálták őket.

Évtizedek múlva sikerült megállapítani, hogy nem mindenkit vittek el az

országból, de orosz katonai bíróság ítélkezett felettük. P. Kiss Szaléz, Antall

József joghallgató és Kizmán Ottó érettségizett diák felett kimondták a halálos

ítéletet és még abban az évben, 1946 október 20-án mindhármat kivégezték a

nyugat-magyarországi szovjet börtönben, Sopronkőhidán. Több elhurcolt valóban a

Szovjetunióba került és kényszermunkatáborban halt meg.[12]

(A világ akkor még nem ismerte Alekszandr Szolzsenyicin e sorait: „Ha Csehov

értelmiségi hőseinek, akik folyton azt találgatták, mi lesz húsz-harminc év

múlva, valaki azt felelte volna, hogy Oroszországban negyven év múlva

kínvallatás lesz, hogy vasabronccsal szorítják össze az emberek koponyáját, hogy

savas fürdőbe mártják őket, hogy meztelenen lekötözve hangyákkal és poloskákkal

maratják őket, hogy gyorsforralón tüzesített nyársat dugnak alfelükbe — ’titkos

pecsét’ —, hogy csizmával lassan szétnyomják a nemiszervüket, s ami látszatra a

legenyhébb: heteken át álmatlansággal s szomjaztatással gyötrik, vagy összeverik

őket véres hústömeggé, — akkor egyetlen csehovi darab sem úgy végződnék, ahogy

végződik, mert minden hős az elmegyógyintézetben kötött volna ki.”[13])

Páter Kiss Szaléz a meginduló vallásüldözés egyik első áldozata volt, egyben

pedig a gyónási titok vértanúja.

Szviridov tábornok a gyöngyösi esetet, melynek elindítója saját katonáinak a

brutalitása volt, arra használta fel, hogy a magyar kormányt megrója; a

Kommunista Párt pedig arra, hogy a katolikus papság szovjetellenes és

államellenes bűneiről beszéljen. De egyben alkalmasnak látták az ügyet a majdani

„összeesküvési-per”, illetve a Kisgazdapárt lefaragásának előkészítésére is:

belekeverték a helyi Kisgazdapártot, nevezetesen Gyulai László országgyűlési

képviselőt, azzal a gyanúsítással, hogy tőle származnak a fegyverek, melyeket a

„gyilkosok” használtak. Nyílt tárgyalásra, bizonyításra soha nem került sor, de

a kommunista párt agitációja széltében-hosszában mennydörgőit a reakció és a

„fekete reakció”, az egyház ellen.

1946 elején tehát széles fronton kezdett kibontakozni az egyházak elleni támadás

s ebben a helyzetben országosan, majd világméretekben is felmagasodott

Mindszenty bíboros alakja, mint a hit védője, mint a történelmi „Defensor

fidei.”

Nem véletlenül vált azzá. Származása, neveltetése, műveltsége s jelleme egyaránt

történelmi szerepre predesztinálta. A 19. század végén, 1892-ben született

Magyarország egyik legműveltebb, nyugati városa, Szombathely közelében, a Vas

megyei Mindszent faluban. Szülei földdel birkózó emberek voltak. Apja 15 holdon

gazdálkodott, a falu választott bírájaként működött, igazságszerető komoly

emberként vezette a kis paraszttársadalmat. Anyja komoly, szívós, mélyen

vallásos asszony. A gyermek Mindszenty, mint apja is, sokat olvasott, legfőbb

olvasmánya a „Szentek élete” volt. A szombathelyi premontrei gimnáziumba íratták

be. Szigorú, okos papi pedagógusok tanítottak itt, nagy teljesítményeket

követeltek s Mindszenty mindnek eleget tett, mindig az elsők között. Apja

katonának szánta, anyja papnak, ő maga korán játszott a gondolattal, hogy

újságíró legyen, világi pályán „prédikáljon.” A kor egyik nagy magyar főpapja,

az akkor Magyarországhoz tartozó Erdély püspöke, Majláth Gusztáv, mikor

meglátogatta a szombathelyi iskolát, megismervén a kitűnő diákot, megadta neki

az utolsó lökést, hogy mégis papi pályára lépjen. Mindszentyt 1915 június 15-én

szentelték pappá a szombathelyi székesegyházban. Falusi káplán, majd

zalaegerszegi hittanár lett. Negyedszázadon át mint apátplébános működött ebben

a dunántúli megyében. Hihetetlen akaraterővel templomok sorát építtette,

nyomdát, újságot létesített, megszervezte a papok kórházi szolgálatát, ingyenes

ösztöndíjakat szerzett szegénysorsú diákoknak s példamutatóan építette fel az új

plébániákat, egyházközségeket. 1943-ban előkészítette a katolikus agrárifjúsági

szervezet, a KALOT Zala megyei zászlóbontását, mert úgy látta: szükséges művelt,

fiatal parasztokat nevelni egy mielőbbi földreform idejére. 1944. március 25-én

XII. Pius pápa egyenes kívánságára veszprémi püspökké nevezik ki. Már nagyban

dühöngött a háború, de kemény szervezőmunkával rendbeszedte a hosszabb ideje

elhanyagolt egyházmegye ügyeit. 1944 őszén memorandumot szerkesztett a

nemzetiszocialista kormányhoz, s ebben az immáron reménytelenné vált háború

befejezését, a harcok megszüntetését, az emberéletek kímélését sürgette.

Magyarország akkor hitleri megszállás alatt állt. A püspököt letartóztatták, s a

nyugati határszélre, Sopronkőhidára szállították. Itt töltötte 1944 karácsonyát

s éjféli miséjén résztvett egy másik rab is: a kommunista Rajk László, aki

rövidesen a miséző Mindszenty és az egyház egyik legsorsdöntőbb ellenségeként

lépett fel, mint belügyminiszter. Mindszentyt a Nyugatra menekülő hatóságok nem

vitték tovább német koncentrációs táborokba, fogsága utolsó hónapjait nem is

börtönben, hanem az Isteni Megváltó Leányai kolostorában töltötte, de szigorú

őrizetben. Április 2-án, két nappal a Vörös Hadsereg megérkezése előtt

Mindszenty József teljesen szabad ember volt. Mindig tiltakozott a beállítás

ellen, hogy őt a szovjet haderő szabadította volna ki a nemzetiszocialista

börtönből.

Mindszenty József mindenekelőtt lelkipásztor volt és egyház-szervező talentum.

Magyarországon azonban, mint például Lengyelországban is, s általában minden

népnél, amely történelme során pogány népekkel, tatárokkal, törökökkel állt

harcban, a papi hivatás egyben nemzeti tevékenység is volt. Az ország

közéletében nemegyszer nemzetmentő szerepet játszottak nagy egyházfejedelmek

ennek hagyománya elevenen élt s természetes volt Magyarországon akkor is, amikor

a Vörös Hadsereg megérkezett az ország határaira. Már előzőleg is, a hitleri

megszállás idején Mindszenty mint püspök s így a magyar törvényhozás

Felsőházának a tagja adta be közérdekű memorandumát a nemzetiszocialista

kormányhoz. Természetes, hogy aki szembeszállt Hitler hatalmával, az nem

állhatott és nem állt félre akkor, amikor egy új totalitárius ideológia, ezúttal

a kommunizmus indított rohamot az ezeréves magyar kereszténység, annak minden

intézménye, nemzetnevelő munkája s papi gárdája ellen. XII. Pius pápa éppen

azért választotta ki erre a feladatra Mindszentyt, mert ismerte szívósságát,

jellemszilárdságát, azt, hogy a „tu es sacerdos” igéje betölti egész lelkét és

életét. Tudta a pápa, hogy a keresztény világot Közép-Kelet-Európában fenyegető

vihar idején a nagy magyar érsek-prímások utódaként olyan emberre van szükség,

aki, ha kell, vállalja az áldozatokat, a börtönt, vállalja a halált is. 1945

októberében a pápa esztergomi érsekké nevezte ki Mindszentyt, 1946 február 18-án

pedig Rómában bíborossá avatta. Másnap magánkihallgatáson fogadta a magyar

főpapot, aki egy volt a 32 új bíboros között, s XII. Pius pápa ezekkel a

történelmi szavakkal búcsúzott tőle:

— A 32 közül Te leszel az első, aki mártíromságot szenved.

Magyarországon a vallásos élet ezekben az években erősen fellendült. A háború

okozta sok szenvedés, az orosz megszállás sok atrocitása, a jövőtől való félelem

közepette az Egyház bizonyult annak az intézménynek, amely gyakorlati tettekkel

mindig segített. XII. Pius pápa utasításait követve a háború végén a magyar

kolostorok, s ebben jelentős szerepe volt Mindszentynek, mint veszprémi

püspöknek, az üldözött zsidóság menedékhelyéül szolgáltak. 1945-ben ezek a

kolostorok hasonló szerepet töltöttek be: a garázdálkodó oroszok elől

idemenekültek a veszélyeztetett asszonyok, leányok. Az éhínséggel küszködő és a

hosszú ostromban kibombázott Budapest megsegítésére Mindszenty országos és

nemzetközi karitász-akciókat szervezett. Felhívta a parasztságot, küldjön

élelmet a fővárosi munkásságnak, levélben kérte az amerikai kormányt, küldjön

élelmiszercsomagokat, ruhát és tüzelőt az ínségeseknek. Rómában a bíborosi

konzisztóríumon külön felkérte az ott lévő négy amerikai bíborost, támogassák a

magyarországi szeretetakciót. Tevékenysége minden vonalon eredménnyel járt, a

falusiak élelmet szállítottak Budapestre, a szomszédos Ausztriából pedig

megrakott amerikai vonatok indultak Magyarországra. És éppen ezen a ponton

kezdődött az immáron politikai jellegű összetűzés a kommunistákkal. A pártnak

nem volt ínyére, hogy a magyar népet „amerikaiak” segítik, a párt a

Szovjetuniónak akarta fenntartani a mítoszt, hogy „élelmet ad az éhező

Budapestnek.” Az igazság viszont az volt, hogy az éhező országnak kellett

táplálnia a méreteiben túlságosan nagy megszálló haderőt, amely ezenkívül

rendszeresen rekvirált, s ebben szabadkezet engedett a kommunista párttagoknak

Mindszenty jelentősége

is. Gyakori eset volt a falvakban, hogy egy kommunista, akinek azelőtt még csak

egy malaca sem volt, az istállóját most megtömte tehenekkel. Ilyen körülmények

között a kommunista párt bejelentette igényét, hogy a külföldi, nyugati segélyek

szétosztásában neki is része legyen, s kérdésessé akarta tenni az Egyház jogát

az egyházi adományok kiosztására. Ezt a célját a párt azzal akarta elérni, hogy

a közlekedési miniszterrel bejelenttette: az amerikai élelmet vasúti kocsik

hiánya miatt nem lehet beszállítani. Csalódott azonban, ha azt hitte, hogy ezzel

a kis zsarolással kikényszerítheti, amit akar. Mindszenty azonnal a „Flucht in

die Öffentlichkeit” módszeréhez folyamodott és nyilatkozatot adott ki:

„Izgalommal várja a magyar katolicizmus az amerikai katolikusok Bécsben

veszteglő szeretetadományainak sorsát…” Utalt arra, hogy a fővárosban az Actio

Catholica népkonyhái nap mint nap ezer és ezer embert látnak el élelemmel, s e

konyhák működése most veszélyben van. Ezenkívül a római „Osservatore Romano”

tudósítója nemzetközi visszhangot adott az ügynek. Így a szállítmányt végül be

kellett engedni, mint az amerikai szerv, az NCWC adományát. De a kommunisták

fogcsikorgatva esküdöztek magukban, hogy ezt a vereséget még visszafizetik. Meg

is tették: két év múlva az NCWC tisztviselőit kémkedéssel vádolták és elítélték.

Mindszenty nemcsak Caritas-vonalon gondoskodott emberbaráti tevékenységről,

hanem általánosságban is a közéleti integrációra, a társadalmi béke

előmozdítására törekedett. Szót emelt a németajkú lakosság törvénytelen

deportálása, valamint a Csehszlovákiához került magyar országrész magyar

lakosságának onnan történő kiüldözése ellen; felszólította a kormányt, oszlassa

fel az internálótáborokat s lakóit engedje szabadon, kapcsolja be az újjáépítés

sürgős munkájába. Ezzel kapcsolatos 1946 februári akciója, amikor 2-tól 9-ig

engesztelési miséket mondatott az ország templomaiban, s a végén, 9-én az

örökimádás templomában maga mondott szentbeszédet a társadalmi békéről.

A kommunisták ezért azonnal megvádolták: „Mindszenty védi a háborús bűnösöket és

fasisztákat.” A szentbeszéd után a Kommunista Párt által megrendezett gyűlésen a

beszervezett szavaló-kórusok már a prímás elleni „népítélet” hangulatát árasztva

kiáltozták: „Munkát, kenyeret, Mindszentynek kötelet!” (Ez a kommunista akció

váltotta ki a parlamentben a híres epizódot, mikor a Kisgazdapárt képviselői

Mindszenty nevének említésekor lelkesen éljenezték a prímást.)

Amily mértékben erősítette a Kommunista Párt a Mindszenty személye elleni

agitációt, oly mértékben zárkózott fel mögötte az ország egész társadalma,

nemcsak katolikusok. A templomok látogatottsága nőtt. Egységesen állt a prímás

mögött a püspöki kar. A katolikus hetilap, az „Új Ember” mint acélos jellemet

köszöntötte és ünnepelte prímási kinevezését.[14] Az új főpásztor acélossága

mindenekelőtt az egyház-szervezésben mutatkozott meg. Szerte az országban,

minden városban és faluban létrehozta a laikusok közösségét, az

egyházközségeket, melyekben a papokkal szorosan együttműködve maga a polgári

lakosság tevékenykedett a vallási élet fellendítésén. Főleg vidéken, a gyakorló

vallásosság olyan nagymérvű lett, amire évtizedek óta sem volt példa. Szoros

közösségi összetartást eredményezett ez a lelkület s fokozta a hívő társadalom

akcióképességét. Például az egyház minimumra szorított sajtójának hatását erősen

felfokozták az egyházi hetilap terjesztésével, kézről kézre adásával, a kis

példányszámú hetilapot többen olvasták el, mint a milliós példányszámban

nyomtatott kommunista napilapot. Az egyházközségi szervezetek körül igen

jelentős munkát folytattak a különböző katolikus ifjúsági szervezetek. Virágzott

a katolikus fiatalok egyetemi szervezete, az Emericana, a jórészt papok

irányítása alatt álló cserkészszövetség, vidéken pedig a legény- és

leányszervezet, a KALOT, KALÁSZ, stb. Ezek az organizációk puszta létükkel

szinte lehetetlenné tették, hogy a vidéki városokban és falvakban gyökeret

verjen a Kommunista Párt, hogy kommunista ifjúsági szervezetek létesüljenek:

senki nem csatlakozott hozzájuk, jóllehet teljes szabadságot élveztek s pénzzel,

könnyű szórakozással próbálták magukhoz vonzani a fiatalságot. A párt csakhamar

realizálta, hogy az egyház a diák- és parasztifjúság körében jelentős

befolyással rendelkezik. Aligha férhetett kétség ahhoz — mondja a párttörténet e

katolikus egyesületekről —, hogy a baloldal vidéki, falusi térhódításának le nem

becsülhető akadályát jelentették… A baloldal számára tehát úgyszólván sorsdöntő

kérdés volt ezeknek a jobboldali szervezeteknek a felszámolása.”[15] A

párttörténet, miközben leplezetlenül beismeri, hogy kommunista szempontból a

katolikus szervezetek likvidálása sorsdöntő volt, csak abban téved — tudatosan

—, hogy csupán „vidéki és falusi” szervekről beszél. Mert az igazság, hogy az

egyháznak igen nagy volt a respektusa a munkásság körében is. A Budapest körüli

nagy iparváros, Csepel munkássága például két új iskolát állított fel, egyikbe

bencés-szerzeteseket hívott tanárnak, másikba szerzetesnővéreket. Mikor pedig

Mindszenty a háború utáni első karácsony előtt kiment a híres gyárvárosba,

többezer hívő sereglett össze, hogy meghallgassa miséjét és szentbeszédét a

felebaráti szeretetről. „Mi még ellenségeinket is szeretjük” — mondotta a prímás

a kommunisták által „vörös Csepel”-nek nevezett munkásvárosban. „Ha valahol az

életben, it, ezen a téren lehet igazán nagy az ember, aki legyőzi önmagát” —

fejeződött be Mindszenty csepeli beszéde.[16]

Bárhol, bármit mondott is a prímás mindenütt egyetemes sikere volt. Mert — mint

személyének egyik tanulmányozója mondja —, a legégetőbb kérdésekhez szólt hozzá

s egyenes, világos, őszinte, a keresztények számára egyedül helyes megoldással

szolgált, s így Mindszentynek hallgatósága volt immáron az egész ország.[17]

1946 tavaszán látszott, hogy a gyöngyösi esetet Szviridov és a kommunista párt

nem az igazságszolgáltatás eszközeivel s annak érdeme szerint kezeli, hanem

országos botrányt csinál belőle politikai céllal. Mindenekelőtt a papság és

fiatalság együttműködésének s az egyházi ifjúsági szervezetek virulenciájának

akar véget vetni. Rajk László belügyminiszter megkonstruálta az ún.

„diákösszeesküvések” fogalmát. Rajtaütésszerűén házkutatásokat rendelt el több

középiskolában. Tanórák kellős közepén a rendőrök tucatjával hurcolták el a

diákokat, vallatták őket s elsősorban a szerzetestanárok ellen préseltek ki

belőlük terhelő adatokat. Kínzással vették rá a diákokat, hogy tanáraik, sőt,

vallásos érzelmű szüleik ellen irányuló hamis jegyzőkönyveket írjanak alá. Több

egyházi iskolában az egyik benyomuló rendőrcsoport fegyvereket rejtett el, hogy

aztán a másik benyomuló rendőrosztag megtalálja azokat, s felmutassa, mint a

kétségtelen diákösszeesküvés bűnjeleit. Ezeket az akciókat a baloldali sajtó

hangos műfelháborodása, a szisztematikus háborgás koncertje kísérte. Mindszenty

kettős ellenhúzással válaszolt. Először azzal, hogy azonnal elrendelte a

katolikus főigazgatóság szigorú vizsgálatát az egyházi iskolákban. Ebbe bevonta

a kultuszminisztériumot is. Ennek élén a parasztpárti Keresztury Dezső állt, aki

becsületesen, pártatlanul nyújtott segédkezet a vizsgálathoz. Így az egyik

minisztérium részvételével lehetett megállapítani, hogy a másik minisztérium, a

belügyminisztérium állításai valótlanok. A vizsgálat kiderítette, hogy nincs

diákösszeesküvés. Ennek ellenére a prímás hangsúlyozottan felszólította az

iskolák vezetőit, őrködjenek, hogy a diákok soha, semmiféle beavatkozásra

ürügyet ne nyújtsanak.

Amíg egyfelől okos és azonnali önvizsgálattal felelt, másfelől nyílt, elvi

álláspontjának is hangot adott a prímás és körlevelet intézett a diákok

szüleihez. Ebben mintegy elvi védőgátat épített a nyilvánvaló kommunista

törekvésekkel szemben, hogy ti. az iskolákat kiragadják az egyház kezéből. A

körlevélben félreérthetetlenül leszögezi, hogy a gyermek nevelésére az

egyházaknak Magyarországon történelmi joga van, a magyar iskolarendszert

kezdettől fogva az egyházak építették. Rámutatott: az egyházi iskolák színvonala

rendkívül magas, megelőznek minden más tanintézetet. A nevelés az egyház, de

mindenekelőtt a szülők joga, ezt nem előzheti meg az állam. Visszautasítja a

vádat, hogy az egyházi iskolák nem demokratikusak. Éppen az egyházi iskolák

tették lehetővé a múltban is, hogy a nép egyszerű fiai iskoláztatásban

részesüljenek.[18] Az egyházi iskoláknak joguk van az állami támogatásra is,

mert az állam adófizetői a katolikus szülők, s ezek joggal várják el, hogy

pénzükkel gyermekeik iskoláját is támogassák. Emlékeztette az államot arra, hogy

mikor az a szerzetesiskolák anyagi és oktatási alapját képező földbirtokokat

kisajátította, megígérte az oktatáshoz szükséges anyagi kárpótlást. Erre az

iskoláknak szükségük van. A katolikus nevelés — mondotta — nem köti gúzsba a

szellemet, hiszen katolikus iskolák volt növendékei ma lehetnek kommunisták is.

„De van-e szabadság ott, ahol a katolikusoknak nem lehetnek saját iskoláik? Ahol

nem tűrnek mást, csak állami iskolát? Azt az állami iskolát, melyen keresztül a

mindenkor uralkodó, sokszor kisebbségi pártok akarják a többség gyerekeire

rákényszeríteni a maguk világnézetét. Egyszer az egyik párt, másszor a másik,

aszerint, hogy melyik kerül uralomra. És mindegyik az iskola révén akarja a maga

uralmát állandósítani. Nem, ez nem demokrácia, s ez nem is szabadság…”[19]

Ez az okos és egyben határozott kiállás meghátrálásra késztette a kommunistákat.

Az egyházi iskolák mellett ugyanis megmozdult az egész hívő társadalom.

Megalakították a Szülők Szövetsége nevű országos szervezetet, s minden nagyobb

iskolavárosban tömeggyűléseket rendeztek. Meghívták Mindszentyt is, aki egy-egy

összejövetelen körlevelei szellemében beszélt. Óriási gyűlés volt az ország déli

részén, az érseki székhely Kalocsán. A Szülők Szövetsége innen, 12 000

aláírással, levelet intézett az ország miniszterelnökéhez: „Tiltakozunk minden

olyan kísérlet ellen, amely iskoláink katolikus jellegét megszüntetni, a

hitoktatást pedig nem-kötelezővé tenni törekszik. Kérjük ezért miniszterelnök

urat, mint az ország felekezeti és társadalmi békéjének legfőbb őrét: katolikus

Rajk és a „diákösszeesküvések”

iskoláinkat, melyeket az ország túlnyomó többsége büszkén és szeretettel vall

magáénak, a zaklató, alaptalan támadásoktól védje meg. Hitvallásos iskoláink

mellett rendületlenül kitartunk, mert kifejlődésében biztosítani akarjuk az

igazi demokratikus jövő leghívebb hordozóját, a keresztény magyar embert.”[20]

Mindszenty mellé felsorakoztak a nem-katolikus keresztény felekezetek is. Ravasz

László református püspököt a katolikus prímás személyesen felkereste annak

budapesti hivatalában. A két keresztény főpap teljesen egyetértett a kibontakozó

kommunista kultúrharc és iskolaharc elleni védekezésben. A református püspök

örömmel helyeselte a Szülők Szövetsége tevékenységét. Mindszenty ezután a budai

cisztercitáknál nyilvános szentbeszédet mondott a katolikus-protestáns

történelmi együttműködésről, eltemetve régebbi századok hitvitáit. A kommunisták

ilymódon, akaratuk ellenére, Magyarországon 1946-ban létrehozták az ökumenikus

együttműködést, ami a világon csak a II. Vatikáni Zsinat után lendült fel. A kor

szemtanúja és krónikása helyes diagnózist készített, amikor megállapította, hogy

az iskolaharc első fázisa a kereszténység győzelmével végződött. „A bíboros —

írja — eddig is bírta a katolikusok bizalmát, most azonban az egész ország

felismerte, katolikusok és protestánsok egyaránt, hogy Mindszenty a Gondviselés

által küldött ember.”[21]

Mindezek után a Kommunista Párt abbahagyta a szerzetesi iskolák elleni

támadásokat. Nemcsak hogy egységes keresztény front szegült vele szembe, de a

szerencse sem kedvezett neki, mert egy sajátos eset folytán kiderült, hogy a

„diákösszeesküvések” csak a belügyminisztérium és a kommunista sajtó közös

akcióprogramjában léteznek, a valóságban azonban nem. Az történt ugyanis, hogy a

budapesti baloldali lapok nagy szenzációval beszámoltak arról: az ország déli

részén, Baja városban a rendőrség házkutatást tartott a cisztercita szerzetesek

középiskolájában és újabb összeesküvést leplezett le. A nevezett napon azonban

egyetlen rendőr sem járt az iskolában, a rendőrségi rajtaütés csak — másnap

volt. A fővárosi lap tehát előbb volt informálva a bajai összeesküvés

leleplezéséről, mint a bajai rendőrök, akik ezt az összeesküvést leleplezték.

Országos botrány lett a dologból, a kommunista belügyminiszter renoméja súlyos

csorbát szenvedett.

A csorbát ki kellett köszörülni s a politikai rendőrség máris hozzálátott új

terv kidolgozásához, hogy a párt új offenzívát indíthasson. A terv pokoli volt,

méltó a Cseka ősi hagyományaihoz, s méltó ábrázolásához Szolzsenyicin tolla

kellene. Megvalósítása nem sokáig váratott magára, a nyár derekán kirobbantották

azt, ami így vált ismeretessé: a körúti gyilkosság.

Öklömnyi betűkkel közölték a lapok és harsogta a rádió a nyár derekán, hogy

Budapesten, a Teréz-körúton egy magyar fiatalember agyonlőtt egy jóravaló, derék

szovjet katonát; a rendőrségnek azon nyomban sikerült a tettes nyomára bukkanni,

a fiatalember a körút egyik romos házából adta le a lövést s mikor a rendőrök

űzőbe vették, felmenekült a padlásra; ott azonban a menekülés minden lehetőségét

elvágták s a gyilkos kétségbeesésében öngyilkosságot követett el; a gyilkos egy

katolikus ifjúsági szervezet, a KALOT egyenruháját viselte.

Ennek a hivatalos közleménynek, hivatalos verziónak Magyarországon jóformán

senki sem adott hitelt. Gyanússá tette a közleményt már az a tény, hogy a

kommunista propaganda hónapok óta agitált a katolikus ifjúsági szervezetek

ellen, így mindenkinek már az első érzése az volt, hogy ez a „gyilkosság”

mesterséges akció, politikai céllal. Másodszor aláásta a közlemény hitelét, hogy

a rendőrség olyan tettest-koronatanút produkált, aki halott, még csak véletlenül

sem tanúskodhat vagy védekezhet: az öngyilkos gyilkos már nem szólhat egy szót

sem. Harmadszor hihetetlenné tette és valótlannak sejttette a hivatalos verziót

az a körülmény, hogy a Teréz-körúton a nevezetes napon, a nevezetes órában

járókelők százai látták: két orosz katona csúnyán összeveszett egy nő miatt,

heves szóváltás támadt köztük s az egyik agyonlőtte a másikat.

Mindezek következtében aztán hitelre talált az a verzió, amely nem hivatalos

volt, csak kiszivárgott, hogy tudniillik mikor a szomszédságban lévő politikai

rendőrség az Andrássy-út 60-ban értesült a két szovjet katona halálos végű

perlekedéséről, saját börtönpincéjéből kiemelte az egyik halálra kínzott fiatal

fogoly holttestét és gyorsan a Teréz körút szóbanforgó romházába szállította. S

amíg az oroszok elszállították a kőrútról a halott katonát, a rendőrség

megjátszottá a komédiát a gyilkos üldözésével és diadalmasan kézrekerítette a

sajátmaga által odacsempészett hullát.

A lapok egyetlen sort sem írhattak a két szovjet katona szerelmi okokra

visszavezethető féltékenységi párbajáról, viszont széltében-hosszában és halálos

komolyan tárgyalták a hivatalos verziót. De nem volt újságolvasó, nem volt

ember, aki a hivatalos verziót hitte volna és ne a másikat.

Nem stimmelt a hivatalos közleményben az sem, hogy a fiatalember a KALOT

egyenruháját viselte, mert a KALOT-nak nem is volt egyenruhája. Később elterjedt

olyan hír is, amit a hivatalos verzió nem említett, hogy az ifjú zsebében

találtak ugyan egy KALOT-igazolványt, de azt évekkel korábban keltezték s volt a

zsebében egy másik újabb keltezésű, nevére szóló szociáldemokrata párttagsági

igazolvány is. Ilyesmi, gondolta mindenki, garmadával van raktáron a titkos

rendőrség archívumában.

Még gyanúsabbá vált a hivatalos közlemény akkor, amikor csakhamar kibújt a

politikai szeg a zsákból: Rajk belügyminiszter elrendelte a katolikus ifjúsági

szervezetek betiltását és feloszlatását. „Itt van a kutya eltemetve!” — hangzott

a közvélemény egyértelmű ítélete, a körúti gyilkosság újabb, átlátszó ürügy az

egyházak gyengítésére, az ifjúsági egyesületek likvidálására. Ami nem sikerült a

gyöngyösi eset, P. Kiss Szaléz ürügyén, azt most megcsinálják a körúti

gyilkosság ürügyén.

Így is történt. Július 7-én Szviridov orosz altábornagy, mint a SZEB elnöke, az

angol és amerikai tagok aláírása nélkül, levelet adott át a miniszterelnöknek.

Ebben, mint jegyzékben, követelte mindazoknak az egyesületeknek a feloszlatását,

valamint személyeknek a felelősségre vonását, akiknek része volt, illetőleg

része lehetett a Vörös Hadsereg tagjai ellen elkövetett merényletekben, s akik

szerepet vállaltak a jobboldali, népi demokrácia ellenes propaganda

felszításában és terjesztésében.[22] A jegyzék természetesen a koalíciós pártok

értekezlete elé került, de Rajk belügyminiszter meg sem várva, hogy mit határoz

a koalíció, azonnal intézkedett: a demokratikus államrend hatásosabb védelme

érdekében, a fegyverszüneti egyezmény 15. pontjának megfelelően 1946. július

4—5—6-án 220 „jobboldali” egyesület feloszlatását rendelte el.[23]

Már Szviridov jegyzéke jogi képtelenség volt, hisz egy speciális bűnesetet nem

lehet széleskörű politikai intézkedések foganatosítására felhasználni minden

vizsgálat vagy bizonyíték nélkül. Hasonló abszurdum volt a belügyminiszter

rendelete, hiszen még ha a gyilkos valóban gyilkos, valamely párthoz vagy

egyesülethez való tartozása, még ha valós is, nem jelentheti az illető egyesület

bűnösségét és semmiképpen sem ad jogalapot 220 egyesület feloszlatására. A

kommunista belügyminiszter azonban itt is fait accompli-t teremtett a kormány

számára. Jelentéktelen volt ezek után, hogy a pártközi értekezlet, mely július

8-10-ig tartott, mit határozott, s hogy ott ki mit mondott. A kisgazdapárti

vezetők, a szinte már rutinná kialakult módszerrel, a követelések kisebbik

részével szembeszegültek, nagyobbik részében engedtek, míg a legvégén mindenhez

hozzájárultak. A Szviridov-kívánságok teljesítése mellett foglalt állást a külön

meghívott Tildy Zoltán is, valamint a szociáldemokrata és parasztpárti

vezetőség. Nagy Ferenc kifejezte azt az aggályát, hogy a KALOT és a Cserkész

Szövetség feloszlatása igen kemény dió, e téren tartózkodást ajánlott, azt

viszont helyeselte, hogy a katolikus egyház vezetőihez átirattal kell fordulni

és figyelmeztetésben részesíteni őket. Elhangzott olyan kisgazdapárti érvelés

is, hogy a KALOT feloszlatása „az egész katolicizmust Mindszenty táborába

kergeti”.[24] Ez az érv annyiban jószándékú volt, hogy a KALOT megmentését

célozta, de tárgytalan is, mert az egész katolicizmus amúgy is Mindszenty

táborában volt.

De ennek a KALOT-mentő érvnek volt egy előzménye s ez is hozzátartozik a

tárgyalt időszak történetéhez.

A KALOT a két háború között a katolicizmus szociális lelkiismerete volt, élen

járt a földreform követelésében. Ehhez megnyerte több kiváló főpap támogatását

is, mint láttuk, 1943-ban felkarolta a zalaegerszegi apát, Mindszenty is. Egyik

legkimagaslóbb személyisége Kerkai Jenő jezsuita atya volt, egyik diplomatája

pedig egy másik jezsuita, Nagy Töhötöm. Utóbbi 1944 végén a fronton átjutva

Malinovszki orosz hadsereg-főparancsnokhoz ment, tárgyalni. Egyfajta üzlet

született: Malinovszki hozzájárul majd a parasztifjúsági szervezetek

működéséhez, Nagy Töhötöm viszont közvetítést vállal a Kreml és a Vatikán

között. A szovjet tábornok olyasmit adott, ami nem az övé volt, hisz a KALOT

további működésének nem-engedélyezésére nem volt semmi ok, a KALOT bizonyos

áttétellel, a Keresztény Demokrata Néppárton keresztül tagja volt a Hitlerrel

szembeni ellenállási mozgalomnak. Nagy Töhötöm a szovjet ifjúsági szervezetekkel

is kapcsolatba lépett, a Komszomol-vezetőkkel is tárgyalt. A Vatikánban végzett

közvetítési tevékenysége pedig automatikusan oda vezetett, hogy az Egyház és

Mindszenty kialakuló önvédelmi harcában a szovjetekkel való modus vivendi

jelszavával próbálta gyengíteni a bíboros és a püspöki kar ellenálló erejét —

persze eredmény nélkül. Nagy Töhötöm és a nagytöhötömök klasszikus tévedése

többnyire az, hogy egy élet-halál-harcban mindig azt hiszik: ha a megtámadott

saját oldal enged, akkor a támadó totalitárius ellenfél megszelídül. A

fejlemények rövidesen bebizonyították, hogy ez a jezsuita pap játékszer volt a

A körúti gyilkosság

Kreml sokrétű és sokarcú diplomáciájában. Mert Nagy Töhötöm maga nem volt a

KALOT, de még csak Kerkai páter sem. A KALOT az adott helyzetben a hitvédő front

egyik bástyája volt, tehát a kommunista cél: el kell távolítani. Egy ideig

megpróbálták ugyan Mindszenty, pontosabban a Mindszenty-vezette küzdelem ellen

fordítani. De csakhamar betiltották, majd átmenetileg újra engedélyezték, más

néven (KAPSZ) és megrokkant, összepréselt formában, meghagyva a keretet, de

teljesen összebéklyózva. A végén a kommunisták magát a kitűnő Kerkai pátert is

börtönbe vetették, holott a „hajlíthatatlan” Mindszentyvel szemben a „hajlékony”

vonal híve volt. A KALOT-munka egyik legaktívabb, középponti személyisége méltán

szűrte le a történelmi tanulságot és megfigyelést: „Jellemző a kommunisták

többszintű, hamiskártyás taktikájára, hogy a KALOT-vezetőkkel egy ideig még azt

is el tudták hitetni: a magyar apparátus (vagyis Rákosiék, a szerk.) Moszkva

tudta nélkül, vagy annak ellenére nyomja és aprítja őket”.[25]

Rajk apparátusa mindenesetre azonnal birtokba vette a katolikus egyesületek

helyiségeit, felszerelését, épületeit, vagyontárgyait és nagyrészüket átadta a

kommunista ifjúsági szervezeteknek és kapcsolt részeiknek. Közönséges állami

rablás volt, erőszakos foglalás, fosztogatás és osztogatás. Ami ennél is

súlyosabb, a politikai alvilág prédájának dobta oda az elsőrangú, mély szociális

érzéstől áthatott katolikus ifjú vezetőgarnitúrát: baloldali elemekből

verő-osztagokat szerveztek s az egyetemeken, városokon és falvakban

„Vogelfrei”-nek nyilvánították a katolikus elit ifjú gárdáját. Sok keresztény

hős és mártír született ezekben a hónapokban Magyarországon.

A magyar püspöki kar, tiltakozva a feloszlatást elrendelő 7330/1946 M. E.

rendelet ellen, július 22-i kelettel levelet intézett Nagy Ferenc

miniszterelnökhöz. Az alapos jogi felkészültséggel megszerkesztett irat rámutat

arra: törvénytelen eljárás volt a katolikus egyesületeket a belügyminiszter

felügyeleti hatáskörébe utalni; a belügyminiszter nem intézkedhetett volna más

minisztériumok bevonása nélkül. Feloszlatni a törvény értelmében csak titkosan

működő egyesületeket lehet, itt azonban nyílt egyesületekről van szó. Az

ürügyként hangoztatott vádakat nem vizsgálták meg és nem bizonyították. A

feloszlató intézkedések előtt nem történt tárgyilagos vizsgálat s a közvéleményt

sem tájékoztatták kellőképpen. Az egyesületek elleni eljárás önkényes és a

szabadságot sértő. „Általános címeken, és irányított gyanú alapján, bizonyított

konkrét tények nélkül, erőszakosan cselekedni… parancsuralmi eljárás” — mondta a

beadvány. Befejezésül a püspökkari határozat, illetve a levél arra kéri a

miniszterelnököt, hogy „e kérdésben az ügyek menetének törvényes és igazságos

irányt szabni szíveskedjék.”[26]

A Kisgazdapárt napilapja másnap nagy terjedelemben közölte az egyházi

álláspontot, szemmel láthatóan rokonszenvezve vele.[27] Az ügynek volt egy

érdekes, figyelemreméltó parlamenti közjátéka is. Július 23-án Hám Tibor

kisgazdapárti képviselő interpellációt jegyzett be a belügyminiszterhez. Szemére

lobbantotta Rajknak, hogy a kormány jóváhagyása nélkül, önkényesen oszlatta fel

az egyesületeket. Javasolta, hogy a kormány a belügyminiszterrel vonassa vissza

a vonatkozó rendeleteket. Rajk azzal védekezett, hogy a KALOT stb. nem

hitbuzgalmi egyesületek voltak.[28] Amíg több kisgazdapárti és Sulyok-párti

képviselő kitűnő beszédekkel a Hám-álláspont s a katolikus egyesületek védelmére

kelt, a Nemzeti Parasztpárt elnöke, Veres Péter hátbatámadta Hámot s a fiatal

kisgazda politikus beszédére azt mondta, hogy Hám pártja „úgy, ahogy van,

menthetetlen”. A Szociáldemokrata Párt is végül a Baloldali Blokk álláspontjára

helyezkedett, de ez előtt volt egy érdekes jelenség. Kéthly Anna, a párt

centrumának vezető tagja azt javasolta ugyanis, hogy a Szociáldemokrata Párt

elnöke, Szakasits Árpád lépjen kapcsolatba Mindszentyvel. Ezt több más vezető

megopponálta, s így a gyakorlatban semmi következménye sem lehetett annak a

kompromisszumos határozatnak, hogy Szakasits beszéljen Mindszentyvel, de csak

alapos előkészítés után és csak semleges helyen.[29]

A miniszterelnök a püspökök levelére nem válaszolt; Rajk belügyminiszter

viszont, felhasználva az alkalmat, a katolikus ifjúsági szervezetekkel

egyidőben, egy füst alatt feloszlatta a keresztény szakszervezeteket is.[30]

Vagyis felszámolta azt az organizációt, amely jámbor szándékkal kereszténység és

szocializmus összeegyeztetésén fáradozott.

Augusztus elsején a püspöki kar ismét levélben fordult a miniszterelnökhöz.

Ebben a társadalmi béke előmozdítását kérte, rámutatva, hogy a háború már régen

befejeződött, de még mindig sokan vannak internálva. Németországban,

Olaszországban, Franciaországban már rég véget vetettek a számonkérésnek,

hirdessen tehát a magyar kormány is közkegyelmet. A levél utalt a rendőrségi

kínzások, fenyegetések mai, állandó gyakorlatára.

Válasz most sem érkezett, ellenben Nagy Ferenc miniszterelnök nyilvános

sajtókonferencián megdorgálta a papságot. Szviridov ugyanis július 7-i levelében

nemcsak a katolikus egyletek feloszlatását kérte, hanem a papság megfeddését is.

A helyzet tehát az volt, hogy a támadó vádolta a megtámadottat: Szviridov és a

kommunisták el akarták rabolni és elrabolták a katolikus egyleteket,

megfosztották az Egyházat egyik legfőbb támaszától, s ugyanakkor még külön

rendszabályokat követeltek éppen e megtépázott egyházzal és annak fejével

szemben. Nagy Ferenc tudta, hogy Szviridov levelét tulajdonképpen a magyar

kommunisták írták és szerkesztették.[31] Mégis, az ő kedvük és érdekeik szerint

járt el és vállalkozott Mindszenty és a papság megintésére. Nagy Ferenc

emlékirataiban megnyugtatja magát, hogy a Szviridov-levél nem minden követelését

teljesítette (kisgazda főispánok eltávolítása, két képviselő elleni vádemelés,

kisgazda ifjúsági szervezet megfegyelmezése) vagy csak részben teljesítette. De

éppen az ország további sorsára nagyjelentőségű kérdésben — az Egyház elleni

aknamunkában — eleget tett a kívánságoknak, méghozzá, mint emlékirataiból

kitűnik, meglehetős könnyelműen fogta fel a kérdést. A Szviridov-levél — írja

Nagy — azt állította, hogy a papság túlnyomó része, Mindszenty prímás

vezetésével, gyűlöletet táplál a Vörös Hadsereg ellen, s kérte, hogy erőteljesen

utasítsuk rendre a papságot. „Ez a kívánság — folytatja Nagy — nem okozott

nehézséget. Kiadtam egy nyilatkozatot, melyben felszólítottam a papságot, hogy

támogassa a demokráciát és mozdítsa elő az együttműködést a megszálló

haderővel.”[32] Az Egyház joggal várta el az általa jelentős mértékben

többséghez juttatott párt fejétől s egyáltalán, az ország miniszterelnökétől,

hogy jogtalanul megvádolt és szorongatott helyzetében ne ellene, hanem mellette

foglaljon állást s Szviridovnak adandó válaszában rámutasson az Egyház

ártatlanságára s törvényben biztosított jogaira. Ehelyett Nagy Ferenc maga is

nyilvánosan vádat emelt az Egyház ellen — az ország közvéleményének nagy

megütközésére. A miniszterelnök, aki már birtokában volt a püspöki kar jogilag

kitűnően alátámasztott leveleinek, e levelekről hallgatva, a következőket

jelentette ki az egyházról: nem nyújt segédkezet a szovjet csapatok és a magyar

nép békés együttélésének a kialakulásához; megtűri és nem távolítja el soraiból

a szovjetellenes és demokráciaellenes elemeket; nem hirdeti a demokrácia

magasabbrendűségét; nem ápolja a Vörös Hardsereg iránti hálát.[33]

Ha Nagy Ferenc azt mondja, hogy a Szviridov-levélben ráismert a magyar

kommunisták fogalmazására, akkor e Nagy Ferenc-nyilatkozatban méginkább rá lehet

ismerni Rákosi Mátyás kezevonására. Az Egyháznak és prímásának ez a

cserbenhagyása a többségi polgári párt fejének egyik legsúlyosabb tévedése volt,

magában hordta a folyamatos appeasement minden elemét s későbbi katasztrófák

levegőjét árasztotta.

A püspöki kar kétségbeesett, de öntudatos kísérletet tett a miniszterelnök e

veszedelmes kurzusának a megváltoztatására s egy hozzá intézett újabb

memorandumban olyan érveket dolgozott ki, melyeket a kormányfő hasznosíthatott

volna Szviridovval s a kommunistákkal folytatott, kétségtelenül nem könnyű

tárgyalásain is. A püspöki kar 1946. augusztus 10-én kelt levele lényegében a

következőket tartalmazta: maga a kormány is hangoztatja, hogy a megszállással

kapcsolatban hibák vannak; a magyar katolicizmus azonban e hibák láttán

igyekezett nagy önuralmat tanúsítani; a megszállók hibáinak itt-ott történő

orvoslásától eltekintve tűrte e hibákat és „nagy önuralommal tartózkodtunk

mindentől, amivel megsértettük volna akár a megszálló hadsereget, akár a

demokratikus államalakulatot”. Rámutat a püspökkari levél, hogy a kormány általi

megfeddés nem tartalmaz konkrétumot: „Ha vannak velünk szemben konkrét vádak,

szeretnők ismerni azokat.” A levél ezután felsorolja az egyház sérelmeit: még

mindig nincs diplomáciai kapcsolat a Vatikánnal, a katolikus egyleteket

feloszlatták, a sajtó a helytelen vádakat nem igazítja helyre. Kitért a levél a

„körúti gyilkosság” ügyére is: „Sor került egyesületeinkre egy teljesen homályos

bűntény ürügyén, amelyet érthetetlenül és alaptalanul velünk hoztak

összefüggésbe”. A vizsgálati iratokba az egyháznak nem engedtek betekintést, s

emiatt a közvélemény nagyon nyugtalan. A megszálló orosz haderő jogkörét —

mondja a továbbiakban a levél — megfelelő megállapodások szabályozzák s a

megszálló haderő maga ismételten hangoztatja, hogy az ország belügyeibe nem

avatkozik be. Kéri a levél a miniszterelnököt, hogy a levél tartalmát hozza az

oroszok tudomására, s mivel az egyházellenes feddés nyilvánosan hangzott el, ezt

a levelet is hozzák nyilvánosságra. A memorandum egyik kulcsmondata: „Ha

sérelmeink orvoslást nyernek és lelkipásztori tevékenységünket szabadon

gyakorolhatjuk, az igazságos, összhangzatos működésre fenntartás nélkül készen

állunk.”[34]

Az ifjúsági egyesületek feloszlatása súlyos csapás volt ugyan az egyházra, de

Rajk tudta, hogy e szervezetek mozgatója a kitűnő Actio Catholica s annak

vezetője, Mihalovics Zsigmond prelátus. Kísérletet tett tehát arra, hogy az

Actio Catholica-t is minisztériuma felügyelete alá helyezze. Az Actio Catholica

elsőrendű jogászai azonban egyelőre visszaverték a kísérletet, kimutatva, hogy

az AC nem egyesület, alapszabálya nincs és nem az egyháztól független, nem

A keresztény ifjúsági szervezetek elleni hajsza

önálló jogi személy. Az Actio Catholica-t tehát csak az egyházzal együtt lehet

megszüntetni.[35]

Az egyházzal szembeni zaklatások azonban, kisebb-nagyobb szünetekkel,

folytatódtak. Megtiltották a katolikus énekórákat, a bibliai esteket, s

igyekeztek különféle ürügyekkel megakadályozni a papság és a munkásfiatalság

kapcsolatait. Szeptember 23-án lefoglalták a Notre Dame nővérek katolikus

leányiskoláját. Mégis, ez az egyházüldözés a kommunisták számára visszájára sült

el. A hívek még szorosabban felzárkóztak az egyház és Mindszenty mögé, s a

kommunista támadások célpontjául szolgáló katolikus iskolákba most többen

iratkoztak be, mint azelőtt, az osztályokat sok helyen meg kellett kétszerezni,

sőt, háromszorozni.[36]

A következő évben, 1947-ben új, más oldalról indítottak támadást a vallás ellen:

napirendre tűzték a fakultatív hitoktatás bevezetését, vagyis a kötelező

vallásoktatás megszüntetését az iskolákban. Ezt haladó és liberális reformnak

akarták feltüntetni, valójában azonban arról volt szó, hogy eltávolítsanak az

útból egy akadályt, amely a kommunista ideológia térnyerését sikeresen

feltartóztatta. Magyarországon a kötelező hitoktatás eltörlésére nem volt ok.

Már az Osztrák—Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben is nagyfokú liberalizmus

jellemezte a szellemi életet s az iskolai vallásoktatásnak, jóllehet kötelező

tantárgy volt, a két háború között sem volt kényszerítő, vagy a lelkiismereti

szabadságot korlátozó jellege. Ellenben nagyban elősegítette a jóerkölcs és

közerkölcs biztosítását, előmozdította az általános műveltség emelését. Aki

diákkorában részesült a kötelező vallásoktatásban, annak a hittan kapcsolódást

jelentett a nyugati műveltség alapjaihoz, viszont felnőtt korában mindenki

annyit tarthatott meg vagy vethetett el a szerzett tananyagból, amennyit akart.

A kommunista párt megjelenéséig nem is volt Magyarországon senki, még a

legliberálisabb író sem, aki a kötelező hitoktatást ostorozta volna, mint káros

és megszüntetendő jelenséget. Most pedig, 1946—47-ben, mikor arról volt szó,

hogy egy totalitárius hatalomra törő kisebbség, a kommunizmus ideológiai

offenzívájával került szembe az ország, a hitoktatás egyenesen szellemi és

önvédelmi erődrendszer jelentőségével bírt.

Sajnálatos, szomorú és egyben groteszk, hogy az adott helyzetben a hitoktatás

elleni politika első lépését nem a Kommunista Párt, hanem a Kisgazdapárt

vezetősége tette meg, mégpedig kényszerítő ok nélkül. Ezúttal mégcsak

Szviridov-levél sem volt, hanem csupán egy baráti vadászgatás, melyet Nagy

Ferenc kezdeményezett Puskin követtel, hogy — mint írja — fesztelenül

beszélgethessenek az ország ügyeiről. Ezen a hortobágyi utazáson, 1946 őszén

Puskin csak úgy kedélyesen beszélgetve, egy tucat más téma között felemlítette,

mennyire különös, hogy Magyarországon milyen nagy befolyása van az egyháznak, s

nemcsak a katolikus, de a protestáns egyház is, Mindszenty is, Ravasz püspök is

ellenzi a radikális haladást. Nagy Ferenc azt válaszolta, hogy „erős a

hagyomány” s változásokat nem lehet máról holnapra véghezvinni, a Kisgazdapárt

azonban mindent megtesz, hogy az egyházak rálépjenek a demokratikus haladás

útjára; de nem kell gyorsabb iram, csak amit a természetes haladás megkíván.

Puskin egyébként nem erőltette a témát, inkább izgatta a vadászat, majd miután

ebben nem volt szerencséje, „jobban érdekelte a cigányzene, mint a politika.” A

rákövetkező napon Kovács Béla, aki szintén tagja volt a vadásztársaságnak, a

Kommunista Párt machinációit panaszolta fel az orosz követnek s leplezetlenül

megmondotta[37], hogy amit a Kommunista Párt művel, az nem használ a

magyar-orosz barátságnak. Puskin erre gyorsan témát változtatott s arról

beszélt, hogy a magyar nevelési rendszer elmaradott, a nevelés, a progresszív

nevelés az állam feladata.[38]

Nem sokkal ezután Nagy Ferenc a Kisgazdapárt legszűkebb vezetőségében

megpendítette, hogy úgy látszik az oroszok és a kommunisták újabb támadást

terveznek az egyház ellen. S ezután, igazán dialektikus fordulattal, felvetette

a kérdést, hogy mit javasolhatna e téren a Kisgazdapárt valami „igazán haladó és

demokratikusat”, hogy így, ő kezdeményezvén, „kifogja a szelet a kommunisták

vitorlájából?” Erre Tildy, a református pap javasolta, hogy: töröljék el a

kötelező hitoktatást. Megegyeztek abban, hogy ha szükséges lesz, ezzel állnak

elő, de az egésznek nem szabad úgy festenie, „mint a kommunistáknak tett

engedmény, mert akkor a nép hevesen ellenezné”.[39]

A nép azonban, csaknem az egész magyar társadalom, hevesen ellenezte, mikor

1947-ben, kisgazdapárti képviselők beterjesztésével, a kérdést napirendre

tűzték. A lakosság igenis a kommunistáknak tett engedménynek tekintette, mert —

helyettük indította el a számukra kedvező és kívánatos fejlődést. De mégis,

ezért a kezdeményező szerepért a Kisgazdapárt — és ez a sors keserű iróniája —

jutalmul nem kapott mást a kommunistáktól, mint szégyenletes arculcsapást.

Mert mi történt, hogyan történt?

1947. március 11-én egy pártközi értekezleten a koalíciós pártok határozatot

hoztak, hogy megszüntetik a kötelező hitoktatást az iskolákban, ugyanakkor

egységes, új, állami tankönyvet vezetnek be. Ez újabb lépés volt a

totalitarizmus felé, hisz az egységes tankönyv bevezetése a nevelési és szellemi

pluralizmus felszámolásának első lépcsője, első lépés az állam tanítói

monopóliuma felé.

De alighogy elhangzott a bejelentés, országos tiltakozó mozgalom indult meg a

terv ellen. Elsősorban a szülők és a diákok tiltakoztak. Szegeden a diákság

végeláthatatlan sorokban vonult el a tanügyi főigazgatóság épülete előtt s

hosszan, kórusban skandálta: „Hittant akarunk! Hittant akarunk!” A tömeg

szétoszlatására rendőrséget vezényeltek ki, a rendőrök először fecskendőkkel

akarták szétzavarni a fiatalokat, majd, mikor ez nem sikerült, véresebb

eszközöket alkalmaztak. Másutt nem került sor véres jelenetekre, de szerte az

országban nagyszabású megmozdulások kardoskodtak a kötelező hitoktatás

fenntartása mellett. Megint Mindszenty bíboros volt az, akire az ország hivő

társadalma, katolikus és protestáns egyaránt, feltekintett, s akitől

állásfoglalást várt. Református és evangélikus egyházközségek hozzá, a katolikus

főpaphoz intézték táviratok özönét, kérve, védje meg a hitoktatást. Szarvas

városa, melynek lakossága nagy többségben protestáns, ezt táviratozta

Mindszentynek: „Hivatalos állásfoglalásában … a protestáns keresztyének is egy

emberként mögötte állanak”.[40]

Mindszenty és a püsköki kar hivatalos állásfoglalásának a lényege pedig ez volt:

a főpásztorok nem adhatják fel a törvényben biztosított kötelező iskolai

hitoktatást a szülők kifejezett akarata ellenére; a püspöki kar erősen

megütközik azon, hogy a kommunisták által támasztott mesterséges pártpolitikai

harcokban alkudozás tárgyává teszik a gyermekek keresztény nevelését.[41]

Nemcsak protestáns hívek, hanem protestáns lelkészek is kérték és buzdították

Mindszentyt ezen álláspont védelmezésére. De nemcsak ők, hanem a munkások is. A

kommunistákat megdöbbentette, amikor látták, hogy a nagy ipari centrum, Csepel

250 tagú munkásküldöttséget menesztett egyenesen a miniszterelnökhöz. Ez alig

két héttel a pártközi értekezlet után történt, március 26-án. A munkásvezetők

közölték a kormányfővel, hogy inkább anyagi áldozatokat is hoznak, de

gyermekeiket nem engedik megfosztani a valláserkölcsi nevelés áldásaitól. A

küldöttség protestáns részlege hangsúlyozta, hogy az ország közvéleménye a

vallásos oktatás fenntartása mellett van. A csepeli küldöttség nemcsak maga

szólt, hanem egy memorandumot is átnyújtott Nagy Ferencnek. Az emlékiratot,

amely elvetette a pártközi határozatot s követelte a hitoktatást, 10 000 csepeli

ember írta alá.

Ezt a tényt, a munkások részvételével zajló országos méretű megmozdulást még a

kommunista párttörténet sem kerülheti el s lakonikusan azt írja, hogy „ez volt

az első komoly erőpróba, amely megmutatta, hogy a katolikus egyházi reakció

komoly erőket tud megmozgatni a vallás védelmének ürügyén.”[42]

A püspöki kar április 12-én, Mindszenty fogalmazásában, körlevelet adott ki a

kérdésben.

A körlevél mindenekelőtt rámutat arra, hogy az országnak számos intézkedésre

váró kérdése van, amely súlyosabb, s inkább azzal kellene foglalkozni. „A

kötelező hitoktatás nem sérti a vallásszabadságot, éppúgy, ahogy a kötelező

földrajz- vagy történelem- vagy természetrajzoktatás, vagy a laikus erkölcstan

és az állampolgári kötelességek kötelező tanítása sem.” „A vallásoktatás ugyanis

— hangzik az érv — szabadságára hagyja minden embernek azt, hogy a hittanórákon

hallott igazságokat elfogadja-e vagy sem, azok szerint cselekszik-e vagy sem, s

a tapasztalat azt mutatja, hogy sokan élnek is e szabadságukkal, és a kötelező

vallásoktatás ellenére is vallástalanok lesznek.” Megmondja a körlevél, hogy ne

a vallásoktatástól féltsék a lelkiismereti szabadságot, mert a mai

Magyarországon más téren kell biztosítani ezt, mert például sokan panaszkodnak,

hogy meggyőződésükkel ellentétes pártokba kényszerülnek, ha el akarják kerülni

az állásvesztést. Ez nyílt utalás volt a közismert tényre, hogy a B-listázás

során sok tisztviselő csak úgy tarthatta meg állását, ha belépett a kommunista

pártba. Megcáfolta a körlevél a baloldalnak azt az érvét is, hogy a „haladó

külföld” mögött elmarad az ország, ha fenntartja a kötelező hitoktatást. „A

külföldön, éspedig nagyon művelt nemzeteknél is, több országban érvényben van a

kötelező hitoktatás” — állapítja meg a püspöki körlevél. Hivatkozik arra is,

hogy például Angliában nem visszaszorítani, hanem kiterjeszteni akarják a

hitoktatást. Magyarországon a tanrendben a hittan egyben erkölcstan,

megszüntetése vészes következményekkel járhat a közerkölcsökre. „Miféle haladást

jelent, ha az ifjúság nem tudja a Tízparancsolatot, ha fogalma sem lesz a világ

legelső könyvéről, a Szentírásról, ha nem ismeri a világtörténelem

legkiemelkedőbb személyének, Jézus Krisztusnak életét és tanítását, ha

értelmetlenül áll a híres múzeumok bibliai képei előtt, mert nem tudja, hogy mit

A fakultatív hitoktatás

ábrázolnak, ha sohasem hall a tékozló fiúról vagy az irgalmas szamaritánusról?”

Vallási műveltség nélkül nehezebb eligazodni erkölcsi kérdésekben, s a fiatal

korban történő vallásoktatás fontos kedélyképző eszközökkel rendelkezik, ami

ebben a korban elengedhetetlen. További megállapítások: vallásos nevelés nélkül

az általános erkölcsi nívó hanyatlása elkerülhetetlen; nem véletlen, hogy akik a

hitleri szörnyűségek elkövetésére vállalkoztak, azokat előzőleg megfosztották a

vallásos neveléstől. „Félünk — mondja a körlevél —, hogy a kötelező hitoktatás

megszüntetése után majd éppen a lelkiismereti szabadságot csúfolják meg.”

„Nemzetünk fennmaradása érdekében, gazdasági és erkölcsi felemelkedésünk

biztosításáért ragaszkodunk tehát a kötelező vallásoktatáshoz. Ragaszkodunk úgy,

mint ahogyan az orvosok ragaszkodnak a kötelező himlőoltáshoz.”

A pásztorlevelet minden templomban felolvasták. Egy pap emlékezése arra az

időre: „Mindannyian, akik valamikor a körlevelet felolvastuk a szószékről, még

ma sem felejtjük, micsoda lelkesedéssel fogadták a hívek. Jóllehet templomban

voltunk, az emberek csak nehezen állták meg, hogy lelkesedésüknek ne hangosan

adjanak kifejezést.”[43]

Az országos tiltakozás és Mindszenty gerinces kiállása váratlan fordulatot

eredményezett: a kormány levette a napirendről a kérdést, a kötelező

vallásoktatás megmaradt. És akkor jött a kisgazdák arculcsapása, a kommunista

dialektika képmutató fogása: az egész ügyet a többségi párt nyakába varrta, ezt

a pártot hibáztatta és megrótta a kérdés feszegetéséért. Rákosi Mátyás nem

átallotta, hogy kijelentse: „A Kommunista Párt helyteleníti és elítéli a

felületességet és felelőtlenséget, amellyel a Kisgazdapárt ezt a kérdést

előhozta”.[44] Még azt is mondta Rákosi, hogy ők ugyan továbbra is kívánják a

„szabad” vallásoktatást, de amíg a magyar nép „száz sebből vérzik, kerülni kell

az ilyen kérdések felvetését, melyek újabb nyugtalanságot és a viszály magvát

hintenék el.”[45] A Kisgazdapárt vezetői számára ez több volt, mint a sors

iróniája, ez a sors büntetése volt.

A kommunista párttörténet is azt írja, hogy ami lezajlott, az „a Kisgazdapárt

által kiprovokált kultúrharc jellegű konfliktus volt”.[46]

Ekkor már a Kisgazdapárt csak árnyéka volt régi önmagának. Ezekben a hónapokban

nagyban folyt a többség lemorzsolása; ezután következett Nagy Ferenc lemondása,

Kovács Béla már börtönben, Varga Bélának menekülnie kell és már Tildy Zoltán

hónapjai is meg voltak számlálva. Az 1947-es választás küszöbén állt az ország.

A kommunisták mégegyszer szüneteltették a vallásüldöző politikát és megint

egyszer kereszténység és szocializmus kompromisszumáról beszéltek. De a magyar

szavazó nem ment lépre. Tárgyilagos vizsgálatok megállapították, hogy amennyiben

ez a választás nem a szűkített választójog, a kékcédulás csalás és véres terror

jegyében zajlik, a legnagyobb párt a Demokrata Néppárt lett volna. Vagyis az

1945-ös kisgazda többség helyére a kereszténydemokrácia kerül, mint többség, de

semmi esetre sem a kommunista párt. A kereszténydemokrácia eredményes

bemutatkozása, választási sikere nem utolsó sorban éppen az előző és ezévi

kommunista vallásüldözésnek köszönhető. A Barankovics-párt sikerében része volt

a KALOT évtizedes mélyszántásának, szociális törekvéseinek, s természetesen a

klérus támogatásának is. A püspöki kar, mint a fakultatív hitoktatás körüli

harcok is megmutatták, egységesebb volt, mint valaha s szilárdan állt, éppúgy,

mint a Vatikán, Mindszenty prímás hitvédő politikája mögött. Rákosi, akaratlanul

is, egységbe kovácsolta a vallásos erők nagy táborát. Az egység töretlen volt.

Erre nagy szükség is volt, mert a következő évben, 1948 tavaszán újabb

kommunista roham indult. Addigra azonban Mindszenty, ismerve a veszélyt,

jelentős hadállásokat épített ki, a társadalomban még mélyebbre ásott s még

mélyebbre eresztette az egyház gyökereit. A magyar nép lassan elvesztette minden

hitét a politikai pártokban. Rákosi Mátyás folytatta a 47-ben megválasztott

pártok lefaragását is. Különféle ürügyekkel és rendőri aktusokkal a legmerészebb

ellenzéki párt, a Pfeiffer-párt parlamenti mandátumait megsemmisítették. A

kereszténydemokrata vezetőt, Barankovics Istvánt pedig időnként Rákosi Mátyás

személyesen részesítette „forró-jeges agymosásban”.[47] „Ebben a vágóhidak

hangulatára emlékeztető politikai arénában az akkori ellenzék pártjainak szinte

óráról órára hanyatlott az életereje” — tanúsítja egy korabeli politikai

látlelet.[48]

Mindszenty bíboros mindig igyekezett távolmaradni a pártpolitikától. De nem

bújhatott ki a közösségi szerepvállalás alól s nem adhatta fel az egyház által

képviselt erkölcsi értékeket és tiszta elveket. Nem kereste a mártíromságot,

csak egyszerűen nem tért ki előle. Most már az ország nemkatolikus társadalma is

csak reá tekintett, az ökumenizmus korai megtestesülése lett. Egy protestáns író

szerint: „A katolicizmus-protestantizmus polarizmusa az ő működése következtében

megváltozott. Történelmi jelentőségű átalakulás ment végbe mindkét egyházban.

Mindszenty magatartása révén a katolicizmus a szabadság előharcosa lett…”

Később, az 1956-os forradalomban — mondja ugyanez az író — az a szellem, erkölcs

és bátorság hatott és érvényesült, amelyet bebörtönzéséig a bíboros képviselt,

egyedül, de nagy súllyal s visszhangot keltve messze Magyarország határain túl

is.[49]

A hitoktatásért vívott harcok hónapjaiban Mindszenty bíboros eleget tett egy

külföldi meghívásnak és 1947. június 13-án Kanadába, majd az Egyesült Államokba

utazott. Kanadában az ottawai Mária-Világkongresszuson vett részt. Ott kapott

ihletet, ott gondolt arra, hogy Magyarországon is elmélyítse a Mária-kultuszt.

Visszatérve tehát meghirdette a Mária-évet, amely 1947 végétől 1948 végéig

tartott. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra folytak a

Mária-ünnepségek. Olyan tömegek sereglettek Mindszenty miséire, amilyenek

Magyarországon még nem mozdultak meg ezeréves története során sohasem. Sem a

kereszteshadjáratok, sem az 1514-es parasztlázadás, de még csak az 1938-as

budapesti Eucharisztikus Kongresszus sem látott olyan óriási és áhítattal

imádkozó tömegeket, mint a Mária-év ünnepségei. S egy korabeli modern magyar

Grillparzer éneket énekelhetett volna Mindszentyről, hogy „a Te táborodban van

Magyarország”.

Augusztus 15-én Nagyboldogasszony napján nyitották meg a Mária-évet, esztergomi

zarándoklattal. Ekkor még „csak” 60 000 zarándok sereglett össze a magyar prímás

székvárosába. Két nap múlva, az alföldi városban, Csongrádon már 70 000 zarándok

előtt beszélt a prímás. Egy hónapra rá a dunántúli Szombathelyre ment, oda, ahol

valaha diák volt a premontrei szerzetesek iskolájában. Ide 100 000 ember jött

el, a szomszédos megyékből is özönlött a nép. Mindszenty nem jutott el

mindenhová személyesen, de a Mária-ünnepségek ott is, ahol ő nem volt jelen,

nagy tömegeket vonzottak, különösen a hagyományos Mária-kegyhelyeken. Alig egy

hónappal a Mária-év megnyitása után az ország Mária-búcsújáróhelyeit 1 millió

786 ezer hívő látogatta meg.

Szeptember 14-én Mindszenty maga vezette a máriaremetei zarándoklatot.

Máriaremete a magyaroknak, mutatis mutandis, lényegében ugyanaz, mint a

lengyeleknek Csensztohova. Budapest közelében fekszik. Mindszentyvel az élen a

búcsúsok gyalog tették meg a 14 kilométeres utat. Elől ment az ország prímása,

az 55 esztendős főpap, s mögötte vonult a beláthatatlan tömeg: 100 000 férfi.

Mert az ünnepség alapgondolata az volt, hogy magyar férfiak kérjék a Boldogságos

Szűzanya pártfogását. Szívbemarkoló esemény volt ez a hívő, elszánt vonulás,

olyan óriási lelkierő sugárzott belőle, hogy az még a hit és a bíboros

ellenségeit is magához vonzotta. Egy író, a kisgazdapárti képviselő, így

örökítette meg, amit látott:

„Visszhangzik a város az ezeréves zsolozsmától. Száll a tömjénillatú ódon ének

az egekbe Boldogasszony Anyánkhoz, Magyarország Patrónájához… ’Magyarországról,

Romlott hazánkról, Ne feledkezzél meg, szegény magyarokról’…”

„A roppant tömegben itt-ott ismerősre bukkanok. Szabadkőművesek, kik könnyezve

szorongatják egymás kezét. Egy hajdani istentagadó antiklerikális lapnak egész

szerkesztősége énekel együtt a Bíborossal. Szép számmal látok zsidókat is, kik

botladozó szájjal kapkodják e mennyei ének morzsáit.”

„A Bíboros, papjainak kórusával, újabb Mária-himnuszt intonál: Szűz Mária,

hazánk reménye, Bús nemzeted, zokogva esd: Nyújtsd irgalmas jobbod feléje,

botlásiért, ó meg ne vesd. Mi lesz belőlünk, hogyha Te elhagysz?… Minden

reményünk csak Te vagy! Szent Szűz Anyánk, Szent Szűz Anyánk, ó el ne hagyj!”

„Mária majálisán jelen van Budapest egész népe. A népet most nem kommunista

hajcsárok kergették és csalogatták az utcára, mint május elsején, Rákosi lábai

elé. Most önként zarándokolt olthatatlan istenszomjával a magyar nép, Isten

anyjához. Előbújtak rejtekeikből az üldözöttek. A felocsúdó munkásság, kisszámú

szektariánus kivételével, mind Mária lábaihoz kuporodott. Az orosz katonák,

csupa fiatal ember, tátott szájjal bámultak tankjaik, ágyúik s gépfegyvereik

mellől Isten nyájára.”[50]

Mindszenty szentbeszédein a Mária-évben vörös fonálként húzódott végig az emberi

jogok és az emberi méltóság tisztelete. Máriaremetén is, százezer férfi előtt

erről beszélt: „Aki eddig Isten trónjától függetlenül akart magának emberi

méltóságot és hatalmat, az mindig lebukott a rabszolgaság színvonalára. Aki

meghajolt Isten hatalma és fensége előtt, az mindig emberi méltósággal

magasodott. Én az emberi méltóságot az Istentől sohasem féltem.”

A Mária-miséken a tömegek egyre nőttek.

Egerben, ebben az érseki városban 120 000 hívő sereglett egybe. Októberben

Budapesten Mária-kongresszust rendeztek, külön asszonyok, munkások, fiatalok

részére. A munkásság Golgotha-téri gyűlésén 80 000 ember vonult fel, a Szülők

Szövetsége értekezletén 200 000 ember, a kongresszus díszgyűlésén pedig kerek

negyedmillió.

1948 tavaszán folytatódtak a Mária-napok. Még kisebb helységek ünnepségein is 30

000, 50 000 zarándok vonult fel, a nagyobb városokban pedig nem volt ritkaság a

A Mária Év

100 000-es, 200 000-es tömeg. Annak ellenére, hogy a hatóságok a

belügyminisztérium utasítására igyekeztek minden eszközzel zavarni a

zarándoklatokat. Csökkentették a vonatok számát, lefoglaltak teherautókat,

máshol elterjesztették, hogy járvány van a vidéken és megtiltották az

ünnepséget. Sokakat elbocsátottak állásukból, de ez senkit sem riasztott vissza.

Máshol a hatóságok szabotálták a hangszórókat, elvágták a mikrofonok vezetékeit.

A főváros nagy megmozdulását, a híres Sziklakápolnánál rendezett fatimai

ünnepséget a rendőrség szétverte, hasonló atrocitásokkal zavarta a körmenetet

több vidéki városban. Ahogy nőtt a hatósági erőszak, úgy nőttek a tömegek a

bíboros miséin. Budapesten 1948-ban, a tíz évvel azelőtti Eucharisztikus

Kongresszus évfordulóján a bíboros miséjét 250 000 hivő hallgatta a Bazilikában

és a Bazilika előtti téren. A mise után hangszóró szólalt meg: XII. Pius pápa

hangját vitte szét a hívek között, a pápa emlékezett egy évtizeddel előbbi

budapesti látogatására, s hangszalagon üzenve, beszéde végén magyarul áldotta

meg a híveket.

Még ebben az évben az egyház háromnapos lelkigyakorlatot hirdetett, s ez

alkalommal az egész országban 3 millió 218 ezer hivő járult a szentáldozáshoz.

A Mária-év végén készült statisztika szerint a Mária-év ünnepségein 4 600 000

hivő vett részt.

Érdemes és érdekes ezt a számot összevetni az 1947-es választás egyik adatával.

Nevezetesen azzal, hogy e választáson 4 998 338 szavazatot adtak le. Valójában

tehát majdnem ugyanennyi vett részt a bíboros miséin, csaknem ötmillió ember

szavazott Mindszenty mellett. Helyesebben, nem is a kardinálisnak szólt ez a

népszavazás, ez a közbizalom, hanem annak, amit képviselt, amit megtestesített:

valóságos demokrácia, vallásszabadság, lelkiismereti szabadság, szólásszabadság,

szervezkedési szabadság; röviden: az emberi jogok és a köz-szabadságok

rendszere. Az 1947-es választás után, mikor többé már még csak relatív szabad

választás sem volt lehetséges Magyarországon, ötmillió zarándok a lábával

szavazott. A lábával, és kezével: imára kulcsolt kézzel. Köztük — miként az író

látta — szabadkőművesek, antiklerikálisok, kommunisták és fiatal oroszok is.

Bent, a hivők tömegében. Az utolsó szabad hitvallás volt ez az 1956-os

forradalom előtt, s mint majdan az, ez is a nemzeti egység jegyében.

Ezt a letagadhatatlanul megnyilvánuló közakaratot azonban Rákosi Mátyás semmibe

vette, s csupán úgy tekintette, mint az 1945-ben, sőt, a manipulált 47-es

választáson is megmutatkozó kommunistaellenes többséget: újabb akadály, melyet

el kell távolítani a kisebbségi diktatúra megvalósításának útjából. Az Egyházat,

és Mindszentyt, végleg meg kell törni.

Rákosi Mátyás megint a Kisgazdapártot küldte az egyházellenes frontra s

főparancsnoknak a kisgazdapárti kultuszminisztert, Ortutay Gyulát nevezte ki.

Ortutay a hírhedt O-csoport, illetve Fórum-csoport egyik vezéralakja volt.

Közéleti pályafutását a Horthy-korszakban kezdte, mint Horthy egyik legnagyobb

bizalmasának, Kozma Miklós belügyminiszternek a pártfogoltja. Kozma egyengette

Ortutay útját a magyar rádiónál és az egyetemeken. A háború után szokásos

kommunista fogalmazással tehát nyugodtan lehetett rá azt mondani, hogy

„horthysta” múltja van. De Ortutay 1945 után már korán és mindenben, kisgazda

köntösben ugyan, de Rákosi Mátyás céljainak szolgálatába állt, s Nagy Ferenc

eltávozása után az új, csatlós kisgazdavezetőség prominenseként állt a

kultúrtárca élén. Ebben a minőségben 1948 április végén bejelentette, hogy a

kormány a „történelmi fejlődéshez alkalmazkodva” államosítani kívánja az

iskolákat. Ez nyílt hadüzenet volt, melyet követett az immáron túlnyomórészt

kommunista kézen lévő sajtó elképzelhetetlen pergőtüze, párosulva a rendőri

akciók és megfélemlítési kampányok sorozatával. Mozgósították a totalitárius

rendszerek legkedveltebb — és legvisszataszítóbb — módszerét: a „nép” hangját. A

gyárakban, közhivatalokban, üzemekben aláírásokat gyűjtöttek, erőhatalommal,

állásvesztés kilátásba helyezésével, sőt, elbocsátásokkal. Az aláíróknak az

iskolák államosítását kellett kérniök a kormánytól. Ez a lélekvásárló,

kifejezetten zsaroló eszközökkel elindított kampány ezer és ezer család

lelkiismereti gyötrésével és egzisztenciális megsemmisítésével járt. Nyomás alá

helyezték a tanintézetek vezetőit és tanárait is. Kísérletet tettek a püspöki

kar egységének megbontásara, de mivel ez nem sikerült, suttogó propagandával

országosan terjesztették a valótlan hírt, hogy a püspökök tekintélyes része

szembefordult Mindszenty „intranzigens” magatartásával. Megint egyszer az volt

az intranzigens, akit intranzigensen agyba-főbe támadtak.

Mindszenty higgadtan válaszolt és szokása szerint klasszikus érvekkel,

Ortutayhoz írt jól dokumentált levelekkel. Ha kellett, a nyilvánossághoz szólt,

pásztor levelek útján. Ez utóbbi elengedhetetlenül szükséges volt, mert az

egyház jóformán sajtó nélkül volt, a rádióban nem engedték szóhoz jutni,

miközben a kommunistáknak a tömegtájékoztatás minden eszköze korlátlanul

rendelkezésére állt.

A püspökkari konferencia közleményt adott ki, amelyben kijelentette, hogy az

iskoláért folyó küzdelemben teljesen Mindszenty prímás mögött áll. A bíboros

pedig, leveleiben és körleveleiben az egyházellenes propaganda minden állítására

válaszolt.

Mivel ez a propaganda azt terjesztette, hogy az egyházi iskolákban nincs rend és

nagy hiányosságok vannak, a miniszternek írott levelében a prímás idézte magának

Ortutaynak több, korábbi, parlamenti megnyilatkozását, amelyben akkor az állami

iskolák elmaradottságáról és súlyos problémáiról beszélt. Az állami iskolákban

például igen nagyarányú a diákok mulasztása, Fehér megyében 38 000 tanulóból 10

000 mulaszt rendszeresen. Felhozta a bíboros, hogy a magyarországi egyetemeken,

amelyekre az egyháznak nincs befolyása s amelyek kizárólag állami igazgatás

alatt állnak, veszedelmes módon alászállt az oktatás színvonala, emiatt a magyar

egyetemek diplomáit külföldön már alig fogadják el. Idézte a prímás a parlament

egyik korábbi vitáját, amelyen „egy reakciósnak éppen nem mondható egyetemi

tanár” kénytelen volt megállapítani, hogy „az egyetemi kiképzés egy bűnös tréfa

alacsony nívójára süllyedt, az egyetemi ifjúság pedig a legsötétebb,

kétségbeejtő nyomorban sínylődik”.[51] Ortutay bejelentésére, hogy az iskolák

államosítása „a történelmi fejlődéshez való alkalmazkodás”, a prímás azt

válaszolta, hogy a történelmi fejlődést a népakarat szabja meg, a magyar nép

pedig számtalanszor és óriási többséggel megmutatta akaratát a felekezeti

iskolák fenntartására. Ismételten rámutatott Mindszenty, hogy az egyház az

általános emberi jogoknak is a védelmezője, s az állam, ha magának akarja az

oktatás teljes monopóliumát, az emberi jogokat sérti meg. „Eddig a szülőnek

megvolt a joga és lehetősége, hogy különböző iskolák között választhasson.” Ha

azonban most az oktatás állami monopóliummá válik, az iskolákban a vallásos

közömbösség, a materializmus és a pártpolitikai szempont válik úrrá, az állami

monopólium lábbal tapossa a természettörvényt. Hozzátette még a prímás:

„Magyarországon még a gyűlölt hitleri diktatúra sem rabolta el az egyházaktól az

iskolát, az iskolatartás jogát.”[52]

Ortutay, Rákosi Mátyás, a belügyminisztérium, a rendőrség összehangolt akciói

igyekeztek a társadalmat minden eszközzel megpuhítani. Az egyházi iskolák sok

tanárának anyagi jutalmat ígértek és juttattak, hogy az állami iskola mellett

nyilatkozzék. Mint az egyik egyházi fórum mondotta: harminc ezüst pénzért

igyekeztek megvásárolni a lelkeket. Sok hivő embert kényszerítettek, hogy lépjen

be a Kommunista Pártba. Diákokat, akik bátran szót emeltek a kötelező hitoktatás

és az egyházi iskola mellett, a belügyminiszter személyes jóváhagyásával

letartóztattak és internáltak. Papokat bebörtönöztek, még misézni sem engedték

őket a börtönben, s mikor kiengedték őket, nemegyszer megrokkant egészséggel

tértek vissza a szabad életbe.[53]

A rendőri és pszichoterror ellenére a hivők szívósan kitartottak az egyházi

iskolák mellett, sőt táviratok és levelek tízezreit intézték a

kultuszminiszterhez, egyházi oldalon pedig az Actio Catholica igazgatóságához.

Az egyházi közlöny csupán három nap statisztikáját közölve kimutatta, hogy

június elején csaknem 1000 város és község írt levelet Ortutay miniszternek,

követelve, hogy az iskolák államosításának tervét vonják vissza.[54]

Időközben a Kommunista Pártnak gondja volt a protestáns egyházak ellenállásának

a megtörésére is. A protestáns konventekbe a kommunisták saját embereiket

juttatták be, s ezek a kisebbségi csoportok azután csakhamar terrorizálni

kezdték a többséget. Ordass Lajos evangélikus püspököt bebörtönözték. 1948

tavaszán belső puccsal eltávolították Ravasz László püspököt, új vezetőséget

választottak, amely május 21-én aláírt egy állam és egyház közötti

„megegyezést”. E „békés” „megegyezés” eredménye az lett, hogy a legtöbb

református pap szentbeszédét állami fórumok írták, s a templomokban

titkosrendőrök figyelték, hogy a tiszteletes azt a beszédet mondja-e el, amit

előírtak neki.[55] A kálvinista egyházat kényszerítették, hogy elfogadjon olyan

kompromisszumot, amely megőrizte az egyház függetlenségének látszatát, de

lényegében elrabolta függetlenségét. Miként a korszak egyik kitűnő kálvinista

írója, Gombos Gyula, „Szűk esztendők” c. könyvében megállapította: ez az

egyházkormányzat „nagymértékben föláldozta a lényegtelenért a lényeget, a külső

látszatért a belső küldetést, a tömlőért a bort s egy tál lencséért az

örökséget”.[56]

Miután így a katolikus ellenállásról leválasztották a protestáns ellenállást, a

kommunisták kitűzték az iskolák államosításának dátumát. Június közepére

tervezték. A városokban és falvakban feszült hangulat uralkodott. Aki e hetekben

olvasta a magyar újságokat, annak az lehetett a benyomása, hogy az országban

ostromállapot van. Több községben mise vagy litánia idején rendőrök cirkáltak a

templom és az iskola körül. A kormány utasította a helyi hatóságokat s az ún.

Nemzeti Bizottságokat, hogy kérvényekkel folyamodjanak a kormányhoz az iskolák

államosítása érdekében.

Ilyen körülmények között virradt fel 1948. június 3-a. Senki sem sejtette, hogy

Az iskola-harc

ez a nap a gyöngyösi esethez és a körúti gyilkossághoz mérhető véres dráma napja

lesz. Pócspetri községben a falu népe este litániát hallgatott. Ugyanakkor a

községházán a községi tanácsot gyúrta a hivatalos elöljáró, hogy szerkesszék meg

a kormányhoz intézendő folyamodványt az iskolák államosításáért. Litánia után a

hívek a községháza elé vonultak, meg akarták várni, mit határoz a tanács. Az

egész falu népe az egyházi iskola mellett volt, a tanácsnak tehát nem volt

könnyű döntenie. A nép hallani akarta a tanács határozatát. Ekkor rendőrség

zárta körül a tömeget és oszlásra szólította fel. Az emberek azonban nem

tágultak. Az egyik rendőr levette puskáját, puskatussal támadt a körülállókra.

Közben a földre esett, fegyvere elsült és magát a rendőrt halálosan

megsebesítette.

Ortutay miniszter, be sem várva az ügy vizsgálatát, már másnap goromba levelet

írt Mindszentynek s ebben a pócspetri tragédiát „gyilkosság”-nak mondotta s az

egyházat tette felelőssé. A prímás utasítására az egri érsekség azonnal vizsgáló

bizottságot küldött ki Pócspetribe. A falut azonban a rendőrség hermetikusan

lezárta és az egyházi vizsgáló bizottságot nem engedte be. Ellenben

letartóztattak 48 személyt. Megkezdődött a vallatás, az ismert módszerekkel, s

az eredmény nem is maradt el. Királyfalvy Miklós községi írnok „beismerte”, hogy

ő lőtte agyon a rendőrt. Ortutay miniszter közleménye hangoztatta, hogy a

gyilkost a község papja, Asztalos István bujtatta fel, mégpedig közvetlenül az

eset előtt a litánián mondott prédikációjával. A tény azonban az, hogy a pap

ezen a napon egyáltalán nem prédikált. Csütörtöki nap volt, a hónap első

csütörtöké, s a másnapi, elsőpénteki áldozás miatt a pap egész nap csak

gyóntatott, szentbeszédet nem mondott. Mégis, Királyfalvyt gyilkossággal,

Asztalost felbujtással vádolták. Az elsőt halálra ítélték, a másodikat

életfogytiglanra. Királyfalvyt kivégezték.

A vádlottak padjára azonban valójában nem őket, hanem az egyházat ültették, hogy

így, ebben a hangulatban jogcímet teremtsenek a régi cél elérésére, az iskolák

államosítására. Mindszenty a miniszterhez írott levelében elhárította a

felelősséget az egyházról s kifogásolta, hogy az egri vizsgáló bizottságot nem

engedték a helyszínre. Az országban uralkodó feszült hangulatért a kormány a

felelős, az általános feszültségnek csak azzal lehet véget vetni, ha az iskolák

államosításának a kérdését, összhangban a népakarattal, végre leveszik a

napirendről.[57] Egy másik, a miniszterhez írott levelében a prímás utalt arra

is, hogy falvak egész sorát rendőrség szállja meg s a lakosság rendőrségi

kihallgatások áldozata, Budapesten pedig ügynökök járják a házakat, aláírásokat

kényszerítve ki az egyházi iskolák ellen. „A legenyhébb fenyegetés még az

állásvesztéssel való fenyegetés, amivel megsértik az állampolgárok emberi

jogait” — írta Mindszenty Ortutaynak.[58]

Minden érv, minden tiltakozás hiába volt, a fegyveres hatalmában bízó makacs,

elszánt, rugalmatlan kormányzat megkezdte az egyházi iskolák — nemcsak a

katolikusok — zár alá vételét. Elkobozta minden ingó és ingatlan vagyonukat,

épületüket, szertáraikat, felszerelésüket. Az immáron végleg kezesbáránnyá tett

parlamentben pedig Ortutay június 16-án beterjesztette az államosítási

törvénytervezetet. Ilyen nagy horderejű kérdés parlamenti megtárgyalására

mindössze egyetlen napot fordítottak: még aznap megszavazták a törvényt. Az

1948. évi 33. te. állami tulajdonba veszi az iskolákat. A Demokrata Néppárt és a

Schlachta Margit vezette csoport ellene szavazott. Schlachta Margit 2449

tiltakozó táviratot tett le a Tisztelt Ház asztalára. Semmibe vették.

A püspöki kar június 19-én pásztorlevélben ünnepélyesen tiltakozott az aktus

ellen. Az egyházaktól elraboltak 4885 iskolát, ebből 3141 volt a katolikus

egyházé. Az államosítás révén 4500 szerzetestanár vált állásnélkülivé. A

kormányzat ugyan felkínálta nekik az állást, de olyan lelkiismereti kényszer

alkalmazásával, hogy a szerzetesrendek főnökei nem vállalhatták a felelősséget.

Így számolták fel Magyarországon a kommunisták azt az iskolarendszert, amelyet

ezer évvel ezelőtt művelt nyugati szerzetesek létesítettek, s amely ezer éven át

a legkitűnőbb európai elméket adta a magyarságnak.

Az erkölcsi győzelem azonban mégsem az államé volt, mert az erőszakos

eszközökkel végrehajtott iskolaállamosítás csak erősítette hívek és egyház

szolidaritását. „Az egyház nagy harca a katolikusok külső vereségével végződött.

De hangsúlyoznunk kell, hogy ’külső’ vereség volt, mert soha nem érezték magukat

ily egységesnek és erősnek a katolikusok, mint éppen e gigászi küzdelem idején”

— állapítja meg egy papi krónikás.[59]

És az 1956-os magyar forradalom oknyomozó története ezen a ponton ismét meg kell

állapítsa: az iskolaharc, a hívek „külső” veresége és erkölcsi győzelme, e

küzdelem visszaszorított indulatai, az iskolák állami elrablása, s mind ennek

meg nem szűnő emlékezete egyik főforrása volt annak a lelkületnek, amely 1956.

október 23-án a barikádokra vezetett.

Az egész ország visszafojtott lélegzettel, remegve várta, mit tervez Rákosi

Mátyás Mindszenty József ellen.

Rákosi éppúgy, mint a Kisgazda-, Szociáldemokrata- és Parasztpárt esetében, a

katolikus egyháznál is megpróbálkozott a polarizálással és a lefaragással. Ahogy

felszólította a kisgazda pártvezetőséget, hogy tisztítsa meg magát Sulyokéktól

és a „jobboldaltól”, a szociáldemokratákat, hogy váljanak meg a

„munkásárulóktól”, éppúgy, még Nagy Ferenc miniszterelnöksége idején elérte,

hogy egyenesen a kormány szólította fel a klérust az öncsonkításra. A klérus —

hangzott a felhívás — a maga soraiban állítsa félre azokat, akik a nagy

politikai és társadalmi átalakulás vívmányaival szembeszegülnek.[60] Ez a

kommunista taktika azonban a katolikus egyháznál nem járt eredménnyel. A papság,

amely minden más közéleti és társadalmi tényezőnél jobban ismerte a bolsevizmus

történetét, világosan látta, hogy a kommunisták által „vívmánynak” minősített

átalakulás nem valódi szociális megváltás, a politikai átalakulás pedig a zárt

társadalom, a totalitarizmus irányába visz. Jól határozta meg ennek lényegét

Mindszenty bíboros egyik nagy külföldi barátja, P. Werenfried van Straaten

premontrei szerzetes, a „Speckpater”, aki ismervén a hitleri diktatúra 12 évét,

világosan látta a kommunista diktatúrák jellegét is. „Vannak irányzatok — írta

—, amelyek a ’szabadság’ jelszavával lépnek ki a világ elé, de nemsokára

kiderül, hogy éppen a szabadság hivatalos sírásói. Az egyházüldözésnek

Janus-arca van: egyik arc a szabadság diadalmas vonásait mutatja, a másik a

hatalomra jutott intoleráns zsarnokok sötét ábrázatát. Kinn, a kapuk előtt az

emberi jogokat hirdetik, benn, a kapuk mögött mint a könyörtelen rabszolgaság

’hősei’ lépnek színre”.[61] P. Werenfried jól jellemezte azt is, hogy a

kommunisták óhajtják az egyház létét, de a díszes homlokzat mögül el akarják

távolítani a lényeget s az egyháznak alapjában véve nem szánnak több szerepet,

mint valami sport- vagy vadászegyesületnek.[62] 1945 után a magyar katolikus

egyház talán azért tudott legtovább intaktul fennmaradni, tovább, mint a

politikai pártok, mert egyrészt szilárd világnézete volt, másrészt mert nem

táplált illúziókat és időlegesen sem társult a kommunistákkal abban a

hiedelemben, hogy azok bármiféle haladást, fejlődést hoznak.

Ilyen körülmények között sem az alsópapságot nem sikerült szembefordítani a

magas klérussal, sem a magas klérus egységes frontját nem tudták megbontani.

Volt ugyan két főpásztor, Czapik Gyula egri érsek és Bánáss László veszprémi

püspök, akiket úgy emlegettek, hogy szemben Mindszenty „engesztelhetetlen”

vonalával ők a „rugalmasabb” magatartás hívei. Ebben azonban több volt a

kommunista „wishful thinking” vagy célzatos szuggesztió, mint a valóság: Czapik

és Bánáss soha nyíltan nem adott kifejezést Mindszentyvel ellentétes taktikai

meggyőződésének, s mindkettő mindenkor aláírta a prímás kristálytiszta és

határozott körleveleit. Annál is inkább, mert az 1945 óta tartó küzdelem és

kibontakozó egyházüldözés minden fázisában XII. Pius pápa állandóan és nyíltan a

Mindszenty-vonalat támogatta, pontosabban ezt a vonalat mindig is

megkövetelte.[63] Csak elég későn sikerült a kommunistáknak talpraállítani az

ún. „békepapok” táborát, az ehhez csatlakozó kevés pap között nem volt vonzó

vagy kimagasló személy, s a csatlakozók a hívek és papság szemében Judásoknak

számítottak. A „békepapi” mozgalom Magyarországon csak Mindszenty bebörtönzése

és a még kíméletlenebb egyházüldözés után tudott, úgy-ahogy némileg

funkcionálni.

Mindszenty bebörtönzése. A prímás világosan látta, hogy ez lesz a következő

lépés. Papjai sorban jelentették neki, hogyan igyekeznek őket megnyerni a prímás

ellen, kínzással vagy csábítgatással. Mert a börtönökben mindkét módszert

alkalmazták. A korszak egyik legnagyobb katolikus publicistáját, Nyisztor

Zoltánt egy kihallgatás alkalmával orosz tisztek minden jóval kecsegtették, ha

szembefordul Mindszentyvel. „Mi nem gyűlöljük az egyházat, nem akarjuk kiirtani”

— magyarázta az orosz tiszt, utalva arra, hogy a Szovjetunióban, miután az

egyház „reakciós” vezetőit eltávolították, a jelenlegi pátriárka a legmagasabb

szovjet vezetők barátságával dicsekedhetik. Ha a magyar papok eltávolítják

soraikból Mindszentyt, ezzel megmentik az egyházat. Mindszenty csak nem éri meg,

hogy elpusztuljon az egyház? — hangzott a szovjet politruk rabulisztikus

fejtegetése.[64]

Érdemes összevetni bizonyos dátumokat. Az iskolák elvételének parlamenti

megszavazása 1948. június 16-ra esett. Ez négy nappal azután volt, hogy a

Szociáldemokrata Pártra rákényszerítették a fúziót, a magyar szociáldemokrácia

felett meghúzták a lélekharangot. A pártok már csak árnyékpártok voltak, az

egyháztól pedig elvették ifjúsági egyesületeit és iskoláit. De még állt,

Pócspetri

szilárdan, mint kőszikla, Mindszenty bíboros, s amíg ő állt, Rákosi elől el volt

zárva a totális hatalom, Moszkva elől el volt zárva Magyarország teljes

bolsevizálásának a lehetősége.

A Rajk László helyére kerülő új belügyminiszter, Kádár János megbízást kapott:

minden eszközt vegyen igénybe, hogy Mindszenty Józsefet eltávolítsák a katolikus

egyház éléről.[65]

A nagy akciót, a prímás ledöntését olyan fergeteges sajtókampány, olyan

mérhetetlen rágalomhadjárat vezette be, amely párját ritkítja a

világtörténelemben. A legenyhébb az volt, hogy Mindszenty „közönséges

hecckáplán”. Folytatódott azzal, hogy „tulajdonképpen kis vidéki pap, aki a

prímási székben is csak egy falu horizontjával rendelkezik”, örökké visszatérő

refrén: Mindszenty az egyház sírásója, mert az ő makacssága dönti romlásba az

egész egyházat azzal, hogy nem akar tárgyalni, nem akarja állam és egyház

megegyezését.

A történelmi tények azonban mást mutatnak. A Kommunista Párt ugyanis nem

megegyezést akart, hanem az egyház teljes alávetését s azt, hogy ezt az

alávetést az egyház szerződéssel pecsételje meg. Mindszenty és a püspöki kar

erre természetesen nem volt hajlandó, de hajlamosnak mutatkozott ésszerű

megállapodásra. Mindszenty ismételten felajánlotta a kormánynak, már 1947 végén,

majd 1948-ban, hogy vegye le a napirendről az iskolák elvételének az ügyét,

adjon biztosítékot, hogy az egyházat és hivő társadalmat nem fosztják meg

önkormányzatától és nevelési eszközeitől, s akkor semmi akadálya ésszerű

állam-egyház szerződés megkötésének.[66] A válasz az iskolák elrablása volt.

Hétről hétre, hónapról hónapra folyt Mindszenty bekerítése, terhelő anyag

gyártása és gyűjtése. Az iskolák államosítása után az egyház társadalmi

tevékenységének legfőbb bástyája az Actio Catholica országos apparátusa volt.

Ennek vezetőjét, Mihalovics Zsigmondot beidézték a rendőrségre és 14 órás

vallatásnak vetették alá. A gyenge testalkatú, törékeny ember, aki tudta, hogy a

legközelebbi kihallgatás tortúráit nem tudná elviselni és akár hamis

jegyzőkönyvet is aláírna, a következő napokban Nyugatra menekült. Ekkor a

bíboros körül működő nagyfontosságú egyházi tanács igazgatójánál, Jaszovszky

József érseki tanácsosnál házkutatást tartottak, sőt, a rendőrség felolvasta

előtte a Mindszenty ellen már el is készített vádpontokat, s rá akarta venni,

hogy írja alá azokat. Jaszovszky azonnal jelentette a dolgot a prímásnak, majd

mindjárt utána szintén elhagyta az országot.

Rákosi Mátyás azonban, a rendőri akcióval párhuzamosan, még mindig próbálkozott

„politikai” eszközökkel is, hogy térdrekényszerítse a prímást. A Demokrata

Néppárt vezetőjét, Barankovics Istvánt, akivel 1946 óta bizalmas viszonyban

volt, igyekezett felhasználni Mindszenty elszigetelésére. Barankovics

természetesen nem volt kommunistabarát, de — legalábbis pártjának több tagja

szerint — nagyra tartotta Rákosit. „Ez a Rákosi egészen kitűnő ember!” —

mondotta egy alkalommal pártja egyik képviselőjének.[67] Barankovics szorosan

együttműködött Jánosi József jezsuita professzorral, aki 1945-ben nem zárkózott

el a Rákosival folytatott politikai kacérkodástól, abban a reményben, hogy ha

posszibilis a Vörös Hadsereg felé, esetleg Róma őt teszi meg Serédi hercegprímás

utódjának, mint „diplomata prímást”. A Jánosi-Rákosi összjáték azonban nem

hozott gyümölcsöket, a prímás Mindszenty József lett. Jánosi páter a Demokrata

Néppárt és Barankovics „éceszgéberének” tekintette magát.[68] Barankovicsot is,

önmagát is mindvégig azzal hitegette, hogy Mindszenty „intranzigenciája” nélkül

Rákosi nem lenne annyira intranzigens. Ennek megfelelően Barankovics

felállította a tételt, hogy Mindszenty offenzív politikája helyett a Demokrata

Néppárt folytasson defenzív politikát a kommunizmussal szemben. A tétel hamis

volt, mert hisz Mindszenty, illetve az egyház, ha akarta, ha nem, defenzív

politikát folytatott, hiszen az egyház és a vallásszabadság volt a megtámadott.

Nem az egyház tiltotta be a kommunista pártot, hanem a kommunista párt számolta

fel az egyház társadalmi szervezeteit. Nem az egyház korlátozta a kommunista

párt sajtóját, hanem a párt nyomorította meg a katolikus sajtót. Nem Mindszenty

vette el a kommunista pártszemináriumokat, hanem Rákosi Mátyás vette el a

katolikus iskolákat. Barankovics mindenesetre egyre jobban szembekerült saját

pártja derékhadával, több mint hatvan képviselőjével, mert ezek többsége nem

helyeselte Barankovics Mindszentyt bírálgató vonalvezetését.[69] Az egyik

országgyűlési képviselő, Belső Gyula 1948 novemberében arról értesült, hogy

Barankovics állítólag Dinnyés Lajos miniszterelnök által rendelkezésre bocsátott

gépkocsin utazgat az országban, felkeres több főpapot és a püspöki karban

igyekszik ellenzéket szervezni Mindszentyvel szemben. A párt képviselői

értekezletén kérdőre vonták a pártfőtitkárt, ebben a formában: vajon a

Mindszenty-ellenes akciót mint a párt képviselője folytatja, vagy mint

magánember? Barankovics válasza: „Magánemberként, mint Barankovics István.”[70]

(Ez után az eset után a Demokrata Néppárt lelkileg megroppant, mint teljes párt,

Barankovics vezetésével többé nem ülésezett. Rákosi nem érte el, hogy a püspöki

kar Mindszenty ellen forduljon, de elérte, s ez számára nagyon is kívánatos

melléktermék volt, hogy egy ellenzéki párt összeroskadt.) Pár hónap múlva, mikor

Mindszenty már börtönben volt s egy kirakatper áldozataként vergődött,

Barankovics István és Jánosi József gyorsan Nyugatra menekült. Barankovics

István Salzburgban, kereszténydemokrata politikusok körében beszélgetve

távozását indokolta — ez egyben akarva, nem akarva egyfajta önkritika is volt.

Barankovics ugyanis ezt mondotta: „Mindszenty offenzív ellenállást vezetett. Én

defenzív védelmi politika híve voltam. Elismerem azonban, hogy az én defenzív

politikám nem volt többé folytatható az ő offenzív politikájának a megszűnése

után.”[71]

Mindszenty „offenzív politikájának a megszűnése” nem más volt, mint Mindszenty

bebörtönzése, kikapcsolása. A bíboros elleni „bizonyítékok” produkálását és a

tervezett lesújtás rendőri részét ugyanaz a Décsi Gyula rendőrezredes készítette

elő, aki Mihalovics Zsigmondot 14 órán át, éjjel-nappal megtörni igyekezett. A

cél tudatosan az volt, hogy az ilyen gyötrelmes vallatások részletei eljussanak

Mindszentyhez s őt jóelőre „megpuhítsák”. A bíboros azonban rendületlen maradt s

történelmi szavakkal adta tudtára mind a nyomába szegődött kopóknak, mind pedig

az ország népének, hogy a hit védelmében kitart a végsőkig. November 3-án egy,

Mindszenty távollétében összeült püspökkari értekezlet nyilvános határozatban

kiállt a bíboros mellett, s kijelentette: „A püspöki kar … biztosítja

Őeminenciáját bizalmáról, együttérzéséről, s az Egyház, a haza és magyar népünk

ügyéért folytatott munkájában teljes egységben összeforrva vele azonosítja

magát.”[72]

1948. november 18-án egy pásztorlevélben Mindszenty bíboros megcáfolta a

kommunista sajtóban ellene hónapok óta hangoztatott vádakat, majd védőbeszédet

mondott azok mellett, kik hivő magatartásuk miatt üldöztetésben részesülnek a

hatóságok részéről. Külön szava volt azokhoz, akiket az egzisztenciájukban

fenyegettek a kommunisták. „Ezeknek szenvedése nekem — mondotta — mélyen fáj. A

kényszerrel szembekerülőké minden részvétem. Az erősség és hűség gyönyörű példái

meghatnak.” A prímás e szavai nagy lelki vigasztalást jelentettek az üldözött

híveknek. Ő maga, a legfőbb üldözött, Esztergom érseke, a továbbiakban így

beszélt önmaga helyzetéről:

— Nyugodtan nézem az ellenem mesterségesen felkorbácsolt hullámokat. Azon a

helyen, ahol állok, a tajtékzó hullámok nem szokatlanok. A történelem

változatos. Két prímáselődöm a harctéren esett el. Kettőt összes javaitól

konfiskálással megfosztottak. Vitéz Jánost fogságba vetették. Martinuzzi a

hatalmasoktól felfogadott orvgyilkosok kezétől esett el. Pázmányt, a

legnagyobbat, száműzték. Károly Ambrus a betegek látogatása közepette a pusztító

ragály áldozata lett. De elődeim közül senki sem állott annyira eszközök

híjával, mint én. Annyi célzatosan megszőtt, de százszor megcáfolt, mégis

konokul tovább hirdetett valótlanság nem tajtékzott mind a hetvennyolc elődöm

körül, mint körülöttem.

Ezután néhány mondat következik, amely azóta Magyarországon szállóige lett s a

rövidesen bekövetkező Mindszenty-mártírium történetének tán legszebb, a bíboros

történelmi egyéniségét leginkább megvilágító dokumentuma:

— Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a

nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a

magam szenvedése nem fontos.

Történelmi magyar személyiség szavai ezek, az utolsó mondatok pedig egy

történelmi egyházi személyiség lelkületét tükrözik:

— Nem vádolom vádlóimat. Ha a helyzetet időnként megvilágítani kényszerülök, az

csak nemzetem feltörő fájdalma, kicsorduló könnye, megrázó igazsága. Imádkozom

az igazság és a szeretet világáért. Azokért is, akik Mesterem szava szerint nem

tudják, mit cselekszenek; szívből megbocsátok nekik.

Rákosi Mátyás azt hitte, tudja, mit cselekszik. Elképesztő ennek az embernek a

rövidlátása, a valóságtól elrugaszkodott politikai egyénisége. Nem látott maga

előtt mást, mint a totális hatalmat, melyet Moszkva lába elé kívánt helyezni, s

nem vette észre, hogy amint kihívja maga ellen, sorban, egymásután, a társadalom

minden rétegét, egyre jobban a maga és pártja sírját ássa. Azt hitte, ha

erőszakkal, terrorral, hamis vádakkal széttapossa Mindszentyt, megnyerte a

csatát. Fölényesen, magabiztosan, dölyfösen válaszolt a prímás november 18-i

szavaira. November 27-én a diktátor ország-világ tudomására hozta, hogy közel az

idő, amikor ráteszi kezét a bíborosra. Egyben, mintha Mindszenty máris fogságban

lenne, elmondta a még le sem folyt vizsgálat és még meg sem tartott per azon

vádjait, amelyeket aztán a rendőrség valóban kipréselt, s a bíróság később

valóban, és szószerint, bizonyítottnak fogadott el. Rákosi Mátyás: „Lejárt a

kíméleti idő a Mindszenty-reakcióval szemben. Leszámolunk a kémekkel,

hazaárulókkal és valutacsempészekkel.”[73]

Miközben Rákosi így beszélt, a bíboros utolsó nyilvános fellépéseire, akár

Budapesten, akár vidéken, még mindig legkevesebb 30—35 000 ember ment el, hogy

Mindszenty elfogatása

meghallgassa szentbeszédeit.

November 18-a és november 27-e, Mindszenty és Rákosi megnyilatkozása között

azonban már megindult a rendőrgépezet.

November 19-én történt, az ősi prímási székhelyen, Esztergomban.

A vízivárosi apácakolostor templomából reggel 7 órakor egy fiatal pap lépett ki.

Ebben a pillanatban négy civilruhás ember szegődött melléje. Néhány szót szóltak

hozzá, majd ketten megragadták a karját. A pap tiltakozott, szabadulni akart, de

abban a percben csukott, fekete gépkocsi kanyarodott oda a Duna-part felől. A

csoport előtt hirtelen lefékezett, ajtaját felcsapta s a négy ember betuszkolta

a fiatal papot. A négy emberrabló is beugrott s a kocsi őrült iramban

elrobogott.

Ez a fiatal pap az esztergomi érsek titkára volt, Dr. Zakár András. November

19-től december 23-ig vallatták a hírhedt Andrássy-úti pincékben. S akkor, 23-án

visszavitték a prímási palotába, mintegy mutatóba, hogy a prímás és környezete

lássa: milyen roncsot tudnak csinálni abból, aki a kezeik közé kerül.

Mindszenty ekkor tudta, hogy már csak napok, vagy talán csak órák kérdése és őt

is elhurcolják. Még aznap, a „Zakár-bemutató” napján rövid nyilatkozatot

fogalmazott s lepecsételt levélben elküldte a rangidős püspöknek, Grősz kalocsai

érseknek, egy másolatát pedig kijuttatta Bécsbe, a magyar papnevelő intézetbe.

A nyilatkozat mindössze négy mondat volt:

— Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben.

— Nem mondok le érseki tisztemről.

— Nincs vallani valóm és semmit sem írok alá.

— Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye és azt

eleve semmisnek nyilvánítom.[74]

Karácsony másnapján reggel félelmetes kocsisor indult Budapestről Esztergomba.

Décsi Gyula rendőrezredes vezeti a különítményt. Berontanak a prímási palotába,

bezúdulnak a prímás szobájába. Mindszenty kéri a letartóztatási végzést. — Erre

nincs szükség — veti oda hetykén az ezredes, aki még azt sem akarja megengedni,

hogy a főpap elbúcsúzzék édesnyjától. Mindszenty azonban kitépi magát a rendőrök

gyűrűjéből, a lépcsőházban riadtan álló anyjához rohan és mégegyszer átöleli.

Másnap a pártsajtó óriási betűkkel hozta az ország tudomására, hogy „Mindszenty

József esztergomi érseket hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló

bűncselekmény, kémkedés és valutaűzérkedés gyanúja alapján a rendőrhatóság

őrizetbe vette.” A pártlap ezt még megtoldotta ezzel: „Közönséges bűnözőt

tartóztattak le.”[75]

A kommunista sajtó pergőtűze a lefogott prímás ellen egyre durvább lett, amint

közölte a „nyomozati” jelentéseket. Nap mint nap ilyen nagybetűs címeket

harsogott a pártlap: „Mindszenty, a hűtlen főpásztor el akarta árulni a népet.”

— „Mindszenty sorozatos kémjelentésekben tájékoztatta az Egyesült Államok

kormányát.” — „Külföldi cinkostársai szemtelen tagadással próbálják tisztára

mosni.”[76]

Alig pár nappal a bíboros elhurcolása után a kormány kiadta a „Sárga könyvet”,

„A Mindszenty-bűnügy okmányai” c. ún. dokumentációt Mindszenty bűnösségéről. Ez

is ugyanolyan rendőrpolitikai ötvösmunka volt, vagy inkább felületes férceléssel

összetákolt ruhadarab, mint a Mindszenty-per előtt az összeesküvési per, s

miként majd a Mindszenty-per után lesz a kommunista Rajk-per. A vádiratnak két

legfőbb jellegzetessége van. Egyik: egy-egy csipetnyi és önmagában nem is

büntethető igazsághoz hozzákeveri a büntethető valótlanságok nagy tömegét. A

másik: eleve bűnnek nyilvánít olyan kijelentést és cselekedetet, amely egyetlen

civilizált államban, egyetlen bíróság előtt sem számít bűnnek, mert a

vádlottnak, ez esetben egy főpapnak hivatalával járó, természetes és közérdeket

szolgáló cselekedete, vagy egyszerűen egyéni meggyőződéséből fakadó jogos és nem

törvénytelen felfogása.

A londoni rádió 1949. januárjában, áttanulmányozva a „Sárga könyv” közléseit,

ezt mondotta: „Jellemző, hogy a rendőrség már a bírósági tárgyalás előtt

megállapította, hogy a vádak bizonyítást nyertek.” Valóban, a „Sárga könyv” és a

benne foglalt titkos iratok meséje díszére válhatott volna a legsilányabb

ponyvaregény szerzőjének is. Halálos komolyan még azt is el akarta hitetni, hogy

Mindszenty, akit a német megszállás idején a nemzetiszocialista kormány

bebörtönzött, valójában fasiszta volt. Az egyik mondat: „Mindszenty Péhm József

sűrű fasiszta ízű politikai szerepléseivel, különböző botrányaival már a háború

előtt is felhívta magára a figyelmet.”[77] Csak ennyire volt megalapozott —

illetve teljesen megalapozatlan — a többi vádpont is. Abból, hogy Mindszenty a

kanadai Mária-év alkalmával találkozott Zita volt magyar királynéval és

megáldoztatta az utolsó királyi pár legkisebb lányát, Erzsébetet, vagy hogy

beszélt Habsburg Ottóval, — egyszerűen legitimista összeesküvés vádját szőtték.

Ha a Portugáliában élő volt kormányzó valamely szegény hazai rokona felkereste a

bíborost Esztergomban, ebből a vádirat kisütötte, hogy a prímás horthysta

összeesküvés élére állt. A valutaüzérkedés vádjára azt a körülményt használták

fel, hogy a háború után Mindszenty amerikai segélyeket szerzett az országnak,

ruha- és dollár-segélyeket fordított Caritás-tevékenységre. A „Sárga könyv” a

közismerten puritán, sőt aszkéta főpapról el akarta hitetni, hogy nyerészkedő,

önző ember volt, aki „a miniszterelnöki fizetés háromszorosában megállapított

javadalmazását (ugyan) nem vette fel az államtól, ugyanakkor az eddig kiderített

feketén beváltott dollárösszegekért körülbelül négymillió forintot zsebelt

be.”[78] „Zsebelt be” — így írt az ország vezető főpapjáról a „Sárga könyv”,

amely dokumentumokat is közölt a prímás kezeírásával. Már akkor alapos volt a

gyanú, hogy ezek a „dokumentumok” az ÁVO műhelyében készült hamisítványok. A per

után aztán külföldre menekült az ÁVO által foglalkoztatott két írásszakértő,

Sulner László és felesége, s tanúsították, hogy ők maguk hamisították a per

okmányait, s hogy tudomásuk szerint Mindszentyt a vallatások heteiben és a

tárgyalás alatt vegyszerekkel preparálták.

Igen, mi történt Mindszentyvel elhurcolása után?

Harmincnyolc napon át tartott a kínvallatás. Már az első éjszaka letépték

reverendáját és bohócruhát adtak rá, majd kihallgatásra vitték. Décsi Gyula első

kérdése a fogolyhoz az, hogy „mi a foglalkozása?” Mindszenty válasza:

— Esztergomi érsek, Magyarország prímása vagyok.

A rendőrezredes:

— Mi volt azelőtt?

A hosszú kérdés-felelet végén eléje tesznek egy, a beszélgetésről felvett

jegyzőkönyvet, hogy írja alá. A prímás látja, hogy tele van hamisítással.

Megtagadja az aláírást. A rendőrezredes rárivall:

— Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak,

hanem amit mi akarunk.

Majd a rendőrökhöz fordul, hogy vigyék el a prímást, és:

— Tanítsátok meg vallani.

Egy tagbaszakadt, magas, bivalynyakú rendőr elé vezetik. Ez a falhoz állítja a

prímást, aztán a cella másik falához megy, majd onnan nekiiramodik, s teljes

lendülettel, teljes erővel, csizmás lábával a bíboros gerincébe rúg. A bíboros a

földre zuhan. Ekkor egy őrnagy jön be, gumibotot vesz elő, s elkezdi verni a

bíborost, ütlegeli, a talpán kezdi s végigveri egész meggyötört testét. A prímás

elájul. Fellocsolják. Újra kihallgatás. Új jegyzőkönyv. Az aláírást újra

megtagadja. Újabb rugdalás, újabb gumibotozás.

Ezen az első éjszakán Magyarország prímását háromszor verték végig gumibottal.

Hetekig jóformán aludni sem hagyták. A Gulag-szigetvilág minden egykori lakója

szinte egyöntetűen mondja, hogy ezzel az „egyszerű” módszerrel lehet legjobban

megtörni az áldozatot. Hosszantartó nem-alvás esetén — írta később maga

Mindszenty — még az öngyilkosokat is meg lehet érteni. Ételébe, italába az orosz

NKVD laboratóriumaiban készült vegyszereket kevertek, amelyek akaratát

átmenetileg megbénították, sőt, személyiségét rövid időre kicserélték.

Alkalmazták rajta az agymosás minden módszerét.

Az 1949. február 3-tól 8-ig tartó nagy kirakatperben egy testileg-lelkileg

agyongyötört embert állítottak a bíróság elé, aki minden képtelen vádat

beismert. Beismerte, hogy hazaáruló, összeesküvő, valutacsempész. A világ

elszörnyedt. Ha lehet így mondani: a hideg végigfutott az emberiség hátán.

Mindszenty sorsa, a kirakatper, fogsága és elítélése — életfogytiglani börtön —

megrázta az egész világot. Húsz-egynéhány év múlva, nyugati száműzetésben a

bíboros így emlékezett vissza: „Hosszú nappalokon és éjszakákon át, három orvos

bevonásával, fizikailag és pszichikailag oly intenzíven preparáltak, hogy

kijelentéseim és úgynevezett beismeréseim akaratom teljes ellenőrzése nélkül

történtek. Csak az ítélet után, mikor már ismét börtönben voltam, tudtam meg,

hogy mi mindent vallottam be.”[79] De emlékiratainak bevezetőjében van egy

figyelemre méltó mondat, s ez talán kálváriája minden részleténél világosabban

mutatja, mit művelhettek vele az ÁVO, a magyar NKVD műhelyeiben: „Azt kérdezheti

az olvasó, elmondtam-e mindent? Válaszom: Előadtam (e könyvben) mindent, csak

azt nem részleteztem, amit a jóízlés, meg a férfiúi és papi önérzet tilt.”[80]

A prímás perében elítéltek más vádlottakat is, akiket a per koncepciójának

megfelelően a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből válogattak ki, azzal a

céllal, hogy azokat is kompromittálják és mint az állam ellenségét üldözzék. A

vádlott-társaknak vagy természetes, hivatalból eredő kapcsolata volt csak a

prímással, vagy egyáltalán nem volt kapcsolata. S egyik vádlott sem vehetett

részt összeesküvésben, mert összeesküvés sem volt. Mégis, Mindszentyt

életfogytiglani fegyházra ítélték. Baranyay Jusztin cisztercita egyetemi tanárt

(a szerzetesrendek későbbre tervezett felszámolásának előkészítéseként) 15 évi

fegyházzal sújtották. Esterházy Pál volt földbirtokost, az „összeesküvés”

finanszírozásának vádjával 15 évre, Zakár András titkárt 6 évre, Ispánky Bélát,

a bíboros kitűnő papját életfogytiglanra, Tóth László főszerkesztőt 10 évi

fegyházra, Nagy Miklóst 3 évi börtönre ítélték. Mindannyi ártatlan áldozat.

Bűnük semmi más, mint hogy a vallásüldözés viharaiban is ragaszkodtak

A per

vallásukhoz.

A Mindszenty-ügy révén a világ megértette a kommunizmus lényegét. A világ tudta,

s az akkor alkotott vélemény mindmáig érvényes: a bíboros letartóztatásának nem

volt törvényes alapja, a vallatás kínvallatás volt, a vád hamis, a per

kirakatper és az ítélet abszurdum.

XII. Pius pápa nagy nyilatkozatban kelt a magyar bíboros védelmére s

meghurcolását „a vallás iránti tisztelet és az emberi méltóság súlyos

megsértésének” minősítette.

A háború után ez volt az első eset, a Mindszenty-per, amely még a nem sokkal

azelőtt lezajlott prágai kommunista puccsnál is jobban megdöbbentette a

civilizált világot. Úgy látszik, modern korunkban is vér kell, mártíromság kell

ahhoz, hogy a békében és nyugalomban élők meglássák az igazságot. Még az

iskolaper idején is, a kommunizmuson kívüli világ itt-ott elhitte, hogy csak

progresszív kultúrpolitika és egy hagyományos szemléletű egyházfő konfliktusáról

van szó. Csak később kezdték megérteni, mint egy magyar katolikus író

megállapította, hogy az iskolakérdés nem különálló probléma, hanem egy nép

szabadságáért folyó harc kereteibe állítva kell szemlélni, s hogy Mindszenty

ellenállása nem csupán egy hitfelekezet magánügye, hanem az egész emberiség

ügye, mert Magyarországon végső fokon a szabadságért harcolnak egy tirannia

ellen. Ugyanez az író méltán állapítja meg: „A szabad nyugati társadalmak

gondolkodását a ’pacta sunt servanda’ alapelve szabja meg, s így nem tudják

megérteni, hogy vannak emberek, akiknek az adott szó szentsége nem számít

semmit, sőt, akik kimondottan erénynek tartják, ha az ellenfelet megcsalhatják.

Nyugaton sok tekintetben ez nehezíti meg a kommunizmus elleni sikeres küzdelmet,

az, hogy nem értik meg a kommunizmus egyik lényeges elemét: a démonit.”[81]

Most mindezt megértette a nyugati világ. Nemcsak a pápa tiltakozott, hanem a kor

csaknem minden jelentős államférfia, katolikus és nem-katolikus egyházi

személyiség. A Mindszenty-ügy révén Magyarország neve ismertté lett a világ

olyan pontjain is, ahol eddig azt sem tudták, hogy Közép-Európában létezik egy

ilyen kis ország. A világ-kommunizmus tekintélyének szerte a világon rengeteget

ártott a magyar főpap igazságtalan üldözése, kirakatpere és elítélése, a

keresztény világot pedig eddig alig látott szolidaritásra sarkallta. A

földkerekség legtávolibb pontján is, a földkerekség minden templomában

imádkoztak Mindszenty Józsefért.

Két tévedés történt a Mindszenty-üggyel kapcsolatban.

Először: tévedett Rákosi Mátyás, aki, mint egyéb diadalainál, most sem látta be,

hogy a prímás felett aratott győzelme is csupán phyrruszi győzelem volt. Ő csak

azt látta, hogy kikapcsolta a kommunizmus leghatásosabb ellenfelét, de nem

sejtette, hogy a per bumeráng, amely 1956 őszén nagy lendülettel a magyarországi

kommunizmust kólintja fejbe.

Másodszor: tévedtek azok, akik eladdig hitték azt a szovjet és kommunista

tézist, hogy minden bajnak Mindszenty az oka s ha Mindszentyt eltávolítják, az

egyháznak nincs mitől tartania. Tévedett mindenki, aki ilyen vagy olyan okból —

haladó, békés, rugalmas, taktikázó, diplomatikus szemlélet — komolyan vette akár

azt, hogy Mindszenty reakciós, akár azt, hogy nélküle a kommunista rendszer

kesztyűs kézzel bánik az egyházzal.

Mert az eddiginél is kegyetlenebb vallásüldözés még csak ezután indult meg

Magyarországon.

De ez már egy későbbi fejezethez tartozik.

[1] Közi Horváth, József: Kardinal Mindszenty, Königstein, Taunus, 1977. —

24—25. o.

[2] Mindszenty, József: i. m. — 69. o.

[3] Közi Horváth, József: i. m. — 17. o.

[4] Vida, István: Keresztények a magyar közéletben, Katolikus Szemle, Róma,

1978/IV. szám (E tanulmány szerzője nem azonos Vida István kommunista

párttörténésszel, megkülönböztetésül neve mellé lakhelye nevét illesztjük:

Tübingen.)

[5] Mindszenty, József: i. m. — 73. o.

[6] Krupa, Sándor: i. m. — 18—19. o.

[7] Krupa, Sándor: i. m. — 16. o.

[8] Főtisztelendő dr. Harangozó Ferenc a szerzőhöz, München, 1979. szept. 4.

[9] Nagy, Ferenc: i.m. — 239. o.

[10] Veér, Imre: i. m. — 126. o.

[11] Krupa, Sándor: i. m. — 67. o.

[12] Fehérváry, István: i. m. — 55. o.

[13] Szolzsenyicin, Alekszander: A Gulag szigetcsoport, München, 1975. — 93. o.

Solschenizyn, Alexander: Archipel Gulag, Bern, 1974. — S. 99

[14] Új Ember, Budapest, 1945. szeptember 30.

[15] Balogh, Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon, Budapest, 1975. —

249. o.

[16] Mindszenty, József: i. m. — 116. o.

[17] Mehrle, Thomas: Kampf um Schule und christliche Erziehung, in J. Vecsey:

Kardinal Mindszenty, München, 1962. — 139. o.

[18] Vecsey, József: Der Prozess Mindszenty, München, 1961. — 81. o.

[19] Mindszenty, József: i. m. — 121. o.

[20] Mindszenty, József: i. m. — 127. o.

[21] Mehrle, Thomas: i. m. — 141. o.

[22] Balogh, Sándor: i. m. — 243. o.

[23] „Szabad Nép”, Budapest, 1946. július 7.

[24] Balogh, Sándor: i. m. — 244. o.

[25] Vida, István (Tübingen): i. m. — 21. o.

[26] Mindszenty, József: i. m. — 136. o.

[27] „Kis Újság”, Budapest, 1946. július 23.

[28] Nemzetgyűlési Napló, Budapest, 1946. II. k. — 323. o.

[29] Balogh, Sándor: i. m. — 251. o.

[30] Gergely, Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon, 1890—1950.

Budapest, 1977. — 258. o.

[31] Nagy, Ferenc: i. m. — 241. o.

[32] Nagy, Ferenc: i. m. — 243. o.

[33] Mindszenty, József: i. m. — 138. o.

[34] Mindszenty, József: i. m. — 138—139. o.

[35] „Új Ember”, Budapest, 1946. július 28.

[36] Mehrle, Thomas: i. m. — 143. o.

[37] Nagy, Ferenc: i. m. — 296—297. o.

[38] Nagy, Ferenc: i. m. — 298—299. o.

[39] Nagy, Ferenc: i. m. — 301. o.

[40] Mindszenty, József: i. m. — 171. o.

[41] Mindszenty, József: i. m. — 171. o.

[42] Gergely, Jenő: i.m. — 253. o.

[43] Mehrle, Thomas: i. m. — 144—145. o.

[44] Vecsey, József: i. m, — 134. o.

[45] Mindszenty, József: i. m. — 178. o.

[46] Gergely, Jenő: i. m. — 253. o.

[47] Vida, István (Tübingen): i. m. — 23. o.

[48] Vida, István (Tübingen): i. m. — 23. o.

[49] Zathureczky, Gyula: Mit den Augen eines Protestanten, in Kardinal

Mindszenty — 260. o.

[50] Veér, Imre: i. m. — 186—187. o.

[51] Nemzetgyűlési Napló, 1947. február 6. — 146—147. o.

[52] Vecsey, József: i. m. — 308. o.

[53] Mehrle, Thomas: i. m. — 148. o.

[54] Magyar Kurír, Budapest, 1947. június 7., 10., 13.

[55] Zathureczky, Gyula: i. m. — 258. o.

[56] Gombos, Gyula: Szűk esztendők, Washington, D. C. 1960. — 97. o.

[57] Vecsey, József: i. m. — 320. o.

[58] Vecsey, József: i. m. — 323. o.

[59] Mehrle, Thomas: i. m. — 151. o.

[60] Orbán, Sándor: Egyház és állam 1945—1950, Budapest, 1962. — 112—113. o.

[61] P. Straaten, Werenfried van: Ein mahnendes Beispiel, in Kardinal Mindszenty

— 234. o.

[62] P. Straaten, Werenfried van: i. m. — 235. o.

[63] Közi Horváth, József: i. m. — 26. o. és 29. o.

[64] Nyisztor, Zoltán: Vallomás, Róma, 1969. — 249. o.

[65] Közi Horváth, József: i. m. — 29. o.

[66] Mindszenty, József: i. m. — 211. és 220. o.

[67] Varga, László: Kérem a vádlott felmentését, Youngstown 1979. — 111. o.

[68] Jánosi, József: a szerzőhöz, München, 1952. november

[69] Kovács, Zoltán K.: Barankovics-párti képviselő a szerzőhöz, München, 1979.

augusztus 2.

[70] Varga, László: i. m. — 70. o.

[71] Közi Horváth, József: A magyar politikai katolicizmus kommunista

megvilágításban, Katolikus Szemle, Róma, 1978/4. — 327. o.

[72] Mindszenty Okmánytár, III. München — 262. o.

[73] Varga, László: A koncepciós perek és a bíboros ügye, Róma, Katolikus

Szemle, 1969. I.

[74] Csonka, Emil: A száműzött bíboros, München, 1976. — 29. o.

Emilio Vasari: Der verbannte Kardinai, Wien, 1977. — 28. o.

[75] „Szabad Nép”, Budapest, 1948. december 28.

[76] „Szabad Nép”, Budapest, 1949. január 1.

[77] A Mindszenty bűnügy okmányai, kiadó Kovács János, Budapest, 1949. — 11. o.

[78] A Mindszenty bűnügy okmányai — 85. o.

[79] „Welt am Sonntag”, Bonn, 1971. december 25.

[80] Mindszenty, József: i. m. — 9. o.

[81] Feketekuthy, László: Mindszenty und die öffentliche Meinung, in Kardinal

Mindszenty — 286. o.

Forrás: Csonka Emil, “A forradalom oknyomozó története 1945-1956”.

---

Back to Table of Contents