XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
The Hungarian language text is followed by an English language translation. At the end, you can find the reviews that have appeared in the Wall Street Journal and The New York Times
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

“Nem a neves diplomaták, hanem a pesti srácok adták az embertelen kommunizmusnak a halálos utolsó döfést. Õk leplezték le a kommunizmus kegyetlen képmutatását, õk tépték le róla az álarcot… vereségük maga volt a gyõzelem.”

Archibald MacLeish

IGY BOCSOROSAN…
(Gérecz Attila, a szabadságharcban elesett költõ verse)

Igy bocskorosan, ugye megnevettek,
Ha márványt törni hegynek indulok.
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
Füttyöm csibészes, én is feljutok.

Nincs tömött zsákom, s hegymászó botom,
Segitõ kezet tán egy társ sem ad,
De vihart oldó déli szél-kölyök
Borzol fejemre lágy barackokat.

S a hegytetõn majd minden mezt lehántva
Én is kacagva szélnek öltözök,
Karjukra fûznek mind a fény-nyalábok
S eltáncolunk a fejetek fölött.

OKTÓBER 23
(Tollas Tibor)

Rian a föld a falak dõlnek,
Kék harsonákkal zeng az ég.
S barlangjából a dohos kõnek
Az ember újra fényre lép.

Fonnyadt testünket záporozza,
Sápadt arcunkra hull a nap.
Szédülten szinte tántorogva
Szabadság, szivjuk sugarad.

Sötétbõl tárul ki a szivünk.
Bibor virág a föld felett.
A szolgaságból fényt deritünk,
Fegyver nélkül is gyõztesek.

xxxxxxxxxxx

1956 NOVEMBER 7, szerda

Arra ébredtem, hogy valaki erõsen bokánrúgott. Lassan magamhoz tértem és körülnéztem. Laci és Iliék még ott voltak, de Majoross Imrét és Perr Gyuszit nem láttam sehol. Úgy tûnt, mintha kevesebben lennénk, mint pillanatokkal korábban, amikor becsuktam a szemem. Lenn, a katedránál az orosz õrök horkoltak. Az elõadóterem felsõ végén nyitva volt az ajtó.

– Az õrök tökrészegek, most le tudunk lépni! – suttogta Laci.
–
Óvatosan fölállunk és halkan, lábujjhegyen kilopózunk a terembõl. A horkoláson kívül nem hallunk semmi hangot ahogy a sötét folyosón tapogatózunk a lépcsõház felé. A pincén keresztül érjük el a tornaterem hátsó kijáratát, amit nem õriznek. Óvatosan haladunk a bokrok között, amíg elérjük a Budafoki utat. Ott Laci elvált tõlünk.

Ili és húga a környéken laktak egy albérleti szobában. Megkértek, hogy kísérjem haza õket, aztán náluk megvárhatom a reggelt, amikor nagyobb biztonságban indulhatok haza. A meghívást elfogadtam. Hárman összefogódzkodva gyalogoltunk a sötét és elhagyatott utcákon és így baj nélkül elértük a lakást.

A szobában csak egy fekhely volt, egy nagyméretû ágy. A lányok, látva, hogy alig állok a lábamon, inzisztáltak, hogy én feküdjek az ágyba, õk majd a fotelokban alusznak. Túl fáradt voltam, hogy vitázzak velük, ledobtam a zakómat és csizmámat, bedõltem az ágyba és mély, ájulásszerû álomba merültem. Éjjel, mikor megfordultam, egy pillanatra felébredtem és az az érzésem támadt, hogy Ilihez értem, s érintésemre teste mintha görcsbe rándult volna. De lehet, hogy csak képzelõdtem.

Amikor reggel felébredtem, mindhárman a hatalmas ágyban voltunk, ahol kényelmesen megfértünk. Úgy látszik, a lányok túl kényelmetlennek találták a karosszékeket. Mindnyájan kissé kótyagosak voltunk az elõzõ nap izgalmai és fáradalmai után. Ennivaló nem volt a lakásban, így reggelirõl szó sem lehetett. Mivel nem akartam a lányok elõtt mosakodni, így gyorsan elbúcsúztam és indultam haza.

Az utca csendes volt, csak a pesti oldalról hallatszottak át a lövések. Furcsa érzés volt az utcán járni anélkül, hogy jobb vállamat nyomná a géppisztoly. Szinte öltözetlennek éreztem magam anélkül. Nemzetiszínû karszalagom viszont még megvolt.

A Szabadság-hídon mentem át Pestre. A hídfõnél álló szovjet páncélos ügyet sem vetett rám. Elhatároztam, hogy mielõtt hazamegyek felkeresem Ágnest. Útközben mindenütt heves harcok nyomai: Üszkös romok, még mindig füstölgõ kiégett tankok, temetetlen holttestek mindenfelé. Egy orosz tank tornyának nyílásában összeégett, gyermekméretûre zsugorodott szovjet katonát látok.

Most a Rákóczi úton nagy robajjal szovjet tankok vonulnak végig. Egyikük megáll, s felnyitott tornyából egy tiszt kémleli a környéket. Erre az egyik ház tetejérõl felcsattan egy géppuska. A harckocsi tetõablaka lecsapódik és ágyúja a golyózápor irányába fordul.

A kialakuló tûzharc miatt jobbnak láttam a Wesselényi utcán folytatni utamat a Nagykörút felé. Az Akácfa utca sarkán megint lövéseket hallok, s látom, hogy mögöttem porzik a vakolat. Valószínûleg nekem szóltak a golyók. Most, hogy az orosz tankok védelmében újra biztonságban érzik magukat, az ávós lesipuskások megint a szabadságharcosokra és nemzetõrökre vadásznak. Elsõ gondolatom az volt, hogy leveszem a karszalagomat, de ezt

ILLUSZTRÁCIÓ: Valaki zászlóval takarta be az elesett szabadságharcost.
ILLUSZTRÁCIÓ: Egy kapualjból még tüzeltek a páncélosokra.

nem tudtam megtenni. Inkább az óvatosságot választottam, s szorosan a fal mellett haladtam tovább.

A Kertész utcához érve megpillantok egy szovjet tankot a Nagykörút és a Wesselényi utca sarkán. Ágyúja egyenesen a Wesselényi utcára irányul.

Óvatosan haladva látom, hogy egy körülbelül tízfõnyi csoport – fegyvertelen, idõsebb munkásokból álló csoport – szorong a Kertész utca sarkának védelmében. Feltehetõen a Nagykörutat szerették volna keresztezni, de a tank miatt nem tudtak tovább jutni. Mikor elérem õket, egy közelgõ mentõautó szirénáját hallom.

A mentõautó, vöröskeresztes zászlóval a tetején, lelassul, amikor vezetõje meglátja a tankot. A sofõr mellett szõke ápolónõ ül, elõrehajolva figyeli az útjukat elálló harckocsit. Amikor elértik az Akácfa utca sarkát, a tank tüzel. A löveg hatalmas robbanással csapódik a mentõautóba, melynek bal oldala, mint egy szardíniás doboz lapul össze. A vezetõ eltûnik. A sarokház védelmében és a rémülettõl sokkolva elõször csak mozdulatlanul bámuljuk az égõ roncsot.

Ekkor az ápolónõ kitántorog a mentõautóból, s térdre esik az utca közepén. Nem lehetett több, mint öt-hat méternyire tõlünk, de míg mi a mellékutca fedezékében álltunk, õ a tank látósugarában. A szõke lány nagy nehezen felállt. Nem lehetett több tizennyolc évesnél. Most megfordul, hogy a beteget kisegítse az égõ jármûbõl és ekkor sorozatot ad le a tank géppuskája. A lány elveszíti egyensúlyát és az égõ autó motorházára zuhan. Hallani lehet az égõ hajának sercegését, látom, ahogy egyre sötétebb lesz a bõre. Ajkamba harapok és érzem a vér ízét.
Egy kopasz munkás felkap egy alumínium szemeteskannát és azt maga elé tartva kirohan az utcára. Újabb sorozat és a következõ pillanatban vértócsában fekszik a macskaköveken, mellette a szitává lõve a szemeteskanna.

Most valaki elkezdi rángatni az épület falán lógó esõcsatornát. Hirtelen valamennyien életre kelünk és rángatjuk a csövet, miközben rozsda, malter és piszok hullik a fejünkre, szemünkbe. Végül sikerül egy tíz méternyi darabot a csatornából letörni,

ILLUSZTRÁCIÓ: A ház sarkának védelmébõl igyekeztünk a haldokló ápolónõt megmenteni.

amivel aztán a lányt le tudtuk piszkálni az égõ mentõautóról. Hosszú szõke haja leégett, fehér köpenye és bõre egyformán feketére égett. Csak nyitott szeme és fogai fehérlettek. Fél óráig tartott, míg a két holttestet sikerült behúzni a sarok mögé. A vezetõ és a beteg bennégtek a kocsiban.

Ez a félóra olyan határtalan gyûlölettel töltött el, hogy ha hatalmamban lett volna, atombombát tudtam volna dobni Moszkvára. A csoport többi tagja is magánkívül volt tehetetlen dühében. Évtizedekig tartott megszabadulnom ettõl a gyûlölettõl, de ennek a lánynak a szörnyû halálát – azt, hogy egy gyermeket megégessenek, mint egy disznót – ezt soha sem fogom elfelejteni.

Mikor késõbb sikerült továbbjutnom, Ágnesék lakására mentem, amit üresen találtam. A házmester érdeklõdésemre szûkszavúan és kelletlenül válaszolt. Talán a karszalagom zavarta; úgy látszik, a régi rabszolga-reflexek máris mûködésbe léptek. Tõmondatokban beszélt:

– Elmentek.
– Mindenki?
– A fiú meg a lány.
– Melyik lány?
– A szõke.
Ezzel otthagyott, jelezve, hogy részérõl a beszélgetés véget ért, õ azt befejezte. Tehát Judit és Gábor elment, Ágnes feltehetõen még mindig a Balatonon van.

Most mit tegyek? Dél elmúlt, s nagyon éhes voltam. Közben hallani lehetett a környéken dúló harcok zaját. A Kilián laktanya, a Corvin köz és a Tûzoltó utca háromszögében még tartott a heves ellenállás. Hirtelen elhatároztam, hogy meglátogatom Angyal Pistáékat.

Az orosz tankok miatt nehezen tudtam csak átkelni a Rákóczi úton, onnan az Üllõi útig könnyebb dolgom volt. A Tûzoltó utcánál a fülsiketítõ csatazaj fogadott, a heves harcok miatt képtelenség volt az Üllõi út túloldalára átjutni. Mellékutcákon lejutottam a Nagyvárad térre, s bementem az István kórházba. A portás elém állt:

– Ha van magánál fegyver, hagyja itt, bemenni csak fegyver nélkül lehet!
– Nincs fegyverem. Lehet itt valami ennivalót kapni?
– Menjen az alagsorba, ott a konyha. Talán maradt még valami az ebédbõl.

Közel két napja nem ettem, megpakoltam a tálcámat két nagy tányér levessel és fél tucat szelet kenyérrel. A pénztárnál elõvettem a húszforintosomat:

– Mennyi lesz?
– Sok. – mosolygott a pénztárosnõ.
– De tényleg.
– Ahogy maga kinéz, inkább én tartozom magának.

Itt sem tudtam elkölteni a huszast. Leültem és mohón falni kezdtem. Az ebédlõben rajtam kívül csak néhányan voltak. A szomszéd asztalnál egy fáradt tekintetû orvos a kávéját kevergette. Szemei karikásak, a keze annyira remegett, hogy a kávé egy részét a csészealjra lötyögtette. Egy másik orvos valamit jegyzetelt. A sarokban pedig két ápolónõ egy takarítónõvel beszélgetett. Közben megettem az elsõ tányér levest, s áttértem a másodikra. A tele tányért beletettem az üresbe, hogy ne legyen olyan szembetûnõ, mennyit eszem. Az ablakok remegtek a kinti lövöldözéstõl, a kórház tele volt sebesültekkel, de az ebédlõben béke honolt. Nem gondoltam semmire, egyedül az evésre koncentráltam.
Mikor végeztem a második tányérral, maradt még két szelet kenyerem. Éppen a zsebembe akartam tömni, mikor megszólalt mellettem egy ismerõs hang:

– Ez is egy kísérlet? Talán az emberi gyomor kapacitását próbálod megállapítani?
– Ni csak, a kávés ember! – vigyorogtam Angyal Pistára.
– Hogy haladnak a zsidó magyarok és a sváb magyarok közti összehasonlítási tanulmányaid? – kérdezte mosolyogva Pista, de nem válaszoltam.
– Mi van? – kérdezte most már komolyan.
– A tanulmánynak vége van. Nincs már sváb magyar, akivel össze tudnálak hasonlítani. Danner Jancsi halott.
Pista vállamra tette kezét, s hosszasan nézett maga elé.
– Nem jól állnak a dolgok.

Pista mellett állt parancsnoktársa, egy Olaf nevû fiatalember és egy Vaszilij nevû orosz. Nem tudtam meg, hogy õ kicsoda és hogy került közéjük, de barátjuk lévén nyilván a mi oldalunkon van. A körtéri harcokról érdeklõdtek, én pedig a ferencvárosi helyzetrõl kérdeztem õket.

– Egyelõre kitartunk, jelenleg egy 48 órás fegyverszünetrõl tárgyalunk az oroszokkal. A helyrõl és az idõpontról még tárgyalunk. Öt órakor megbeszéljük telefonon a részleteket, ezért vagyunk itt.
–
– Miért nem a garázsból telefonáltok nekik?
– Ott már nincs se telefon, se villany, se víz. Tönkrelõttek ott mindent. Most már bevetették a gránátvetõket is, sõt olykor már a levegõbõl is támadnak.
– Akkor most mi lesz? – kérdeztem.

Pista a földet nézte. – A Kilián laktanya hamarosan megadja magát. Akik az ottaniak közül tovább akarnak harcolni, azok majd hozzánk csatlakoznak. Rajtunk kívül már csak a Corvin köz, Csepel és Dunapentele tartják magukat, de mindenütt fogytán a lõszer. Nekünk is. Amellett az utca lakói már arra kérnek, hogy hagyjuk abba az ellenállást. Tisztességes fegyverszünetet szeretnénk kötni, ezért vagyunk most itt. Hogy mi történik öt óra után, majd meglátjuk, de addig is kenyérre van szükségünk. Nem te vagy az egyetlen, akinek jó étvágya van!

Amíg a telefonra vártak, a politikáról beszélgettünk. Pista elmondta, hogy hisz Kádár Jánosban. Szerinte Kádár a szovjetekkel nem a szociális berendezkedésük, hanem a totalitárius és imperialista magatartásuk miatt szállt vitába. Pista reménykedett a fegyverszünet megvalósíthatóságában és azt tervezte, hogy a magyar nemzeti zászló mellé kitûzi majd a vörös és fekete zászlókat is. Sötétedni kezdett, mikor elbúcsúztam tõlük.

Közel négy órába telt, amíg gyalog megtettem a húsz kilométeres utat Kerepesre. Útközben a Hungária körúton néhány helyen még találkoztam fegyveres felkelõkkel, mások már feladták a reménytelen küzdelmet és hazafelé igyekeztek. Mátyásföld közelében olyan tankforgalommal találkoztam, amilyet csak világháborús filmekben láttam. Kilométeres tankoszlopok követték egymást végeláthatatlan sorokban. Sokszor le kellett térnem az útról és szántóföldeken, réteken folytattam utamat, mielõtt biztonságosnak láttam visszatérni az országútra.
Már közel jártam Kerepeshez, amikor összetalálkoztam Poppe Kornéllal, szomszédunk fiával, aki szintén hazafelé igyekezett. A kihalt úton csak ritkán találkoztunk szembejövõ emberekkel. Amikor mégis szembejöttek, szemükben ott lapult a félelem és amikor karszalagomat meglátták, lesütött szemmel mentek el mellettünk. Kornél úgy tett, mintha nem vette volna észre, de mielõtt beértünk Kerepesre, úgy döntött, hogy inkább a kertek alatt folytatja az útját.

Így egyedül értem haza. Idõközben teljesen besötétedett. A kapuban Bukucs üdvözölt a megszokott modorában, ami abból állt, hogy eszeveszetten ugrándozott, összevissza nyalt, majd hanyatt vetette magát, mintegy kérve, hogy vakarjam meg a hasát.

A konyhába lépve anyám elfojtott sikolyát hallottam, s Memi karjaiban találtam magam. Míg végigtapogatott, hogy nem vagyok-e megsérülve, Aptyi is megérkezett. Nem szólt semmit, csak hosszú ideig szorított magához. Én sem szóltam, de egy idõ után, mint a rianó jég vagy a kitörni kész vulkán, hirtelen, hevesen megrohantak az érzelmek és ellenállhatatlanul kitört belõlem a zokogás.

Mikor mindnyájan lecsendesedtünk, Aptyi elcsukló hangon megszólalt:
– El kell menj!
Nem értettem. Mit jelentsen ez? Miért nem megyünk be a házba? Hol van Péter és Andris?
Már kiértünk az utcára, amikor elmagyarázta:
– Nem alhatsz itthon. Reggel itt voltak a pufajkások és téged kerestek.
–
Átmentünk egyik szomszédunkhoz, Szabó bácsiékhoz, akivel meg volt már beszélve, hogy egy éjszakára náluk alhatok. Minden el volt tervezve. Memi ennivalót és tiszta fehérnemût csomagolt és értésemre adta, hogy minél kevesebb idõt töltök Kerepesen, annál jobb. Szabóék nagyon kedvesek voltak, de nehezen palástolták félelmüket, mert tudták, hogy miattam bajba keveredhetnek.

Szüleim még egy ideig velem maradtak. Elmondtuk egymásnak az utóbbi napok eseményeit, s meggyõzõdésünk ellenére kölcsönösen bíztattuk egymást a jövõt illetõen. Éjfélkor hazaküldtem õket azzal, hogy másnap hajnalban indulok Budapestre.

NOVEMBER 8

Csúnya, borongós reggelre ébredtem. Öltözködés közben észrevettem, hogy hiányzik a nemzetõr karszalagom. Nyilván anyám mûve volt, s talán jobb is így, mivel magamtól valószínûleg nem vettem volna le, viszont könnyen bajba juthattam volna miatta.

Hosszú volt az út Pestig. A város határában már hallatszott a lövések zaja, ami annyit jelentett, hogy Angyal Pistáék fegyverszüneti tárgyalásai nem jártak sikerrel. Az amúgy is borús eget a felszálló lõporfüst még sötétebbé festette. Az egész Ferencvárost befedte ez a szomorú, sötét égbolt.

Lábaim gondolkozás nélkül vittek a Mûegyetem kettes kapujához. Csak amikor odaértem, akkor tudatosult bennem, hogy ez már nem az én egyetemem; a kaput orosz katonák és pufajkások õrizték. A kapun kívül is mindenütt orosz tankok álltak. A kerítés mellett megpillantottam Nagy Zsigát, a mezõgépészek MEFESZ szervezetének egyik vezetõjét. Õ is ugyanolyan meglepetéssel nézte a kaput, mint én. Intettem neki, s átmentünk az utca túloldalára.

– Mi újság? – kérdeztem.
– A pufajkások a szüleimnél kerestek. Szerencsére le tudtam lépni a hátsó ajtón -válaszolta.
– Dettó. Most mit csináljunk?
– Fogalmam sincs, de csináljuk együtt – ajánlotta.

Egy ideig céltalanul barangoltunk a városban. Mielõtt tovább mentünk, minden utcasaroknál körülnéztünk, nincsenek-e oroszok a közelben, mert Zsiga hallotta, hogy legújabban a fiatalokat összefogják az utcákon és a Szovjetunióba deportálják õket.

Mikor beesteledett, találtunk egy kiégett autóbuszt a Karinthy utcában, s abban berendezkedtünk az éjszakára. Az utcán találtunk egy félig megégett matracot, így aránylag kényelmesen alhattunk.

NOVEMBER 9 – 14

A következõ napok eseményei összefolynak emlékezetemben: állandó bujkálás az oroszok és a pufajkások elõl; céltalan csavargás, élelem és tisztálkodási lehetõségek keresése. Emellett persze igyekeztünk elkerülni rokonainkat és általában azokat a helyeket, ahol a pufajkások kereshetnének.

Mindennapi kenyerünkrõl a szovjet hadsereg gondoskodott. Egy katonai teherautó naponta kora reggel a Karinthy utcán haladt el a kenyérszállítmányával. Ahogy befordult a Budafoki útra, lelassult, ami legtöbbször elég volt nekem, aki jó futó voltam, hogy felugorjak rá és leemeljek egy veknit. Amikor sikerült, azon a napon nem maradtunk éhen.

Egy idõ után felvettük a kapcsolatot a még létezõ ellenállási csoportokkal. Ezek immár nem fegyverrel, hanem sokszorosítógéppel próbáltak harcolni a kádári bábkormány ellen. A MEFESZ központja a volt piarista gimnázium pesti épületében mûködött. Néhány napot ott töltöttünk, ezalatt röplapokat sokszorosítottunk és terjesztettünk. Ezek a röplapok általános sztrájkot hirdettek és követelték a szovjet csapatok kivonását. A munkát többek között Gömöri Gyurka irányította, több röplapnak õ is volt a szerzõje.

A kezdeti zûrzavaros idõkben a pufajkások és a plakátragasztók macska-egér játéka úgy zajlott, hogy a röplapokat, amiket kora reggel felragasztottunk, õk délutánra letépték. Másnap minden kezdõdött elölrõl, s ez így ment, amíg fel nem göngyölték a sokszorosító csoportjainkat. A házfalakon mindenütt ott vannak a „Ruszkik haza!” feliratok, azokat nehezebb eltávolítani.

Sík Igorral is összefutottunk. Apja a Kádár-féle bábkormány külügyminisztere és egyben ENSZ-képviselõje lett, de Igor velünk maradt. Orosznyelvû rövidhullámú rádiómûsorában igyekezett felvilágosítani a szovjet katonákat, hogy nem a Szuezi csatornánál vannak s nem imperialistákkal meg izraeliekkel harcolnak, hanem magyarokat igáznak le.

November 9-én, pénteken MEFESZ-gyûlést tartottunk a budai Várban lévõ diákszálláson. Zsigát és engem bíztak meg, hogy kapcsolatot teremtsünk a Nagybudapesti Munkástanáccsal. Mikor a diákszálló igazgatója, egy Kutassi nevû tanársegéd megtudta, hogy még mindig a kiégett autóbuszban lakunk, hamis igazolványt állított ki nekünk és így attól kezdve a kollégiumban igazi ágyban alhattunk megint.

Mint a MEFESZ delegáltja vettem részt november 14-én a Nagybudapesti Munkástanácsnak az Egyesült Izzóban megrendezett gyûlésén, ahol Rácz Sándort elnökké választották. Sándor mélyen vallásos 23 éves parasztfiú volt. Igazi vezéregyéniség, hazafias és bátor, olyan, aki tudja, hogy a vezetõ dolga nem a közvélemény követése, hanem annak formálása, irányítása. Sándor a gyár körül fegyveres õrséget állított. Oroszokat nem engedett be és azok nem is próbáltak bejutni. Meghirdette az általános sztrájkot és tárgyalásokat kezdett a tényleges hatalmat birtokló szovjet városparancsnoksággal. Tudatában volt, hogy történelmi felelõsség terheli tetteiért. Ami leginkább megkapott benne, az az igazságába vetett mély hite és a lelkierõ, amivel kitartott elvei mellett.

NOVEMBER 15 – 20

Az utolsó MEFESZ vezetõségi ülés, amin részt vettem, szombaton, november 17-én volt egy Virányos úti elhagyott ávós villában. A gyûlésen megtudtuk, hogy az elõzõ nap folyamán Pesten többszáz embert letartóztattak, köztük barátomat, Angyal Pistát is. A MEFESZ gyûlés egyik résztvevõje, a Semmelweis Orvos-

ILLUSZTRÁCIÓ: Rácz Sándor, az országos munkástanácsok elnöke 1990-ben

tudományi egyetem küldötte, Jankó Béla felvetette, hogy most már többet tudnánk tenni Magyarországért, ha Nyugatra mennénk és onnan folytatnánk munkánkat. Felhatalmazást kért és kapott, hogy külföldön képviselje a MEFESZ-t.

A delegátusoknak körülbelül fele – engem is beleértve – a MEFESZ feloszlatása és a nyugatra menekülés ellen szavazott. A többiek úgy érezték, hogy a további ellenállás kilátástalan, s nincs értelme a MEFESZ itthoni további mûködésének. A késõ éjszakába nyúló vita nem hozott eredményt, így Zsigával éjfél felé visszamentünk a diákszállóba. Másnap megtudtuk, hogy azokat, akik az éjszakára a villában maradtak, egytõl-egyig letartóztatták. Így történt, hogy november 18-án, vasárnap a MEFESZ vezetõinek többsége vagy börtönben volt, vagy útban Ausztria felé.

NOVEMBER 21 – 26

Amíg én a Hess András téri kollégiumban rejtõztem, Mindszenty bíboros az amerikai konzulátuson talált menedéket, Nagy Imrét és a törvényes kormány több tagját pedig a jugoszláv nagykövetség vette védelme alá. November 21-én Kádár írásban garantálta Nagyék biztonságát, ha elhagyják a nagykövetséget. Amikor ez másnap megtörtént, a Nagy Imréékért küldött autóbuszt szovjet katonák vették körül, leparancsolták a buszról az õket kísérõ jugoszláv tisztviselõket, s az egész csoportot Romániába szállították. Késõbb Nagy Imre követte hõs elõdeinek, Batthyány Lajosnak és Teleki Pálnak sorsát.
November 22-én, csütörtökön este Aptyi rám talált. Õ már egy hete keresett, tûvé tette értem az egész várost. Aptyi eleinte a Szabad Európa rádió adásait figyelte, ahol rendszeresen közölték a sikeresen Ausztriába érkezettek neveit. A nevek közt volt néhány rokonunké is, de az enyémet nem hallotta. Ekkor végigjárta az összes budapesti rokonunkat, keresett a Mûegyetemen is, míg végre megtalált a budavári kollégiumban.

Elmondta, hogy otthon a pufajkások többször is kerestek és az egyetemen is. – Tudják, hogy azonos vagy Öcsivel, aki Mariánnal dolgozott. Lehet, hogy egy per készül a Marián-csoport ellen. A nyomodban vannak, azonnal menned kell!

Valószínûleg nagyon ijedt és megdöbbent arcot vágtam, mert elfordult, de mégegyszer elmondta: – Menned kell!

Életemben soha nem mondtam ellent apámnak, eszembe sem jutott, hogy ez egyáltalán lehetséges, most mégis azt tettem: – Nem tehetem meg, Aptyi. Légy szíves, ne kényszeríts!
Szemeiben könnyek csillogtak. – Nem élném túl, ha elfognának. Péterrel együtt el kell mennetek!

– De én nem akarok idegenként élni. Nem tudnék sehol megszokni.

Sokáig nézett rám. Lassan megrázta a fejét, s miközben könnyek gördültek végig napbarnította arcán, a szavakkal küszködve ennyit mondott: – Majd megmondom, mikor és hol találkozzatok.
Péntek, november 23.-a szomorú nap volt. Tudtam, hogy engedelmeskednem kell apámnak, mégis reméltem, hogy meggondolja magát. Egész nap a vár szûk utcáin barangoltam, ahol minden kõnek történelme van, s minden ablak egy nép szomorú történelmének szemtanúja.
Mikor visszaérkeztem a diákotthonba, Apám kézzel írt üzenete várt: „Holnap reggel 9 órakor várunk Péterrel a Kelenföldi pályaudvaron.”

Elállt a lélegzetem. Most mit csináljak? Tanácstalan voltam. Elõször Ágnessel akartam beszélni. Egy órába telt, míg lakásukhoz értem, de az most is üres volt. Céltalanul ténferegtem az utcákon, s hirtelen elhatározással bementem egy templomba. A félhomályban leültem egy padra, s gondolataimba mélyedtem. Egyszer csak egy idõs pap lépett ki a gyóntatószékbõl és megszólított:

– Beszélgetni szeretne?

Betessékelt a gyóntatószékbe. Idõs ember volt, aki láthatólag nem volt meglepve, hogy olyasvalakivel találkozik, akit nehéz szóra bírni. Nyilván azt hitte, hogy gyónni jöttem, de én nem a bûneimrõl akartam beszélni, hanem tanácsot szerettem volna kérni.

Szótlanságomat úgy értelmezte, hogy súlyos bûn nyomhatja lelkemet, s vigasztalni próbált: – Tudja fiam, ha valaki a hazáját védi és harc közben embert öl, akkor ezt, mint katona teszi és az egyház nem ítéli el a katonákat. A szabadságharcosok is családjukat, hazájukat védik az agresszorok ellen és így nincs választásuk.
Az öreg pap még tovább beszélt, de mondókája elszállt a fülem mellett, eszem egészen máshol járt. Õ aztán megáldott és feloldozott. Én meg elmentem anélkül, hogy egy szót is szóltam volna a dilemmámról.

Este képtelen voltam elaludni, egész éjjel hánykolódtam. Másnap, szombaton, november 24-én a meghatározott idõben ott voltam a kelenföldi pályaudvaron. A pályaudvar megbolygatott méhkas képét mutatta. Olyan volt, mint a háborús filmekben: búcsúzó családtagok, síró anyák, zord, gondterhelt arcú apák. Pétert hamar megtaláltam; csak Aptyi volt vele. – Anyádnak túl sok lett volna – mondta magyarázatként.

Nem tudom leírni a búcsúzás részleteit; azokra egyszerûen nincs kifejezés. Péterrel együtt sokáig néztük a vonatablakon át az egyre kisebb fehér foltot, Aptyi zsebkendõjét, amivel utánunk integetett, míg el nem tûnt a szemünk elöl.

Magyaróvárig eseménytelen volt az út. Legtöbb utastársunk szintén Ausztriába tartott, s ebbõl nem is csinált titkot. Oroszok és pufajkások nem voltak a vonaton. Õk ekkor azért még nagyobb biztonságban érezték magukat tankjaikban.

Sötétedni kezdett, amikor Óváron leszálltunk a vonatról. Már nem emlékszem, hogy a vonat csak addig ment-e, vagy valami okból nem mertünk tovább utazni a határ felé. A pufajkások még nem jelentek meg a városban, de a fõtéren orosz tankok állomásoztak. Toronynyílásuk zárva volt, úgy látszik, még nem mertek elõbújni.

A határ felé vezetõ út tele volt menekültekkel. Mi is csatlakoztunk a menethez. Mehettünk vagy tíz kilométert, amikor sötét alakokat láttunk felénk közeledni. Meggyorsítottuk lépteinket, de õk egyre közelebb kerültek hozzánk. Végül, bár nem tudhattuk, nem aknamezõ van-e elõttünk, futásnak eredtünk. Ekkor bégetést hallottunk és csak ekkor vettük észre, hogy birkacsorda futott felénk és az vesz most körül minket. Egy pásztorfiú futott utánunk, s õt követték a birkák. A pásztorfiútól megkérdeztük, jó irányban haladunk-e. Õ elmondta, hogy már sok csoportot segített át a határon, s az emberek hálából neki adták maradék forintjaikat.

Zsebembe nyúltam s elõhalásztam a sok kalandot megélt s elkölthetetlennek bizonyult húszforintosomat. Odaadtam neki azt, amit egy dicsõséges és felejthetetlen hónapon át senki el nem fogadott.

A határ túloldalán a szénakazlak a béke illatát árasztották. A friss széna puha ágyat kínált és egyben biztosította az elsõ nyugodt álmot egy szomorúan mozgalmas hónap után. Átadtam magam az alvásnak, titokban azt remélve, hogy soha többé fel nem ébredek………

ILLUSZTRÁCIÓ: Magyarország jövõje csonkult meg, amikor a negyedmillió menekülttel elveszítette az ország a hazafias érzésû vezetõrétegének nagy hányadát.

LÁBJEGYZETEK:
1 Lacit a legutóbbi idõkig akkor láttam utoljára. Az 1970-es években hallottam, hogy utasszállító pilóta lett Svájcban, majd késõbb, hogy az õ egyik unokahúga hozzáment az én egyik unokaöcsémhez. Aztán 1997-ben végre viszontláttuk egymást egy szilveszteri partin. Semmit nem változott.
2 Ekkor láttam a Tóth lányokat utoljára, noha évtizedekkel késõbb, amikor a Yale-en tanítottam, egy magyar diák azt kérdezte tõlem, hogy én vagyok-e az a Lipták Béla, akirõl a nagynénjei meséltek.
3 Ekkor láttam Angyal Pistát utoljára. Õt 1956. november 16-án elfogták és halálra ítélték. Egy cellába került Mécs Imrével (Mûszaki Egyetembeli barátommal, akit úgyszintén halálra ítéltek, de életben maradt). Azt írta a börtönben: „1848-ban a magyarok a világszabadságért harcoltak és haltak meg. Mi most az õ nyomdokaikat követjük. Ez a harcunk az egész emberiség jövõjét meghatározhatja. Megtiszteltetés ilyen nemzet fiának lenni. Örülök, hogy magyarnak születtem, és ha újra kellene élnem az életemet, pontosan úgy élnék, ahogy eddig tettem.” Amikor Pistát 1958. december 1-én az akasztófához vitték, kitépte személyi igazolványából a fényképet, és ennek az útlevél méretû kis képnek azt írta ceruzával a hátoldalára: „Éljen a szabad Magyarország!” Aztán odaadta azt Mécs Imrének. Becslések szerint a forradalom alatt körülbelül 15.000 magyar vett részt a tényleges harcokban, és ezekbõl 2700 halt hõsihalált. A forradalom utáni megtorlásban volt 289 akasztás, bebörtönzés és az országon belüli kitelepítés. Ezen felül mintegy 40.000 embert Kazahsztánba deportáltak.

4 Ekkor láttam hû kutyámat és jó barátomat, Bukucsot utoljára, õt, akivel olyan sok vidám napot töltöttem az erdõben. Miután elmentem, megérzett valamit, többet nem volt hajlandó enni, és elpusztult.
5 Andris öcsém tizenhat éves volt a forradalom idején. Mivel ez alatt az egy hónap alatt csak kétszer mentem el Kerepesre, nemigen láttam. Utóbb megtudtam, hogy osztálytársaival egy budapesti épületrõl leszedték a nagy vörös csillagot, és eközben egyik barátja lezuhant, s meghalt. A forradalom után öcsém befejezte tanulmányait (gépészmérnöki doktori fokozattal végzett), és elvette Wekerle Zsókát, Nagy Imre titkárnõjének bájos, szõke lányát. A budapesti távfûtõmûvek mûszaki igazgatója lett. Zsókának és Andrisnak két szép lánya született, Noémi és Timea, ma pedig mint négy unoka boldog nagyszülei élnek a szabad Magyarországon.

5 Késõbb olvastam az újságokban, hogy a szovjetek 2600 tankot vetettek be a második invázió során.

6 Egyes jelentések szerint mintegy negyvenezer fiatalt deportáltak a Szovjetunióba. Ezek a jelentések azt állítják, hogy õk végül a Kazahsztáni Szovjet Köztársaságban kötöttek ki, és a mai napig nem lettek hazatelepítve.

7 Harminc évvel késõbb Angliában, a cambridge-i egyetemen futottam össze Gömöri Gyurkával; lengyel irodalmat tanított ott.

8 Késõbb, ugyanúgy, mint korábban Maléter tábornokot, úgy Rácz Sándort is egy csapdául állított megbeszélésen letartóztatták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1999-ben Göncz Árpádtól, az akkori magyar köztársasági elnöktõl 1956-os tevékenységének elismeréséül megkapta a Nagy Imre-emléktáblát. (Én is részesültem ebben az elismerésben.) Sándor Magyarországon él, távol tartja magát a politikától, és a nép jól megérdemelt tiszteletének örvend.

9 Jankó Béla késõbb a Union of Free Hungarian Students (UFHS = Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége) elsõ nemzetközi elnöke lett Genfben. Azok a magyar diákok, akik az Egyesült Államokba jöttek, szintén alakítottak egy szervezetet a Bard College-on, az American-Hungarian Student Associationt (ASHA-t), és 1956 decemberében engem választottak meg annak elsõ elnökéül.

1ö A szovjetek részben azért választották Romániát, mert az egyik legmegbízhatóbb csatlósuk volt, de azért is, mert az elsõ világháború után Románia Magyarország rovására a kétszeresére növelte területét, és ez magyarellenes érzéseket szült náluk. (Utáljuk azt, akit kiraboltunk.) A szovjetek, miután a törvényes magyar kormány tagjait letartóztatták, hosszú ideig kihallgatásoknak vetették alá õket, majd egy koncepciós per következett. A kormány mindegyik tagja végig kitartott ártatlansága mellett, és bátran egy semleges nép elleni agresszióval vádolták a szovjeteket. Az egyik minisztert, Losonczy Gézát erõszakos táplálással megölték (perforálódott tüdejébe ételt pumpáltak) a börtönben. Szilágyi Józsefet 1958 áprilisában felakasztották, majd 1958. június 16-án Nagy Imrével, Maléter Pállal és Gimes Miklóssal is ugyanezt tették. A kormány többi tagja enyhébb büntetést kapott, és 1963-ban végül szabadlábra helyezték õket.

11 Amikor a magyar országgyûlés 1849 áprilisában bejelentette, hogy Magyarország független köztársaság, Batthyány Lajos lett a miniszterelnök, Kossuth Lajost pedig 1849. április 14.-én kormányzó elnökké választják. Magyarország Világosnál letette az ít az orosz és osztrák egyesített haderõ elõtt. A kapituláció után az osztrákok felakasztották Batthyány Lajost.

12 Teleki Pál (1879-1941) volt Magyarország miniszterelnöke, amikor 1941-ben kétségtelenné vált, hogy a németek rákényszerítik Magyarországot Jugoszlávia lerohanására. Tudta, hogy ezzel a tragikus lépéssel országa a rossz oldalon lép be a második világháborúba. Miután ezt elkerülni már nem volt lehetséges és nem talált kiutat, agyonlõtte magát.

13 A mi családi bibliánkba fõként születések, házasságkötések és temetések vannak beírva. Egy kivétel van csak, ami így szól: „Az én két kisfiam, Péterke és Öcsike – miután végigharcolta 1956 hõsi szabadságharcát – november 24-én, más választása nem lévén, elmenekült az orosz rémuralom elöl, és Ausztriába szökött.”

xxxxxxxxxxxxxxxx

A “35 Nap” megrendelhetõ a kiadónál: E-mail: info@bbs.hu

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

NOVEMBER 7, 1956 (Wednesday)

I feel a kick in my foot. I wake up, look around and things begin to slowly come back. Lacika is on my left, Ili on my right, but I don't see Gyuszi Perr or Imre Majoross and it seems that we are fewer now, than a minute ago, when I closed my eye. Down around the professor’s desk, the guards are snoring. Up, at the other end of the lecture hall, the entrance door is open. ”The Russian guards are dead drunk! This is the time to get out!” – whispers Lacika.
We rise very slowly and tiptoe up to the open door. All we hear is the snoring, as we quietly make our way through the dark corridor. The night is very dark as we walk down to the basement and exit the building through the back door of the gymnasium. There are no Russians to be seen, but we are playing it safe anyway. We stay in the dark, sneaking from bush to bush. On Budafoki Street, Lacika bids us farewell.
Ili and her sister rented a room nearby. They asked me to walk them home. When I agreed, they hooked into my arms as we strolled through the dark and empty streets in the first glimmer of dawn on this Wednesday, the 7th of November. In the room, I see only one double bed. ”So, how will we do this?” – I ask and they reply in unison: ”I will sleep in the easy chair.” So I take off my boot, jacket and hit the bed. I don't know what happened next. All I remember, that during the night, when I was turning around, I touched Ili. Her body felt tense, but I could have imagined all that.
In any case, when I woke up the next morning, we were all in the same bed, we had plenty of space, it was warm and cozy. They had no food, so breakfast was out of the ques-tion, and with the girls watching I did not feel like washing myself, so I said farewell and left.
It was mid-morning on this Wednesday, the 7th of Novem-ber. One could hear bursts of gunfire from the Pest side of the Danube. Here, on the Buda side, all is quiet. It feels strange that the submachine-gun is not pulling on my right shoulder. I got so used to the gun, that I feel incomplete without it. I still have my tricolor armband. The streets are empty, there is no traffic. This is a workday, when nobody works.
I walk over the empty Freedom Bridge. The Russian tanks sta-tioned at the bridgehead pay no attention to me (Illustration #38). I am walking over to the Pest side to visit Ágnes. The burned out houses and the burned out tanks are still smoking and unburied corpses are everywhere. I see the remains of a Russian soldier in the hatchway of a burned out tank. His clothing has burned away and his body shrank to the size of a baby (Illustration #39). The Russian tanks have occupied the main Avenues, but have not entered the side streets. One can not see the Russian soldiers, they feel safer inside their tanks.
On Rákoczi Street I see a Russian opening the escape hatch on his tank and sticking his head out. In a couple of sec-onds, a burst of gunfire is the answer. It comes from one of the roofs. The Russian head disappears and the three tanks aim their cannons at the roof, where the fire came from.
Because of the fighting on Rákoczi Street, I go over to a parallel street, named Wesselényi Street. I am walking toward Elizabeth Boule-vard and reach the corner of Akácfa Street. I hear firing and one of the bullets hits the wall behind me. I suspect that the bullet was intended for me. There must be ÁVH snipers in the area. Now, with the Russian tanks all over, these brave souls once again dare to be sniping at the freedom fighters and the members of the National Guard. For a second, I consider removing my tricolor armband, but I can not make myself to do it, so I just proceed a bit more carefully. I try to flatten myself against the walls of the buildings. As I advance on Wesselényi Street and approach- the Kertész Street corner, I see a Russian tank at the entrance of Wesselényi Street into Elizabeth Boule-vard. The tank cannon has been lowered and it is pointing into Wesselényi Street.
As I am carefully lurking forward, I see a group of about ten people. They are unarmed, older workers, standing in the protection of the Kertész Street corner. They were hoping to cross the Boulevard, but did not dare to, because of this tank. As I reach them, I hear the siren of an ambu-lance. It is coming from behind me. As I turn, I see a mini-van with a large Red Cross flag completely covering it’s roof. As the driver notices the tank, the car slows down.
A blond nurse is sitting next to the driver, she is leaning forward, staring at the tank. In the back, there is a wounded man on a stretcher. It was when the car has passed the Akácfa Street corner, that the tank cannon shivered and suddenly something black emerges from the barrel, fol-lowed by flames and smoke. By the time I hear the blast, the Red Cross car has reached our corner. The explosion is deafening, the left half of the car is crumpled, like a sardine can, when hit by a hammer. The driver has disappeared. We stare at the burning wreckage, we are frozen by shock and fear.
Now the blond nurse tries to free herself, she opens the door on the right and stumbles out. She is in the middle of the street, facing the tank, she is about 10-15 yards from us, but we are protected by the corner of the building while she is totally ex-posed. Now, she stands up. She is not more than 18. She is starting to move toward the wounded man in the burning ambulance, when the tank machine-gun fires. The girl is hit. She loses her balance and falls onto the hood of the burning car. I can hear the burning of her hair, I can see her skin getting darker. I bit my lips. I taste blood in my mouth. Now a bald worker picks up the garbage can and holding it in front of him runs out into the street. There comes another burst of machine-gun fire, and he is moaning in a pool of blood. The garbage can is full of holes, the bullets went through it as if it was tinfoil.
Now, somebody starts pulling on the waterspout, which is running down the side of the building. Our frozen, para-lyzed group suddenly comes to life and like frenzied mad-man, we are all tearing at the rain pipe. Our hands are bleeding, we push and step on each other, rust and plaster is falling into our eyes, our clothing is torn, but eventually the pipe begins to give and our frantic effort pays off. Now, we have a 10-15 yard long pipe with which we can pull the girl from the burning car. Her long, blond hair is gone, her white smock is dark, so is her skin. Only her open eyes and her teeth are white. It took about a half an hour to pull the two dead bodies into the protection of the street corner. The driver and the patient, both burned in the car. The tank's machine-gun kept firing throughout this frenzied effort.
These 30 minutes filled me with such intense hatred, that I could have dropped the atomic bomb on Moscow. The people in my group look like madman (Illustration #40). It took decades to get rid of this terrible feeling, but to forget that girl, to forget the senselessness of a child being roasted like a pig, that, I can not forget and never will.
It took some effort to cross the Boulevard, but finally I succeeded. I found nobody at home in Ágnes' apartment. When I ask the superintendent, he is not communicative at all. It must be my armband that scares him. The old slave reflexes are already returning. His answers could not be shorter: ”They left for Austria.” – he says. ”Who is they?” ”The boy and the girl.” ”Which girl?” ”The blond one.” – he answers and walks away, indicating that the discussion is over. So Judit and Gábor have left and Ágnes is probably at Lake Balaton.
What do I do now? It is past noon. I am getting very hungry. I also hear the intense fighting which is still raging around the triangle of the Kilian Barracks, Corvin Plaza and Tüzoló Street. I start walking in that direction, toward the south. I stay to the east of the Main Boulevard, which is bumper-to-bumper with Russian tanks. It takes some effort to cross Rákoczi Street. After that, the thunder intensifies. I not only hear the roar of tank cannons, but also hear the scream of mine-throwers and the Russian aircraft overhead. My progress is slow, I am hoping to reach Pista Angyal's group in Tüzoltó Street, but when I get near, I find, that crossing Üllõi Street is impossible. The street is full of tanks and they fire at anything that moves. So I stay in the side streets and eventually reach István Hospital on Nagyvárad Square.
”You can not enter with arms, you have to leave all your arms here!” – says the porter. ”That will be easy, since I have none. Where do I get something to eat?” – I ask in return. ”Go to the cafeteria in the basement, they probably have some soup, left over from lunch.”
It is 2 or 3 PM on this ugly, ugly Wednesday. I get a tray, get my 20 forints ready and load the plate with two bowls of soup and a half dozen big slices of bread. I have not eaten in nearly two days, so I'm ready for a feast. ”How much is that?” – I ask the fat lady. ”It's a lot.” – she answers smiling. ”But how much money do I owe you?” – I ask again. ”Looking at you, it is I, who proba-bly owes you a lot!” – she replies and waves me on. ”I just can't get rid of this 20 forint bill!” – I complain jokingly, and settle down to stuff myself.
The cafeteria is mostly empty. A doctor with black-ringed eyes is drinking espresso coffee at the next table. His hands tremble as he stirs the coffee. Another doctor is copying a list or something, while two nurses are standing in the corner, talking to a cleaning lady. So I get down to some serious eating. When I have finished the first bowl, I put the second soup-plate into the empty one, so I do not over-advertise my appetite. The windows are trembling from the detona-tions, the hospital is overflow-ing with the wounded, yet the cafeteria is peaceful and my mind is blank, I concentrate on eating.
When I am done with the two bowls of soup, I still have two slices of bread left. I am in the process of stuffing them into the side pocket of my corduroy jacket, when I hear a familiar voice: ”Is this another test of yours? Are you testing the limits of the holding capacity of the human stomach?” ”If it is not the coffee-man!?” – I say with a happy grin, looking at Pista Angyal. ”So, how are you progressing with your comparative study of the Jewish-Hungarian and German-Hungarian characters?” – he asks. He is also grinning, but I do not answer. Pista, now looks at me very seriously and asks: ”What is it?”
”The test is over! There is no German-Hungarian to compare you with. Jancsi Danner is dead!” – I say this, almost shouting. He puts his hand on my shoulder and after a long, long while, he mumbles to no one in particular: ”It does not look good, does it?” Pista is with his co-commander, a fellow named Olaf, and a Russian called Vaszil. It is not clear who this Vaszil is, although they seem to be good friends and he seems to be on our side. They ask me about the defense of Móricz Square and I ask them about their prospects here in the IXth district.
”We are holding our own, and are trying to arrange a 48 hour cease-fire with the Russians. They agreed to a meeting and supposedly we will learn the time and place for the meeting at 5 PM. This is why we are here. We are waiting for that call.”
”Why can't you call from your garage?” – I ask. ”Oh, they have pulverized us by bombs and cannon fire. We have no telephone, no electrici-ty, no water, nothing. They are lobbing land grenades at us and are now attacking from the air also.” ”So what is next?” – I come to the bottom line.
Pista looks at the floor, then at Olaf, before answering: ”The Kilian Barrack is in the process of giving up, their defenders, the ones with some heart left, are now joining us. Only Corvin Plaza, Csepel Island and Stalin City are still holding out. They too are running low on ammunition. The civilians in the IXth district are begging us to give up. This is why we are here. We want to arrange an honorable cease-fire with the Rus-sians. We will try to do that at 5 PM. After that, we'll either talk or fight on, but before either, we will have to get some bread. You are not the only one with big appetites you know!”
While Pista, Olaf and Vaszil are waiting for the tele-phone call, the two of us talk some more. Pista tells me that he has faith in János Kádár. Pista thinks that he is a Commu-nist, who's quarrel with the Russians is not so much about their social model, but about their totalitarian methods and their occupa-tion of other people's countries. He is very optimistic about the cease-fire and is planning to put up a red (and a black) flag, next to the Hungarian tricolor, on their building. It was nearing 5 PM, when I said farewell to them.
Kerepes is 20 kilometers (12.5 miles) from Budapest. It took me 3-4 hours to walk home on this Wednesday. On Hungaria Boulevard, some pockets of freedom fighters were still holding out, while others have given up and are walking home (Illustration #41). As I am approaching the Russian airport at Mátyás-föld, the road looks like a scene from the Second World War. I did not realize that there were so many tanks in the whole world4. Each tank column is a mile long and they just keep coming, one after the other. On my way home, whenever I hear fighting, I detour into the cornfields and return to the road, when it seems safe to do so.
Kornél Poppe, our neighbor's son is also on his way home, so we walk togeth-er. There are no Hungarian vehicles on the road. The few pedestrians we meet look scared, when they notice my arm-band and don't dare to look me in the eye. Kornél acts like if he did not notice it, but when we get to the outskirts of our village, decides to take a back road. So I walk home alone. It is dark. As I reach the gate, Bukucs, my young German Shepherd, goes out of his mind with excitement. He is licking me and climbing all over me and than alternatively is lying down on his back, showing his tummy. This is his sign of ultimate submission.
I hear a suppressed scream and see Memi running toward me. She is checking me over for wounds, when Aptyi arrives. He just takes me in his arms and holds me. Does not say anything, and after a while, like ice melting or like a volcano building up pressure for eruption, I begin to feel this ava-lanche of emotion, which I can no longer control and I burst out into uncontrollable sobbing and tears.
When we finally straighten out, Aptyi's voice is choked. He turns in the direction, which I have come from and says: ”Well, it's time to go.” I have no idea what he means, why are we not going into the house? We are already out on the road, when he explains: ”This morning, the house was searched by the ÁVH. The Pufajkás were looking for you. So you can not sleep here!”
We are on our way to one of our neighbors, Szabó bácsi (uncle Szabó). I will sleep there. They have planned out everything. Memi has packed some food, got me clean underwear and without saying it in so many words, lets me know, that the less time I spend in Kerepes, the better it will be. The Szabós are very nice, they try very hard not to show that they hate the idea of my being in their house. But it is obvious, that they are scared stiff. I get their best room. The three of us, we sit there for a couple of hours, talking without saying anything that the other doesn't know. We are trying to reassure each other, without knowing, how that could possibly be done. Around midnight, I ask them to go home, and tell them, that I will leave early in the morning.

NOVEMBER 8, 1956 (Thursday)

I wake to another ugly day on this 8th day of November. As I am dressing, I notice that my armband has disap-peared. This is my mother's style. On the other hand, it might be better this way, because I would have not taken it off on my own, and wearing it, would be an invitation for immediate arrest.
It is a long walk back to Budapest. When I reach the city, I can tell form the blasts, that Pista Angyal did not get his cease-fire from the Russians. The cannon fire and the explosions are unceasing. This is a cloudy Thursday anyway, but it is even darker, because the whole IXth District is covered in smoke. Pista Angyal and the boys at the Corvin are putting up quite a fight.
I let my feet do the thinking and they get me to gate #2 of the Technical University. Only when I get there, do I realize that my home base is gone. Russian soldiers and Pufajkás are standing at the gate. Russian tanks are every-where. In spite of that, I can't help to get even closer and finally I see a familiar face. It is that of Zsiga Nagy, one of the MEFESZ leaders of the Agro-Technical University. He is approach-ing the gate from the opposite direc-tion. His expression is the same as mine. When he gets closer, I shake my head and point to the other side of the street. He under-stands and follows me there.
”So, what is happening?” – I ask him. ”The Pufajkás paid my parents a visit, and I took off through the back door.” – he replies. ”Well, that is my story too. So what do we do?” ”Well, whatever it is, let's do it together.” – he replies. After that we did a lot of walking. At each street corner, before proceeding, we would stop and check for Russian patrols. Zsiga heard that the Russians are deporting to the Ukraine all those young people, whom they catch on the streets. As night falls, we see a burned-out bus on Karinthy Street, and decide to make it our bedroom. I empty a couple of garbage cans onto the floor to provide some soft cover. My beautiful corduroy jacket ac-quires yet another layer of dirt and yet another night, the night of the 8th of November passes.
The events of the days that follow are no longer distinct in my mind. They merge together into a couple of weeks of hopeless hiding, depressed wandering and avoid-ing all the places where the Pufajkás might expect us to go. In the early morning of each day, a Russian truck passes down Karinthy Street, bringing bread to their troops. It has to make a sharp turn onto Budafoki Street. Therefore it slows down there. I am a good runner. Even in boots, I can catch it on most mornings. So on the days, when I do, we have something to eat.
As the days pass, we make contact with the remaining centers of resistance. Now the MEFESZ activity is directed from the Pest side of the Danube, from the building of the old Piarist gymnasium. So we spend a few days there, printing and distributing leaflets, which call for a general strike and which demand the withdrawal of the Soviet troops. The city is full of epigraphs reading: “Ruszkik haza!” (Russians go home!) (Illustration #42). What we post in the morning, the Pufajkás rip off by the afternoon. Gyurka Gömöri1 is one of the leaders here, he wrote several of the handbills.
We also ran into Igor Sík. His father is back as the foreign minister of Kádár’s puppet regime and often also acts as Hungary's UN representative. Igor is still doing his Russian lan-guage, short wave radio broadcasts in which he is explaining to these troops, that they are not at the Suez Canal and they are not fighting Israelis or Nazis, but are oppress-ing Hungarians.

NOVEMBER 9 to 18, 1956

On Friday, the 9th of November, we held a MEFESZ meeting in the student dormitory in the Castle. The meeting appointed us (Zsiga and I) to maintain contact with the Revolutionary Workers Council of Budapest. When the director of the dormitory, a fellow named Kutassi, heard, that we are living in a burned out bus, he forged some documents and for a week of so, we had our own beds in his dormitory.
On the 14th of November, I participated in the meeting at United Izzó, which elected Sándor Rácz as the president of all the Revolutionary Workers Councils of Budapest. Sándor was a deeply religious, 23 years old peasant boy. He was also a born leader. He was patriotic, brave and most importantly, he understood that the job of a real leader is not to follow public opinion, but to lead it. He has stationed armed guards around the factory. No Russians were allowed in and none even tried to enter the factory grounds. He has ordered a nation-wide general strike and started negotiations with the real seat of power in Hungary, the Russian military head-quarters. He had a sense of history about him. What impressed me most, was his inner strength. He always knew what is right, and if something was right, nothing else mattered to him.
The last meeting of the MEFESZ leadership, which I participated in, was held on Saturday, the 17th of November, on Virányos Street in an ÁVH cottage, which has been temporari-ly abandoned by its owners. At the meeting we learned that on the previous day, several hundred people been arrested on the Pest side. One of those arrested was my friend, Pista Angyal. A participant, Béla Jankó, the MEFESZ leader of the Medical University suggest-ed, that we could do more for Hungary, by escaping to the West. He asked for and received authorization to represent the ME-FESZ in exile3.
About half the delegates, including myself voted against leaving Hungary and against disbanding MEFESZ. Our half voted to continue our efforts against the Russians. The rest felt that resistance was hopeless and MEFESZ activity should be terminated that we should disband. We debated our plans of the future late into the night and it was well after midnight when we, Zsiga and I, left the meeting. Next day we learned that those who stayed in the cottage for the night, were all arrested by the Pufajkás. Therefore, by Sunday, the 18th of Novem-ber, the majority of the MEFESZ leadership was either in jail or on it's way to Austria.

NOVEMBER 19 to 26, 1956

While I was hiding in the student dormitory on András Hess Square, Cardinal Mindszenty accepted asylum at the American Embassy and the majority of the legitimate government of Hungary, headed by Imre Nagy, have accepted asylum at and stayed in the Yugoslav Embassy of Budapest. On Wednesday, the 21st of November, János Kádár, the head of the Russian installed puppet regime, guaranteed in writing to the Yugo-slav Govern-ment, that no sanctions will be applied against Imre Nagy and his ministers and that they are free to go home.
On Thursday, the 22nd of November at 6:30 PM a bus was sent by Ferenc Münnich (another Hungarian traitor), to take them from the Embassy to their homes. When the group boarded, Soviet military personnel surrounded the bus, forced the Yugoslavs to leave and took the government and their fami-lies, including 15 women and 17 children to Romania.
Imre Nagy, the martyr prime minister thus joined his prede-cessors, Lajos Batthyány, the prime minister, who paid with his life, for the Hungarian fight for freedom in 1848 and Pál Teleki, the prime minister, who committed suicide, when the Germans forced Hungary to give passage to their troops in 1941.
It was late in the night on Thursday the 22nd of November, when Aptyi finally found me. He has been searching for me for a week. He started looking when Radio Free Europe reported that Hungarian refugees are arriving in Austria. The radio gave the names of some relatives, who have already arrived, while the fighting was still going on in Budapest. In his search Aptyi visited our many relatives, visited the Technical University a number of times and finally decided to check here in the Castle.
When he finally found me, he was very worried. He told me, that since I left, the Pufajkás paid them two more visits and tried also to find me at the universi-ty. ”They do not know, that you are that ”Öcsi”, whom the arrested people who worked with Colonel Marián have already mentioned to them. It also seems, that they are prepar-ing some kind of a show trial for the Marián group. There is no question that they are on your trail, you must escape!” – Aptyi told me.
I must have given him a scared and shocked look, because he turned away, but repeated it once more: ”You must escape!” I never contradicted my Father in my life. It never occurred to me, that I ever could, but now I said: ”I can not do that Aptyi, please do not make me do that!” His eyes filled with tears as he said: ”I will not survive it, if they capture you. You and Péter must escape!” ”But I don't want to live as an alien. I can not! I just can not!” – I continued pleading. He looked at me for a long time, he was slowly shaking his head tears were flowing on his sunburned face, as finally, with much effort, he said: ”I will tell Péter too and let you know when and where you should meet.”
Friday, the 23rd of November was a dreadful day. I knew that I have to obey my Father's orders, yet I was hoping that he would change his mind. I spent the day wondering on the narrow, medieval streets of Castle Hill. Here, every stone is a history book every window is a witness to the survival struggle of this orphan island of Hungarians, besieged among Germanic and Slavic seas, constantly eroded by the heaving billows of her tragic history.
When I get back to the dormitory, there is a message for me. It is in Aptyi's handwriting: ”Péter and I, we will be waiting for you tomorrow at 9 AM, at the Kelenföld Railroad Station.” My breath fails my heart stops. What do I do now? I can not think straight. Ágnes might help! She might give me some advice!?
It took me an hour to get there. She is still not home, nobody is. What do I do? It is late in the afternoon. I must think. I need peace and quiet. So I walk into a church. As I wonder inside, a priest steps out of a confessional and asks: ”Do you want to talk?” I grab the opportunity and he points me into the confes-sional. But we don't communicate. He is an older man, he wants me to confess, but I don't want his forgiveness, I want his advice. He is a talkative person and what I am in need of is a listener.
He thinks that I want to confess. But I don't want to talk about my sins. He thinks, that I am silent, because my sins are too great. So he tries to console me: ”You know son, if one is defend-ing one's homeland and kills in the process, that person is a soldier and the Church does not condemn soldiers! Freedom fighters are also defending their families against aggres-sors, and as such, they have no choice.” The old man keeps talking and I don't say anything. He eventual-ly absolves and blesses me. I leave without having said a word about my problem.
I did not sleep all night. In the morning of this awful Saturday, the 24th of November, I was on time at the Kelenföld Railroad Station. The sight is reminiscent of the Hungarian railroad stations during the war. Parting families, crying mothers, grave and morose fathers. Péter is ready, only Aptyi came with him: ”It would have been too much for your Mother.” – he says. I can not describe our good-by, there are no words for that… Once I die, maybe than… After that, Péter and I, we hang out of the window for many miles, straining our eyes to see that tiny white spot, my father's waving white handker-chief, which has long disappeared7.
The train-ride to Óvár was uneventful. Most of the passengers were heading to Austria. Some still carried their guns (Illustration #43). On the train, no Pufajkás and no Russians dared to show their faces. They felt safer behind the inch-thick steel plates of their tanks. I don't recall, if the train went only as far as Óvár, or if we got off there for some other reason. In any case, we did. Here, the Pufajkás have not yet arrived. Only a few Russian tanks stood on the main square. Their hatchways were closed. They had no contact with the population.
As the crow flies, we started walking toward the border. We have seen no border guards, no Russians, nothing. (Illustration #44) We have walked for about 10 miles, when on the hillside behind us, we noticed dark figures running toward us. There must have been a hundred of them. It was early Saturday evening. This was the area, where we expected to find the mine-fields8. Yet we started to run towards Austria. As we are running, I look back and see that the dark running figures are gaining on us. It was at this point, that we both heard the sheep bells.
A shepherd boy was running in front, followed by his herd. When he stopped, so did his herd and we were surrounded by a sheep. He was very nice. He told us, that during the last weeks he gave a lot of directions to people who wanted to go to Austria and these people usually left their Hungarian forints with him: ”You can't pay with forints in Austria.” – he explained. ”On the other hand, I can use them just fine.”
So I reached into the outside pocket of my corduroy jacket, and gave him the 20 forint bill, which I could not spend for a month. Such a glorious, such an un-describable month!
On the other side of the border (Illustration #45), the haystacks smelled of peace. The hay-cock felt invitingly soft as we settled in for the night and I slept hoping that I would never wake up.

FOOTNOTES
1) This was the last time I have seen him until very recently. Years later I heard that he became an airline pilot in Switzerland. In the last decade a cousin of his, married a nephew of mine, and in 1997 we finally met again at a New Years party. He did not change.

2) This was the last time I have seen the Tóth girls, although decades later, when I was teach-ing at Yale, a student from Hungary asked me, if I was the same Béla Lipták, whom his aunts talk about?

3) This was the last time I have seen István Angyal. He was captured on the 16th of November, 1956 and was hanged on the 1st of December, 1958. In prison he wrote: ”The Hungari-ans fought and died for world-freedom in 1848 and we are carrying on the same flag today. This fight of ours can determine the future of all mankind. It is an honor to be the son of such a nation. I am happy that I was born to be a Hungarian and if I could relive my life, I would want to live it exactly as I did.” When he was being taken to the gallows, he tore his photograph from his identity card and on the back of the passport-size photo, wrote in pencil: ”Long live free Hungary!” and handed it to his cellmate, my good old friend Imre Mécs.

4) Later I learned that the Soviets used 2,600 tanks during this second invasion.

5) This was the last time I saw Bukucs, this totally loyal and good friend, with whom I spent many happy days in the woods. After my departure, he refused to eat and died.

6) 30 years later I ran into him at Cambridge Univer-sity in England, where he is a professor of Polish literature.

7) Later, similarly to General Maléter, he too was arrested during a trick meeting. He was sentenced to life imprisonment. It gave me great pleasure, when in 1999 I received from the President of Hungary, Árpád Göncz, the Imre Nagy memorial plaquette, one of the others who was so recognized was Sándor Rácz.

8) Later he became the first international presi-dent of the Union of Free Hungarian Students (UFHS) in Geneva, Switzerland, while the Hungarian students who came to the United States formed the American-Hungarian Student Association (AHSA) at Bard College and elected me to be the first president of AHSA.

9) The Soviets choose Romania because it was one of their most reliable satellites and also because Romania’s size doubled at the expense of Hungary after WW1, which resulted in cool relations between the two states. During the long interrogation period followed by show trials, all members of the government all maintained their innocence and bravely accused the Soviets of aggression against a neutral nation. Géza Losonczy was murdered in jail while being force-fed (food pumped into his punctured lungs), József Szilágyi was hanged in April of 1958, while Imre Nagy, Pál Maléter and Miklós Gimes followed him to the gallows on the 16th of June, 1958. The other members of the government were eventually released in 1963.

10) When in April of 1849, the Hungarian parliament declared Hungary an independent republic, he became its prime minister and Louis Kossuth its president. The Russian intervention on the side of Austria forced Hungary to surrender at Vilagos and after that the prime minister was hanged by the Austrians.

11) Count Paul Teleki was Hungary’s Prime Minister, when, early in 1941, it be

Discussion/Fórum