Látlelet
Az ébresztõóra hétfõn hajnalban csörgött, januári hideg volt a bogyai határban.
A lány fürdõszobába sietett, melegített vizet öntött a kézmosóba, melyet édesanyja
készített ki, aki most már hátul, az ólaknál az állatokkal foglalatoskodott.
Megmosakodott, majd gyorsan magára kapkodta ruháját, sietett, hogy elérje a fél 7-es
buszt, mely Nagymegyer felõl érkezett. Komáromban volt csatlakozása a vonathoz.
Édesanyja kikísérte a ház elé, megölelték egymást, ilyenkor mindig kölcsönösen
elérzékenyültek. Átvágott a nagygáton, gondolatai édesapja körül jártak, aki több
mint egy éve súlyos, fekvõ beteg. Fülhallgatóján magyar népzenét hallgatott.
Idõben érkezett a szlovák busztársaság járata, csak munkába menõ, ismerõs arcú
magyarok várakoztak a református templom elõtti megállóban.
Viszonylag hamar beérkezett – az idõközben megtelt – kék matuzsálem, sokan mentek
iskolába, munkába, ügyeket intézni Tanyból, Felsaranyospusztáról,
Csallóközaranyosról, Örsújfaluról is.
Gyalog ment a Rév-komáromi Hídhatárhoz, a hideg ellenszél belekapott a
kabátfelhajtójába, miközben a vámvizsgálatra várakozott. A fél Dunánál átlépte az
országhatárt, a piros-fehér-zöld látványa jó kedvvel és megnyugvással töltötte el.
A komáromi vasútállomáson hosszú sor állt, a szél megfordult, most már a peron felõl
is havat hordott. A Báthory gyorsra kért diákjegyet, levette kapucniját és
megigazította hajában a szalagot. A marcona vasutas a kedvezményre jogosító iratokat
kérte, Anna mosolyogva mutatta be zöld igazolványát. Szép szõke haján, kedves arcán
több fiúnak megakadt a szeme. Egy hangoskodó, szotyizó, iskolába tartó baráti
társaság állt az elõtérben, akik elõszeretettel osztogatták csípõs megjegyzéseiket
az elõttük elhaladóknak, miközben az MP 3-asukban Dopeman szólt, hogy megy lopni.
"Kár hogy szlovák a ribi" jegyezte meg foghíjról az egyik, miközben hímvesszõje
helyét fogdosta…
Anna úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, s bár volt még idõ a vonatindulásig, a
felüljárón keresztül a 3. vágány felé vette az irányt. Tudta, nem minden anyaországi
ilyen, s csak a kedves emberekkel érdemes foglalkozni.
Beérkezett a vonat, felszállt és bekéredzkedett egy fülkébe. Felakasztotta a
kabátját, táskáit felrakta a
csomagtartóra, leült és elõvette Wass Albert- Átoksori kísértetét. Két ember kezében
Népszabadság volt… Nem tudta nem észrevenni, hogy a címlapon egy magát hazafinak
mondó szemüveges milliárdos verte a mellét, dicsérte önmagát és kormányát.
Újra eszébe jutott édesapja, akinek a 2004. december 5-ei népszavazás óta sokat
romlott az állapota. Eszébe jutott a megaláztatások sora, a családjának jutó
szenvedés, a kirekesztés.
Mosolygott, de inkább sírni lett volna kedve…
Kovács Géza
2006. január 29.
************************************************
Zászlót gyalázó idegenszívûek
Zoltán lelkében hordozta a magyar zászlót. Már kicsi gyermek kora óta. Amikor aztán
valahára bátran kitûzhette, valaki hitványul meggyalázta azt.
Magyar édesapja soha nem élt velük. Egy másik faluban lakott és tudomást sem vett
Zoltánról, elsõszülött fiáról. Aki azért szépen nõdögélt és virágzott édesanyja
oldalán. Román mostohaapja eleinte neki udvarolt. Õt halmozta el szeretetével, hogy
majd rajta keresztül a székely-magyar menyecske kegyeit is elnyerhesse.
Soha nem mutatott gyûlöletet magyarjai irányába. Tehetsége szerint próbált magyar
nyelven beszélni és odafigyelni családjára. Zoltánt mégse tudta igazi apaként
szeretni és dédelgetni. Aztán a kommunista rendszer szétesése után bennfentes lett
az ortodox pópánál. Innentõl kezdve több nézeteltérése lett családjával. El is ûzte
õket.
Zoltán leérettségizett települése magyar középiskolájában. Lelkében hordozta magyar
származását. Magyarsága zászlaját. Amelyet ott gyaláztak meg, ahol nem is gondolta.
Miután leérettségizett Magyarországra ment el munkát keresni. Budapestre költözött,
hogy édesanyjával együtt új életet kezdjen. Keményen dolgozott, és egyre jobban élt.
Egy budapesti kislánnyal is megismerkedett. Nagyon találtak, sokat voltak együtt, és
fõleg nemzeti töltetû rendezvényeket látogattak. Magyarságukban is összefonódtak.
A kislánynak biztos munkahelye volt a magyar fõvárosban. Igaz, amikor odakerült,
kissé szokatlan szöveggel fogadták. Azt tanácsolták neki, hogyha meg akar maradni
ennél a cégnél, törölje ki szókincsébõl a zsidó kifejezést. Nem esett nehezére. Erre
jól odafigyelt, és nem járt úgy, mint sok fiatal munkatársa, aki nem koncentrált
eléggé.
Zoltán közben lelkében hordozta nemzetének zászlaját. Nem kérkedett vele, de õrizte.
Akkor még nem tudta, hogy azt nem Romániában, hanem Pesten gyalázzák meg.
Erdéllyel, Székelyfölddel, szülõhazájával szoros kapcsolatban maradt. Gyakran ment
ki fiatal élete párjával barangolni a Tündérkertben, a székely hegyekben. Szerelme
is szerelmes lett Erdélyébe. Egy szép napon egy kétezer kétszáz méter magas
kõsziklán meg is kérte a kislány kezét. Egy kereszt volt velük. És a magasságos ég.
Együtt laktak Budapesten és próbáltak csendben maradni. Élni szerényen, szeretetben.
Jó kapcsolatuk az otthoniakkal virágzott. Legutóbb Erdélyben szilvesztereztek.
Zoltán a nagymamáját gyakran kihozta magukkal. A néni kedvelte a magyar
rendezvényeket és szívesen járt velük ilyen helyekre. Élvezte, hogy magyar lehet.
Aztán jött a pofoncsapás. Habár voltak árulkodó jelek. Zoltán egy gyönyörû magyar
címeres magyar zászlót vásárolt. Magyarságát kifelé is jelezve. Azt hitte, hogy ez
Magyarországon természetes. Nem sokat törõdött azokkal, akik mohon gúnyolták a
magyar nemzetet. A médiában, a sajtóban. A Heti Tetvesben.
A népszavazás napján pesti lakása ablakába kirakta a magyar haza címeres lobogóját.
Másnap hajnalban nem akart hinni a szemének.
Zoltán zászlaját fekete szurokkal öntötték le a "magyarok".
Csíki Sándor (Megjelenés elõtt az Európai Idõ 2006/4. számában)
