A Fekete Hétfõ – 2005 szeptember 26 – bizonyos értelemben még súlyosabb csapás volt a magyar nemzeti érdekekre mint a gyászos 2004 december 5-e, mert míg itt ha színbõl is, vagy félszívbõl a legnagyobb ellenzéki párt végül is támogatta a kettõs állampolgárságsági népszavazást – legalább is a kampányt, addig a Fekete Hétfõn mutatott “feles megoldásával” Romániát feltétel nélkül az EU-ba juttatta s így az utolsó adut ütötte ki az anyaországi nemzeti erõk kezébõl az erdélyi háromszintû autonómia megteremtésére.
Ezzel a nemzeti színben az elmúlt tizenöt évben grasszáló ellenzéki pártok az utolsó árulást követték el a Trianonban és Párizsban szétszabdalt nemzet ellen. Az elsõt és a másodikat az Antall kormány tette. Ugyanis feltûnõen semmit sem cselekedett a Szovjetunió felbomlása után az Ukrán állam megteremtésekor a kárpátaljai magyarságért. Elérhette volna legalább autonómiájukat – ezt szabván államuk elismeréséül, de nem tette. A másodikat Csehszlovákia felbomlásakor követte el, amikor a szlovákiai magyarság határmenti tömbjének autonómiáját teremthette volna meg, ugyancsak ezt téve a Szlovák állam elismerésének feltételéül. Ám semmit sem tett ezügyben, vagy mert gyáva volt vagy mert nyugatról most is “jóindulatúan” lebeszélték, hogy majd az EU mindet megold! Mára derült ki, hogy semmit sem old meg, mert erre nincs is mandátuma. A harmadik árulás a Fekete Hétfõn történt – mindössze nehány gomb megnyomásával a parlamentben – ilyen egyszerû volt. S ehhez az ellenzék tapsolva járult hozzá, anélkül, hogy feltételül szabta volna az erdélyi autonómiát, ami már egyszer létezett! Még a feles szavazásnál is lehetõség lett volna ezt kikényszeríteni, amint ezt aztán kimutatták. Elfelejteni azt az alaptételt, hogy a nemzetközi politika a békés kényszerítések eszköze – több mint vétek.
A Román EU tagság megszavazását úgy az uralkodó pártok mint az ellenzékiek sajtója szinte elhallgatta, mint valami mellékes eseményt. Amikor szûkszavúan kénytelenek voltak errõl nyilatkozni, akkor elsõként úgy tüntették fel, mintha Románia EU tagsága elleni szavazatra buzdított volna a nemzeti oldal belülrõl és külföldrõl. Errõl szó sem volt, csupán arról, hogy akkor szavazzák meg, ha biztosítékot ad Románia az autonómiákra. Napok alatt meg lehett volna ezt adni és akkor beszavazni Romániát az EU-ba – ha nem is másodikként, hanem harmadikként – még mindig nem lett volna késõ. Garanciára pedig azért lett volna szükség, mert tanulni kellett volna 1918 december elsejébõl. Amikor is a gyulafehérvári román “nemzetgyûlés” nagy garral ígérte meg az erdélyi magyarságnak az önrendelkezést s még írásban is adták – amibõl aztán nem lett semmi, de lett az erdélyi magyarság szisztematikus, permanens és máig tartó kifosztása. Ha megadták volna akkor, nem kellene most 86 év után ezért harcolni! Horribile dictu: Sztalin kényszerítette ki a boldogtalan rövidéletû Maros-Magyar Autonóm Tartományt! Ezzel õ ebben demokratább volt a mai nagy demokratáknál a határon innen és túl! Érdemes hozzá mérni a maiakat, hogy kitessék hova süllyedtek. A másik érv az volt, hogy az RMDSZ vezetõje kérte ezt. De mit lehet várni attól aki egyben a román állam miniszterelnök-helyettese is? Õ egyszerûen állami hivatala miatt csak ezt kérhette. Vajon ez magyar érdek volt és nem román? Ó, milyen ügyesen fordítottak egy magyarul is beszélõ erdélyi politikussá vedlett írót az ottani magyarok és az anyaországiak átejtésére. Pont úgy mint a szlovákok, ahol a MKP is kormánytényezõ – ám autonómiáról ott sem lehet szó! További érv volt, hogy az erdélyi magyarság “elsöprõ többsége” akarta Románia EU tagsága azonnali megszavazását. Ha ez így lenne, vajon nem így volt-e néhány héttel ezelõtt is a tusványosi beszéd idején? Miért hangzott el akkor és ott az autonómia kiharcolásának szükségessége s a vétó várható alkalmazása? Ha az elsöprõ többség igénye lett volna, akkor miért jelennek meg a magyar ellenzéket igencsak elítélõ cikkek az erdélyi magyar sajtóban? Az utolsó érv az volt, hogy a feltételszabás nem volt az ellenzék külpolitikai “eszköztárában”. Az persze ott volt, csak úgy döntöttek, hogy nem veszik ki onnan, s nem használják. De miért nem? – annak ellenére, hogy ennek bevetését csak nehány héttel elõbb biztosra ígérték az ellenzék prominens vezetõi. A miértre csak egy magyarázat lehetséges: az, hogy a világpolitika nyugati boszorkánykonyhájának vezetõi egyszerûen nem engedték ennek feltételnek az ellenzék által való bevetését.
Ezzel több legyet véltek ütni egycsapásra. Mindenekelõtt Romániát gyorsan és véglegesen az EU-ba kebelezni mert ez a nyugati globális stratégia szerint sürgõs, mivel az iraki, iráni helyzet s ezzel az egész muzulmán világ kiszámíthatatlan helyzetbe került. Továbbá: hiteltelenné tenni a véleményük szerint túlságosan megnõtt magyar ellenzéket saját szavazótábora elõtt; ezzel elõsegíteni a jelenlegi kormányzó balliberális koalíció gyõzelmét a jövõ tavaszi választásokon, amelytõl remélik az ország további kiárusítását, népének átnevelését egyház és nacionalizmus ellenességre, a kozmopolita ideológiára való átnevelését, azaz elnemzetlenítését; a trianoni és párizsi békediktátumok által szétszabdalt magyarság szétdarabolásának, felõrlésének, kicsire szabottságának permanensé tételét. Mindezek megvalósításában magyar “quislingekre” támaszkodnak, amelyek úgy látszik megtalálhatók nemcsak a ma uralkodó hanem még az ellenzéki pártok elitjeiben is. Végül szükség volt erre a gyors szavazásra a magyar miniszterelnök és pártja “imázsának” javitására, amely a szégyenteljes december 5-i ellenkampány után alaposan összetört határon innen és túl. Az “imázsjavitás” ugyanis egyik feltétele a jövõ évi választási gyõzelmének. Lehetséges, hogy jutalmul a magyar miniszterelnök Bukarestbõl a közeljövõbeli látogatásáról hazajövet, kiszállva a repülõgépbõl egy papírt fog lobogtatni rajta a román aláírással az erdélyi magyar autonómia megadásáról. Azonban nem kell túllelkesedni, mert már láttunk ilyet: egy Nevill Chamberlain nevû angol úr, aki történetesen a miniszterelnök volt, már eljátszotta ezt a jelenetet 1938 õszén a londoni repülõtéren és jól ismerjük a tragikus következményeket. Volt státusztörvény is – lelkesen megszavazva – a papírja még talán megvan valahol. Verba volent, scripta manent (A szó elrepül, az írás megmarad) – mondja a régi Latin, azonban olyan korban élünk ahol nemcsak a szó hanem még az írás is elszokott repülni.
Egyébként az eddigi tapasztalatok alapján megjósolható, hogy a jelenlegi felállásban a tizenöt éve folyó nemzetárulás folytatódni fog; hasonló sorsra fog jutni a vajdasági és a kárpátaljai autonómia törekvés is, nem is beszélve a már odajutott felvidékinek.
Miért viselkedik így az ellenzéknek hitt és vélt ellenzék? Magyarázatot lehet találni abban, hogy a tizenöt éve még fiatal vezetõik túl késõn születtek ahhoz, hogy nemzeti emlõkön nevekedjenek fel, s tudjanak egy egészséges deffenzív nacionalizmusban hinni, mint ahogy megmutatták ezt az egy nemzedékkel elõbbiek 1956-ban. Ehelyett nekik a felnövekvés miliõje a regnáló kommunizmus volt, s ez kitörülhetetlen nyomokat hagyott. Továbbá kiválasztott vezetõinek nagy része Soros ösztöndíjjal angol egyetemeken tanult. Mindezek után ezek az SZDSZ-bõl váltak ki, akkortájt, amikor az akkori rendszermódosító pártból egy radikális rész önállóvá lett. Bizonyára ekkor javasolták a nyugati politikai boszorkánykonyha vezetõi ezeknek a fiatal politikus-növendékeknek az ellenzéki magatartás felvételét, hívén azt, hogy velük majd az elfojtott és felszabaduló “veszedelmes” magyar nacionalizmust kordában lehet tartani, s megõriztetni az igazságtalan status quot.
Innen lehet megérteni, hogy más ellenzéki pártokat miért vertek szét, s hogy miért szerették volna tönkretenni az MVSZ-t – “két dudás nem fér megy egy csárdában”, pláne ha a másik hitelesebben, jobban játszik!
Az álarc leesett az ellenzékrõl, mert nyilvánosan kompromittálódott, de a nyugati politikai kotyvasztókról is, sõt az RMDSZ vezetõjérõl is. Ez a helyzet hangosan kiált egy valóban magyar érdekeket bátran, okosan de megalkuvás nélkül képviselõ párt létrehozásáért, parlamentbe juttatásáért amely nincs semmiféle külföldi hatalom járszalagján, s amely békés eszközökkel valósit meg eddigelé elodázott, elárult jogos és méltányos nemzeti érdekeket, amint az tették és teszik más nemzetek politikusai mint pld. a körülöttünk élõk s a rokon másfélmilliónyi észtek. Ez most fájdalmas lehet az ellenzéknek, mint minden születés az, ám segíthet helyretenni az ellenzék megbillent egyensúlyát és értelmes megegyezésre jutni a választások eredményének függvényében.
2005, október hava.
Dr. Pungur József
Kanada
