VÉGVÁRI-VERSEK (álnéven publikált versei)

Ma megfogta kezem
S ki, a határba vezetett a bánat,
Nézni
A hó alatt a gyönge, gyér füszálat
S nézni süppedt, régi sirok felett
Az örök, élo repkénylevelet.

Akartam tudni: mit álmodtanak
Karácsonykor a fák,
S a törzsek most is oly hatalmasak
S büszke fejük a vihart éppúgy állja,
Mióta letört
S lehullott a mi fejünk koronája?
Fürkészni mentem távolát az égnek.
Hogy ép-e még a kékje,
Mióta minket darabokra tépnek?
És mentem látni: régi még a táj,
Mióta a mi szívünk jobban fáj?

S láttam: a táj a régi, régi volt.
A nagy határban szuzi csend honolt.
Az osi fuzek hallgatagon álltak,
Láttam a hó alatt a gyér füszálat,
Az örökélo repkénylevelet
Süppedt sírok felett…
S lehajtottam lassan a fejemet,

Kerestem a közömböst, a nagyot,
Valamit, ami nem változhatott,
Valamit, ami régi
És amibe még megfogódzhatok,
S mikor megtaláltam a régi tájt,
Az is fájt.

Valaki dúdolt: régi volt a nóta
S én mégis tudtam,
Tudtam, hogy minden, minden más azóta.

<i>1919 január 2.</i>