Sok-sok politikai és szakmai indulat kavarog az ötvenedik évfordulóra tervezett ötvenhatos emlékmű körül. Ki, hogyan és mivel emlékezzen, mihez van joga, és mihez nincsen. És egyáltalán: kié ötvenhat? A börtönt szenvedetteké és a kivégzettek családjáé, a saját illúzióikon túllépő reformkommunistáké vagy a XXI. század fiataljaié, akiknek tovább kellene vinniük a magyar forradalom emlékét és szellemét? Már ha van, aki megtanítja nekik az iskolában.

Az évfordulós emlékmű állításának gondolatát Szőcs Géza író vetette fel 2002-ben: és magáévá tette Med­gyessy Péter miniszterelnök is, így az az Európa-terv része lett. Tőlük függetlenül tavaly az Egyesült Ál­lamokban élő Egervári Gyula is szétküldte körlevelét a világban élő magyarokhoz: kezdjenek gyűjtést az ötvenhatos hő­sökre emlékező budapesti szoborra, amely az emigrá­ció adománya lenne a hazának. A terv eljutott a magyar, illetékesekig, akik óvatosan támogatták.

Az ötvenhatosokat tömörítő Történelmi Igazságté­tel Bizottság (TIB) azonban a kezdetektől egészen más állásponton volt. Tagjai úgy ítélték meg, hogy felesle­ges újabb szobrot állítani, mivel csak Budapesten már, ma is több mint ötven emlékmű, kopjafa és emléktáb­la őrzi a szabadságharc emlékét, valamint ellenezték, hogy a jelenlegi kormány programjában szerepeljen az évfordulós megemlékezés. A forradalom eltiprói és azok örökösei ahelyett, hogy emlékművet építenek, inkább nézzenek szembe a saját felelősségükkel – nyilatkozta a TIB elnöke, Regéczy-Nagy László.

Időközben kudarcba fulladt Egervári Gyula kezdeményezése, a köztéri szobrok szakmai véleményezé­sét végző Budapest Galéria ugyanis minden benyúj­tott tervüket elutasította. A baj gyökerét a galéria igazgatója, Zsigmond Attila abban látta, hogy az ame­rikai megrendelő pontosan előírta a művészeknek, milyen szobrot szeretne látni: narratív, az eseménye­ket illusztráló, bőbeszédű kompozíciót, amely nem a XXI., hanem a XIX-XX. század fordulójának közízlését tükrözi. De nem volt döntés a szobor helyéről sem. Szóba került a Vérmező, a Szabadság tér és a Felvonulási tér is.

Az idő azonban sürgetett, hiszen ha a kormány is be akarta tartani a még Medgyessy által tett ígéretet, döntenie kellett a helyszínről és a kompozícióról. A helyszín a Felvonulási tér lett, a költségvetésbe pedig egymilliárd forintos fejezetként került be az ötvenha­tos évfordulós ünnepségek megrendezése. Ebből 650 millió forintot szánnak az emlékműre. A nemzetközi tervpályázatra küldött műveket június 6-ig kellett a bizottsághoz eljuttatni, amelynek így tíz munkanapja maradt a hatvannyolc pályamű értékelésére. Az ered­ményt június 20-án hirdették ki. A győztes a három művészből – Emődi-Kiss Tamás, Papp Tamás és György Katalin – álló i-ypszilon csoport, amely 2006 darab, kettőtől nyolc méteresig növekedő fémoszlo­pokból álló, ék alakban záródó kompozíciót álmodott a térre, az időkerék és a Regnum Marianum-emlékkereszt közé. Az ék a Dózsa György úttal ötvenhat fokos szöget zár be.
A leírás szerint "az egy pont felé törekvő oszlopok felhasítják a tér burkolatát, a hely múltját, a tribünt, az egykori Sztálin-szobor és a Felvonulási tér emlékét". A zsűri összesen hét pályaművet díjazott.

Végeredmény ide vagy oda, az indulatok az emlék­műállítás körül azóta sem csitulnak. És sok a kérdés is. A kormány úgy tett félre 650 milliót az emlékműre, hogy nem volt még meg a terv. A nyertesek rögtön be­jelentették, hogy az ő művük megvalósítási költsége hétszázmillió forint. A Demokrata című lap által meg­szólaltatott építészmérnök szakértő szerint azonban a győztes pályamű százmillióból kihozható. Más kér­dés, hogyan biztosítható az emlékmű karbantartása. A sűrűsödő oszlopok – amelyek közül az utolsók az alkotók szándéka szerint már a felállításkor rozsdásak – karbantarthatatlanok és takaríthatatlanok. Hogy le­het megoldani a korrózióvédelmet, mikor az ék alak első részében nem lehet az oszlopok közé férni? Az oszlopokat – vizionálják sokan – végül ellepi majd a rozsda és a városi szemét. Szép kilátások. És a mada­rakról még nem is szóltunk.

A vesztes alkotók is elégedetlenek. Valóban ritkán van ekkora volumenű állami megrendelés. Többen követelik, hogy ne csak a hét díjazottat, hanem az összes pályaművet; állítsák ki, ítélhessen a közvéle­mény is, kié a legméltóbb. Ilyen nagyszabású bemuta­tót utoljára az Erzsébet téri Nemzeti Színház pálya­munkáinak rendeztek, igaz, az az épület azután fel sem épült.

S végül, de nem utolsósorban az ötvenhatos szervezetek makacsul tartják magukat ahhoz: a szociál­liberális kormány nekik ne építsen semmiféle emlék­művet. A tiltakozás hangneme vérmérséklettől füg­gően változik, de a mondanivaló ugyanaz. Pataki László az 1956 a Miénk mozgalom nevében juttatta el levelüket az országgyűlési képviselőkhöz. "A leghatá­rozottabban tiltakozunk ez ellen a kommunista ízű, a mások értékeit kisajátítani akaró eljárás ellen. 1956. november 4. után a Kádár, Marosán, Apró Antal ve­zette MSZMP vérbe fojtotta a szabadságharcot, majd további öt évig kegyetlen megtorlást alkalmazott a résztvevőkkel szemben. 1958 júniusának második fe­lében Apró Antal, a XX. század második felének egyik legsötétebb alakja az Országgyűlésben megdicsőült arccal, láthatóan elégedetten jelentette be Nagy Imré­nek; a magyar forradalom első számú mártírjának ki­végzését.
Ennek a kommunista gonosztevőnek az unokája felesége annak a Gyurcsány Ferencnek, aki ennek a nagy magyar ünnepnek fő szervezője és irá­nyítója akar lenni… Vegyük kezünkbe mi, magyarok ennek a történelmi tettnek a méltó megünneplését! Csatlakozz az országos mozgalomhoz!" ­

Az 1956 Alapítvány is közzétette tiltakozását, amelyet lapunk is megjelentetett. Aláírói között találjuk Balás-Piri Lászlót, a TIB alelnökét is, akit arról kérdez­tünk, miért nem lehet 1956 ötvenedik évfordulója a nemzeti megbékélés, a közös ünneplés alkalma, és miért tartanák rossznak, ha a Felvonulási téren fel­épülne a pályadíjnyertes emlékmű. ­

– Meg kellene értenie mindenkinek: nem arról van szó, hogy engesztelhetetlen, indulatos öregembe­rek kommunistáznak ötven évvel ezelőtti bűnök mi­att. A hatvanas évek végén, a kádári konszolidáció­ban sok egykori üldözött csoport valóban megkönnyebbülhetett, mert nem érezte már a vállán a hatalom súlyos kezét. A szociáldemokratákat, a kuláko­kat, a kistulajdonosokat, sőt az alacsonyabb rangú horthysta tiszteket is engedték belesimulni a rend­szerbe. De nem járt kegyelem a forradalom résztve­vőinek, akiket egészen 1989-ig, tehát a rendszerválto­zás pillanatáig üldöztek, megfigyeltek, módszeresen diszkrimináltak.

Gyermekem káderlapján ott volt mindvégig a bejegy­zés: apja népeIlenség. 1989-ben még házkutatást tar­tottak egyik társunknál. Sokan nem részesültek am­nesztiában, hanem kitöltötték a teljes büntetésüket, az utolsók csak 1971-ben szabadultak a börtönből, és nem is csak olyanok, akik részt vettek a fegyveres harcban. Ma már csak körülbelül négyezer börtönvi­selt társunk él, akik minderre igen jól emlékeznek. És tudják, hogy a mostani vállalatigazgatójuk egykor a párttitkáruk volt, és hogy a mai szocialista derékhad már 1990 előtt is a mozgalomban dolgozott, ahol két dogma volt: a Szovjetunióhoz való feltétlen hűség, va­lamint hogy 1956 népellenes kaland volt, amelytől a munkás-paraszt kormány mentette meg az országot. Ezt minden KISZ-titkár fújta, sőt hitte is. Vajon ezek az emberek megváltoztak a lelkük mélyén? Aki 1972­-ben lépett be a pártba, valóban nem tudott az akasztá­sokról? Hiszen akkor még úgy lógtak a tetemek a párt szekrényében, mint a kabátok a ruhatárban.
És egyik párttagnak sem jutott eszébe kimondani, hogy ő Nagy Imre örökösének vallja magát. ­

– Pedig ötvenhat örökségére a baloldal is igényt tarthat, hiszen reformkommunisták álltak a forradalom, sőt az ország élére, és sok munkás is a későbbi ál­dozatok között volt.

– Voltak közöttünk valóban kommunisták, cigá­nyok és zsidók is. Ez a nemzeti összefogásnak olyan pillanata volt, amelyet a forradalmat leverő baloldal ma sem tud lelkileg feldolgozni. Ebből nem lehet ki­emelni Nagy Imrét. Nála ugyanis valóban teljes volt a lelki átállás, a bitófa alatt már nem a reformkommu­nisták, hanem a nemzet mártírja volt. 1956 nem szocialista és nem kapitalista forradalom volt, hanem va­lamiféle harmadik utas megoldás, a világtörténelem­ben az egyetlen olyan forradalom, amelyik nem rombolt, hanem az első perctől kezdve építkezett. A nem­zeti és forradalmi bizottságok azonnal hozzákezdtek a közigazgatási és önkormányzati rendszer újjászerve­zéséhez, a munkástanácsok pedig a gyárakban és üze­mekben demokratikus úton átvették a vezetést. Erős nemzeti érzés volt mindenkiben, amely mellett való­ban ott volt a modern szociáldemokrata gondolat is.
A régi szervezett szakik, akik ezt a gondolatot képvisel­ték, pontosan látták, mi a különbség a kommunizmus és a szociáldemokrácia között.

– Az ötvenhatos szervezetek amellett, hogy tilta­koznak a jelenlegi kormány emlékműállító gesztusa ellen, nem kívánnak új szobrot sem a kerek évfordu­lóra. Akkor sem örülnének neki, ha nem a baloldali kormány állítaná?

– A kormány egymilliárdot szán az ünnepségekre, ebből több mint hatszázmilliót az emlékműre. Sze­gény országban ez nagy pénz, amelynek máshol is meglenne a helye. Az ötvenhatosok túlzottnak tartják ezt az összeget. Ezt a TIB már tavaly szeptemberi elnökségi ülésén megállapította, mert úgy ítéltük meg, hogy egy fényes ünnepség a legkevésbé sem lehetne az egykori forradalmárok vágya. Abban is egyetértés van közöttünk, hogy semmi szükség még egy ötvenhatos emlékműre, és főleg arra nem, hogy ezt éppen a forradalom eltiprói építsék fel. A döntések egyébként is a még élő tanúk és áldozatok megkérdezése nélkül születtek, amin az sem változtat, hogy Fónay Jenő konzultációs, de nem szavazati joggal vehetett részt az emlékműpályázat zsűrijében.

– Művészi kérdésekről azonban aligha az egykori áldozatoknak kellene dönteniük.

– Szakmai-művészi kérdésekben valóban nem va­gyunk illetékesek, de abban egyetértünk, hogy nehéz ma a közelmúltról a jövőnek szóló köztéri alkotást épí­teni. A régi szimbólumok, a lehanyatló harcos vagy az obeliszk már nem érvényesek. Nekem tetszik az ötlet, hogy egy vascsizma, a ledöntött Sztálin-szobor utolsó darabja és egy lyukas zászló legyen a forradalom emlék­helye. Most azonban született egy olyan kompozíció, amelyik a sokaságot geometriai formákkal jelképezi. A berlini holokauszt-emlékmű is valami hasonló, ott kő­kockák jelképezik az áldozatokat. Csakhogy a forradal­mi tömegben nem egyenkockák vagy oszlopok voltak, hanem egyéniségek. S ezt nem sikerült ábrázolniuk a jö­vendő ötvenhatos emlékmű tervezőinek. Ez a konstruk­ció bizonyára megfelelne a normandiai partraszállás emlékművének, ahol a hajóorr feltúrhatná a homokot. De mit ér, ha magyarázó táblát kell majd mellé állítani, hogy kiket és mit is ábrázol? Ez a forradalom tartalmá­ból nem fejez ki semmit.
Ki fogja megszámolni a 2006 vasoszlopot, amely az évforduló évszámát hivatott rögzíteni, és ki fogja ezt a monstrumot karbantartani? Sze­rény, de méltó emlékjelre lenne szükség csupán, amelyik felhívná a figyelmet arra: a nemzet ötven év után megemlékezik egykori önmagáról. Erre azonban nem kell hétszázmillió forintot költeni, nem kell vasoszlop erdőt építeni, amelyet még lebontani sem lehet majd, mert állandóan történelmi érzékenység marad körülöt­te. Ennek az emlékműnek az a legnagyobb baja, hogy van magyarázata, de nincsen lelke.

Discussion/Fórum