Talpunk alól egyre lopják a földet,
lélegzetünkbôl erdôk tüdejét,
tisztásaink fölött sasként köröznek,
és árnyékokat szórnak szerteszét

a hazugság fekete repülôi.
Szárnyuk fölsebzi az ég homlokát,
s csillagok szemébôl a fényt kitörli,
hogy ne lásson magára a világ.

A fatönkök, a jeltelen keresztek
gyökere máig életet ölelt,
a fejet, koronát, erdôt, hitet vesztett
otthonában lassan sírjára lel.

A szél rohan: nincs mibe kapaszkodjon.
Dühét nem fékezi, csak a hiány,
hogy nem törheti át magát a lombon,
és ág sem hajlik szeszélye nyomán.

Az ég a temetôig alászállhat,
nem tartják már a fák fönn az eget!
Az aláhulló csillagok úgy fáznak,
mint a tájon a lelkiismeret,

hogy tûri a kiszolgáltatottságot!
Becsületénél is szegényebb már
az ember, akit kiforgat egy álnok
világ, és átszel a látóhatár.

GÁL ÉVA EMESE