Hosszú az út, irgalmatlanul hosszú.
Az elveszett haza gyötrelmes útja ez.
Balra kivágott fák, jobbra kastélyromok,
az árok partján méhkas és kereszt.

Nagyvárad, Csucsa, rétek és hegyek,
Ady két nagy szeme mindegyik útkanyarban
az arcomig jön, s nézi: élek-e
vagy a halál rohan-e bennem öntudatlan?

Minden nap erre nagypénteki nap, ácsszög és ecet,
végsô kivérzés, föld alatti álom,
de húsvét hôs fénye sehol, csak az emlékezet

meg a rekettyék gyásza fönt a Királyhágón.
Kô, kô és dermedt ércmezôk a szívben.
Vezet még út tovább vagy már csak állok itten?