Miközben Angyal István főhadiszállása, a Tűzoltó utca 36. alatti garázs felé tartottam, ágyúszó ütötte meg a fülemet abból az irányból. Így aztán hátulról, a Mester utcán és a Viola utcán át közelítettem meg a helyet. Ahogy befordultam a szokatlanul csöndes és teljesen néptelen Viola utcába, egy orosz tankot pillantottam meg az Üllői úti kereszteződésben.
Valami furcsaságot is észrevettem: egy önjáró alumínium szemetesládát a Viola utca és a Tűzoltó utca sarkán. Mintha magától mozgott volna, lassan áthaladt a Viola utcán. Megkövülten figyeltem. A tank az útkereszteződésben ekkor tüzet nyitott a szemeteskukára, engem pedig ugyanabban a pillanatban valaki behúzott egy kapualjba.
– Megőrült? – ordította egy kopaszodó, szemüveges ember. – Egy lélek sem mászkál a Viola utcán, kiváltképp nem géppisztollyal és nemzetiszínű karszalaggal!
– Jó, jó, de mitől mozog a kuka? – kérdeztem.
– Madzaggal húzzák. Csak így lehet ezt-azt átjuttatni a túloldalra – magyarázta.
– Akkor hogy jutok el a Tűzoltó utcai garázshoz?
– Az alagsorok közötti falakat kiütötték. Csak ezen az úton lehet biztonságban odajutni. Megmutatom. – Többet nem mondott, hanem elindult. Lementünk annak a háznak az alagsorába. Sötét és piszkos hely volt. Igyekeztem vigyázva mozogni, hogy óvjam egykor szépséges kordzakómat, de mindhiába. Szenespincéken, falon ütött lyukakon másztunk át. Egy jó félóra elteltével benzinszagot éreztem; biztosan egy garázs alatt járunk.
Felmentünk a lépcsőn, és néhány parkoló autót pillantottam meg, köztük a vöröskeresztes zászlajú teherautót, meg talán húsz fiatalembert, néhányuk katonai egyenruhát viselt. Többségük éppen egy ad hoc futószalagnál dolgozott. Tejesüvegekből csináltak Molotov-koktélokat. Ahogy a benzint az üvegekbe öntötték, egy kevés kilöttyent. Ezért éreztem én benzinszagot az alagsorban. Mielőtt visszatették volna a dugót, vastag rongydarabot tömtek a palackba. Ez a kanóc felszívta a benzint, és az üveg elhajítása előtt meg lehetett gyújtani.(1)
A garázsban szólt a rádió. Hallottam, hogy bemondják: „Nagy Imre vezetésével új nemzeti kormány alakult!” A futószalagnál éljenzés tört ki. Angyal István a sarokban ült. Egy röpcédulát olvasott.
– Igen érdekfeszítő lehet – mondtam neki.
– Egy vers – hát te mit keresel itt? – Meglepődött, de örült is, hogy lát.
– Ja, csak ellenőrzöm, hogy beveszed-e a köhögés elleni kanalas orvosságot. Látogatásom másodlagos célja pedig, hogy megvásároljam az önjáró szemetesládád szabadalmát.
Nevetett és hellyel kínált. A szemüveges, kopasz fickó tiszteletteljesen nézett bennünket. Angyal István huszonnyolc éves pallér volt; a nálam alacsonyabb ember fehér munkaköpenyt viselt; haja barna, fogsora kissé girbegurba volt.
– Szóval miért érdekellek? – kérdezte.
– Biztosan a kávé miatt! Aki dacol a harckocsi-tűzzel, hogy kávét hozzon a fiúknak, annak legalábbis kivételesnek kell lennie!
– Nők is vannak itt – javított ki vigyorogva, majd megkérdezte: – Apropó kávé, hozzak neked?
– Persze, meg egy kis kenyeret is, ha van. Négykor találkozom a teherautónkkal a Petőfi hídnál, és azért jöttem ebbe a kávéházba, hogy megebédeljek.
Miközben a kávémat kortyolgattam, elmeséltem Pistának, hogy Kopácsi Sándor, a rendőrfőnök szerint hasonlítunk egymásra.
– Hát ezt kikérem magamnak! Én bizony nem drótozom a szandálom, mint egyesek! – mondta szétesőben levő lábbelimre nézve.
– Kopácsi azt is mondta, hogy téged Auschwitzba deportáltak – folytattam.
– Igen. A felesége miatt hoztam szóba a témát. Tizenhat éves voltam akkor, és a családomból egyedül én maradtam életben. Így hát egyvalami közös bennünk Kopácsi feleségével.
– Miért mondod, hogy egyvalami, amikor mindkettőtök családját elvitték Auschwitzba? – kérdezem, mert némi gúnyt érzek a hangjában.
– Kicsi vagy még, hogy megértsd; ezenkívül már három óra van, le fogod késni a teherautót.
– Nem fogom, ha elkísérsz. Elmondod, mit értesz azon az egyvalamin, és közben mutatod az utat.
– Jól van, elviszlek a Mester utcáig, onnan már könnyen eltalálsz – mondta a verset összehajtva.
Miközben másztunk le a sötét pincébe, belefogott:
– Tudod, magyar zsidónak lenni nem ugyanaz, mint szláv, sváb vagy latin származású magyarnak. Ezek jóval könnyebben keverednek, asszimilálódnak; mi másként öltözünk, és gettókat alakítunk. Egyszóval kilógunk.
Azt nem tudom, hogy Kopácsi felesége hova valósi, de Magyarbánhegyesen, ahol én születtem, mi voltunk az egyedüli zsidók. Tudtam, hogy szefárdi zsidó vagyok, Izraelről azonban fogalmam sem volt. Soha nem jártam zsinagógában. Csárdást roptam, és magyar népdalokat énekeltem. Apám cipőfűzőket készített, és mielőtt anyámtól elvált „kis magyarnak” nevezett, mert én szívesebben hordtam csizmát, mint cipőt, és mert betéve tudtam Petőfi összes verseit. Aztán 1944-ben, egy májusi reggelen jött Eichmann és az SS, és deportáltak négyünket: anyámat, Tibort, Terézt és engem. Tibort agyonlőtték, mert nem volt hajlandó beszállni a marhavagonba, anyámat felakasztották, mert szökni próbált, Teréz pedig gázkamrában halt meg. Csak én maradtam életben.(2)
Egy szenespince közepén jártunk. Pista megállt, megmarkolt egy lapátot, és elkeseredett dühvel a szénhalomba vágta. – Nemcsak a családomat ölték meg, hanem a lelkemet is el akarták pusztítani. A németek szerint én nem voltam magyar! Nem akarták, hogy ez legyen a hazám! Nem akarták, hogy az legyek, aki vagyok! Azóta is azt próbálom bebizonyítani, hogy tévedtek, megmutatni, hogy én is vagyok annyira magyar hazafi, mint a másik. És nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. Tudtad, hogy Gáli József, egyik mostani vezérünk is Auschwitzban volt?
Tudod, Öcsi – most szólított először a becenevemen -, szörnyű dolgok történtek itt, amikor te még gyerek voltál. Először is, a lakosság hagyta, hogy a németek elvigyék zsidó honfitársaikat. Aztán amikor az életben maradt zsidók hazatértek, néhányuk bosszút akart állni, és az oroszoknak kezdett dolgozni. Ezért lettek a Rákosi-kormánybeli zsidók, az ÁVH-t, a rendőrséget és a katonaságot vezető zsidók a rezsim reprezentánsai. Emiatt a néhány áruló miatt a sztálinizmus elleni gyűlölet az összes zsidó felé fordult.
Már jöttünk kifelé a pincéből a Mester utcára. Pista még mindig nagyon felindult volt. Valahányszor mondott valamit, mintha nem lett volna megelégedve magával, hogy nem mondta érhetőbben, vagy hogy nem fejtette ki a témát alaposabban. Láttam, hogy órákig tudna beszélni.
– Jelzem magam is kommunista vagyok – folytatta -, ugyan nem pártag, de azért kommunista. Mindenkit megértek, aki a szegények és az elnyomottak sorsán akar javítani. A zsarnokságot és az idegen uralmat gyűlölöm, nem pedig a kommunizmust. És tudnod kell, hogy ha a zsidók helyett a bélyeggyűjtők vagy az unitáriusok működnek együtt az oroszokkal, az eredmény ugyanaz. Ez a barbár őrület alakult volna ki, azzal a különbséggel, hogy ma az unitáriusokat és nem a zsidókat okolnák részben érte.
– Szóval, amikor azt mondtad, hogy egyvalami közös bennetek Kopácsi feleségével, úgy értetted, hogy ugyan mindketten túléltétek Auschwitzot – ám ez minden?
Pista szeme villámként villant. – Hát azt nem tudom, mit tett a családja, és azt sem, hogyan, miért lett rendőrfőnök a férje, de abban biztos vagyok, hogy mi, a magyar zsidók túlnyomó többsége nem orosz kollaboránsok vagyunk, hanem magyar hazafiak. Alighanem mások vagyunk, mint Kopácsi felesége, mert mi roppantul szégyelljük, hogy a rákosista és ÁVH-s gyilkosok zsidók, és egy nap, remélem, egy nap… – remegett a szája széle, könnyes volt a szeme, engem meg elfogott a lelkifurdalás és a szégyenkezés, s nem is igazán tudtam, miért. Átöleltem hát a vállát, és egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett, majd azt mondtam:
– Tudod, van még egy srác, akit nagyon tisztelek; német származású magyar, szőke óriás, Danner Jancsinak hívják. Néhány háztömbnyire harcolt tőled a Corvin mozinál. Négy-öt orosz tankot harcképtelenné tettek. Ő nem önti úgy szavakba a dolgokat, mint te, de ő is igyekszik bebizonyítani a nyilvánvalót: hogy magyar.
Már majdnem a Petőfi hídnál jártunk. Láttam, hogy Gyurka teherautója ott vár, mire megöleltem Pistát, és rohantam. Ezúttal mindkét teherautónkon géppisztolyok voltak. Hat órára lerakodtunk, és kilencre, egy újabb forduló után, csak az egyik teherautóval visszaértünk egy utolsó útra. Már éjfélre járt, mire minden szép rendben a tornateremben állt. A fegyverek mellett rengeteg friss élelmiszer volt, amit napközben a falvakból szállítottak oda. Mindannyian leültünk, és jól belaktunk.
A MEFESZ irodában Szőke Kati és Vígh Tibor a sarokban ültek. Nagyon komolynak látszottak; biztos az élet értelméről beszélgettek. Szemlátomást semmi szükségük nem volt rám. Marián ezredes írt valamit, Varga Sándor pedig telefonált, így hát Danner Jancsinak jelentettem: – Hat teherautónyi fegyvert lerakodtunk a tornaterembe. Találkoztam Angyal Istvánnal is, a Tűzoltó utcai vezérrel.
– Szép munka volt! Hallottam már Angyal csoportjáról, amikor a Corvin mozinál harcoltunk a csapattal. Ők használtak először Molotov-koktélt. Mi a helyzet arrafelé?
– Az orosz tankok az Üllői úti nagy kereszteződésben állnak, van, amelyik mindenre lő, ami mozog, a többi meg csak vesztegel, de mindegy, melyik mit csinál, mert a körzet a miénk. Az ÁVH meglépett. Minden a mi felügyeletünk alatt áll. Neked milyen napod volt?
– Találkoztam egy csomó tábornokkal a magyar katonai főhadiszálláson, majd politikusokkal az országházban. Azt akarják, hogy tegyük le a fegyvert, de biztos vagyok benne, beérik majd azzal, ha erőinket a rendőrséggel egyesítjük. Mi pedig erre azt kértük, hogy oszlassák fel az ÁVH-t, és legalább a fővárosból vezényeljék vissza az oroszokat. Holnap is tárgyalunk. Nagy Imrében bízom, csakhogy ő naiv, és elszigeteli az ÁVH. A megbeszélések után cirkáltam egy kicsit. A körzet csöndes, az üzletekhez nem nyúltak, az emberek örülnek, ha őrjáratainkat látják, Gabi pedig annak örül, ha engem lát, amikor járőrözés közben a házukhoz érek.
– Szerencséd van Gabival. Én nem találom Ágnest. Talán elmentek a városból.
– Hát, lehet, hogy jobb is így. Tudod, pillanatnyilag nem valami fess a külsőd. – Lenéztem piszkos kezemre, drótozott szandálba bújtatott lábamra és véres kordzakómra. Elég borzasztóan néztek ki. A zakóm olyan mocskos volt, hogy egymagában is megállt volna. Összegyűrődött, mert benne aludtam, és mindenféle piszok borította, beleértve a nemrégiben szerzett szénporréteget is. A jobb oldalán óriási vérfolt éktelenkedett; a hátamon a puskám olajozta be.
– Tán igazad lehet – ismertem el, és kivonultam a férfivécébe, hogy kissé javítsak a megjelenésemen. Amikor visszaértem az irodába, Jancsi a díványon horkolt, így aztán csendben lefeküdtem a szőnyegre, és egy perc múlva már ketten húztuk a lóbőrt.
Gyönyörű vasárnap reggelre ébredtem, október 28-án. Telefoncsengés ébresztett fel. Szigethy Attila, a győri forradalmi tanács elnöke hívott: – Csak tudatom veletek, hogy az itteni orosz parancsnok kijelentette, ügyünk igaz ügy, és együttműködést parancsolt csapatainak. – Ez aztán nagyszerű hír volt! Repdestünk az örömtől a MEFESZ irodában. Csak öt napja, hogy a Bem-szoborhoz vonultunk, és lám, győzelem van a levegőben. Az ÁVH feloszlott, hivatalosan tűzszünetet jelentettek be, és Nagy Imre végre a parlamentben volt. Olyan szép volt, hogy nem is lehetett igaz.
De boldog voltam! El akartam mondani Ágnesnek is. Az édesanyja vette fel a telefont: – Nincs, lent maradt a Balatonon.…Nem, én is megyek.…Nem, ott nincs telefon….Igen, az oroszok még mindig gyűrűben vannak a város körül…Jó, megmondom neki. – Szokásos gyorstüzelő modorában felelgetett nekem. Tudtam, hogy nem rám haragszik, csak utál telefonálni.
Szőke Kati együttérzően figyelt. – Ágnes sehol? – kérdezte. Bólintottam, ő meg átadott egy gépelt engedélyt, amely lehetővé tette, hogy bármikor bemehessek az egyetemre. Pista kérte meg, hogy valahogy szervezze meg a bejárások ellenőrzését; csoportunk megnövekedett, és máris mintegy száz ember nyüzsgött ott – ezreket vártunk. – Ne lógasd hát az orrod! A hármasszámú engedély a tied; nem is rossz ez egy húszévesnek! És majd Ágnes is megjön!
Az engedély csak egy darabka papír volt. Néhány nap múlva kinyomtattunk egy hivatalosabb változatot. Azon a hivatalosabb listán az én számom negyvenhétre csúszott. A másik változás a körülbelül egy tucat ÁVH-s tiszt volt a KA-51-es előadóteremben. Néhányukat járőreink szedték össze, mások pedig védelmet keresve maguktól jöttek. Enni adtunk nekik, és hagytuk, hadd sakkozzanak; azt terveztük, hogy ha majd működik végre az igazságszolgáltatási rendszer, átadjuk őket a bíróságoknak.
Pista még mindig vörös szemmel járt-kelt. Biztosan majdnem egész éjszaka dolgozott. Most a harmadik kávéját itta, és éppen olyan derűlátó volt, mint mi. Kijelentette: – Győztünk! A forradalomnak vége, az ÁVH-t megvertük, a hatalom pedig a forradalmi tanácsok kezében van. Néhány napon belül miénk a kormány, és ha az oroszok megtámadnak, az már nem forradalom, hanem háború lesz két szocialista állam között. Ez nemcsak az én véleményem; a Kilián laktanya parancsnokát, Magyarország következő honvédelmi miniszterét, Maléter Pál tábornokot idézem.
Aztán Pista megmutatta a védelmi térképet, amelyet az éjjel dolgozott ki. Ezen részletesen megrajzolta a első nemzeti őrzászlóaljunk – amelyet a költő Petőfi Sándor után neveztünk el – védelmi stratégiáját. A mi feladatunk a Móricz Zsigmond körtér, a Szabadság híd és a Petőfi híd által bezárt háromszög védelme volt.
Éppen készültem, hogy megyek reggelizni a tornaterembe, amikor Pista hozzám fordult: – Öcsi, légy szíves vidd el ezt a térképet a Széna téri szabadságharcosokhoz, és kérdezd meg, mi a véleményük róla. – Így hát reggeli helyett Gyurkával a máris legendás Szabó János főhadiszállására hajtottunk. Tudtam róla, hogy Erdélyből jött, ötven év körüli, teherautósofőr és annak a Lipták Margitnak a férje, aki az egyetem bölcsődéjét vezette.(3)
Azt is hallottam, hogy roppant okos gerillavezér. Két nappal ezelőtt fogott egy csomó lapostányért, festékszóróval feketére festette, majd egy előrenyomuló orosz harckocsioszlop elé helyezte őket. A hadoszlop a hamis aknák láttán befordult egy meredek utcába, ahol nem voltak tányérok. Az utca a Várba vezetett fel. Az első kanyar után a tankok egy meredek részhez értek, ahol Szabó bácsi olajat öntött a macskakőre, de addigra a tankok már nem tudtak megfordulni. A harckocsik hernyótalpa csúszott az olajon, moccanni sem tudtak, az ablakokból, háztetőkről pedig Molotov-koktélok záporoztak rájuk. S ezzel befellegzett annak a harckocsioszlopnak.
Szabó bácsi „főhadiszállása” a Széna téren, a metrót építő vállalat munkásszállójában volt. Nyüzsögtek itt a fegyveres kamaszok, mind munkásosztálybeli fiú és lány. A zűrzavar közepén egy magas, őszes, óriási sötét bajszú férfi állt, aki szemébe húzott, piros svájci sapkát viselt. Kissé zavarba jöttem, mert beszéd közben a gyomrom korogni kezdett. Igyekeztem roppant hivatalos és katonás lenni. Jelentést tettem a Petőfi zászlóaljjal kapcsolatos terveinkről, beszéltem Marián ezredesről meg a védelmi háromszögéről, Szabó bácsi meg eközben kis csillogással a szemében csak figyelt. Erre még inkább iparkodtam, hogy jó katonás legyen az előadásom. Elmondtam, melyek az ő hídjai és melyek a mieink, és hogyan riasztjuk egymást, ha közeledő orosz csapatokat pillantunk meg, és ilyesmiket.
Még mindig nem szólt semmit, de hirtelen a vállamra tette a karját, és a konyhába vezetett. A szalonnás rántotta szagától elszédültem, de vitézül tovább beszéltem védelmi háromszögekről meg hidakról. Végül félbeszakított: – Hármat vagy négyet?
Kétségbeesetten megismételtem: – Szó sincs róla! Csak kettő hidat kell védeniük, a Lánchidat és a Margit hidat.
– Nem hidakról beszélek, hanem tojásokról – mondta vigyorogva, majd a tűzhelynél álló asszonyhoz fordult: – Adjon ennek az éhes katonának négy tojást meg jó sok szalonnát!
Nézte, ahogy eszem. Tekintete gyöngéd volt; Aptyiéra emlékeztetett. Amikor én nyeltem, ő is nyelt egyet, és bólogatott, amikor a kenyér héjával kitörültem a zsírt a tányéromból. Csak amikor már befejeztem, akkor nézte meg Pista térképét. Megjelölte rajta az őrhelyeiket. Felírt két telefonszámot, ahol el lehet őt érni, és a lőfegyvereiket is összeírta. Aztán hozzám fordult: – A legutóbbi számláláskor a fiaim körülbelül százan voltak, de ha keményre fordulnak a dolgok, biztosan elhozzák a testvéreiket. Akkor aztán jó kis adjonistent rendezhetünk az oroszoknak! – Folyton viccelődött, és harcosait, még a lányokat is úgy emlegette, hogy a fiai.
Szabó bácsi volt életemben az első igazi népvezér, akit megismertem. Olyan kisugárzás vette körül, hogy amikor a szobába lépett, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és önkéntelenül is felnézett. Tréfás volt és szűkszavú, derűs és higgadt; magabiztosságot árasztott, és lelki nyugalom jellemezte. Egyszóval annyira imponált, hogy ha Pistának nem lett volna szüksége rám az egyetemen, szíves örömest beálltam volna Szabó bácsi „fiai” közé.
Útközben vissza az egyetemre figyeltük a budapesti utcákat. Sehol nem harcoltak. Az emberek vasárnapi ünneplőikben özönlöttek ki a templomokból. A betört kirakatú üzletek áruihoz senki se nyúlt. Az utcasarkokon teherautókból és lovas kocsikból osztogatták a faluról hozott termékeket. Láttunk egy őrizetlen perselyt, amelyben a harcok áldozatainak gyűjtöttek. Zsúfolásig tele volt bankókkal. Az utcákon nemzetiszínű karszalagot viselő fiatalok járőröztek. Nyugalom honolt a városban. Az orosz tankok még mindig ott álltak a nagy útkereszteződésekben, de nem csináltak semmit; alighanem elmenni készültek. Röviden szólva szép vasárnapi délidőben érkeztünk vissza a Műszaki Egyetemre.
Marián ezredes örült a hírnek, amit hoztunk. Fel akarta hívni Szabó Jánost, de előtte még új feladattal bízott meg: el kellett mennünk a Völgy utcai katonai laboratóriumba, és hozni onnan egy hangszórós gépkocsit meg egy rövidhullámú rádióadót. Pista vörös szeme aggódónak látszott, amikor óva intett, hogy a laboratóriumban szabadságharcosok még nem jártak, és tele van „megbízható” tisztekkel, akik katonai titkokkal dolgoznak. „Megbízhatón” hű kommunistákat, esetlegesen ávósokat értett. Ezért úgy érezte, hogy fel kell készülnünk fegyveres ellenállásra. – Más szóval, legyetek nagyon óvatosak. Ha lőnek, ne lőjetek vissza, hanem gyertek el! – mondta.
Amint szálltam be az autónkba, észrevettem, hogy a hosszú Danner Jancsi éppen egy páncélkocsiból mászik ki. – Kié ez a kocsi, Jancsi? – kérdeztem.
– Nagy Imre miniszterelnöké. Tárgyaltunk, aztán ezzel küldött vissza, talán aggódott a biztonságomért, vagy mi. – Jancsi mosolygott; el sem tudta képzelni, hogy bárki ártani akarna neki.
A Völgy utca a budai hegyekben van, olyan kerületben, ahol a kommunista hatalomátvétel előtt a gazdagok elegáns és fényűző nyaralói álltak. Ezeket a villákat mind államosították, és odaadták az új kiváltságos osztálynak, a kommunista fejeseknek. A katonai laboratórium egy háromemeletes, gazdagon díszített palotában volt, amelyet magas téglafal vett körül. A fal tetejét üvegcserepek borították. A vaskapu mellett csengőhúzót vettem észre. Az utca néptelen volt, két kislányt kivéve, akik a szomszédos villa előtt vadgesztenyével játszottak. Gyurka a kaputól néhány méterre állt meg az autóval, és elővette a pisztolyát, mire én is elővettem fényes, női pisztolyomat. Amikor odaértünk a kapuhoz, meghúztam a csengődrótot.
Némi távolságból felhangzott egy békebeli csengő kellemes hangja. Ahogy ott álltunk a kapu két oldalán, részben a téglafaltól védve, a kezem reszketett és kiszáradt a torkom. Hosszú időnek tűnt fel, míg végre lépteket hallottunk, majd fordult a kulcs a zárban, és lassan kinyílt a kapu.
Kezemben a pisztolyommal beléptem a kapualjba, és kijelentettem: – A forradalom nevében lefoglalom ezt a laboratóriumot!
A kaput nyitó őszülő tiszt meglepettnek látszott. Kézfogásra nyújtotta a kezét, és amikor én végre meglehetősen ügyetlenül elraktam a kis pisztolyomat, kezet ráztunk. – Kovács ezredes – mondta.
– Öcsi – feleltem.
Az ezredes Gyurkával is kezet fogott, majd egy nagy tanácsterembe vezetett bennünket. Az asztal akkora volt, mint két pingpongasztal, és egy csomó tiszt ült körülötte. Kovács ezredes az asztalfőre irányított bennünket, és amikor leültünk, formális üdvözlőbeszédet tartott.
Elmondta, hogy a laboratórium megalakította saját forradalmi tanácsát, kirúgta az orosz feletteseket és az ávós tábornokot, aki a laboratóriumot vezette, és napok óta arra vár, hogy hivatalosan felvehesse velünk a kapcsolatot. Üdvözölt bennünket, mint az összes szabadságharcos képviselőit. Biztosított róla, hogy ők is szabad és demokratikus Magyarországot akarnak, és mind szakértelmük, mind pedig felszerelésük a rendelkezésünkre áll. Mialatt beszélt, Gyurka jobb keze a pisztolyán nyugodott. Én kordzakóm oldalzsebébe dugtam az enyémet.
Közöltem velük, hogy szeretnénk egy rövidhullámú rádióadót kölcsönkérni, mert közvetlen kapcsolatba akarunk lépni a budapesti utcákon állomásozó orosz tankok legénységével. Egy hangszórós gépkocsit is kértem. Mindkettőt megígérték. Mivel én nem tudtam vezetni, egy sofőrt is adtak, aki a kocsit elhozza a garázsunkba. Az egyik tiszt átadott egy darab papírt, amelyen az oroszok használta rövidhullámú frekvenciák listája állt. Egy másik elmagyarázta, hogyan működik a hangszórós kocsi, akár mikrofonnal, akár magnószalagról vagy rádióról. Egy szervezeti táblázatot is kaptam nevükkel, rangjukkal, szakterületükkel és telefonszámaikkal.
Indulni készültünk, amikor Kovács ezredes megkérdezte, kell-e még valami egyéb is, például ruhanemű vagy csizma. Nem értettem, mit akar ezzel mondani. Azt feleltem, hogy a Petőfi zászlóaljunk csupán egy ideiglenes nemzeti őregység, így hát egyenruhára nincs szükségünk. Kifelé menet drótozott szandálomra mutatott, és így szólt: – Ha tüdőgyulladást kap, nem segítheti győzelemre a forradalmat! – Most végre megértettem, miről van szó. Néhány tiszt elsietett a raktárba, és egy perc múlva már különféle cipőkkel, csizmákkal és egy halom ruhaneművel tértek vissza.
A tanácsterem öltözővé alakult. Zavarban voltam, mert ezek a tisztek kétszer annyi idősek voltak, mint én, és most látták piszkos lábamat, zoknim siralmas maradványait. Ott álltak és néztek, amíg én néhány puha bőrgyönyörűséget felpróbáltam. Fekete lovaglócsizmában és a zakómra vett vízhatlan ballonkabátban jöttem el a laboratóriumból. A csizmám úgy ki volt suvikszolva, hogy a légy is fenékre esett volna rajta.
Olyan alaposan megváltozhatott a külsőm, hogy az egyetem MEFESZ irodája előtt álló diákőr megállított, és a személyazonossági irataimat kérte. Ez eddig még soha nem fordult elő, úgyhogy elhatároztam, megszabadulok a tiszti ballonkabáttól, a fekete lovaglócsizmát azonban megtartom.
Pista nagyon örült a megszerzett autónak és rádiónak. Megkért néhány villamosmérnök-hallgatót, hogy segítsenek a rádióadás technikai részében, és szólt Gyurkának, hívja el Sík Igort, aki az orosznyelvű adást intézné. Igor Moszkvában nőtt fel, mert édesapja a magyar nagykövet volt, így hát tökéletesen beszélt oroszul. Mivel Igor Gyurka sógora volt, természetes, hogy ő kapta ezt a feladatot. Mialatt Gyurka Igort hajkurászta, én Danner Jancsival járőrözni mentem a körzetünkben.
Későre járt már. Az utcai lámpák nem égtek, sehol egy busz vagy villamos. Az emberek nagyobb biztonságban érezték magukat, ha járőreinket rendszeresen látták. Furcsa volt Jancsi mellett menni, mert 188 centis magasságom ellenére is valósággal törpének éreztem magam. A dunai rakparton indultunk el, csak mi ketten, a Petőfi híd felé. Csönd honolt a városban; úgyszólván semmi forgalom sem volt. Útban a híd felé senkivel sem találkoztunk. Jancsi csöndes ember volt. Ha rajta áll, alighanem egy szó nélkül járja be ezt a közel öt kilométeres háromszöget. Nekem kellett tehát szóra bírnom: – Na, hogy tetszik az új csizmám?
– Szép, nagyon szép – felelte, de tudtam, hogy egy cseppet sem érdekli a csizmám.
– Angyal Pistáról meséltem már neked? – próbálkoztam ismét.
– Csak azt, hogy találkoztatok. Miféle fickó?
– Hát, száznyolcvan centis, görbe fogú stepszli. Bátor és okos, úgy korodbeli, de már elvált. Vigyázz hát Gabival! – Jancsi nem nevetett. Egy szikrányit sem értékelte a humoromat.
– Nem a foga vagy a magassága érdekel – mondta. – Azt mondd el, hogy mit akar, belül miféle ember.
– Ha valaki, ő aztán magyar hazafi a javából. Önzetlen idealista; azt hiszi magáról, hogy kommunista, neki azonban ez a szó igazságot és a gyengék védelmét jelenti. Továbbá utálja a diktatúrát. Elmondta, hogy otthon a vécében fejjel lefelé akasztotta fel Sztálin arcképét. A családját megölték Auschwitzban. Azt mondtam neki, hogy te az ő német megfelelője vagy.
– Ezt meg hogy értsem? – hökkent meg Jancsi.
– Á, semmi különös. Apám egyszer azt mondta, hogy az első generációs magyarok a legnagyobb hazafiak – feleltem.
– De hát én nem vagyok első – vagy második – generációs; a szegedi Danner kereskedés több mint százéves! – emelte fel a hangját Jancsi.
– Jó, jó, hát tévedtem. Csak az volt az érzésem, hogy ti mindketten be akartok valamit bizonyítani. Bocsánat, ha valami rosszat mondtam. Miért jöttél el Szegedről?
– A szüleim elváltak – kezdte, de közbevágtam.
– Angyaléi is!
– Hagyd már ezt a buta összehasonlítgatást! Szegeden maradtam apámmal. 1948-ban bajba kerültem a rendőrséggel, amikor a kommunisták megtiltották az iskolai vallásoktatást. Angyal is ezt csinálta?
– Nem. Ami azt illeti, nem hinném, hogy vallásos.
– Akkor jó, mert én az vagyok. Tudom, hogy van Teremtő, tudom, hogy életünknek van rendeltetése. Azt nem tudom, hogy mi ez a rendeltetés. Talán az élet védelme ezen a bolygón, vagy talán annak kipróbálása, hogy a szabad akarat nemesíti-e, avagy pedig elsatnyítja az emberi lelket. Csak azt tudom, hogy tévednek az ateisták, többről szól az élet, mint hetven vagy nyolcvan évnyi önzésről, kényelemről, biztonságról és állati funkciókról. Azt is tudom, hogy ami ma Magyarországon történik, az több, mint egy kis nép próbálkozása, hogy szabadságot vívjon ki magának. Az emberi lélek erejét mutatjuk ki mi most. Magyarországon maga az emberi lélek születik újjá. Harcunk az ideálok és tankok ütközése.
Még soha nem láttam Jancsit ennyire felvillanyozottnak, ennyire lelkesültnek. Olyasmiket mondott, amiket alkalmasint még önmagának sem fogalmazott meg soha. Csöndben maradtam hát, ő meg folytatta.
– A csontjaimban érzem, hogy napunk, a szabadság és függetlenség napja, az emberi méltóság napja felkel az egész világon. Érzem, hogy jön egy új reneszánsz, egy szellemi megújhodás. Érzem, hogy az emberiség meg fogja találni magasabb rendű célját. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, és némi áldozatot is követel, de be fog következni. Meg leszünk mentve. Az emberiség nem fog fizikai vagy szellemi öngyilkosságot elkövetni. A mi feladatunk ebben a megújulásban, hogy megtegyük az első lépést. Nem tudunk kitérni előle. Egy cinikus, hitetlen világnak mutatjuk meg, hogy mire képes az emberi lélek. Lehet, hogy egyesek kinevetnek, amiért fegyvertelenül tankokkal szállunk szembe, de rosszul teszik. Tankokkal nem lehet ideálokat elpusztítani; nem tudják legyőzni az emberi lelket. Még ha kudarcot vallunk is, a mi eszményeink túlélik az ő tankjaikat. Eszményeink újjáélednek. Szóval ne aggódj. Aminek jönnie kell, úgyis eljön. A mi sorsunk, hogy mutassuk az utat, hogy megtegyük azt az első lépést.
Már majdnem éjfél volt, mire visszaértünk az egyetemre. Megöleltem Jancsit, mielőtt lementem a baleseti szobába, hogy a keskeny, kényelmetlen, gurulókerekes ágyon aludjak egyet. Jancsi kissé zavartnak látszott, amiért így kitárulkozott, s engedte, hogy a szívébe lássak, fegyelme, önuralma leple alá pillantsak. Hálás voltam; az én érzéseim közül is szavakba öntött néhányat. Sokáig nem tudtam elaludni. Úgy éreztem magam, mint ahogyan a galileai halászok is érezhettek, amikor már érteni kezdték feladatukat, felelősségüket. Ijesztő, egyszersmind felemelő is lehetett.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents