Hétfőn, október 29-én bajosan lehetett elhinni, hogy a magasugró versenyem csak egy hete, vasárnap volt, és akkor azért főtt a fejem, hogy a 140 forintos ösztöndíjamat megszerezzem, mert moziba akartam vinni Ágnest. Annyi minden megváltozott azóta, kívül, belül egyaránt, hogy úgy éreztem, mintha egy évszázad pergett volna le az elmúlt napokban.
A MEFESZ irodában kialakult a napi kerékvágás. Együtt kezdtük a napot, meghallgattuk a híreket a budapesti és a Szabad Európa Rádióban. Ezután Pista rendszerint kiosztotta a napi első feladatokat. Ez a hétfő reggel azonban más volt. Ma rettenetes híreket hallottunk. Megtudtuk, hogy Izrael megtámadta Egyiptomot, és kitört a háború a Szuezi-csatornán. Én nemigen értettem, miért olyan nagy baj ez nekünk, de Pista elmagyarázta.
– Egyiptom elnöke, a szovjet szövetséges Nasszer éveken át megtagadta Izraeltől a Szuezi-csatorna használatát. Ráadásul idén júliusban Nasszer államosította is a csatornát, és kirúgta előző tulajdonosait, a briteket. Ezért most az izraeliek meg a britek igyekeznek visszaszerezni. Ezek a stricik úgy időzítették a Nasszer elleni támadásukat, hogy akkor legyen, amikor az oroszok figyelmét valami más (Magyarország) köti le teljesen, és nem tudnak még Nasszer védelmére is sietni. Nemhogy segítenének nekünk, még a magyarok vére árán akarják megkaparintani a csatornát. Már biztosan megmondták az oroszoknak, hogy ha megkaphatják a csatornát, tőlük azt csinálhatnak Magyarországon, amit csak akarnak. Tisztára egy újabb Jalta. Hihetetlen! Egész egyszerűen hihetetlen! (1)
Pista keze reszketett, nyaka vöröslött, magánkívül volt. Mi meg voltunk döbbenve, de azt mégsem tudtuk egészen elhinni, hogy az izraeliek meg az angolok képesek ilyen mélyre süllyedni, és ilyesmire vetemedni.
Ekkor a rádióban arról kezdtek beszélni, hogy Eisenhower elnök vissza kívánja szorítani a kommunista birodalmat, meg az „önfelszabadítási politikájáról”, amely a szovjet csatlósállamok önmaguk általi felszabadítását volt hivatott segíteni. Ettől valamelyest jobb kedvre derültünk. A rádió szerint Eisenhower megígérte, hogy ha a leigázott népek megszabadulnak megszállóiktól, a nyugat segít nekik. Pista a fejét rázta. Egy szót sem hitt el abból, amit a rádió mondott. Nem bízott Eisenhowerben. Azt mondta, hogy ha Eisenhowernek igazán gondja volna ránk, ha komolyan segíteni akarna a leigázott nemzeteken, akkor a britek ma nem bombáznák a Szuezi-csatornát. Szőke Kati már-már elsírta magát; kezét szájára tapasztotta. Gyurka arcán a legteljesebb undor és visszatetszés ült. Danner Jancsi azonban még nem vesztette el optimizmusát. Így szólt: – Eisenhower nem fogja engedni, hogy a britek hátba támadjanak bennünket. Tisztességes ember. Körülbelül egy hét múlva Amerikában választás lesz. Washington és Lincoln nemzete, a szabadság és igazság népe nem fogja hagyni, hogy olaj és egy ellopott csatorna kormánya tettei és eszményei közé álljon. Semmi okunk nincs a kétségbeesésre. Az ÁVH megszűnt, az orosz tankok közül néhány már vonul el, Nagy Imre visszaállította a demokratikus többpártrendszert, és a Kilián laktanya hőse, Maléter Pál a honvédelmi miniszter. Ne! Ne keseredjetek el! Ne törődjetek a Szuezi-csatornával, hanem az itteni teendőinkre koncentráljatok.(2)
Mialatt mi a Szuezi-csatornáról beszélgettünk ezen a felhős hétfő reggelen, diákok ezrei özönlöttek be az egyetem kapuján. A MEFESZ irodai kis csoportunk ki se látszott a munkából, hogy a Petőfi zászlóaljjá szervezze őket. Sok tennivalót el kellett intéznünk: fegyvereket kiosztani, egy kommunikációs rendszert kialakítani, és szálláshelyeket biztosítani. A lázas sürgés-forgás közepette még Pista is megfeledkezett a rossz hírről, és mindannyian nekigyürkőztünk a sok gyakorlati jellegű feladatnak. A gépészmérnöki kar harmadéves hallgatói szinte teljes létszámban jelen voltak. Nagy örömmel láttam viszont osztálytársaimat: Egry Gyurit (Csámpi, a Menő), Zsindely Lacit, Lipcsey Attilát – mindenkit.
Mai első feladatom egy vörös hajú nyugati riporter és fotósa elkísérése volt; a zászlóaljunkat akarták megnézni. Meglehetősen korlátozottan tudtam velük társalogni, mert ők csak angolul beszéltek, én meg mindössze három szót ismertem ezen a nyelven: yes, no és camel. A camelt onnan tudtam, hogy apám kedvenc cigarettájának többnyire üres dobozán ennek a félresikerült lónak a képe állt.
A riporter nagyot csalódott bennem. Szemlátomást szenzációt keresett, valami bulvárlap címoldalára akart kerülni vele. Hullák, vér, kínzókamra, pusztulás kellettek neki, vagy legalább fára akasztott náci, illetve ávós pribékek képei. – Ha vér van, nagy példányszám is van – ismételgette, miközben megmutattam neki jól szervezett nemzeti őregységünket. A tornateremben már vagy nyolcszáz fegyvert kiosztottak. A diákok csendesen sorban álltak, hogy aláírják a fegyver átvételét. A lőfegyverek ládái mellett halomban álltak a falvakból ajándékba küldött élelmiszerek.
Amikor a riporter megtudta, hogy a KA-51-es előadóteremben ávósokat tartunk fogva, felcsillant a szeme, ám amikor látta, hogy ezek a foglyok nem félnek, és nincsenek megbilincselve, a dolog nem érdekelte többé. Egy ávós tiszt (aki önszántából jött hozzánk, mert biztonságot keresett) és egy postás (akit mi tartóztattunk le, mert lopott órákat találtunk a zsebében) éppen sakkoztak. Mindketten egyazon bíró elé állnak majd, mihelyt működni kezd a törvénykezési rendszer.
A vörös hajú riporternek ezen a ponton elege lett belőlünk. Távozott. Néhány nap múlva még egyszer láttam, de kórházi ágyon, fejsebbel. Feje egyik oldalán leborotválták vörös haját, a másik oldal véráztatta volt. Nyilván megtalálta, amit keresett.
Visszafelé a MEFESZ irodába menet megnéztem, mi a helyzet a kapunál. A főbejárat előtt egy stráfkocsi állt. Ünneplőbe öltözött öreg parasztember mászott le a bakról, és azt kérdezte tőlem: – Maguk az egyetemisták?
– Mi volnánk.
– Hát, tudja, felhoztam ezt a kocsinyi terményt a fővárosba, hátha köll maguknak.
– Jaj, de hát minekünk nincs erre pénzünk, bácsi – feleltem, de amint kimondtam, már tudtam, hogy nem ezt kellett volna mondanom.
Szeme összeszűkült, nyaka elvörösödött, a hangja meg elfulladt az indulattól, ahogy megszólalt: – Ilyet mán ne mondjon! Hogyan is gondúhatja, hogy én elfogadnám a pénzüket? Azt hiszi, maguk ingyért adhatják az életüket, oszt mink meg a falumba’ pénzért adjuk az árut? – Ijedtnek látszhattam, mert halkabban folytatta: – Nézze, mink nem tudunk követeléseket írni, és még a puska se áll jól a kezünkben, de azér’ mink is részt akarunk ám venni. Hát fogadják szívesen, amit hoztam. – Láttam rajta, hogy ilyen sokat régen nem beszélt. Rendes körülmények között alighanem egy hét alatt nem mond ennyit. Ki is fulladt, meg az orrát is ki kellett fújnia. A fél arcát eltakaró monogramos fehér zsebkendő mögül még csöndesen hozzátette: – Tudja, mink is szeretnénk szabadok lenni!
Délután az összes fegyveres csoport képviselőinek tartott nagygyűlésen vettünk részt a rendőr-főkapitányságon. A legtöbb szabadságharcos csoport vezetője eljött. A téma az új nemzetőrség szervezése volt. Pista engem küldött, hogy képviseljem a Petőfi zászlóaljunkat. Kopácsi Sándor régi barátként üdvözölt. Nagyon tetszett neki az új csizmám. Ők ketten, Kopácsi és a felesége annyira nyájasak voltak, hogy már-már családiasan gondoltam rájuk Természetesen Angyal Pista mellé ültem. Még mindig a fehér köpenye volt rajta. Könnyebben lélegzett, és derűlátónak látszott.
– Na, hogy haladsz a vizsgálódásoddal? Mi a különbség a zsidó és a német származású magyarok között? – kérdezte szélesen vigyorogva. – Jutottál már valamilyen következtetésre?
– Hogyne! A zsidó magyarok szeretnek sok kávét inni a szenespincéikben, a német magyarok viszont nagyra nőnek, és inkább a vallást részesítik előnyben. Hát a te önjáró szemetesládáddal mi van?
– Kedves szomszédaink, a tankok elmentek az útkereszteződésből. Most már lehet az utcákon járni.
A gyűlés zökkenőmentesen folyt. Megegyeztünk, hogy a nemzetőrség minden tagját lajstromba kell vennünk, és kapjanak tagsági igazolványt. Kopácsit megválasztottuk parancsnoknak, és majd ő ír alá minden iratot. Fejben gyorsan összeszámláltuk a szabadságharcosok különböző csoportjait: az jött ki, hogy a nemzetőrség máris mintegy tízezer főre rúg, és folyamatosan növekszik. Angyal Pista a gyűlés után egy újabb megbeszélésre indult a parlamentbe, Gyurka hazament a családjához, én pedig elballagtam Ágnesék bérházához, hátha megjöttek már a Balatonról.
Ágnes nem volt otthon, de a bátyja, Gábor és a féltestvére, Judit igen. Furcsán viselkedtek, és mintha csomagoltak volna. – Mi folyik itt? – kérdeztem.
– Mindennek vége! – felelte Gábor. – Hát nem hallottad? Izrael megtámadta Egyiptomot. Erre a zöld útra vártak az oroszok. Én mondom, nincs tovább. Márpedig én nem leszek megint oroszok rabszolgája. Nem bírnám elviselni. Ha ismét megtámadnak, én már itt sem vagyok.
– Én sem! – mondta Judit. – Apám zsidó volt ugyan, de e percben gyűlölöm Izraelt. Hogy tehettek ilyet? Szerinted most mi lesz?
Judit tizenhét éves volt, én pedig húsz, így hát nekem kellett megnyugtatnom őt. – Ne izgulj. Mennek el az oroszok. Eisenhower majd leállítja ezt az őrületet a Szuezi-csatornánál. Most voltam a fegyveres erők megbeszélésén. Nemzetőrségünk tízezer főből áll, és bár mi nem fenyegetjük meg sem az oroszokat, sem bárki mást, de a hazánkat meg fogjuk védeni. Szóval csomagolás helyett inkább be kéne vonulnotok.(3)
Judit ekkor elővett egy kis, sárga borítékot, és átnyújtotta. Nem mondta, honnan jött; nem is kellett mondania. Elkaptam a borítékot, és kirohantam. Már az utcán jártam, amikor felnyitottam. Reszketett a kezem; megéreztem az ismerős illatot, amiről Ágnes azt állította, hogy csak szappanszag. Tekintetemmel végigsimogattam a jól ismert, gyerekes kézírást, miközben a levélkét olvastam, ami valahogy így szólt: ”Jobban érezném magam, ha én lennék életedben a legfontosabb. Nehéz tudomásul vennem, hogy nem én vagyok. Ha egy másik nőt szeretnél, küzdenék, de a hazaszereteteddel nem tudok megküzdeni. Idővel voltaképpen talán még tiszteletben is tudnám tartani. Most azonban csak megbocsátani tudok neked. Ne izgasd magad a mozi miatt, tedd, ami a dolgod. Amikor az oroszok elmennek, és szabadok vagyunk, itt várlak a tónál. Nagyon vigyázz magadra, hogy viszontláthassalak. Kérlek, ne bántódj meg. Nem tudnám elviselni! Szeretettel, Ágnes.”
Az egyetemen teljes zűrzavar uralkodott. Körülbelül ötven ember volt a MEFESZ irodában, és mindegyikük Marián ezredessel akart beszélni. A bejáratnál az őrök mit sem értek; nem káderezték le a jónépet, hanem csupán személyazonossági irataikat ellenőrizték, majd beengedték őket. Éjfélre járt már, mire ennek az őrültekházának vége lett, és le tudtunk ülni, hogy megbeszéljük, miként javítsunk a helyzeten. Pista kába volt a fáradtságtól. Kati, Jancsi, Varga Sándor meg én szövegeztük meg a terveket.
Mivel az egyetemen immár jó néhány ezer fegyveres diák volt, plusz a Petőfi Katonai
Főiskola kadétjai meg a reguláris hadsereg egypár egysége, elengedhetetlenné vált, hogy valamiféle szervezett kommunikációs rendszert vezessünk be. A mai káosz megismétlődését elkerülendő megegyeztünk, hogy minden egyes előadóterem diákjai képviselőt választanak, ezek a képviselők pedig az egész épület képviselőjét választják meg. A MEFESZ irodába csakis az épület-képviselők és sürgős ügyben járók léphetnek be. Azt is elhatároztuk, hogy egyszerre csak három ember jöhet be, és hogy az összes épület-képviselőnek minden reggel kiosztunk egy-egy általános hírközleményt. Kinyomtattunk egy hirdetést ezekről a döntésekről, mielőtt aludni mentünk.
Kedden reggel, október 30-án korán kellett kelnem, mert gurulós ágyamat a baleseti szobában rendeltetésszerűen akarták használni. Virradatkor egyik zseniális harcosunknak nem akadt jobb dolga, mint megtöltött géppisztolyát tisztogatni, és sikerült egyik lábujját ellőni. Így aztán most ő került az ágyamba. Mivel ágyam már nem volt, és amúgy is álló helyzetben kellett lennem, hát felmarkoltam egy doboz rajzszöget meg néhány példányt az előző esti hirdetésből, és elindultam a főépületben.
A főépület négy emeletből állt, és nagy E betűt formázott. Emeletenként a folyosó középen futott, az irodák és előadótermek ajtajai pedig mindkét oldalára nyíltak. Ezen a reggelen mindenfelé diákok aludtak, a folyosókon, irodákban, laboratóriumokban és előadótermekben is. Hirdetésünket az ajtókra, hirdetőtáblákra szögeztem, és körülbelül egy óra alatt bejártam az épületet.
Amikor visszaértem a MEFESZ irodába, Pista és a többiek már meghallgatták a reggeli híreket. – Vegyes felvágott volt – mondta Jancsi. – A jó hír az, hogy Nagy Imre megszüntette az egypártrendszert, és új kormányt alakított. A rossz hír meg az, hogy a Szabad Európa Rádió mindezek ellenére is még mindig kommunistának nevezi. Azt is mondják, hogy ne bízzunk benne. Nem értem, hogyan lehet ilyen vezércikk modorú egy rádióműsor. Nem értem, miért gyűlölik annyira. Igen furcsa, ahogyan beszélnek. Fogalmam sincs, mit akarnak ezek az emberek, vagy hogy ki mondja meg nekik, mit mondjanak.
– Szóval, van valami jó hír? – kérdeztem Jancsitól, mert nem különösebben érdekelt, mit mond a Szabad Európa Rádió. Fütyültem rá, mi a véleményük Nagy Imréről. Én tudtam, ki ő, más nem számított. Jancsi tehát témát váltott:
– Az a jó hír, hogy Magyarországon sehol nincsenek harcok. Az emberek rendet csinálnak, és készülnek újra munkába állni. Izrael még mindig bombázza a Szuezi-csatornát, az oroszok azonban most már hivatalosan is beleegyeztek, hogy kivonják csapataikat Magyarországról. Légihidat is kezdeményeztek, hogy elszállítsák az összes orosz családot Magyarországról. Azt állítják, hogy ebben mintegy kétszáz repülőgép vesz részt. A légihíd akciót egyszerűsítendő Budapest mind a három repülőterét elfoglalták. Pista szerint ez az egyszerűsítési dolog csak ürügy, és igazándiból a magyar légierő semlegesítése a céljuk.(4)
Hangulatunk egészében véve még mindig meglehetősen derűlátó volt. Gyurka elmondta, hogy Sík Igor elkezdte figyelni az orosz katonai rádióadásokat, és napjában kétszer leadja nekik a mi adásunkat. Pista úgy határozott, hogy a MEFESZ irodában töltsem a napot Katival, mert mindenki másnak megbeszélése volt vagy a parlamentben, vagy katonai főhadiszállásokon. Én meg igyekeztem valami rendfélét tartani az irodában. Villámgyorsan döntöttem kocsibeosztásról, szálláshelyről és élelmiszer-elosztásról. Még egy járőrt is kiküldtem, hogy megvédjen két ávós tisztet a lincseléstől. Egyszóval mindent elintéztem, amit csak kellett.
Estére, mire a többiek visszaértek a tárgyalásokról, a MEFESZ irodában zökkenőmentesen folytak a dolgok. Barátaim megbeszélései is jól mentek, így aztán valamennyien vidámak, nyugodtak voltunk. Pistától megkaptam a másnapi feladatokat, és ezután, egy hete először éjfél előtt feküdtem le aludni.
Október 31-én, szerdán reggel szólt a rádió a MEFESZ irodában. A Szabad Kossuth Rádió bemondója beszélt. Soha nem felejtem el, amit mondott, és azt sem, ahogyan mondta: ”Hazudtunk reggel, hazudtunk este, hazudtunk egész nap és minden hullámhosszon!” Remegő, őszinte hangon mondta ezt el, és megígérte, hogy soha többé nem fog előfordulni. Ezeket a szavakat hallván mindannyian megilletődtünk. Tudtuk, hogy egy szabad és őszinte médium ilyetén fogadalma jobb jövőnk kulcsa. Kati annyira meghatódott, hogy ki kellett szaladnia az irodából. Mi csak álltunk ott, és bámultunk. Bennünk rekedt a szó.
Azt is megtudtuk a rádióból, hogy egy magyar katonai egység kiszabadította a bebörtönzött és megkínzott Mindszenty József bíborost. A főpapot megverték, elkábították, női cellákba dobták, de mindezek ellenére nyilatkozata így kezdődött: „Senkit nem gyűlölök, nincs harag a szívemben.” Azért rossz hír is volt bőven: a franciák és angolok nehogy nem állták útját az izraeliek Egyiptom elleni támadásának, hanem ők is bombázták a Szuezi-csatornát. Vegyes érzelmekkel mentem el a MEFESZ irodából.
Első megbízatásom aznap az volt, hogy menjek el Nagy Budapest Forradalmi Munkástanácsának gyűlésére, amit a Beloiannisz gyárban tartottak. Miközben Gyurka vezetett, én az utcákat néztem. Egy orosz tank sem volt sehol a láthatáron; véget ért a harc. Az emberek vidámak, bizakodóak voltak. Kitört ablakokat üvegeztek, takarították el a törmeléket. Volt, aki rádiót hallgatott, amelyet az üzlettulajdonosok kitettek a kirakatba. A gyárkapuban álló őröknek láthatóan imponált megbízólevelem, amelyben az állt, hogy én képviselem a Műszaki Egyetemet. Még mindig egyaránt meglepő és megható volt az a tisztelet, amelyet az emberek minden egyetemi hallgatóval szemben tanúsítottak.
Az őrök egy óriási gyűlésterembe, a fő asztalhoz vezettek bennünket. A vezetők sorra úgy mutatkoztak be, hogy Fazekas, Báli meg Rácz, én pedig még mindig csak úgy, hogy Öcsi. Megkértek, hogy szóljak néhány szót, mire ezt mondtam: – A Műszaki Egyetem hallgatóinak tiszteletteljes üdvözletét hozom. Kivonulóban vannak az orosz csapatok, az ÁVH megszűnt, s Magyarország a legjobb úton van, hogy szabad és semleges demokráciává váljék. Magukat arra kérjük, hogy gyáraikban javítsanak ki mindent, ami javításra szorul, új kormányunknak adják tudtára közkérdésekről való vélekedésüket, mindenekelőtt azonban kérjük, kezdjenek el újra dolgozni, induljon meg ismét a termelés, induljanak be megint a gyárak Magyarországon, a maguk Magyarországán.
A gyűlés ünnepélyes rendben folyt. A küldöttek egytől-egyig támogatták az indítványt, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből, és nyilvánítsa ki semlegességét.(5) Megszavazták, hogy a megválasztott Forradalmi Munkástanácsokra bízzák az összes gyár vezetését. Felhatalmazták a tanácsokat, hogy bocsássák el és váltsák fel az összes hozzá nem értő kommunista igazgatót, orosz tanácsadót, és kezdjenek újra termelni. Ami az ipar tulajdonlását illeti, meglepő egyetértés mutatkozott: ellenezték az állami tulajdonjogot, de a magántulajdonosoknak sem akarták visszaadni a gyárakat. A legtöbb iparágban inkább az alkalmazotti tulajdonlást támogatták.
A gyűlés után egyenest a Kilián laktanyába kellett volna mennünk, de megkértem Gyurkát, tegyen egy vargabetűt. A Péterfy Sándor utcai kórház telefonált előző nap, és közölte, hogy erősen fogytán van az AB csoportú vérkészletük. Ezután felhívtam a Magyar Vöröskeresztet, és megtudtam, hogy AB-s vér csak Bécsben kapható, és ők nem akarnak szállítani. Gondoltam hát, hogy megnézem, mennyire sürgős az ügy.
A kórház parkolójában Gyurka és én szürrealisztikus jelenetnek voltunk tanúi, olyasminek, ami annyira valószínűtlen, hogy csak a való élet képes produkálni. Egy kisebb hordót szállító lovas szekér érkezett éppen oda. Pipázó, bajuszos parasztember ült a bakon, és magyarázott egy kórházi embernek: – Aszonta a rádió, hogy maguknak vér köll, oszt én hoztam. – Büszkén csillogó tekintettel mondta el ezt.
– Vért akar adni? – kérdezte az orvos.
– Hát mán attam. Ottan van a hordúban, meg a falunkbéli összes férfié is – mondta, és rámutatott a csuklóján a kötésre.
Az orvos megrökönyödve hebegett: – A hor…abban a nagy, piszkos hordóban? – kérdezte.
– Dehogy piszkos a’! – mondta védekezően a bajuszos gazda. – Kiégettük a kést, mielőtt felvágtuk a csuklónkat, a hordút pediglen kikéneztük. Ez itten, kérem, a legjobb, tiszta vér!
Bent a kórházban elmondták, hogy amióta vége a harcoknak, nem kell annyi vér, de még ilyen körülmények közt is péntekre vagy lekésőbb szombatra elfogy. Gyurka számolt: – Ma szerda van, két nap kell, hogy kiérjünk Bécsbe meg vissza. Ezzel úgyszólván el is dőlt, hogy mi a holnapi programunk!
Kissé késve érkeztünk meg a Kilián laktanyai gyűlésre. Úgy láttam, hogy a legtöbb fővárosi szabadságharcos egység küldött képviselőt. A terem tele volt, és mintha feszültség vibrált volna a levegőben. A fő asztalnál egy kétméteres harckocsi parancsnok vitatkozott egy nagy bajszú, roppant dühös fiatalemberrel. A bajuszos ordítozott, a tiszt meg igyekezett lecsendesíteni. Később megtudtam, hogy a tiszt a Kilián laktanya legendás parancsnoka, Maléter Pál tábornok volt, a haragos fiatalember pedig a Corvin mozi szabadságharcosainak egyik parancsnoka, Pongrátz Gergely. Találó beceneve „A bajusz” volt.(6)
Marián ezredes elöl ült, de nem tudtam közel férkőzni hozzá, így hát amikor megpillantottam Angyal Pistát, mellé ültem le. Az ülésen a harcoló egységek közötti összhangot és nemzeti parancsnokságunk megválasztását tárgyaltuk. A vita után, amelyet az váltott ki, hogy Maléter tábornokot korábban „A bajusz” néhány harcosa letartóztatta, és amelyet egy kézfogással rendeztek, akadály nélkül folytatódott a gyűlés. Marián ezredest a nemzetőrség vezérkarába, Király Béla tábornokot főparancsnokká és Kopácsi Sándor rendőrfőkapitányt pedig főparancsnok helyettessé választottuk meg. Angyal Pistát is jelölték a vezérkarba, ő azonban elhárította a megtiszteltetést. Maga helyett parancsnok társát, egy Olaf nevű fickót ajánlott, akit el is fogadtunk.(7)
Angyal Pista változatlanul a fehér (no, már korántsem olyan fehér) munkaköpenyét viselte. Náthája vagy allergiája mintha valamelyest javult volna, de fáradtnak látszott. A gyűlés után váltottunk pár szót: – Na, hogy állsz kávéval? – kezdtem szokásos ugrató stílusomban, majd hozzátettem: – Mire készülsz? – és a lábánál álló szerszámos ládára böktem.
– Kaptunk egy jelentést, hogy a lakihegyi rádióantenna kábele megsérült vagy megrongálták. Megpróbálom megjavítani. Na és te, sikerül mostanában kordzakód szépségét megőrizned?
– Megyek Bécsbe, hogy felvágjak a zakómmal, meg hogy hozzak vért, hacsak Marián ezredes nem bíz meg valami más feladattal.
– Üdvözöld nevemben az osztrák lányokat – mondta Pista, ahogy ki-ki beszállt saját teherautójába.
Útban vissza az egyetemre sokaságot vettünk észre a Kommunista Párt székháza előtt. Megálltunk. Mindenfelé fegyveres szabadságharcosok voltak, harcnak mégsem látszott nyoma. A tér tele volt nyugati forgatócsoportokkal. Minden irányból filmeztek valamit. Még a háztetőn is láttam egy stábot. Az épület bejáratánál tömeg tolongott.
– Mi folyik itt? – kérdeztem a mellettem álló embertől.
– Néhány ávós tisztet kivégeztek, a nyugati riporterek meg a hullákat filmezik – felelte.
– Hát azt tudom, hogy ezek riporterek imádják a vért meg az erőszakot, de mi történt?
– Úgy fest a dolog, hogy volt politikai foglyok felismerve bennük kínzóikat meglincselték őket, vagy valami ilyesmi. A nemzetőrség nem ért ide idejében, hogy megállíthassa őket.
– Nagy kár – feleltem.
Amint közelebb értem, négy-öt holttestet láttam a földön a falnál, egy meg lábánál fogva lógott egy fáról. Csúf látvány volt. Ezt az egyenruhás, nagydarab hullát körbeállták az emberek, ami Mussolini halálára emlékeztetett. Papírpénz hullott ki a zsebeiből. Félőrült emberek leköpdösték az élettelen testet, kamerák meg fölvették. – Borzasztó – mondtam csak úgy magamban, de a mellettem álló ember folytatta megkezdett mondatomat. – Az egész világ látja majd ezt! Minden képes folyóirat kinyomtatja majd ezt! Ez lesz forradalmunk szimbóluma, és nem a törött kirakatok mögötti érintetlen árucikkek, nem a bankjegyekkel teli őrizetlen persely, és egész biztosan nem a tankok előtt álló fegyvertelen gyerekek. Akárki tette is ezt, oda kéne felakasztani e mellé az ávós bandita mellé!
Ekkor megérkezett a nemzetőrség, és nekiállt kiüríteni a teret. Rosszul voltam, tehetetlennek, sértettnek és megalázottnak éreztem magam. Gyurka igyekezett lecsillapítani. Azt mondta, hogy a világon mindenütt egyforma a csőcselék. A vörös hajú riporter jutott eszembe, aki csak azt ismételgette, ”ha vér van, nagy példányszám is van”, én azonban ezt elfogadhatatlannak találtam. Úgy éreztem, mintha a húgomat erőszakolták volna meg, úgy éreztem, hogy a forradalmat megbecstelenítették, és úgy éreztem, hogy a legbecsesebb tulajdonunktól fosztottak meg bennünket: a becsületünktől.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents