2006 tavaszán minden bizonnyal egy, az előzőnél kisebb érdeklődés mellett zajló, az emberek nagy részének apátiája által kísért országgyűlési választás következik. Az elmúlt 15 év során a magyar közélet minden szereplője hitelét veszítette, mindenkiről nyilvánvalóvá vált, hogy zsigereiben balkáni, stílusában posztkádári, erkölcsi tartását tekintve stabil nemzetáruló.
Ami jelenleg a nemzet templomában kufárkodó pártoknak megmaradt, csupán a magyar társadalom kisebb részét képező, politikai naivitásban élő, úgynevezett aktív szavazóbázis. Nagyobbrészt olyan emberek – tisztelet a kevés kivételnek -, akik józan ítélőképességüket és az igazság iránti fogékonyságukat elnyomva, egyfajta önhipnózist hajtottak végre magukon és környezetük azon tagjain, akikben ilyenfajta lelki öncsonkításra megvolt a hajlam. Ezek – még egyszer hangsúlyozom, a társadalom kisebb részét képező – emberek minden egyes belpolitikai történésből saját pártjuk igazának és az ellenfél hamisságának újbóli megerősítését vélik kiolvasni. Mielőtt a kedves fideszes olvasó elégedetten bólintana, találónak érezvén a sorokat a balliberális oldalra, el kell mondjam, a fenti mondatok címzettje éppen annyira a jobbliberális Fidesz, mint az MSZP-SZDSZ kompánia.
Ennek a kollektív közéleti önhipnózisnak a szociológiai gyökerei felettébb izgalmas kérdés elé állítják a társadalmi folyamatok iránt érzékeny elmét. Sok oka lehet ennek a kritikátlan politikai lojalitásnak. Talán ez is egyfajta kommunista maradvány. Az emberek tömegei voltak leszoktatva a gondolkodásról, megszokták, hogy az eléjük állított "államférfi"-vel két dolgot kezdhet, vagy rossz fiúnak tartja és gyűlöli, vagy jó fiúnak és imádja. Ezen kívül mindenfajta továbbgondolás felesleges, hiszen úgy okoskodik az ilyen ember, valakiből híres politikus kétféle módon válhat, vagy a végtelenségig aljas, vagy egy Isten által küldött szent nemzetmentő.
Az is elképzelhető magyarázat, hogy egy nemzetközi szintű folyamatról van szó, ahol a már sokat emlegetett média teljesen átalakítja a politika klasszikus kereteit. Készen és csatornától függően valamelyik irányba torzítva tálalják az információkat, amelyet a TV előtt ülő szavazók egyszerűen elfogyasztanak. Az egész egy nagyszabású, elektronikus közéleti gyorsétterem. Ki melyiket szereti, azt kajálhatja. Minden mennyiségben. Akinek Gyurcsány Ferenc zavaros tekintetű pulykatáncától jön meg az étvágya, annak ott vannak a nagy kereskedelmi csatornák, aki inkább Orbán Viktor glóriájával díszített, szirupos hajbókolásra gerjed, annak a Hír TV szolgáltat mindennapi finomságokat. Ez egy jól működő nemzetközi stratégia, kettőből választhatsz, egy kasszába fizetsz.
Motoszkál bennem egy harmadik magyarázat is, amely különösen szimpatikus a számomra. Vallom, hogy a magyar ember spirituálisan nagyon fogékony fajta. Ezt az éhségét az elkényelmesedett, saját múltjához ambivalensen álló, és nemzetközi szinten is számtalanszor megalkuvó, bátortalan történelmi egyházak nem képesek kielégíteni. Úgy-ahogy megtartják, illetve megpróbálják megtartani híveiket, de evangelizációs tevékenységük teljesen hatástalan. Az emberek másfelé keresnek kiutakat. A jobboldali szimpatizánsok legnagyobb része egyfajta valláspótlékot keres a politikában, de legalábbis hitének tartalommal való feltöltését várja attól. Erre a feladatra a Fidesz elnökének papi-lelkészi stílusa kifogástalanul megfelel. A jobboldal egyre gyarapodó részében az egészséges gyökérkeresésen túlmutató ősmagyar-őrület lett úrrá.
A baloldalt és a jobboldalt egyaránt elöntő, új vallás pedig a zagyvaságig idióta ezoterika. Hogy meggyőződjünk arról, erre az új hóbortra mennyire nagy a kereslet, elegendő belépnünk bármelyik könyvesboltba. A legzsúfoltabb, legnagyobb polcokon ilyen témájú, hihetetlenül alacsony szellemi értékű, mégis a mai lebutított, spirituálisan igénytelen fogyasztó számára emészthető könyvek sorjáznak. Visszakanyarodva a politikára, úgy érzem, bizonyos emberek – akiket általában biztos szavazóknak hívnak – saját szellemi ürességüket töltik ki politikával, így tehetnek szert aztán szinte messiási, de legalább küldötti szerepre magyar politikusok.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy 2006 Magyarországa szellemi-lelki Bábel-torony. A politikával foglalkozó emberek többségét lesújtó gondolataimnak természetesen nem az a tanulsága, hogy minden lelkileg egészséges ember elfordult a politikától. Tény, hogy vannak ilyenek is, de a közéleti apátia tömegei semmivel sem jobbak, mint a politikai önhipnózissal diagnosztizált társaik. Sőt. Nincs számomra visszataszítóbb, mint a vegetatív funkcióiban életcélját lelő, érdektelen, üres tekintetű, púposra rakott kosárral a bevásárló centrumban bambuló kispolgár. Olyan kispolgár, aki a korgó gyomrán és belein túli perspektívákra csak a WC-ről felállva és visszapillantva ébred. Jól vegyük szemügyre ezt a típust, mert ez jelenkorunk átlag magyarja.
Még szerencse, hogy ezek legalább nem mennek el szavazni. Abba viszont már sokkoló belegondolni, hogy a nagy pártok – győzelmi reményeiktől hajtva – ezeknek az embereknek kell majd, hogy udvaroljanak. El lehet képzelni, milyen magas szintű választási ígérethadjárat vár ránk jövő tavasszal. "Szavazz ránk, Béla, és nem büntetünk meg, ha a sörösdobozaid szétdobálod a Városligetben!" vagy "Voksolj ránk, Rezső, és nem kell fürdened!"
A "négyarcú egypárt" tizenöt éve jól működő, nagy nemzetközi támogatottságnak örvendő status quo-ját belülről senkinek sem áll érdekében felrúgni. A liberalizmus olyan közös nevező, amely minden parlamenti párt számára evidencia. Van, aki nyíltan, van, aki sunnyogva, de mindenki a liberális oltáron áldozik. MSZP, MDF, SZDSZ és Fidesz egyaránt. Kismilliószor leírták már a Karpatiában és hasonló fórumokon, hogy nézetkülönbség csak a konc elosztásában és apróbb, technikai kérdésekben van az országgyűlés frakciói között, a nemzeti sorskérdésekben olyan szép az összhang, hogy ha nem tudnánk, mire megy ki, még meg is könnyeznénk ezt az egymás iránti nagyfokú toleranciát.
Jelenleg az antiliberális politikában két potens erő működik, természetesen kiegészítve és átszőve számos tisztes munkát végző közéleti műhellyel, civil szervezettel, csoportosulással. (Gondoljunk csak a Magyarok Világszövetségére és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomra!) Ez a két erő a MIÉP és a Jobbik. Két, programját tekintve egyívású, mégis egymással szemben álló erő. A szembenállás okairól hosszan lehetne írni, de a jelenlegi magyar állapotokat figyelembe véve sokkal fontosabb, hogy a lehetséges megoldást igyekezzünk felkutatni. Mivel véleményem szerint a két párt ellentéte főképp emberi tényezőkre vezethető vissza, a megoldás megtalálása épp olyan könnyű, mint amilyen nehéznek tűnik annak megvalósítása. Nincs mese, ha az antiliberális politika nem akar újra négy évig asszisztálni, a Jobbiknak és a MIÉP-nek össze kell fognia.
A nehézségeket most hagyjuk, koncentráljunk inkább a lehetséges hozadékra. Egy ilyen összefogás a radikális jobboldali szavazók számára egyértelműen kívánt és kiutat jelentő történés volna. Csurka István és Kovács Dávid közösen felemelt keze talán az egyetlen és utolsó komoly, lelkesítő hívószó lehet a szétszéledt nemzeti oldalnak. Az elcsépelt és kiüresített "összefogás" szó is valódi tartalmat kapna, hiszen két olyan párt fogna össze, ahol valóban mindkét fél komoly erőt képvisel, és nem valami megrendezett jelenetről lenne szó, mint amilyen a Fidesz Szövetséggé alakulásakor volt látható, amikor kirakatszervezetek húszfős és jól kifizetett bázissal beolvadtak a Nagy Testvérbe.
A lelki mozgósító erő mellett szintén az előnyök között kell megemlíteni azt is, hogy a két párt karakterét tekintve tökéletes kiegészítője lehetne egymásnak. Csurka Istvánnak el kell fogadnia, hogy erős, fiatal karok nélkül nem lehet a Parlamentbe tolni a nemzeti politika szekerét, mint ahogy a Jobbik számára is világos kell, hogy legyen, ki volt az, aki eddig egyedül és példa nélkül képes volt négy évre rést ütni a liberális összeesküvés falán.
Szintén a mielőbbi megegyezést követeli az idő rohamos múlása. A választási harcra fel kell sorakozni, az esetleges nézeteltéréseket tisztázni, a programot egyeztetni kell. A két nagy párt biztosan megbíz majd néhány futóbolondot, hogy végezzenek zavarórepülést a radikális jobboldali szavazók felé, ezzel is akadályozva a választási párt létrejöttét. Egy MIÉP-Jobbik szövetségben rejlő erő, azt hiszem, minden rosszindulatú próbálkozás és jóindulatú Don Quijote kedvét elvenné a károkozástól.
Sem a MIÉP elmúlt tizenhárom éve nélkül, sem a Jobbik előtt álló ígéretes jövő nélkül nincs jövője a nemzeti, antiliberális politikának. Befelé békét kell teremteni, hogy kifelé legyen elég erő a szinte minden irányból várható konfrontációra. Ennek a szövetségnek majd el kell tudni viselnie a baloldal nemzetközileg is támogatott, nácizó kampányát, a Fidesz – a szavazóik előtt eltitkolt, a politikába belekóstoltak által jól ismert – "négyszemközt mosolygom rád, ha elfordulsz, ledöflek" taktikáját, végül a magyar társadalom meg nem értését is. A tisztes részvétel most kevés, mindenképp eredmény kell. A sebek nyalogatását és felhánytorgatását el kell felejteni, mert mielőbb meg kell mutatnia magát annak a politikai szövetségnek, amely mögé százezrek kívánhatnak beállni.
Vona Gábor
(A cikk a Karpatia októberi számában jelent meg.)
