Tar Zerind fia, Koppány úr somogyi szállásán nagy a sürgés-forgás. Zászlós-kópiás
csapatok érkeznek egymás után a Dunántúl minden tájáról. Lovaik szerszámain,
fegyvereik hegyén csillog a napfény: a vezéri szállás apraja-nagyja bámulva nézi
öket. Ilyen sereglést rég nem láttak.
Odabent a vezéri sátorban javában tart a tanácskozás. Középen Koppány úr,
körülötte a földre terített medve- és farkasbörön az urak.
Koppány úr viszi a szót:
– Géza fejedelem, akinek a vérszerzödés szerint hüséggel tartozunk, megtért
öseihez. Sarolta, a felesége tehát az enyém, hisz én vagyok Árpád vérének
legidösebb férfisarja. S enyém a fejedelmi süveg is, az ösi hagyomány szerint.
– Nono, öcsém! – szól közbe az öszöreg Tarkóc. – Annak a fejedelmi süvegnek van
már gazdája. Hiszen már két tavasz is elmúlt azóta, hogy Géza fia, Vajk viseli.
– Majd teszek én róla, hogy ne viselje sokáig! – horkan fel Koppány úr. – Hiába
fogadta be Géza úr a keresztény papokat. Hiába építenek mindenfelé templomokat.
Elég volt belölük!
– Ki kell üzni öket az országból – kiáltott közbe Acsád. – A földdel kell
egyenlövé tenni átkozott templomaikat, a megszédített magyarokat pedig vissza kell
terelni Hadúr áldozati helyeire. Nem magyarnak való ez az ájtatoskodó vallás.
– Aki pedíg ellenáll, azt lekaszaboljuk, hogy írmagja se maradjon – toldotta meg
Bojta.
Mihelyst a tanácskozás véget ért, Koppány tüstént küldöttet menesztett Saroltához,
Géza özvegyéhez. Hanem az visszaüzent, hogy esze ágában sincs férjéül fogadni
Koppányt. Különben is a magyaroknak van már felkent fejedelmük: az ö fia, Vajk.
Magyar a magyar ellen kezdett tehát fegyverkezni. Koppány zászlója alatt
sorakoztak azok az urak, akiknek nem tetszett, hogy Géza fejedelem már régebben
megtiltotta a kalandozásokat, békességet keresett a némettel, s a bajor Henrik
lányát, Gizellát hozta fia számára feleségnek. Még azt is elnézte, hogy
megkeresztelkedjek és felvegye az István nevet. Gyalázat ez, még ha ö maga
továbbra is kijárt a szent berekbe, s áldozott Hadúrnak. ,,Elég gazdag vagyok én
ahhoz, hogy két istent is eltartsak." – mondotta, ha a keresztény papok a szemére
vetették.
István is hadba szólította híveit, s ebben a hadban már ott voltak a Gizellával
bejött német lovagok is. A Tapolca forrásánál, erdök rejtekében, csodaszép
tisztáson áldozati tüz lobog. Koppány hada állt meg pihenni, az ö hadi népe állja
körül az áldozati tüzet. Táltosok reszketö éneke száll az ég felé, s amikor a
felkelö nap elsö sugarai áttörnek az erdö sürüjén, a tüzhely hófehér kövére fehér
ló piros vére omlik.
Kartal, a legöregebb táltos a tüzbe bámul. Arcán a lángok visszfénye játszik.
Tekintetével a Hadúrnak ajánlott fehér ló véréböl felszálló párába mélyed, abból
próbálja kiolvasni a jövendöt.

***

Hirtelen sötét felhö torlódik a nap elé, s az ösrengetegen szélvihar zúg át.
Nyomában pedig megszakad az ég, s olyan heves zápor omlik alá, hogy az áldozati
tüz lángja sem bír vele. Elsenyved, majd kialszik a tüz, s csak sáros hamu és
néhány üszkös fadarab marad az oltár kövei között.
A vén Kartal ott áll csapzottan, az Áldozati tüz helyére meredve. Csak nagy késöre
szólal meg, fátyolos hangon:
– Hadúr nem fogadja el a mi áldozatunkat. Fordulj vissza, Koppány, amíg nem késő.
– Hát majd elfogadja, amikor a hitehagyott Vajk vérével hinted be az oltárt –
rikoltja Koppány.
És parancsára nyeregbe szállt a had és megütközött magyar a magyarral.
Kegyetlen harc volt. Testvér állt szemben testvérrel, Hadúr imádó pogány magyar
Jézus-hívö kereszténymagyarral. Ugyanaz a vér, ugyanaz a fegyver.
– Huj! Huj! – kiáltották Koppány hívei, és förgetegként zúdultak István magyarjaira.
– Jézus! – hangzott a keresztény vitézek ajkáról, miközben megpróbálták
feltartóztatni az oly ismerös, s most mégis ellenük indult rohamot.
Már-már úgy látszott, hogy a pogány magyarok kerekednek felül, amikor a serege
élén küzdö Koppányt egy lándzsaütés lebuktatta lovaról. Aztán egy pillanat múlva
ugyanannak a lándzsának a hegyén véres feje emelkedett a magasba.
A pogány magyarok hadsora megbomlott. Aki tudott, futásban keresett menedéket.
,,Hiába harcolunk! Hadúr elfordúlt tölünk!"
István nem üldözte a menekülöket. Fátyolos szemmel tekintett végig az elcsendesült
harcmezön, a testvér-halottak és haldoklók sokaságán.
A menekülök pedig, amikor a Tapolca forrásához, az áldozóhelyre értek, ott
találták holtan Kartalt, a legöregebb táltost, arccal a kihült hamuba borulva.(alvis2@golden.net honlapjáról)

Discussion/Fórum