Este nyolc óra volt. A Szent István körúton haladtunk as Országház felé. A házak ablakaiban ki volt téve a rádió, azon hallottuk Gerő Ernő gyűlöletteljes hangját: „Elitéljük azokat, akik ifjuságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demoktatikus szabadságot, melyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel.”

[Ez az idézet nem változtatható meg, így szerepel a Szabad Európa kiadványban, amiben az 56-os rádióadások szövege található.]

Ettől megváltozott a hangulatunk. Most már nem volt csendes a tüntetés. A menet végéről hallottam Zsindely Laci hangját: „Vesszen Gerő!” A tömeg átvette, s most már egymást váltották a skandált jelszavak: „Lengyel, magyar egyet akar!”„Aki magyar, velünk tart!”, végül a legnépszerűbb, „Ruszkik, haza!”

Az Alkotmány utcában megpillantottam egy büfét. Eszembe jutott, hogy reggel óta nem ettem. Gyorsan beszaladtam s kértem egy zsemlét. Zsebemből előkotortam a 140 forintomat és egy húszast odaadtam a kiszolgálónak. Egy darabig habozott, hogy visszaadjon belőle, aztán ránézett a karszalagomra, visszaadta a pénzt, s hozzátette: „Vigye csak, úgyis becsukom a boltot, s én is megyek magukkal.”

Mikor az Országházhoz értünk, egy tűt sem igen lehetett volna leejteni, annyi ember tolongott a téren. A tömeg követelte, hogy oltsák el az épület tetején éktelenkedő vörös csillag kivilágítását. Amikor ez megtörtént, óriási ováció tört ki. A tömeg Nagy Imrét éltette, s követelte, hogy szóljon hozzájuk.

Egyszer csak elsötétült a tér, minden lámpa kialudt. Nyilvánvalóan azt remélték a hatóságok, hogy a tömeg megúnja a várakozást és hazamegy. Helyette valaki meggyújtott egy újságot, így teremtve maga körül világosságot. Példáját mások is követték, s perceken belül a teret a sok ezernyi rögtönzött fáklya fénye világította be. Valaki elkezdte énekelni a Himnuszt, s az összegyűlt tízezrek együtt énekelték nemzeti imánkat. Utána a Szózat, majd a Kossuth nóta hangjai visszhangoztak a téren.

Közben újra kigyulladtak a lámpák és a Parlament egyik erkélyén megjelent Erdei Ferenc és bejelentette, hogy Nagy Imre megérkezett és beszédet fog mondani. A tömeg óriási ovációval fogadta a bejelentést.

„Elvtársak!” Nagy Imre első szava osztatlan nemtetszést váltott ki a tömegből. Szinte egy emberként jött a válasz: „Nem vagyunk mi elvtársak!” Fel voltunk háborodva. A sablonos kommunista megszólítás, ami egy-két nappal korábban még általánosan ha el nem is fogadott, de használt volt, mára elvesztette szalonképességét. Nagy láthatóan megütközött a tömeg reagálásán, s a megszólítást valamelyest módosítva rövid, semmitmondó beszédet mondott, melyet valahogy úgy fejezett be, hogy most énekeljük el a Himnuszt, aztán mindenki menjen haza.

Az évfolyam még mindig együtt volt, amikor megpillantottuk Perr Gyuszi motorját. Mint mindig, most is ott ült a hátsó ülésen menyasszonya, a szőke Marika. A város különböző pontjait bejárták, s izgalmas híreket hoztak. Elmondták, hogy a Hősök terén nagy tömeg gyűlt össze, s a Sztálin szobrot próbálják ledönteni. A Rádiónál pedig megerősített ÁVH-s őrség van, az igazgatóhoz, Benke Valériához beengedett küldöttségünk még mindig az épületben van. Közben Csepelről teherautókon munkások érkeztek a Rádió épülete elé. A légkör pattanásig feszült, bármi bármikor megtörténhet.

Rövid megbeszélést tartottunk. Voltak, akik a Rádióhoz akartak menni, mások a Hősök terére. Végül Egry Gyuri javaslatát fogadtuk el, hogy csináljunk valami mást, mint a többiek: nyomassunk ki egy sztrájkfelhívást, s azt osszuk szét. Perr Gyusziék visszamentek a Rádióhoz, mi pedig rendezett sorokban megindultunk a Szikra Kiadóhoz.

A nyomdászok nem ellenkeztek, csak egy írásbeli nyilatkozatot kértek, miszerint kényszer hatása alatt cselekednek, s miután azt megkapták, már csak a szövegre, betűtípusra és egyéb technikai részletekre vonatkozó utasításokat kérték. Egy óra mulva készen is voltunk, s már indulni készültünk, amikor befutott Perr Gyuszi Marikával. Izgatottan ujságolta, hogy a városligeti Sztálin szobrot ledöntötték, s a csepeliek teherautóval a belvárosbe vonszolták. Közben a Rádiónál az ávósok a tömegbe lőttek, s több ember meghalt. A városban teljes a zűrzavar, a fejetlenség.

Tanácstalanok voltunk. Erre nem gondoltunk, amikor délután békés tüntetésünket megkezdtük. Legtöbben reggel óta étlen-szomjan talpon voltunk, azt sem tudtuk, családtagjainkkal nem történt-e valami a most már káotikus helyzetben. Legtöbben úgy döntöttek, hogy hazamennek. Én egy kisebb csoporthoz csatlakoztam, amelyik a Rádióhoz tartott.

Éjfél körül lehetett, amikor a Bródy Sándor utca környékére értünk. Már messziről hallottuk a fegyverropogást. Közelebb érve megütötte orrunkat a puskapor szaga. A szivemet a torkomban éreztem, de már nem fordulhattam vissza. A Múzeum körút és Bródy Sándor utca sarkán három magyar tankot láttunk. Az emberek körülvették és beszélgettek a tisztekkel. Nyilvánvaló volt, hogy ezek nem fognak magyarokra lőni.

A Bródy Sándor utca üres volt. Lőporfüst terjengett a levegőben. A kapualjakban mindenütt emberek húzódtak meg. Azzal sem törődtem, hogy féltett kordbársony zakóm a házfalakhoz dörzsölődött, amint rohantam a Rádió épülete felé. Üres mentőautók mellett futottam az első házig s beugrottam a kapualjba, ahol már néhányan lapultak. Kérdeztem, miért vannak ott vöröskeresztes autók.

„Azok a szemét ávósok így küldtek erősítést az épületbe. Fehér köpenyt vettek az egyenruhájuk fölé. Lőszert is hoztak, de a tűntetők elkapták és lefegyverezték őket”. – válaszolt egy ismerős hang. Megfordultam. Zsuzsa volt, Illés Gábor barátom menyasszonya. „Meg ne mondd Gábornak, hogy itt láttál” – kérte. Kezében géppisztolyt tartott.

„Hát ezt honnan szerezted?” – csodálkoztam. „Tőlük” – bökött a mellette álló katona felé. A nagydarab, fiatal honvéd kezet nyújtott, s bemutatkozott.

„Hogyan kerültek ide?” – kérdeztem.

„Az egységünket idevezényelték a Rádió védelmére. De amikor parancsnokunk látta, hogy mi történik, megtagadta a tűzparancsot. Voltak, akik átadták fegyverüket a civileknek, a többi csatlakozott hozzájuk.” Lassan, kimérten beszélt, minden drámaiság vagy felesleges szó nélkül, mint a falusi emberek mindenütt a világon. Kiejtéséről ítélve Szeged környéki lehetett.

Hirtelen egy nagyobb csoport tűnt fel az utca végén. Nem háztól házig futva, mint én, hanem rendezett sorokban, az utca közepén. Élükön egy nagytermetű ember menetelt, nagy nemzetiszínű zászlót tartva kezében. Nehéz testi munkás lehetett – talán kovács – mert a hatalmas zászlót egy kézzel tartotta. Ahogy közeledtek a Rádió épülete felé, egyszer csak sortűz hallatszott az épület irányából. A lövöldözés hangja sokszorosan visszhangzott a szűk utca házainak faláról. Mivel az úttestet nem érték golyók, feltételeztem, hogy az ávósok a levegőbe lőttek. A tűntetők megálltak, de amikor a lövöldözés abbamaradt, lassan megindultak.

Ekkor újabb sortűz dördült el. Most már jégeső módjára kopogtak az utca kövein a géppisztolygolyók. Éles, ping hanggal pattantak fel az utcakövekről. Amikor embert talált a golyó, tompa puffanó hangot adott. A sebesültek jajgattak, aki tudott, futva menekült. A zászlóvivő még egy lépést tett előre, aztán mint egy kidőlt tölgyfa, a földre zuhant, estében is tartva a zászlót.

Hátam mögött hallottam a katona hangját, amint magyarázta Zsuzsának: „Nem, így kell kibiztosítani. Ez az. Most ezen keresztül kell célozni. Így.” A következő pillanatban fülsiketítő durranást hallottam és a Rádió épületének egyik ablakának üvegdarabjai csörömpölve hullottak az utcára. Válaszul kapunk előtt szikráztak az utca kövei a becsapódó golyóktól. „Csak a fegyveresek maradjanak!” – kiáltotta a katona. Kiugrottam a kapualjból és teljes erőből futni kezdtem, vissza a Múzeum körút felé.

A sarkon egy teherautó állt, amit nagy tömeg vett körül. „Mi történik itt?” – kérdeztem. Egy mellettem álló férfi felvilágosított: „A Lámpagyárból jöttek, tudja, a Soroksári úton, puskát és lőszert hoztak.” Nyílt titok volt, hogy a Lámpagyárban nem lámpát, hanem lőfegyvereket gyártottak. Odafurakodtam a teherautóhoz és megkaparintottam egy puskát és egy marék lőszert. A puska sikamlós volt, egész felületét zsír borította. Első gondolatom az volt, hogy mi lesz, ha ez a puska összekeni a féltett zakómat. Odavittem egy utcai szeméttartóhoz, kihalásztam belőle egy eldobott ujságot és elkezdtem törölgetni.

Egyszer csak valaki a vállamra teszi a kezét: „Öcsi, mit keresel itt?”

Bátyám, Péter állt mellettem. „Hát te?” – kérdeztem vissza.

„Bejöttünk Gödöllőről”.

„Tehát mégis megváltoztattad a véleményedet?”

„Szó sincs róla. Ez őrültség. Az Ávó kinyír mindnyájatokat. Azzal a dióverővel nem sokra mész ellenük. Legfeljebb arra jó, hogy összemaszatolja a zakódat. Mellesleg az oroszok jönnek.”

„Látom, még mindig pesszimista vagy. Tudod, hogy Illés Gábor menyasszonya ott harcol a Rádiónál? Most tanulta meg a géppisztoly kezelését”

Másik teherautó fordult be a sarkon, s megállt mellettünk. „Újpestről jövünk, most megyünk a budaőrsi Károly laktanyába fegyverért. Aki segíteni akar, velünk jöhet.” – kiáltott le az egyik utas. Péter aggódott, megpróbált lebeszélni, de én felmásztam a teherautóra. Jólesett, hogy félt, de az elhatározásomat nem voltam hajlandó megváltoztatni. Az elhatározást, ami akkor született bennem, amikor láttam a kovácsot elesni.

A teharautó platójának mindkét oldalán hosszú pad volt elhelyezve. Leültem az egyikre, miután zsebkendőmmel gondosan letöröltem, nehogy piszkos legyen tőle a zakóm. Mellettem két fiatalember ült, a szemközti padon meg három fiú és két lány. Én voltam az egyetlen diák a teherautón. A többiek ruházatáról és beszédjéről könnyen meg lehetett állapítani, hogy gyári munkások. Mindenkinek ugyanolyan zsíros puskája volt, mint nekem. A mellettem ülő fiú puskája megtöltésével foglalatoskodott. Ez nekem valahogy eszembe sem jutott. Azért szereztem a puskát, mert úgy éreztem, ez hozzátartozik a viselethez, mint máskor a zokni vagy ing, ami nélkül kinézik az embert a közösségből. Eszembe sem jutott, hogy használni is tudjam. A magam részéről úgy gondoltam, elég jó helyen vannak a golyók a kordbársony zakóm zsebében.

A Petőfi híd felé tartottunk. A Múzeum körútról a kihalt Üllői útra fordult a kocsi és nagy sebességgel haladt a Nagykörút felé. A padszomszédom éppen befejezte a puskája töltését és ő is letette a fegyvert maga elé úgy, mint a többiek, rátámaszkodva, hogy ezzel is csökkentse a rázást a rossz rugózású teherautó platón. Egyszer csak nagy zökkenést éreztünk, — talán egy kockakövön ment át teherautónk – és mindegyik puska felugrott a platóról. Amikor visszestek, a töltött puska elsült. Gazdája előrebukott, jobb füléből folyt a vér.

A teherautó hirtelen lefékezett. Mivel diák voltam s nemzetiszínű karszalagot viseltem, a többiek automatikusan követték utasításaimat. A csak párszáz méternyire levő Haynal klinikára vittük a fiút, azután folytattuk utunkat. Gyönyörű kordbársony zakómon jókora vérfolt éktelenkedett.

A nagykörúton jobbra kellett volna fordulnunk, de egy hosszú orosz tankoszlop közeledett abból az irányból. Így az Üllői úton mentünk tovább a Hungária körútig. Ott csak balra tudtunk fordulni. A Baross térhez közel, a HÉV megállónál nagy tömeg állta el az utunkat. Megtudtuk, hogy a Ruggyantaárugyár igazgatója megtagadta a munkások követelését, hogy állítsa le az üzemet a meghirdetett sztrájk idejére. A főbejáratnál megkérdeztem a portást, hol van a hangosbeszélő mikrofonja. Karszalagomra nézett és szótlanul a fülkében lévő kapcsolótáblára mutatott. „Budapesten általános sztrájk van. A gyárat azonnal le kell állítani!” – Kétszer elismételtem, de a portás figyelmeztetett: „Tudják, ez nem olyan egyszerű, itt vegyi folyamatokat kell leállítani, amit nem lehet egyik percről a másikra megtenni. Ehhez idő kell.”

Mivel eredeti úticélunkat, Budaőrsöt nem sikerült elérnünk, máshonnan kellett fegyvert szereznünk. Mivel már tudtuk, hogy Kopácsi Sándor főkapitány meghagyta a rendőrőröknek, hogy ne fejtsenek ki ellenállást a felkelőkkel szemben, elmentünk a Baross téri rendőrségre. Úgy tűnt, hogy ott már számítottak ránk; a bejáratot őrző rendőr még segített is a fegyverek kihordásával. Azokat a téren ki is osztottuk, s az újonnan felfegyverzett emberek mindjárt fel is kapaszkodtak a teherautóra, ami a végén úgy megtelt, hogy nem maradt rajta hely, így gyalogosan folytattam utamat, vissza a belváros felé.

Éjjel 2 óra lehetett ezen a szerdán, október 24-én, s hirtelen eszembe jutott Ágnes. Bármilyen lehetetlen időpont is, úgy éreztem, fel kell keresnem és megnyugtatnom, hogy nem történt semmi bajom. Hosszú gyaloglás után értem oda, s a házat teljes sötétségben találtam. A kapu természetesen zárva volt. Mivel telefonálni nem mertem, egy levelet csúsztattam be a kapu alatt és tovább mentem.

Amikor elértem a Rákóczy út és Nagykörút sarkára, a keresztezésben ott hevert a frissen ledöntött Sztálin szobor hatalmas tömbje. Úgy látszik, akik ledöntötték, odáig vontatták a Városligetből és ott hagyták. Egyszerre heves puskaropogást hallottam a Nemzeti Szinház mögött lévő Szabad Nép székház felől. Lebuktam a Sztalin bronzalakja mögé, ahol már ott lapult egy svájcisapkás, vékony fiatalember. Kezében kalapácsot tartott. „Ez az első alkalom, hogy Sztalin apánk végre tett is valamit értünk.” — jegyezte meg szárazon. „Próbáltam egy darabot letörni emlékbe, amikor kitört a lövöldözés. A Szabad Nép székházban nagyszámú ávós csoport van, de a magyarok már elfoglalták a földszintet”. Ez volt az első alkalom, hogy valaki úgy beszélt az ávósokról, mintha nem lennének magyarok. Én mindig hazaárulóknak és gazembereknek gondoltam őket, de nem idegeneknek.

Amikor utamat folytatni tudtam a Rádió felé, a Múzeum körúton szovjet tankokat láttam közeledni. Az első tank toronyajtaja (?) nyitva volt, egy tiszt feje volt látható a nyílásban. Az utcán senki, az emberek a kapualjakba húzódva figyelték, mi történik. „Ne mutassa a puskáját!” – kiáltotta felém valaki, amikor én is beugrottam egy kapu alá. Miután a tankok eldübörögtek mellettünk, tovább folytattam utamat az egyetem felé. Hajnali öt óra lehetett, amikor a Szabadság hídon átmenve a Gellért térre értem, ahol különös látvány fogadott.

A tér hemzsegett az emberektől, akik barikádot építettek. Mint a hangyák, úgy jöttek-mentek, mindenki cipelt valamit, ócska sodronyokat, székeket, minden lehető és lehetetlen tárgyat. Többen feszítövasakkal szedték fel az utcát borító macskaköveket, abból emelve barikádot a híd lejáratához. A cél az volt, hogy megakadályozzák, hogy az orosz tankok Pest felől át tudjanak jönni.

Mikor meglátták karszalagomat és vérfoltos zakómat, utat nyitottak nekem. Egy rendőr, aki legalább kétszer idősebb volt, megkérdezte: „Most mit csináljunk?” – „Kiszorítjuk őket a városból” – válaszoltam gondolkodás nélkül.

A Móricz Zsigmond körtér felől három teherautó kanyarodott a térre. „Pestre megyünk segíteni az ottaniaknak!” – szólt le az elsőröl egy fiatalember. — „Aki akar, szálljon fel!”

Az emberek eldobálták a kezükben levő dolgokat és felugrottak az első teherautóra. Hirtelen elhatározással én is nekiindultam. Nekem a másodikon jutott hely.

A híd közepére érve megláttuk a pesti hídfőnél álló tankokat. Az első teherautót telitalálat érte, s nyomban kigyulladt. A mienk megpróbált visszafordulni, de egy oszlopba ütközött. A kialakult pánikban egymás hegyén-hátán menekültek az emberek a biztonságot nyújtó budai oldal felé. A három teherautó közül egy sem jutott át Pestre.

Reggel kilencre értem vissza az egyetemre. Nehéz volt elképzelni, hogy 24 órával korábban a kapuban igazoltattam a belépőket. Mintha évek teltek volna el azóta. Most minden kihalt volt, sehol egy lélek. Az aulában csak lépteim visszhangja hallatszott.

A DISZ irodához érve megláttam Danner Jancsit, géppisztollyal a vállán. Ő is ugyanolyan gyűrött és piszkos volt, mint én. „Úgy látszik, mi vagyunk az elsők” – mondta. „Most jöttem a Corvin közből, ahol visszavertük az oroszokat. Jó pár tankot vesztettek.”

„Úgy néz ki, hogy rajtunk kívül nincs itt senki” – válaszoltam. „Nézzünk körül a katonai tanszéken.”

Útközben észrevettem, hogy szandálom talpa kezd leválni. Jancsin bakancs volt, praktikus viselet, ami jellemző volt rá. Szegedi fiu volt, magas, sötétszőke hajjal és kékesszürke szemekkel. Jancsi komolyan vette az életet. Menyasszonyával, Gabival már ki volt tűzve az esküvőjük dátuma. Én egészen más természet voltam, aki az életben inkább a jelent élveztem s nem sokat törődtem a jövővel. Most már nem voltam olyan biztos, hogy nekem van igazam, kezdtem hinni, hogy a Jancsi-féléknek akár igazuk is lehet.

A katonai tanszék ablakai sötétek voltak, mozgásnak semmi jele. Beléptünk a nyitott főbejáraton. Jancsi benyitott Marián alezredes irodájába. Megszólalt egy hang: „Ki az?”

Jancsi válaszolt: „Danner János és…” — rám nézett és én folytattam: „Öcsi.” Még mindig nem mertem igazi nevemet használni.

Az alezredes és két tisztje előtűnt as iroda sötétjéből, pisztolyaikat visszatéve tokjaikba.

„Kívülről nem lehetett látni, hogy van itt valaki” – mondtam. „Miért van itt olyan sötét?”

„Négykézláb mentünk el az ablak alatt, hogy meg ne lássanak” – válaszolt az egyik hadnagy.

Marián szemei vérvörösek voltak, szája széle rángatózott, amint hozzátette: „A tűntetés után visszajöttünk és azóta itt vagyunk. Bármelyik pillanatban jöhetnek értünk.”

Próbáltunk lelket önteni beléjük. Elmondtuk, hogy a katonaság és a rendőrség velünk van. Beszéltünk az általános sztrájkról, a Rádiónál és a Kilián laktanyánál dúló harcokról, de nem sikerült.

„Ettek valamit? – kérdezte Jancsi. Csak a fejüket rázták, mire hoztunk a konyháról amit találtunk, hideg kávét, kétnapos kenyeret s néhány almát. Mindannyian ettünk valamit, de a katonák hangulatát ez sem emelte. Továbbra is lebukva mentek el az ablak előtt, ha a szoba egyik sarkából a másikba mentek.

Az aggódó katonákról eszembe jutottak szüleim, ők is nagyon aggódhatnak miattam. Elhatároztam, hogy hazamegyek, hogy megnyugtassam őket.

Anyám húga, Düdüke a Bartók Béla út 1 szám alatt lakott. A ház valamikor nagyanyám családjáé volt, de államosították. Nagyon elegáns épület volt. A márvánnyal borított lépcsőház olyan széles volt, hogy könnyen föl lehetett ott vinni egy zongorát is. Magas mennyezete, faragott kődíszei a millenniumi békeévek jólétét tükrözték. A lépcsőt mahagóni karfa és díszes vasrács szegélyezte. Az emeleti fordulók olyan finoman íveltek voltak, hogy a negyedik emeletről megállás nélkül a földszintig lehetett csúszni a karfán. Ezt gyermekkoromban nagyon sokszor kipróbáltam.

Csöngetésemre Feri bácsi nyitott ajtót. Az előszoba félhomályában is ilyesztő látványt nyújthattam, mert láthatóan visszahőkölt, amikor meglátott. Az előszoba tele volt Feri bácsi vadásztrófeáival: agancsok, szarvak és agyarak, tülkök és vadászkések borították a falakat. Fiatal korában nagyvadakra vadászott a Kárpátokban, rókára Erdélyben, fogolyra az adriai részeken anélkül, hogy külföldre kellett volna utaznia; most útlevélért kellene folyamodnia, ha szülővárosába, Kassára akarna menni. Mostanában legnagyobb gondja az volt, hogy reggelente megkeresse müfogsorát.

Az előszobában letettem a puskát és a vérfoltos zakómat. Mikor beléptünk a nappaliba, Düdüke éppen kisfiát pelenkázta. Ez lett volna a harmadik gyermeke, ha nem hal meg egy újszülöttjeaz ostrom alatt, mivel nem volt teje. Emlékszem, ahogy Péterrel megpróbáltunk tejet lopni az oroszoktól, akik elhajtották a teheneinket.

Mint mindenhol azokban a napokban, Düdükééknél is egész nap szólt a rádió. Most éppen azt jelentették be, hogy délután 2 óráig meghosszabbították a határidőt, amíg bűntetlenül le lehet tenni a fegyvert. A távolból, Pest irányából lövöldözés hallatszott. Nem tudtam, mitévő legyek. Egyszer csak Düdüke eltűnt és pár perccel később megjelent apám nővére, aki szintén a házban lakott. Nem mondta, honnan tudja, hogy ott vagyok, de hozott nekem abból a házi kolbászból, amiről tudta, hogy a kedvencem. Most kissé furcsa íze volt, de éhes is voltam, meg visszautasítani sem mertem, így jót lakmároztam belőle. Közben irtózatos álmosság fogott el. Csak később tudtam meg, hogy nagynéném férje, Tivadar bácsi, aki orvos volt, altatót injekciózott a kolbászba.

Késő délután volt, mikor felébredtem. Rettenetesen fájt a fejem és szinte forgott velem a világ. Mikor felvettem a zakómat, volt valami hiányérzetem, hogy még valami hiányzik, de nem láttam semmit, ami az enyém lenne, hát elindultam.

Hazafelé láttam, hogy a kijárási tilalom eredménytelen volt. A fontosabb csomópontoknál mindenütt orosz tankok álltak, de a város többi részét a felkelők ellenőrizték. Az ÁVÓ ellenállása alábbhagyott, de helyenként még hallani lehetett lövöldözést. Az általános sztrájk már tartott.

Útközben megálltam Ágnesék házánál, de nem találtam otthon őket. A házmester szerint valószínűleg visszamentek a Balatonra.

Sötétedés után érkeztem haza Kerepesre. Mint mindig, Bukucs most is magánkívül volt örömében, mikor meglátott. A család együtt volt a konyhában, a Szabad Európa rádiót hallgatták. Mindenki megrohant a kérdéseivel, alig győztem válaszolni.

Órákkal később Aptyi berekesztette a családi gyűlést. Mikor bementünk a konyhából, hozzám fordult: — „Ne felejtsd el, hogy egyedül vagyunk. Mi csak veszíthetünk és én nem akarlak elveszíteni.”

Back to Testament of Revolution — Table of Contents