A hűvös reggeli harmattól teljesen átázott a szandálom. Kordbársony zakóm gallérját felhajtva próbáltam megmelegedni a fűtetlen kocsiban. A körülöttem ülő embereken nem látszott, hogy valamit is tudnának az előző este történéseiről. Nagyrészt munkásemberek voltak, akik fáradtan bóbiskoltak a hosszú út alatt. Még csak kedd volt, de olyan fáradtnak látszottak, mintha már egy egész hét munkája lenne mögöttük. Ezek az elcsigázott, fáradt emberek voltak állítólag a hatalom birtokosai, a „forradalmi munkásosztály”, akiknek nevében a kommunisták kezükben tartották a hatalmat.

Amikor hét órakor megérkeztem az egyetemre, Danner Jancsit már ott találtam a négyes kapunál (4. sz. portánál?). Jancsi idősebb volt nálam, lehetett vagy 26-27 éves, és 5-6 centivel magasabb. Üdvözlésként jól hátbavágott és átadott egy nemzetiszínű karszalagot. „Menj a kettes kapuhoz és igazoltass mindenkit, aki be akar lépni. Idegeneket ne engedj be, csak tanárokat és diákokat. Senki mást!”

Közben odaérkezett Szabó Iván is, akit megkért, hogy szerezzen be egy megafont, amire később szükség lehet.

A 2. porta felé bandukolva gyönyörködve néztem az új karszalagomat. Piros-fehér-zöld! Milyen jó érzés ezeket a színeket látni! A rendszer annyira félt a nemzeti – vagy ahogy ők mondták, nacionalista – érzelmektől, hogy még a zászló használata is szigorúan korlátozva volt. Nemzetiszínű zászlót csak a vörös zászlóval együtt lehetett kitenni, azt is csak nemzeti vagy kommunista ünnepeken, mint április 4, május 1 vagy november 7. Kokárda vagy nemzetiszínű karszalag viselése eleve elképzelhetetlen volt, az ilyesmi provokációnak vagy nyílt lázadásnak minősült volna. S most ilyen van rajtam!

Kihúztam magam, s büszkén meneteltem karszalagommal a kémia tanszék épülete mellett lévő kettes portához. Elfoglaltam helyemet, s vártam az érkezőket. Az első, akit megláttam, Szőke Kati volt, a fiatal tanársegéd, aki előző este segített a stencil másolót kezelni. Mikor meglátta karszalagomat, könnybelábadt a szeme. Elmagyaráztam neki, hogy azért igazoltatunk, hogy a bajkeverőket kinn tartsuk, szótlanul megmutatta az igazolványát.

Nem sokkal később Perr Gyuszi futott be motorbiciklijén, Marikával a hátsó ülésen. Elmondták, hogy szétosztották a röplapokat Csepelen és a Beloiannisz gyárban, sőt Dorogra is eljutottak. Én is közöltem velük, hogy öcsém pedig a gödöllői egyetemen terjeszti őket.

Egyre többen érkeztek a kapuhoz, úgy hogy Gyuszi is beállt segíteni as igazoltatással. Hosszú sorban álltak az emberek, de senki sem zúgolódott, mindenki türelmesen várta, amíg sor kerül rá. Igyekeztem felgyorsítani az ügyintézést, s már fel sem néztem, mikor az igazolványokat ellenőriztem. Egyszer csak olvasom: Foglalkozása Rektor. Felnéztem. Guillemot László állt előttem, türelmesen várva, hogy beengedjem. Roppant zavarba jöttem, megilletődöttségemben valami idétlen hajbókolással adtam vissza az igazolványát. De ha én illetéktelennek éreztem magam, hogy a rektort igazoltassam, meleg, biztató tekintete megnyugtatott. Szeme mintha azt üzente volna: „Ne aggódjon. Más időkben sem volt ez másként. A fiatalok akkor is ugyanilyen bizonytalanul kezdték, mégis megváltoztatták a világot. Maguk azt csinálják most, amit mi, felnőttek nem tudtunk vagy nem mertünk: megteremtik a szebb jövőt, amihez sok sikert kívánok.”

Egy órával később már négyen voltunk a kapunál. Már nem volt sor, s úgy éreztem, nincs már szükség rám, elmehetek a mechanika órára. Elképzelhetetlen volt ezt az előadást, Mutnyánszky Ádám – vagy ahogy egymás közt hívtuk, Mutyi bácsi – óráját elmulasztani. Nyolc óra előtt egy perccel rohantam be a KA-51-es terembe. A 300 férőhelyes auditórium már zsúfolásig megtelt. Szerencsére Zsindely Laci barátom foglalt számomra helyet a felső sorok egyikében. Laci régi jó barátom volt, még a gimnáziumból, s tudtán kívül ő volt az oka, hogy a hajóépítész szakra iratkoztam be, csakhogy egy helyre kerüljünk.

Mutnyánszky professzor még a régi, kommunizmus előtti időkből megmaradt tanári generációhoz tartozott. Hivatását komolyan vevő, vérbeli pedagógus alkat volt, aki mérnökök, feltalálók egész generációit oktatta. Tudásánál csak a szakma szeretete volt nagyobb. Legnagyobb öröme az volt, ha látta, hogy diákjai előtt sikerült megnyitni a tudás kapuját, amin belépve a felfedezés öröme nyílt meg előttük. Mutyi bácsi előadásai alatt mindenki csöndben volt; mivel nem használt mikrofont, senki sem akarta egyetlen szavát sem elmulasztani. Előadásai olyanok voltak, mint egy mise: ő volt a tudomány papja. Két asszisztense volt: egy tanársegéd és az altiszt (?). Jegyzetek nélkül adott elő, s tankönyvet sem használt. Vonalzó nélkül is nyílegyenes vonalakat húzott a táblán, amellyet úgy be tudott osztani, hogy sohasem fogyott ki a helyből, bármilyen bonyolult is volt a felvázolnivaló anyag. És soha, de soha nem követett el hibát. Amikor telerajzolta a táblát, intett az altisztnek, aki vizes szivaccsal tisztára törölte, míg Mutyi bácsi a másik táblán folytatta.

Az altiszt makulátlanul tisztán tartotta a táblát, ami nem volt könnyű, mivel az már akkor is régi volt, amikor a századfordulón Kármán Tódorék generációja használta, majd a húszas években Neumann Jánosék. Mire az amerikai atomfegyverek későbbi kifejlesztői, Teller Ede, Wigner Jenő és Szilárd Leó kikerültek az egyetemről, akkorra már nagyon réginek számítottak ezek a táblák. Most pedig egyenesen matuzsálemi korban voltak. Mindennek ellenére a pedellus (?) olyan szépen karban tartotta őket, hogy Mutnyánszky professzor rajzait a leghátsó sorból is tisztán lehetett látni. Bármilyen távol is álltak egymástól a társadalmi ranglétrán, a professzor és a pedellus egy dologban egyformák voltak: mindketten sokat adtak arra, hogy mesterségüket a lehető legmagasabb fokon műveljék és egymást ezért a tulajdonságáért becsülték és tisztelték.

Ezen a reggelen Mutnyánszky rossz formában volt. Láthatóan nem tudott koncentrálni, gyakran elvesztette a beszéd fonalát, hümmögött, krákogott, először ránk nézett, aztán a táblára, valamit letörölt, aztán újra felírta. Végül letette a krétát, megtörölte a kezét, az íróasztalához sétált és leült. Egy darabig a szemüvegével babrált, aztán szemét sokáig rajtunk pihentette, végül elcsukló hangon ezt mondta: „Menjetek, fiaim, ez a nap nem a mechanikáé, ma fontosabb dolgotok van. Tegyétek ezt egy büszke nappá ennek a sokat szenvedett szegény országnak a történelmében.”

Ezzel kiment, mi pedig röviden elmagyaráztuk a többieknek az előző este történteket és a tervezett tüntetést. Elmagyaráztuk, hogy ugyanúgy fogunk felvonulni, mint a honvédelmi gyakorlatokon. Tízes sorokban, de kart karba fűzve, hogy provokátorok ne tudjanak sorainkba befurakodni. Táblák nélküli, néma tűntetés lesz. Egry Gyuri – Menő – vezeti az évfolyamot és én játszom az összekötő szerepét Mariánnal.

Kilenc óra körül kivonultunk a kémiai tanszék épülete elé, hogy gyakoroljuk a rendezett sorokban való felvonulást. Én közben elmentem megkeresni Marián őrnagyot a katonai tanszéken. Útközben találkoztam Sándor Ivánnal, a Jövő Mérnöke szerkesztőjével, aki éppen akkor jött a nyomdából, hóna alatt egy nagy csomag friss példánnyal, amiken még meg sem száradt a nyomdafesték. Követeléseink az első oldalon voltak. Egy csomó példányt átvettem Ivántól, egy részét az évfolyamnak osztottam ki, s elhatároztam, hogy a többit szétosztom a pesti egyetemeken.

Minden szem rám irányult, amikor felugrottam a Pestre tartó villamosra karomon a nemzetiszínü szalaggal, hónom alatt a friss lappéldányokkal. Egy idős asszony felállt a helyéről és odaállt mellém, mintha meg akarna védeni valakitől vagy valamitől. Egy postás odajött hozzám és a fülembe súgta: „A lányomtól tudom, mi készül. Nagyon vigyázzanak.” Közben körül-körülnézett, nem látja, hallja-e meg valaki.

Mikor leszálltam a villamosról, úgy tűnt, a város semmit sem tudott arról, mi történik az egyetemeken. A három egyetemen, ahol megfordultam, szintén gyűlések folytak. Mindenütt kiosztottam az ujságot a követeléseinkkel és elmondtam a délutáni tűntetés tervét. A Marxista-Leninista Egyetemen (?) még a DISZ-pingvinek domináltak. A Színművészeti Akadémián egy ismeretlen lengyel kokárdát tűzött a mellemre. Ahogy siettem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, az utcán egy magas nő megállított, megcsókolta a kokárdát és lengyelül kezdett beszélni hozzám. Én csak mosolyogni tudtam, rámutattam a piros-fehér-zöld karszalagomra, s más nem jutván eszembe, kezébe nyomtam a Jövő Mérnöke egy példányát.

Tizenegy órakor, mire elértem az Eötvös Egyetemet, a rádió már hírül adta tervezett szimpátiatüntetésünket a lengyelek mellett. Most már az egész város tudta, mire készülünk. Az emberek megbámultak az utcán. Egy idős ember keresztet vetett, mintha isteni jelet vagy csodát látott volna.

Az egyetemen az emelvény vörös posztóval volt letakarva. Mikor befelyeztem a 14 pont felolvasását, megkérdeztem: „Nem találtatok megfelelőbb terítőt?” Kifelé menet, ahogy a tömegen átfurakodtam, láttam, hogy az asztalt nemzetiszínű zászlóval takarták le.

A folyosón megláttam egy nyilvános telefont és feltárcsáztam Ágnes számát. Megint Judit vette fel a kagylót. Addigra már a rádióból tudta, hogy miért nem voltam ott a randevún. „Ez azt jelenti, hogy megbocsát nekem Ágnes?” – kérdeztem. Néma csend volt a válasz. „Csak azt mondd meg neki, hogy amit csinálunk, az nagyon fontos! De számomra nem fontosabb, mint ő! Ezt feltétlenül mondd meg neki!”

Mire visszaindultam a Műegyetemre, a városban észrevehetően megváltozott a légkör. Most már mindenki tudta, miért van rajtam nemzetiszínű karszalag. Az emberekből bíztatást, meleg szimpátiát éreztem áradni. Furcsa, de egyben felemelő érzés volt. Mintha egyik napról a másikra hirtelen fontos ember lett volna belőlem. Idegen emberek úgy néztek rám, mint valami mindentudó vezetőre, akiben megbízhatnak, akit bátran követhetnek. Legszívesebben emlékeztettem volna őket, hogy én csak egy egyszerű diák vagyok, akitől nem várhatnak sokat. De másik, új énem kerekedett felül, amikor valaki megállított, ilyesmiket mondtam: „Menjünk együtt a Bem szoborhoz! Ez a mi hazánk, a mi dolgunk, hogy szabaddá tegyük!”

Ahogy osztogattam az újságunkat a villamoson, az emberek különböző módon reagáltak, Volt, aki hangosan felolvasta a követeléseinket, mások zavartan néztek maguk elé. De senki nem utasította el a felkínált példányt. Mikor az egyetemnél leszálltam a villamosról, egy idős néni a szemeit törölgette, a bajuszos kalauz meg katonásan szalutált.

Az egyetem olyan volt, mint egy megbolygatott méhkas. Diákok ezrei gyülekeztek a kapukon belül, s állandóan újabbak érkeztek. A műhelylabor (?) előtt óriási hangszóró volt felszerelve, Danner Jancsi és Szabó Iván azon keresztül üdvözölte az érkezőket. Egymásután harsogta a hangszóró az egyetemek neveit: Állatorvosi Főiskola, Agráregyetem, Kertészeti és Szőlészeti Egyetem, Petőfi Tisztképző Akadémia (?).

Évfolyamom, a harmadéves gépészek már órákkal korábban felsorakozott a kettes kapunál, a kémiai tanszék épülete mellett. Volt egy óriási nemzetiszínű zászlónk, amit Gabányi Laci, a kétméteres válogatott kosárlabdás tartott. Mivel a kettes kapu volt legközelebb a Gellért térhez, mi lettünk beosztva a felvonulás élére. Gabányi gigantikus zászlója adja majd meg a jelt a pesti oldalon gyülekező csoportoknak a Petőfi szoborhoz való indulásra.

Egyelőre csak vártunk és vártunk.

Közben mind többen érkeztek a környékbeli egyetemekrő és főiskolákból, számunk legalább tíz-tizenötezerre duzzadt. A kerítésen kívül megláttunk néhány bőrkabátos egyént amint buzgón fényképeztek s időnként a sarki nyilvános telefont használták, valószínüleg jelentve, mit láttak. Jól tudtuk, kik lehetnek. Elővigyázatosságból jó néhányan csak becenevünkön szólítottuk egymást – az enyém természetesen Öcsi volt. De nem mindenki volt ilyen óvatos: például Danner Jancsi nem volt hajlandó más nevet használni.

Délben még mindig vártunk, s kezdtem éhes lenni. Igaz, az elmúlt évtizedben gyakran voltam éhes, amióta csak „felszabadítottak” bennünket a szovjetek. De a nap izgalmai felfokozták bennem az éhség érzetét. A szendvics, amit Memi reggel ideadott, már csak halvány emlék volt. Amint zsebeimben holmi kenyérmorzsa után kutattam, kezembe akadt a 140 forint ösztöndíj. Elhatároztam, hogy menet közben veszek valamit, ha lesz rá alkalmam. Akkor még nem gondolhattam, milyen sokáig kell erre várnom.

Közben telt az idő, s még mindig nem történt semmi. Egy helyben topogtunk az első sorban, én két jóbarátom, Egry Gyuri (a Menő) és Kiefer Nándi között. Találgattuk, hogy miért nem indulunk még, meddig kell várnunk, míg megjön az engedély a felvonulásra. Végül egy óra felé megszólalt a rádió s bejelentette, hogy Piros László belügyminiszter betiltott mindenféle felvonulást és tűntetést.

Percekkel később Marián őrnagy megjelent labor tetején egy megafonnal és megkérdezte a tömegtől: „Engedelmeskedni fogtok a miniszter parancsának?” Harsány „NEM!” volt a válasz. Megpróbáltam áttörni magam a tömegen, hogy Marián közelébe jussak, de mire odaértem, egy küldöttség már elment a Belügyminisztériumba Danner Jancsi vezetésével. Az egyetem kis Skoda gépkocsijával mentek, amit Majoross Imre vezetett.

Mikor visszatértem a csoportomhoz, észleltem, hogy a kerítésen kívül jócskán megszaporodott a bőrkabátosok száma. Most is állandóan fényképeztek és telefonáltak. Hirtelen elfogott a szorongás, s a többiek szemében is láttam a félelmet. Menő megpróbálta feloldani a feszültséget szokásos favicceivel: – „Mit mondott a szadista a mazochistának, amikor az kérte, hogy rúgjon belé?” – majd hosszas szünet után vigyorogva kivágta a választ: „Nem!”

Senki sem nevetett. Újra próbálkozott: – „Ki az abszolút apáca?” Senki sem reagált. Ez még sohasem történt meg vele. Nem adta fel, megismételte a kérdést, de válasz nem kapott. Végül megválaszolta: — „Akinek az anyja is apáca volt.” Senki sem nevetett. Ezután Menő feladta a hiábavaló próbálkozást és elhallgatott.

Közben újabb és újabb csoportok érkeztek az egyetem területére, már alig fértek be a nagy zsúfoltság miatt. Fél három körül mozgolódást észleltünk a műhelylabor (?) tetején. Egyszer csak feltűnt Danner Jancsi magas alakja, s mellette egy alacsony, sötéthajú rendőrtiszt, megafonnal a kezében. „Kopácsi Sándor vagyok, Budapest rendőrfőkapitánya.” – mondta. „Jó hírt hoztam. A tűntetésre megkapták az engedélyt.”

További szavait elnyelte az üdvrivalgás. Mikor végre elcsendesedtünk, Marián őrnagy vette át a megafont: — „Csendes felvonulásunk a kettes kaputól indul. A rakparton vonulunk a Bem térre, ahol részt veszünk az Írószövetség által rendezett lengyel-magyar baráti megemlékezésen és kifejezzük szolidaritásunkat a lengyel néppel. Induljunk!”

Gabányi Laci felemelte a hatalmas zászlót. A kettes kapu kinyílt és kiözönlöttünk a szt. Gellért térre. Csendben volultunk, kart karba öltve, szorosan egymás mellett. Olyan volt az egész, mint egy álom. Szívemet a torkomban éreztem, a hátamon a hideg futkározott a nagyszerű élmény hatása alatt.

Ahogy a térre értünk, leállt a forgalom. A villamosok, autóbuszok megálltak, a gyalogosok földbegyökerezett lábakkal, csodálkozva és hitetlenkedve néztek minket. Egy utcaseprőnő elejtette a seprüjét, keresztet vetett és féltérdre ereszkedett, mikor a zászló elhaladt előtte; egy nagybajuszos ember levette a kalapját és vigyázzba állt. Egy fiatal rendőr a sapkájához nyúlt, hogy levegye a zászló előtti tisztelet jeléül, aztán meggondolta magát és úgy tett, mintha az izzadságot törölné le homlokáról, miközben a szemét is megtörölte. Egy megkínzott és megalázott nemzet ismét magára talált. Jó érzés volt magyarnak lenni ezen a napon.

Ahogy a téren áthaladtunk, nagy embertömeg követte menetünket. A Duna másik partján a pesti egyetemisták is elindultak a Petőfi szobor irányába. A két menet leírhatatlan hatással volt az emberekre; a járdákon és menetoszlopunk mindkét oldalán ezrek volultak velünk. Ez már több volt, mint tűntetés, álom volt, csodás álom. Úgy éreztem magam, mintha hipnózisban lennék.

Elképzeltem, hogy ünnepélyes menetünkben ott van Szent István, fején nehéz koronájával. Mellette Mátyás híres Corvináival; híres szabadságharcos elődeink: Rákóczy kurucaival, Kossuth a vörössipkásokkal. Aztán kulturánk nagyjai: Bartók, Madách, Ady és a többiek. Úgy éreztem, hogy hazánk kollektív szelleme vonul velünk. Egyszer csak hallom jobbomról Menő hangját: „Ezért érdemes volt élni.” Nem válaszoltam, nem tudtam megszólalni.

Útközben elhagytuk a Szabadság-hidat, az Erzsébet-híd második világháborús roncsait, végül a Lánchidat, Európa első ilyen függőhídját. Az utcákat szegélyező embercsoportok csodálkozva és hitetlenkedve, némelyek kalaplevéve, könnyes szemmel integettek felénk. A Döbrentei téren egy fehérköpenyes nő egy erkélyről nemzetiszínű zászlót lengetett, amelyből ki volt vágva a gyűlölt kommunista címer. Pillanatnyilag megfeledkeztünk róla, hogy csendesen tűntetünk, s hangosan megéljeneztük a lyukas zászlót lengető nőt.

A Bem téren megpillantottuk Jankovits professzor kis Topolinoját a járdán parkolva. Tetejét íróasztalnak használva Danner Jancsi és Szabó Iván szorgalmasan irogattak. Menő odakiáltott nekik: „Mit csináltok?”

„Tizenhat pontot csináltunk a tizennégyből” – válaszolták.

A Bem szobor talapzatát teljesen elborították virágok és babérkoszorúk. Éppen Veres Péter, az Írószövetség elnöke beszélt. Aztán valaki elszavalta a Nemzeti Dalt, majd a mi vadonatúj 16 pontunk következett. Utána küldöttséget menesztettünk a Rádióhoz remélve, hogy ezúttal be is olvassák követeléseinket. Egy másik küldöttség Széll Sándorral Nagy Imréhez indult.

A megemlékezés után néhány évfolyam visszament az egyetemre. Mi, harmadéves gépészek elhatároztuk, hogy az Országházhoz vonulunk. Úgy éreztük, hogy addig nem értünk el igazi eredményt, amíg a kormányzat részéről valami választ nem kapunk követeléseinkre. Elhatároztuk, hogy továbbra is csendben, zárt sorokban vonulunk, mint eddig. Boldogan és reménykedve indultunk el a Margit hídon Pest felé.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents