Ha mennem kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét meg másét,
Sok holt betûbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak;
Megüzenem a hulló leveleknek.
Vinném az erdõt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelõször szálltam,
A keszkenõm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nõtt,
Az utca kövét küszöbünk elõtt!
Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrõdõ lelkem alagútjain –
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba szívnék minden verkliszót,
Mint bûbájos, mennyei éneket…
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
És mindent itt hagyok.