by Bándy Mária
Verbunk, Sormagyar, Honvédkerengõ, Huszárcsárdás, Sántacsárdás, Kezes, Sarkantyúscsárdás, Párnás, Öregzsidós, Németes, Polka, Ceppel, Gólyás,
Magyarországi, Csürdöngölõ, ezeket részben manapság is megtalálni, mert
"jórendûleg" sorba veszik õket, de csak ritkán-ritkán, mivel a hagyományoktól
eltérõen most már a faluban még farsangkor is "alig-alig áll bé egynéhányszor a
tánc." Az Egeres, Lapockás, Süveges, Gyertyás, Keserves, Zöldkeserves, Korondis
táncokat, illetve táncjátékokat leginkább szájhagyományokból ismeri egy-két
öreg, akiknek állítása szerint, az Egeres, Süveges, Gyertyás táncok a
háromszékieké. Keserves, Zöld keserves, Korondis, Lapockás, már udvarhelyszéki s
a többiekkel együtt járják azért mindegyiket a csíkszékiek.
Jól tudjuk, hogy ezek a táncok nem mind õs eredetûek, de ami nem eredeti bennük,
azt harcos elõdeink hozták magukkal francia, német, belga harcterekrõl, a Rajna
mellõl, burkusok földjérõl, talián országból és ha õk ezekkel a táncokkal
"mulatták" magukat századokon keresztül, átgyúrva az idegen elemeket saját
ízlésükre, székely temperamentumuk "szolgálatjára": nekünk, méltatlan unokáknak,
nem szabad azokat "nemlétezõknek" venni, hanem õrizzük meg õket, mint ahogyan az
évszázadok szüntelen õrzik örök ismétléssel telített szokásaikat. Elsõ
pillanatra lehetetlenségnek látszik a táncnak leírás után való megtanulása.
A nyugodt áttekintés azonban rendezi ezt a látszólagos lehetetlenséget,
amennyiben a dallamok, rajzok és fényképek segítségével, az itt leírt táncok
bármelyikét életre kelthetni az értelem, ügyesség és akarat, különösen ha
emellett a szeretet is megvan az õsi zamatú, eredeti szépségû táncok iránt,
amelyeket egy elszigetelt nép évszázadai termeltek és fejlesztettek. Hogy pedig
színpadra alkalmazva szépek és értékesek ezek a táncok, azt már láttuk "szõttes
bálok" alkalmával, az udvarhelymegyei kecsetkisfalusi táncosoknál, a "kecseti
kaláka"-nál, akiknek vezetõje Kiss István, református lelkész, vagy Csíksomlyón
a Szoc. Missziós Nõvérek által rendezett "Ezer székely leány napok" mûsorában
és akkor is, amikor a három székely vármegye: Udvarhely, Háromszék, Csík 1933
augusztus havában együtt szerepelt a Sepsiszentgyörgy-i kiállításon, ahol Csík
vármegye Dr. Hirsch Hugóné rendezésében ezekbõl a táncokból mutatott be
néhányat, egy õsrégi székely lakodalom keretében, az esti szabadtéri elõadáson.
Ekkor a csillagfényes estében, egyszerre 280 ember indult el táncra. Forgott,
perdült, hajlongott, bokázott, ugrott, dobbantott, pattintott, legyintett és
szép piros pántlikák röpködtek a mesetáncban. Mert mese volt ez, Egy
megelevenedett mese a múltból, arról a néprõl, amely abból az országból való,
ahol születtek a bús nóták, de nem volt hiány örömökben sem. Ahol sziklás
meredélyeken, hegyóriásokon, "Gondanyák és Bánatapák" tanították a nehéz
életiskolát, de azért mesedajkák tején növekedett a képzelet s így a lélek
termelhetett, hagyhatott hátra maradandó szépségekkel az utódoknak. Hiszen
múltakból támadt élet, ez a "meselakodalom" is, amelynek maga
"Természet-istenasszony" szõtt sötétségsátort, odahúzván a csillagok fénye elé.
Tizenkettõt kongott a toronyóra. Jött az alvég felõl Keserves Ambarus, az
éjjeli-õr, hogy ócska verkli hangján elfújja a megszokott áriát:
"Éjfélt ütött az óra, hallgass ember a szóra, megfordult az éccaka."
És az elsötétedett háttérbõl, a szépséges násznépet, egyszerre mintha csak
elvarázsolták volna. A meselakodalom már messze távol, ott bent a faluban, egy
galambbúgos kapu õrizte házban alig-alig látszott és hallszott, miközben Ambarus
bá, a közönséghez fordulva elmondotta néhány búcsúszavát s az ezekre menõ tömeg,
orkánszerû tapssal és lelkesedéssel adózott e maradandó értékû táncok
szépségének. Hisszük tehát, hogy amennyiben mûkedvelõk színpadra alkalmazzák,
gyakorlati céljukat is betöltik, az itt leírt népies táncok.
(Bándy Mária, Vámszer Géza, "Székely táncok", Kolozsvár, 1937)
