Böjte Csaba két írása a 2004. december 5-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazás után: keserű reakciója az eredményre — amelyben bejelentette, hogy árvái nevében egyetlen fillért sem fogad el a kormánytól —, valamint nyílt levele a folytatásról. Részlet a Magyar Lobbi 2004. decemberi anyagaiból.

(A népszavazás történetéről lásd: Akciólevél Szili Katalinhoz; Böjte Csaba szavazás előtti felhívásáról: Nyílt levele az anyaországi testvérekhez.)

“Ha már becsületük nincs, akkor a pénzük tegye őket boldoggá”

Kedves Testvéreim! Nagyon sokan felhívtak, és kérték, hogy mondjam el a magam véleményét december ötödikéről.

Úgy gondolom, hogy mindannyian éreztük, ha nem is akartuk tudomásul venni, hogy a mi nagy családunk, nemzetünk beteg. December ötödike szétválasztotta az egészséges és a beteg részeket. Nem hittem a szememnek, mikor a televízióban láttam, hogy a kormánypártok képviselői győzelemről beszélnek. Kit győztek le? A saját népüket! Ezzel a győzelemmel örök szégyent hoztak önmagukra.

Legyőztek engem, a szelíden kopogtató határon túlit, és a gondjaimra bízott gyermekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzből, hogy szomszédaikkal békében élő jó magyar emberek legyenek itthon Erdélyben. Legyőzték azt a kislányt, akit a napokban fogadtam be, 16 évesen, és most tanul kanállal enni, mert ahogy ő mondja, még soha nem evett levest. Legyőzték azt a moldvai csángó falut, amelyről a román tanárnő azt mondta cinikusan, hogy huszonnégy éve alatt, mióta ő ott tanít, egyetlen gyerek sem ment kilencedik osztályba, mert buták azok az emberek.

Valóban, az egyszerű nép között járva azt látom, hogy a kisebbségi sors, a sanyarú élet bennünket, határon túli embereket elnyomorított; nagyon sokan isznak, és más súlyos bűnök áldozataivá válnak, mert jaj a legyőzötteknek. És most megértük, hogy a dicsőségesen uralkodó magyar kormány is legyőzött bennünket.

Én nagyon szégyellném, ha az engem megölelni akaró gyermekeimet egymás torkának ugrasztanám, majd diadalmasan legyőzném őket. Nagyon szégyellném magamat, ha a gyerekeknek azt mondanám, hogy nézzétek, ti nagyobbak, a kicsik meg akarják enni a kenyereteket, verjetek szét közöttük. Minden erkölcsi felelősség az uszító, riogató karmesteré, a kormányé. Ezeknek a leszegényedett, megtört határon túli magyaroknak volt hazájuk; ezeknek az embereknek az ősei adójukkal, munkájukkal Budapesten parlamentet építettek — egy csodaszép parlamentet, melyben most őket legyőzték, elutasítják.

Mit mondjak még? Gratulálok a győzelmükhöz a kormánypártoknak, és konok székelységgel kijelentem, hogy amíg ők saját népük ellen uszítanak, és “győzedelmeskednek”, én nem kérek árváim nevében, és nem is fogok elfogadni tőlük egyetlen vasat sem. Ha már becsületük nincs, akkor a pénzük tegye őket boldoggá.

A jobb jövőbe bízó lélekkel, Csaba t.

Nyílt levél a folytatásról — Déva, 2004. december 10.

(Böjte Csaba néhány nappal később nyílt levélben fogalmazta meg, milyen úton látja folytathatónak az ügyet — a levelet Patrubány Miklósnak, a Magyarok Világszövetsége elnökének címezte.)

Csak abban az Európában hiszek, melyben mindenki fájdalom nélkül vállalhatja azt az identitást, mit Isten adott neki, és ott, ahova Isten állította őt.

Szeretjük a szülőföldünket, nem akarjuk elhagyni azt, de szeretnénk felelős magyar állampolgárok is lenni, szeretnénk népünk-nemzetünk sorsában felelősséget vállalni. Szeretnénk otthon lenni a határokon kívülre sodródott szülőföldön, de Magyarországon is.

Nem akarjuk a határokat rángatni, nem akarunk vért, könnyet, bánatot. Hisszük, hogy igenis lehet jó magyar állampolgárnak lenni Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Vajdaságban és mindenütt, ahova a történelem sodort bennünket, úgy, hogy az ne fájjon senkinek. Trianon óta nem volt még egy ilyen egyszerű megoldás fájdalmunkra, melyet ilyen egységesen magáénak érzett volna a különféle országokba szétsodort magyarság.

Nem pénzalapokról van szó, hanem legbensőbb igényünkről: arról, hogy tartozni akarunk népünkhöz, nemzetünkhöz, élő nagycsaládunkhoz, a szülőföld megtagadása nélkül. Az út elején fontosnak látom, hogy kimondjuk: nincs kompromisszum — nem pénzt, nyugdíjat, támogatást akarunk, hanem teljes jogú magyar állampolgárságot, jogokat és felelősséget, hogy otthon lehessünk Magyarországon, szülőföldünk elhagyása nélkül.

Szívből remélem, hogy népünk azon gyermekei, kiknek nem kellett hordaniuk a kisebbségi sors igáját, előbb-utóbb mind megértik őszinte szívből jövő kérésünket, és teljesítik azt. Hiszem, hogy egy ilyen elemi erővel feltörő, senki ellen nem irányuló vágy elmossa a falakat, és néhány éven belül a budapesti országgyűlés padjaiban már ott fognak ülni a határon túli magyar állampolgárok képviselői. Meg vagyok győződve, hogy ez a senki ellen nem irányuló, őszinte, tiszta vágy — ha bölcsen, okosan érvelünk — meghallgatásra talál azok szívében is, akik most a népszavazáson másképp döntöttek.

Szeretettel ölellek: Csaba t. — Déva, 2004. december 10.

Forrás: Magyar Lobbi, 2004. december.