Négy év végi számvetés a 2006-os év küszöbén: Csoóri Sándor a kultúráról mint védőoltásról, Sólyom László újévi beszéde a választásokról, Lipták Béla válasza a kettejük szavaira, és Für Lajos esszéje a tömegterror évszázadáról. Részlet a Magyar Lobbi 2006. január 6-i akció köréből.

Csoóri Sándor: a kultúra mint védőoltás

A Magyar Nemzet 2005. karácsonyi számában megjelent írásában Csoóri Sándor egy hajnali gondolatból indult ki: “korunk szellemi, lelki, politikai járványai ellen éppúgy védőoltással kellene védekeznünk, mint a pestis ellen, a mocsárláz ellen vagy a fölöttünk héjaként keringő madárinfluenza ellen. Ugyanis lelki, szellemi veszélyeztetettségünk semmivel se kisebb, mint amilyen a test kiszolgáltatottsága volt.”

E módszer előnye szerinte az, hogy az olyan új nyavalyák ellen, mint “az elidegenedés, a világméretű közöny, a mindent letaroló reklámhadjárat”, nem kell újabb ellenszereket felfedezni — mert évszázadok óta hihetetlen mennyiségű védőszer halmozódott fel, amelyet “összefoglaló néven úgy nevezünk, hogy műveltség, egyetemes nevén pedig úgy, hogy kultúra”.

Az írás ezután két tábort állít szembe. A kultúrapártiak szerint a modern élet “csupa zűrzavar”, és csakis a kultúra teremthet benne rendet. A másik tábor szószólója azzal felel, hogy ez szép beszéd, de nincs köze a valósághoz: “soha olyan egyetemessé nem vált a kultúra, mint a huszadik században… s az élet ellen még sose követtek el olyan égbekiáltó merényleteket, mint ezekben a »fényes« évtizedekben” — háborúk, haláltáborok, tömeggyilkosságok, atombombák, “hóhéros békekötések”, erőszakos beolvasztások, a pénz terrorja. Csoóri válasza a kérdésre, melyiküknek van igaza: külön-külön nézve inkább a másodiknak, “hiszen az apokaliptikus tapasztalatok őt igazolják” — de “külön semmi sem létezhet. Egy igazság csak egy másik igazság társaságában ér valamit. A hazugsággal szemben túl könnyű igaznak lenni.”

Sólyom László újévi beszéde

A köztársasági elnök 2006. január 1-jén elmondott beszédében a választási évre összpontosított: “Vegyük komolyan a választásokat! Ez az az alkalom, amikor döntési helyzetben vagyunk mindannyian.” A felelős választópolgárról szólva úgy fogalmazott: “Megköveteli, hogy ne akarják teljesíthetetlen ígéretekkel, vagy mások kárára megnyerni támogatását. Reális, hosszú távú programot akar látni.”

Beszédének legidézettebb mondata a kampánystílusra vonatkozott: “Én arra lennék büszke, ha Magyarországon nem lehetne lejárató kampánnyal választást nyerni. Sok jelét látom annak, hogy az embereknek elegük van abból, hogy a politikában ellenségképpel dolgoznak. Sokan emlékeznek a faji alapon gyártott ellenségre, az osztályellenségre, a külső és a belső ellenségre. A rendszerváltás utáni politika súlyos bűne, hogy nem szüntette meg ezt a módszert.” Hozzátette: demokratikus, alkotmányos pártok versenyeznek, és “nem viszi romlásba az országot, bármelyik győz is” — ezért nem volna szabad élet-halál kérdésként beállítani a választási győzelmet.

Az ország gondjairól szólva a szegénység megszüntetését, a magyar kultúra és tudomány fenntartását, valamint “a magyar nemzetet határoktól függetlenül megtartani” feladatát sorolta fel. Megemlékezett a közelgő két évfordulóról — 1956 ötvenedik és Bartók Béla születésének 125. évfordulójáról —, mondván, mindkettő “a magyarság és az egyetemes emberiség kapcsolatáról szól”. Végül köszönetet mondott azoknak, akik a cunami, valamint a bánáti és székelyföldi árvíz áldozatainak megsegítésére mozdultak meg: “Ezek a gesztusok sokkal többet jelentenek, mint pusztán anyagi támogatást: olyan erkölcsi erőt, amelyre nemcsak a bajban lehet építeni.”

Lipták Béla válasza: “a realitás”

Lipták Béla mindkét szöveget méltatta, majd szembeállította őket a tapasztalattal. Csoóri figyelmeztetését úgy összegezte, hogy a műveltség helyreállításához előbb a nyelvet kell visszahódítani, majd a felelős sajtót visszaállítani — “olyant, mely érti, hogy a feladata nem a demagógia vagy a szenzáció terjesztése”. Sólyom beszédéből a nemzet határoktól független megtartását és a belső ellenségeskedés felszámolására vonatkozó kérést emelte ki.

Ugyanakkor kételyét sem hallgatta el: “Innen a messzi távolból Csoóri és Sólyom szavai bölcseknek, megnyugtatóaknak hangzanak, de amikor otthon jár az ember… akkor e szavak üresen konganak. Inkább azt érezzük, hogy olyanok e gondolatok, mint a madár, mely légüres térben csattogtatja a szárnyait — az ilyen madár önhibáján kívül nem tud repülni. Azért nem, mert az otthoni emberek lelke nem ad azoknak levegőt a szárnyaláshoz.” (Lipták bővebb év végi számvetése külön bejegyzésben olvasható: Évvégi számvetés 2005.)

Für Lajos: a tömegterror évszázada

A volt honvédelmi miniszter és történész 2005. december 21-i írásában abból indult ki, hogy a középkor embere a háborút, a járványt és az éhínséget nevezte apokaliptikus “lovagoknak” — a huszadik század pedig eggyel szaporította a számukat: a tömegterrorral. Becslése szerint a két világháború harci eseményeinek együttes áldozatai mintegy 60 millióra, a tömegterror ártatlan halottai ennek kétszeresére, 125-130 millióra tehetők, s ezen belül közel 100 millió esik a kommunista-szocialista rendszerekre, 25-30 millió pedig a náci Németországra. (A számadatok a szerző saját becslései; a huszadik századi tömeggyilkosságok áldozatainak számáról a történettudományban máig vita folyik.)

Für Lajos szerint a huszadik századi tömegterrort az különböztette meg a korábbi, alkalmi megtorlásoktól, hogy “a tömeges emberirtást hivatalos állami rangra emelték”, világias eszmerendszerekkel indokolták, és céltudatosan, szisztematikusan, tartósan alkalmazták. Két alapváltozatát írja le: a faji alapút, főként a náci Németországban, és a társadalmi-osztályalapút, amelyet a Szovjetunióban “találtak fel”, majd a világ számos más táján alkalmaztak. Történeti kitekintésében a korábbi századok gyarmati megtorlásait, az írek elüldözését és éheztetését, valamint az észak-amerikai indián népcsoportok kiirtását is felsorolja előzményként.

Az eszközök között a bírósági ítélet nélküli tömeges kivégzéseket, a lágerrendszert (ahol Kolima és a többi tábor “halálgyárakként” is működött), a tömeges éheztetést — az 1920-as, majd 1930-as évek elején az ukrán országrészeken —, valamint a tömeges ki- és áttelepítést sorolja fel: krími tatárok, görögök, lengyelek, észtek, finnek, lettek, litvánok, volgai németek, részint magyarok elhurcolását, majd 1945 után ugyanezt a magyar kisebbségek egy részével és a svábok nagy részével a Kárpát-medencében. Idézi Sztálin mondását, mely szerint egy ilyen akció lebonyolítása “csak vagonkérdés”.

Az esszé záró kérdése az elhallgatásra vonatkozik: “Miért hallgatunk a borzalmakról mi, magyarok? És miért nem beszél róla a nagyvilág?” Magyarázatként a “forradalom” szó kultikus tiszteletét említi a haladó értelmiség köreiben, valamint azt, hogy a Szovjetunió a második világháborúban a náci Németország elleni koalíció döntő szereplője volt. (A Lobbi által közölt szöveg itt megszakad — a hírlevél archivált változata csonka.)

Az írás külön megemlékezik Sára Sándor filmjeiről: a Don-kanyar poklát bemutató munkájáról, majd a magyar Gulág-rabok emlékének állított “Nehézsorsúak” című filmjéről.

Forrás: Magyar Lobbi, 2006. január 6.; Csoóri Sándor írása: Magyar Nemzet, 2005. december 24.; Sólyom László újévi beszéde, 2006. január 1.; Für Lajos írása, 2005. december 21.