A Magyar Lobbi 2007. január 20-i akciólevelének „A magyar nyelvről” című tétele: egy rövid bevezető a magyar mozgást jelentő igékről, majd Gyimóthy Gábor Nyelvlecke című verse. Forrás az akciólevél szerint: Transsylvania, 40. évfolyam, 2. szám.

A bevezető: hány igével mozgunk?

A felvezetés Eperjes Károly anekdotájából indul, amely szerint Hegedűs Géza író mondogatta a Színművészeti Főiskolán, hogy a miénk a világ leggazdagabb nyelve — mert magyarra a világ minden műve lefordítható, „olykor az eredetit fölülmúló szépséggel”, viszont a mi irodalmunk más nyelvekre alig ültethető át, mert „a mi képi gazdagságunk, játékosságunk, szavaink zenéje és a benne rejlő jelentésárnyalatok sokasága elvész ott, ahol az ilyesminek szűkebb a tere”.

Az anekdota konkrét állítása: a magyar a helyváltoztatásra mintegy 45 igét tud, az utána következő leggazdagabb európai nyelv, az olasz, csak 26-ot.

A közreadó ehhez maga fűz megszorítást, és ez teszi tisztességessé a szöveget:

„E számok meglehetősen kicsinyek az olasz esetében is; egy anekdotán nem lehet pontos adatokat számon kérni, legföljebb az általuk jelzett arányokat.”

Hozzáteszi, hogy a csoport folyamatosan gyarapszik — példaként az „újkeletű” kolbászol > tekereg > csavarog sort hozza. A versben pedig, saját számolása szerint, hetvenkilenc ilyen igét talált.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,
És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.
Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet — és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, —
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér…
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol” elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
— Elárulja kósza nesz —
Itt kóvályog, itt ténfereg…
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet!

— Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke
Forrás: Transsylvania, 40. évf. 2. szám